Ne múljon el hét ír zene nélkül!

Akárcsak a heti szörny, heti beteg, vagy heti hulla a tévében, ideát is van miért várni az új évadot: május első hetétől kezdve megint van Heti Mesemondó a Nemzetközi Mesemondó Központban!

Ez a mostani a műsor második hete; bár az előzőről lemaradtam, szilárd elhatározásom volt, hogy ezt már nem hagyom ki, különösen azért, mert ír mesék voltak terítéken. A hét celebje (hehe) Patrick Ball volt, zenész és mesemondó.

Kelta hárfával elég könnyű megnyerni egy közönséget; elég néhány percre őrizetlenül hagyni a hangszert a színpadon, és máris olvadozik mindenki a ködös, homályos kelta nosztalgiától, és felemlegeti, életében hányszor szeretett volna megtanulni ír hárfán játszani. A nézőteret elborítja a múlt idők köde és a letűnt korok dicsőségének árnyai, és lélekben mindenki felkészül a kelta tündérvilágba történő misztikus utazásra.

Aztán beszambázik Patrick, terpeszállásba vágja magát, két marokra fogja a mikrofont, és egy mondattal felrúgja az egész illúziót.
Megvettem, kilóra.

Az első öt percben szerzett benyomást egy szóban úgy foglalhatnám össze: fura. Egy fura fazon, hullámzó szürke sörénnyel, vastag fekete keretes szemüveggel amit feltesz és levesz; elegáns fekete zakóban és fekete ingben, elegáns cipőben, vastag szemöldök alól vidáman csillogó szemekkel. Furán beszél; fura helyeken tart szünetet, ide-oda néz, lengeti kezét-lábát, minden szónak külön nyomatékot ad. Ülünk a közönségben, és azon töprengünk, mi a frász folyik ott fenn a színpadon...

Öt perc után viszont beindul a móka. A beszédstílust elég hamar megszoktuk, és hirtelen gördülékenyebb is volt, ahogy Patrick belelendült a mesemondásba. Mivel ő nem csak mesélő, de zenész is, történetek között hosszú zenés szüneteket tartott. Gyönyörűen játszik hárfán, egészen elandalodtunk tőle. Két dallam között pedig mesélt; először egy ír népmesét arról, hogyan adta el egy anya a lelkét azért, hogy a fiából zenész legyen. Utána közbeszúrt egy kedves kis mondást is:
- Anya, ha felnövök, zenész akarok lenni!
- Döntsd el, fiam, mit akarsz, mert a kettő egyszerre nem fog menni!
Szerintem ez a mesemondásra is nagyon igaz :)

A népmese után jött egy csodás szösszenet az 1600-as évekből; Patrick előadott egy részletet egy korabeli angol naplóból, ahol valaki leírta egy ír bárd előadását egy nemesi udvarban, és a hatást, amit a közönségére gyakorolt. Teljesen lehidaltunk tőle.
A történelemórát némi poénkodás követte az ír turizmus és gazdaság rovására, majd ismét sztori, arról, hogyan lett Patrick szobafestőből mesemondó. Az utolsó történet egy irodalmi sztori volt egy ír költőről, aki sirálynak képzelte magát - egyszerre nagyon vicces és nagyon szomorú.

Rettenetesen élveztem az egész előadást. Üdítően hatott, hogy a nagy kelta romantika helyett volt benne humor, modern nyelvezet, kikacsintás, és mégis volt súlya, értéke a dolognak. Patrick saját bevallása szerint "egy érzéketlen tuskó", de olyan mesterien ötvözte az öniróniát a történetek iránti tisztelettel, hogy senki nem hiányolta a borongós tündéreket...