Természetesen ha mesemondóként először látogat az ember Írországba, nem ússza meg (és nem is
akarja megúszni) a kötelező körök nélkül. Már jó előre lebeszéltünk Richard Marsh dublini mesemondó barátommal, és Robert Seutter amerikai mesemondó útitársammal, hogy Tarát és Newgrange-t feltétlenül meg kell majd látogatni. A bökkenő annyiban állt, hogy kocsija az bizony egyikünknek sem volt - Richard nem vezet, mi pedig nem vezetünk baloldalt, úgyhogy kénytelenek voltunk egy buszos túrára befizetni, amely kényelmesen elfurikázott minket egy nap alatt mindkét helyszínre, és még a belépő időpontot is leszervezte Newgrange-hez (ahol, világörökségi helyszín lévén, nagyon szigorúan veszik az ilyesmit). A dolog hátulütője az volt, hogy életemben először turistacsoporttal utaztam - és megint megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ezentúl is csak végszükség esetén vállalok ilyesmit.
Tarát látogattuk meg először. Kora reggeltől ömlött az eső (ír nyár, ugye), de nem rettentünk meg tőle; volt pulóver, esőkabát, minden (csak gumicsizma nem, úgyhogy a tőzegmocsarat túlélt sportcipőmet megint jól beavattam). A buszon utazva idegenvezetőnk, aki hivatására nézve régész, és a halomsírok nagy szakértője, mindenféle érdekes információkkal szórakoztatott bennünket Írország őskori történetéről, Tara ásatásairól, és a vonatkozó legendákról (bár Richard eléggé kevesellte az utóbbiakat, így az ülés támlája felett párhuzamosan a fülünkbe pusmogta a kiegészítő információkat is). Tarába érkezve sárban és vízben csúszkálva másztunk fel a dombra, ahol a Mound of the Hostages nevű halomsírnál legalább fél órát álldogálltunk, miközben lelkes idegenvezetőnk a benne talált temetkezéseket taglalta, én meg a közeli királyi erőd árkai felé tekingettem, és beittam a tudatot, hogy megint pont olyan helyen állok, ahol kedvenc történeteim játszódnak.
Megint a Fiannáról van szó, természetesen: Fionn Mac Cool úgy szerzi meg a Fianna vezetői posztját, hogy megvédi Tarát a minden Samhainkor (Halloweenkor) a közeli tündérdombból előbújó, Aillén nevű illetőtől, aki előbb muzsikával elaltatta a vár népét, majd felgyújtotta az épületet. Fionn egy vasból készült lándzsa segítségével felülkerekedett az altató zenén, és reggelre a menekülő tündérlényt is sikerült lefejeznie. Na mármost, Richard szerint a legendabeli tündérdomb nem más, mint a Mound of Hostages (jó, hogy a bejáratra tettek vas rácsot azóta, nem járkálnak ki rajta ilyen kártékony alakok), ami alig pár lépésnyire van magától a tarai királyi erődtől (ld. jobbra - előtérben a domb, háttérben az erőd). Mivel ez a "Tara égése" nevű legenda mindig is kedvencem volt, és sokat meséltem már, megint csak különleges élmény volt ott állni, és élőben látni a helyszínt, ahol a régiek szerint lezajlottak az események. Kicsit csalódott is voltam, hogy régész úr meg sem említette a sztorit.
Természetesen Tarában pont millió egyéb legenda is játszódik, hiszen az ír királyok székhelye volt évszázadokon át - ám mire az idegenvezető szélnek eresztett minket, pontosan tizenöt percünk maradt nézelődni, majd visszanyargalni a buszhoz, hogy elérjük a Newgrange-i túrát.
Mivel Tara éjjel-nappal nyitva van, és a belépés ingyenes, fordítva kellett volna szervezni az egészet, hogy nyugodtan nézelődhessünk, vagy akár mesélhessünk is... na, majd legközelebb. Azért buszhoz szaladás közben lekaptam egy képet Tara állítólagos ősi tündérfájáról is, ami ironikus módon pont Szent Patrik szobra mögött található. Megnéztük persze a híres köveket is - a Sors Kövét, mely állítólag felsikoltott, ha az igaz király tette rá a lábát (egyébként látványosan fallosz alakja van), és a két kőoszlopot, amik eredetileg szorosan egymás mellett álltak, és csak akkor nyíltak széjjel, ha az igaz király feléjük vágtatott (ha meg nem volt igaz király, gondolom, lemosták a kőről). Az egész tarai mondakörnek nagyon földistennő-hangulata van, a dombokkal, meg a sikongatással, meg a férfiak előtt szétnyíló kőbejárattal...
