A hazautazásom előtti napon Richard barátom még egy kiruccanásra invitált el: Magunk mögött hagyva Dublint Howth kikötővárosa felé vettük az irányt, egy rakás diák kíséretében, akik nyelvtanulás céljából Írországban töltik a nyarat. A cél az volt, hogy megismerkedjenek egy kicsit a környék történetével, sétát tegyenek Howth látványos tengerparti szirtjein, és természetesen meghallgassanak néhány helyi történetet.
Utóbbiakból pedig Howth környékén bőségesen akad.
Természetesen indulás előtt most is átböngésztem a Kindlire feltöltött ír mesegyűjteményeket, hogy felfrissítsem az emlékezetem, és elhelyezzek a térképen néhány olyan sztorit is, amiket eddig sohasem tudtam helyszínhez kötni. Howth ír neve Ben Edair - ez a név pedig látványosan gyakran bukkan fel mintenféle népmesékben és legendákban. A tündérek egyik legnagyobb lakódombjának, föld alatti királyságának neve például, ahonnan nyakra-főre kalandos kedvű Sidhe ifjak és leányok látogatnak el az emberek közé; innen származik többek között a Fianna nagy harcosának, Oscarnak felesége is. Oscar nem az egyetlen, aki ezeken a partokon, a Fianna kedvelt vadászmezőin jutott feleséghez; egy másik híres bajtársa, Mac Lugaidh is itt fogott magának (férjétől a tengeren túlról elmenekült) asszonyt.
Innen indult el továbbá a Fianna sok tengeri kalandja is; egy legenda szerint ebben az öbölben mágikus módon mindig várt rájuk hajó, amikor szükségük volt rá. Például amikor Giolla Decair a lovával együtt elrabolt a Fianna tizenhét legjobb harcosát, a többiek innen eredtek a nyomukba; amikor egy viking herceg lenyúlta Fionn vadászkutyáit, szintén innen indult útjára a mentőexpedíció. Itt zajlott le a csata, melyben Caoilte, a Fianna legjobb futója, lesántult (később a tündérek meggyógyították); és itt vívta meg Fionn azt az ütközetet is, amely után hazatérve az első szerelmét, Oisín anyját, már nem találta otthon. Kicsit előbbre ugorva időben és történeti hűségben ide kötődik Grace O'Malley-nak, az Ír-tenger vörös hajú kalóz-úrnőjének élettörténete is. Egy szó mint száz, az egész környék mélységesen át van itatva mesékkel és legendákkal - és úgy is néz ki.
Howth-ba vonattal érkeztünk meg kora délután; az első sztori, Grace O'Malley igaz története, már az állomásra érkezéskor elhangzott, mielőtt a kikötő felé vettük volna az irányt. Richard azt mondta, hogy a kikötőben álló hajókra kell fülelni: Az ösvény ugyanis, ami a szirtek szélén végigvezet, elég keskeny, és viharos időben csúszós és veszélyes lehet. Ezért aztán, ha a hajók kötélzete csak csilingel, az ember még nyugodt szívvel nekivághat a túrának - ám ha a kötelek sivítanak, a mászásról sajnos le kell mondani. Velünk az utóbbi történt, így a szirteknek éppen csak az elejére gyalogoltunk fel, ahol megcsodáltuk a kilátást, fényképezkedtünk egy kicsit, majd indultunk is vissza.
A terv ezek után az lett volna, hogy beülünk egy kocsmába egy kis közös mesélésre - de mire mindenki fel-meg lekeveredett a szirtekről, azzal a szomorú ténnyel kellett szembesülnünk, hogy az utolsó busz indulásáig már csak néhány percünk maradt. A buszmegállóba tömörülve a szemerkélő esőben közösen sajnálkoztunk a program legjobb részének elvesztésén - míg egyszercsak Richard megkérdezte, hogy van-e kedvem elmondani az egyik leghíresebb helyi Fianna-legendát, Oscar és Aideen szerelmének történetét (a szirtek tetején ugyanis áll egy neolit kori halomsír, amit a hagyomány Aideen sírjaként tart számon).
Természetesen volt kedvem. És így, Howth szirtjei alatt, a viharos tengerrel a háttérben, esőkabátba csomagolva, egy rakás ázott idegen nyelvű diák előtt adhattam elő a Fianna egyik legszebb szerelmes történetét. Nem csak kedvenc legendás hőseim előtt tisztelegtem a (frappánsan öt percbe sűrített) előadással, hanem egy nagy mesemondó példaképem, a nemrég elhunyt David Ponkey előtt is, akitől először hallottam ezt a történetet, és azóta is az ő verziójában mesélem tovább. És bár nagy sajnálatomra ez a történet nem pontosan ott hangzott el, ahol kellett volna neki (a halomsírnál), azért közelebb voltam a helyszínéhez, mint valaha képzeltem volna. És csodás élmény volt. A diákoknak csillogtak a szemei, utána kérdezgettek is, sőt, többen tudni akarták, hol olvashatnak még ilyen történeteket (ami számomra mindig a siker jelképe). Még nagyban jegyzetelték a könyvcímeket, amikor végül begördült a busz, és útnak indultunk vissza, Dublin felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése