Mesemondók másnap

És még mindig nincs vége! Egy teljes szombati nap állt még előttünk még több meséléssel. Újra színpadra került mindenki, Andy például kétszer is, egyszer reggel meg egyszer délután. A reggeli mesélése a nap fénypontjává alakult. Épp arról magyarázott nekünk, hogyan mesélte be az általános iskolai osztályának, hogy kisgyerekek kísértetei járnak éjszaka a temetőben (egy tüzelő macska segítségével teremtve meg a kívánt hanghatást). Amikor a legfeszültebb pontra ért a sztoriban, egyszerre csak megrezzent a háta mögött a színpadi függöny (ezen a napon a színházteremben voltunk, mivel péntek délután ájulni kezdett a közönség a melegtől odakinn), és Bill Lepp vágódott ki a függöny mögül harsány indiánüvöltéssel, melynek eredményeképp Andi fél métert ugrott a levegőbe, a hátán landolt, a fejét fogva begurult a függöny mögé, és közben harsányan kiabálva rugdosott és csapkodott mesemondó társa irányába, aki szintén a földön fetrengett a röhögéstől, akárcsak a közönség. Ez náluk egy hosszú ideje tartó rituálé, ami pár évente megismétlődik, amikor az ember a legkevésbé számít rá, és még a YouTube-ra is felkerült. Remélem, egyszer leszek olyan jóban egy másik mesemondóval, hogy nem bánom, ha beleveti magát az előadásomba, sőt. Az esti vegyesnél megismétlődött a dolog, ezúttal szolidabb formában: Andy mikrofonja vacakolni kezdett, zúgott és visított, és a hangtechnikus nem tudott mit kezdeni vele. Végül aztán a történet közepén Bill sétált fel a színpadra teljes nyugalommal, elvette Andy orra elől a mikrofont (Andy rezzenéstelen arccal mesélt tovább), előre vitte a színpad elejére (távolabb a hangfalaktól), majd visszasétált, felemelte Andyt a derekánál fogva (Andy rezzenéstelen arccal mesélt tovább), előre cipelte, leállította a mikrofon mögé, beállította a mikrofont, majd zsebre tett kézzel távozott a színről. Megtapsoltuk.
Azért nem volt teljesen békés a dolog: amikor Bill délután színpadra került a saját műsorával, folyamatosan figyelte, Andy merre kószál a nézőtéren, és közölte, hogy állítsuk meg, ha fel akarna szívódni. Jó trickster természetesen nem áll azonnal bosszút, amikor számítanak rá; a tréfa legfontosabb része a türelem, magyarázta Andy, aki kényelmesen üldögélt a nézőtéren, és nem zavarta, hogy mindannyian rajta tartjuk a fél szemünket, várva, hogy mikor fog bosszút állni. Nem állt. Gondolom, majd jövőre Jonesborough-ban...
A nap békés nyugalomban telt; Dolores megint előadta az egész órás műsorát amit már hallottam egyszer, és megint könnyeket csalt mindenki szemébe, különösen azért, mert a főszereplő hölgy lánya ott ült a nézőtéren.
Délután, amikor véget értek az egyórás előadások, elugrottunk fagyizni, mert a nagy melegben mindenki megkívánta a hideget. A hely, amit találtunk, egy Frostbite nevű kis fagyizó volt, ahol kaptál egy csészét, és annyi fagyit töltöttél bele, amennyit akartál, aztán szórhattál rá több tucat különféle cukrot, csokit, öntetet, mazsolát, és egyéb teljesen egészséges dolgokat. Lelkesen belapátoltuk a nyomokban fagylaltot is tartalmazó cukorkupacokat, és még épp időben vissza is értünk a campusra az esti vegyesre. Mindenki remekelt, bár a közönség már erősen szállingózott, mi ott maradtunk és nagyon élveztük az egészet.
Még épp készültem kipipálni, hogy két napig tartott a fesztivál egyetlen hagyományos történet nélkül, amikor sor került a kísértet-koncertre. Ezt Syd tartotta, aki híres hátborzongató sztorijairól (ami elég mókás az ő esetében, mert személy szerint olyan cuki, hogy mindenki csak ölelgetni akarja). Három Poe novellát adott elő, egy Angela Carter mesét (ami a Piroska horrorisztikusabb változata volt), és végül, de nem utolsó sorban, Beowulfot. Mindenkinek megnyugodott a kicsi lelke, legalább egyetlen hagyományos történet elhangzott végül a fesztiválon...
A kísértetmesék végeztével a maradék közönség is felszívódott; végül csak mi négyen maradtunk, meg a mesemondók. Nekem mindig ez a kedvenc részem egy fesztiválban, amikor a tücsökciripelés közepette lehet beszélgetni, filozofálni, értékelni a történteket. Dolores és Andy ott maradtak beszélgetni, és a többiek is odajöttek egy köszönésre és néhány szóra; mi voltunk a közönség magva, és mivel tudták, hogy a mesemondó tanszélről jöttünk, kitüntetett figyelemben részesített minket minden fellépő. Hosszasan beszélgettünk a fesztivál és általában a mesemondás jelenéről és jövőjéről. Végül aztán elszállingóztunk mi is haza, azzal, hogy találkozunk az úton; Andy néhány hét múlva bentlakó mesemondó lesz Jonesborough-ban, Dolores pedig órát fog nekünk tartani a nyári félévben. Mert ugye mi ilyen klassz emberekkel vagyunk körülvéve.