Az alabamai küldetés igaz története

Ahogyan az az előző szösszenetből is kitűnik, éjjel érkeztünk meg Alabamába. Kocsival mentünk; este tízkor indultunk el az egyetemi parkolóból, négyen: Joel, Danielle, Gini (Joel felesége), és jómagam. Ipari mennyiségű rágcsával és zenével felszerelve vágtunk neki az útnak, ami hat-hét órásnak ígérkezett. Úgy számoltuk, hajnai öt körül odaérünk, keresünk egy reggelizőt, aztán becaplatunk az alabamai egyetemre, ahol a fesztivált tartják. Csak egy dologgal nem számoltunk: az időeltolódással. Alabamában egy órával korábban van mint Johnson City-ben. Jó időt futottunk, így aztán hajnali öt helyett fél négykor sikerült bezötyögnünk a GPS által random módon meghatározott koordinátákra (csak a várost írtuk be, az utcát nem). Az út első felében Danielle vezetett, és harsányan énekeltünk kórusban minden számot ami az mp3 lejátszóinkon előfordult; hajnali kettő körül Joel vette át a kormányt, akinek szokása nap közben aludni és éjjel vircsaftolni, úgyhogy egyáltalán nem volt álmos. Joel nagyon szeret hangoskönyveket hallgatni (ez a szakmája), úgyhogy elindított egyet, és három percen belül hangosan horkolt mind a három utas. Valami politikai sci-fi volt, se füle, se farka.

A koordinátákra megérkezve összegömbölyödtünk a kocsiban és úgy döntöttünk, alszunk egy kicsit reggelig. Két órával később áttettük a székhelyünket egy reggelizőbe, ahol aztán megjött az igazi déli hangulat, a láncdohányos pincérnővel meg a méregerős kávéval (és az ablakkeretekre szegezett lópatkókkal). Ezen a ponton már komolyan olyan érzésem volt mintha egy Supernatural-epizódban üldögéltem volna. Reggeliztünk, kávéztunk, pislogtunk egymásra.

Hét körül úgy döntöttünk, sétálunk egyet a reggeli napsütésben; tudtuk, hogy van egy folyó valahol a közelben, ezért elindultunk arra, amerre az utca lejtett, hogy gyönyörködjünk a folyópartban. Ez önmagában nem kis erőfeszítésbe került, mert az út csak kanyargott, kanyargott, és festői folyópart helyett egy rakat gyártelepen vágtunk át, majd találtunk egy magányos indián temetkezési halmot, kerítéssel és egy fura csontvázzal a kerítés mellett, majd egy silót, nem használt vonatsíneket amiket benőtt a kudzu (ez az a növény ami meg fogja enni a civilizációt, ha hagyjuk neki), és végül, hosszas talpalás után, a folyópartot is. Csinos kis sétány és játszótér volt az autópálya-híd lábánál, és csodálhattuk a kilátást a folyóra meg a túlsó part szikláira. Megkérdeztünk egy arra járó parkőrt, melyik folyó is ez (én örültem, ha tudtam, melyik államban vagyok...), mire ő hatalmas lelkesedéssel, hogy emberi szót hall, elkezdte magyarázni a park és a folyó teljes történetét (a folyó egyébként a Tennessee volt).

Visszasétált velünk majdnem teljesen a parkolóig, és a politikától kezdve a gazdaságon át magyarázott nekünk mindenről. Mivel három tényező játszott közre a kommunikációjában (hiányzó fogak, déli akcentus, és a lelkesedés), egy büdös mukkot se értettem abból, mit mond, de bólogattam lelkesen.
Mire visszakeveredtünk a kocsihoz, már ideje volt elindulni a fesztiválra. Átzötyögtünk a városon az UNA (University of North Alabama) campusára.

Nem volt nehéz megtalálni, óriási lila oroszlán-nyomok voltak felfestve az aszfaltra egész úton, mivel az egyetem kabalája az oroszlán, a színe pedig a lila-fehér, amitől nekem Milka hangulatom lett rögtön. A campus egyébként gyönyörű, szökőkutakkal, kertekkel, piros téglaépületekkel, és igen, egy hatalmas ketreccel, amiben két élő oroszlán lakik. Andy, aki előző életében komédiás volt, rögtönzött is egy szösszenetet arról, mi lenne, ha minden egyetem ketrecben tartaná a kabaláját...

A campusra megérkezve kerestünk egy mosdót, fésülködtünk, fogat mostunk, szemeket rajzoltunk magunknak, és felkészültünk szívvel-lélekkel a fesztivál kezdetére. Kezdett beütni a három liter kávé; tudtuk, hogy legalább az elkövetkező két órára ébren tudunk maradni. Érdemes volt.