Mesemondás, toborzással

Azt hiszem a mai nappal megint megdőlt itt tartózkodásom legamerikaibb élményének rekordja.

Aki lemaradt volna a hírekről: úgy néz ki, augusztustól gyakornoki állást kaptam a vadonatúj helyi művelődési központban, és ráhúzok a kinn létre még néhány hónapot csak a mesemondás kedvéért. Hogy felmérjem a helyet, meg ők is engem, ma kimentem Patrickkel egy délutáni mesélésre (ő itt töltötte a mesemondó gyakorlatát az elmúlt félévben). A központ az a hely, ahová az iskola után mennek a gyerekek, és ott foglalkoztatják őket uzsonnával meg mindenféle programokkal, hogy ne az utcán lógjanak.

Amikor megérkeztünk, még kongott a épület az ürességtől; de délután négy felé szállingózni kezdek a kölykök. Nagyjából húszan voltak, öt és tizenkét éves kor között, túlnyomó többségben lányok, és két lenszőke kiskölyöktől eltekintve mind valamiféle kisebbséghez tartoztak. Nagy, kíváncsi szemekkel nézegettek engem, tudni akarták, ki vagyok, mi a nevem, és hogy Sally (a másik helyi mesemondó és program-koordinátor) a nagymamám-e. Az egyik kisfiú megosztotta velem a chipseit is. Úgy terveztük, Sally mesél először, aztán átadja nekem a szót; de pont mire mindenki letelepedett, és a gyerekek fejét eltekertük a megfelelő irányba (új jövevényként érdekesebb voltam mint a megszokott mesemondó), beállított a művelődési központ vezetője egy rakat vendég társaságában. A hátsó sarokban ülve figyeltem az eseményeket.

A vendéket hárman voltak: egy nagyon jóképű fiatal katona (különleges alakulat), egy nagyon csinos szőke lány fehér nyári ruhában, és egy szintén szőke középkorú hölgy divatos melegítőben. A katonáról hamar kiderült, hogy nemrég jött haza a tengerentúlról (kórházba került mert megsérült, vagy ahogyan ő fogalmazott, rakétatalálat érte a páncélozott járművet amiben utazott). Mivel helyi gyerek, eljött meglátogatni a kölyköket a központban, a délutáni foglalkozásoknak ugyanis rendszeres része, hogy a gyerekek leveleket írnak a szolgálatot teljesítő katonáknak, és most hogy itthon van eljött megköszönni a sok bátorítást meg köszönetet (én meg, két évad Generation Kill-lel a hátam mögött, haraptam a számat hogy ne kuncogjak hangosan). A srác helyes volt és mosolygós, de nagyon katona, vigyázzállásba vágta magát a kölykök előtt és minden kérdésre türelmesen válaszolt, de olyan katonai nyelvezettel, hogy én is csak a felét értettem, a tízévesek meg annyit se, de ez cseppet sem törte le a lelkesedésüket, sőt. Ez eddig szórakoztató is volt, főleg amikor olyan kérdésekre kellett válaszolnia, hogy "mi az az agyrázkódás?" "mit jelent az, hogy eszméletlen?" "mennyire fáj ha felrobbantanak?" "miért akarnak emberek bántani téged?" "van barátnőd?" (utóbbira igen volt a válasz, katonánk a hétvégén házasodik a fehér ruhás lánnyal, természetesen). Ezek után következett a toborzás, melynek során az igazgatónő elmagyarázta a gyerekeknek, hogy a katonaság remek dolog, mert az ember a hazáját védi, és milyen sok remek munkalehetőség van a hadseregben, amiken érdemes elgondolkodni, mert akár helikoptert is vezethet az ember, ha jól viselkedik. A srác ehhez még hozzáfűzte, hogy nem csak harcolni lehet ám, hanem például főzni és vizet tisztítani is, és hogy most már minden állás nyitott lányok számára is. Gondolom, mert a célközönség nagyrészt tízéves fekete kislányokból állt, ezt fontos volt megemlíteni. A végén még emlékeztettek mindenkit, hogy már tizenhét évesen be lehet ám állni a seregbe, majd hosszas integetés és búcsúzkodás után távoztak.
Azt hiszem, ehhez most nincs is mit hozzátenni.

Mivel a reklámszünet meglehetősen sokáig tartott, úgy döntött a társaság, hogy inkább rögtön én meséljek, mert engem nem hallottak még, és mégiscsak illene, mielőtt felvesznek dolgozni látatlanban. Így aztán elfoglaltam a mesemondó fotelt. Nem volt teljes a figyelem, a gyerekek egy része az asztalhoz ült rajzolni, de láttam rajtuk, hogy a fülük az ott van, így aztán belevágtam a mesébe. Mivel már előre beígértem nekik a sárkányokat, Ragnar és Thora került terítékre, amit lenyűgözve hallgattak, és sok remek ötletük is volt hozzá; a rajzasztal körül is néma csend volt, és figyelő szemek. A mese vége felé megtört a figyelem, mert valaki egy döglött pókot talált a szőnyegen, és mindenki úgy tett mintha egy kézigránát landolt volna a szobában. Azzal tudtam csak visszaültetni őket, hogy 1. elsuvasztottam a pókot a szemetesbe, és 2. beígértem nekik egy pókos mesét. Így aztán, amint a sárkányok végére értünk, előkerült Anansze és a mesedoboz. Szokásom szerint úgy írtam le Ananszét, mint aki Afrikában él, és ő az eredeti Pókember. Az egyik kislány erre csípőre vágta a kezét és közölte, hogy "fekete Pókember nincs is!", mire én is csípőre vágtam a kezem, és közöltem, hogy de igenis van, és Ananszénak hívják. Sőt, trickster. És van egy barátnője is, Aszó, aki legalább annyira talpraesett mint a trickster. Sőt.
Ezek után a mesélés már csak sikeres lehetett. A lányok lelkesen követték az egész sztorit, és Aszóért különösen lelkesedtek; a mese után hosszasan elfilozofáltak rajta, hogy úgy tűnik, Aszó az egyetlen, aki Ananszét kordában tudja tartani; amikor megjegyeztem, hogy igen, mert okos, akkor rámutattak, hogy Anansze is okos, amivel normális körülmények között vitatkoznék, de tulajdonképpen igazuk volt, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy mindketten okosak, ezért illenek össze. Aszó talpraesett karakterének nagy sikere volt, ha ezekkel a kölykökkel dolgozok tovább, több okos és önálló fekete csajokról szóló népmesét kell összeszednem. Aisha magasan van a listámon. A mesélés általános jó hangulatban zárult, némi bábozással a végén, hogy Patrick és Sally se maradjanak mesélési lehetőség nélkül.

Azt hiszem, ezt a munkát is szeretni fogom.