Mire észbe kaptunk, már robogott is tovább a busz, Newgrange felé. Erről el kell mondani, hogy Newgrange valójában a hely neve; magát a dombot, vagyis a három halomsír közül a leghíresebbet, Brugh na Boinne-nak, vagyis Boyne (folyó) menti palotának hívják. Az ír legendáriumban tündérdomb, a Tuatha dé Danann királyai laknak benne, főképpen Angus Og, a szerelem és a fiatalság istene. Az általam kedvelt történetekben úton-útfélen bukkannak fel titokzatos, gazdagon öltözött Sidhe fiúk és lányok, akik mind úgy mutatkoznak be, hogy "a Brugh-ból jöttem..." Amikor végül leszálltunk a buszról, azt is megértettem, hogy miért.
Brugh na Boinne lenyűgöző látvány. Sokkal nagyobb, és impozánsabb, élőben, mint képek vagy leírások alapján képzeli az ember. Tiszteletet parancsoló tömege van, nem csoda, hogy a tündérdombok közül is ezt nevezte ki a képzelet palotának; bár a fehér kőfalat a felújításkor rakták köréje, hogy ne csússzon tovább a domboldal, így is visszaad valamit a mítoszok és legendák hangulatából. Áhitattal sétáltunk fel a bejáratig, ahol az idegenvezető két csoportra osztott bennünket; egyszerre csak két tucat, vagy annál is kevesebb, ember fér be a belső kamrába, így két turnusban kellett meglátogatnunk. Sajnos benn tilos fényképezni - de ami ott várt ránk, azt valójában felesleges is lett volna. Élőben kell megtapasztalni.
A sírkamrába vezető folyosó olyan szűk, hogy sokszor oldalazva préseli át magát az ember a kövek között. Itt-ott faragások, geometikus minták díszítik a kőtömböket, amik több, mint ötezer éve ugyanígy állnak egymás mellett; még a közéjük tömködött kisebb kövek sem lazultak ki, sőt, a kamra körkörösen épített kupolája be sem ázott (!!!) az évezredek alatt. A kamra maga kicsike, és három kisebb beugró veszi körbe - mégis áhitattal álltam benne. Nem hasonlított egy isteni lakomateremre vagy tündérpalotára, de volt benne valami nagyon ősi, amitől életre keltek a hiedelmek. Az idegenvezető lekapcsolta a villanyt egy pillanatra, és álldogáltunk a vaksötétben; egy kisebb lámpával megmutatta azt is, milyen, amikor a téli napfordulókor a felkelő nap pont besüt a kamrába, és aranyszínű csíkot fest a padlóra. Csodás látvány volt, pedig állítólag a valódi napfénynek csak halovány mása. (Minden évben kisorsolnak embereket, akik bemehetnek a napfordulókor - nagy érte a tolongás). A régészek szerint az egésznek rituális szerepe lehetett; a sírba helyezett halottakat ilyenkor emelte magához, egy új életbe a nap fénye, ami a folyosón keresztül vezette ki őket a föld gyomrából (avagy, stílszerűen, méhéből). Megható gondolat, és a sötétségbe benyúló fénysugár hihetővé is tette.
A dombot természetesen kívülről is körbejártuk; megnéztük a kijárattal átellenben elhelyezett másik faragott követ is. Bár a régészek szerint a domb belsejében nincsen másik kamra, több jel us utal rá, hogy egykor esetleg lehetett még egy; én magamban pedig arra gondoltam, hogy kellhetett egy bejárat az evilági, és egy a túlvilági látogatóknak is... Roberttel le is fotózkodtunk vele.
A Brugh meglátogatása után kisebb helyi buszok szállítottak minket a látogatóközponba, melyhez egy bájos ösvény, és a Boyne felett egy híd vezetett. Itt is megálltam egy-egy pillanatra, és rácsodálkoztam a folyó csillogó vizére, és az azt körülvevő friss, buja zöld növényzetre. Megint Fionnra gondoltam, aki fiatal korában itt a folyóparton tanulta a költészetet, és fogta ki mellesleg a Bölcsesség Lazacát, amit egy folyóparti tisztáson sütött meg, és kóstol meg teljesen véletlenül. Az eső után az egész folyóvölgy kicsattant az élettől; nem csoda, hogy a Zöld Hősök figurái is pont ezen a tájon születtek meg az emberek képzeletében...
A tanulság: Aki teheti, Tarára szánjon rá egy napot, de legalábbis egy délutánt; Newgrange pedig, a szoros időbeosztás és a csoportok ellenére, mindenképpen megéri a pénzt és az energiát. Ha teheti az ember, a látogatóközpontot se hagyja ki; a séta szép, maga a kiállítás pedig modern, interaktív, és érdekes. Sőt, az akadálymentesség nevében egy teljes, életnagyságú másolat is található benne a Brugh temetkezési kamrájáról, ami tolószékkel is megközelíthető, és annyi időt tölt benne az ember, amennyit csak akar.
A történeteket pedig mindenképpen olvassátok el előtte. Hacsak nem mesemondókkal utaztok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése