Finn McCool tényleg kúl

(A címért így utólag is elnézést kérek)

A gimnazisták befejezték a mitológiát; a múlt héten amikor benn voltam a suliban megbeszélésen az egyik kiscsaj épp mosolyogva magyarázta a tanárnőnek, hogy neki semmi baja vele személyesen, csak a görög mitológiát rühelli. Minden osztályban van egy ilyen, egyeseknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.
A héten új tananyagot kezdenek -  a Hős Útja a téma, valamint hősök a régi történetekben és a modern világban (na tessék, nálatok volt ilyen? nálunk se.) Azt ígértem a tanárnőnek, bemegyek mind a négy gimis osztályba mesélni olyasmit, amiről órán nem volt szó. Választhattam volna több különböző dolgot: kevéssé ismert görög mítoszokat, római legendákat, vikingeket... de végül valahogy mégiscsak az íreknél lyukadtam ki. Olyan kevés alkalmam van ír meséket mondani ideát, pláne hogy ezen a környéken mindenki skót vagy ír (vagy legalábbis annak vallja magát), nekem meg nincs meg az akcentusom az autentikus előadáshoz, hiába kaptam ötöst a beszédtechnika gyakorlatra.
Na mindegy. Egy szó mint száz, becsattogtam reggel a szakadó esőben a suliba (szerencsére az új koleszomtól nagyjából két és fél perc gyalog) két körre a gimiseknél. Még félig az agyamban volt, hogy rómaiakat is kéne mesélni (mert mindig felkapom a vizet, amikor a római legendák annyit kapnak az irodalomórából, hogy "ugyanaz, mint a görögök, csak más nevekkel", ami pl. Pomonát és Vertumnust egyből kiírja a listáról... ismerős? Nem? Na ugye.) de végül mégiscsak az írek győztek.
Az első osztály főleg lányokból állt, a második főleg fiúkból, ami különösen érdekessé tette a délelőttöt. Bár ugyanazt a sztorit mondtam el mind a két helyen, nagyon különböző reakciókat váltottam ki a kölykökből - nem lepődtem meg rajta, hogy a srácok voltak lelkesebbek, bár a romantikusabb részek a lányok érdeklődését is felkeltették. Természetesen egyetlen órába belezsúfolni az egész Fianna mondakört Reader's Digest verzióban sem lenne lehetséges, de azért megpróbáltam minden tőlem telhetőt. Végigfutottam Finn születésén és gyermekkorán; kirészleteztem, hogyan lett a Fianna vezére; ugrottam egyet Oisín születéséig, aztán még egyet az utazásig a tündérek földjére, és Szent Patrikkal zártam, ahogyan kell. Ez nagyjából ötven percbe került, így maradt még öt percem eldarálni, hol olvashatják a közbeeső félmillió Fianna-legendát, és miért érdemes elolvasni őket. Mondjuk most azonnal. Tudtam, hogy nyert ügyem van, amikor eszembe jutott az Avengers-hez hasonlítani a hősök csapatát, erre aztán rögtön felpattant a csipája mindenkinek...
A tinédzserekből általában nem könnyű reakciót kicsikarni. A mesemondónak csak pár apró rezdülés áll rendelkezésére ahhoz, hogy megállapítsa, jó nyomon jár-e az előadással. Ha viszont megtanul olvasni az ember a sorok között, onnan már elég egyszerű a dolga - a szemeket kell figyelni, főleg, meg az olyan kis jeleket, mint pl. amikor a srácok elkezdik lepisszegni egymást, vagy valaki a levegőbe bokszol (diszkréten az asztal alatt). A többi már a mesemondó, és főleg a történet dolga - ha megbízik az ember a sztoriban, akkor a többi már megy magától. Én pedig tizenkét év tapasztalatból tudom, hogy a Fianna sztorik működnek.

A biztonság kedvéért azért holnap futok még két kört a suliban, hogy meggyőződjek róla.