Írek és cápák

Az az igazság, hogy képes voltam ma reggel kivonszolni magam az esőbe csak azért, hogy elmondhassam a legújabb mesémet az ötödikeseknek. A múlt héten olvastam a sztorit, és azóta készültem rá, hogy elmondjam nekik, csak éppen a zenés előadásukra kellett készülniük, és nem voltak beosztva mesemondásra. A mai napra se voltak, de amikor besétáltam a könyvtárba, nem tiltakozott senki.
Még mindig a múlt heti Fianna-hangulatban tobzódva egy ír mesekönyvben találtam a történetet, és csak miután hazajöttem, akkor döbbentem rá, honnan volt ismerős az író neve: Eddie Lenihan nem csak könyveket ad ki ír mesékről, hanem híres mesemondó is, csak eddig nem kötöttem össze a kettőt. Jobb későn, mint soha.

A történet főhőse Finn MacCool, aki, egyedülálló apa lévén, próbálja egyetlen csemetéjét életben tartani, de a kölyök sajnos annyit eszik, hogy kifogy a tej a környéken. Finn, egy nem túl kreatív pillanatában (harcos, nem dajka), elindul horgászni, hátha a hal jó lesz a gyereknek, és ezzel hosszas és kis híján végzetes kalandba bonyolódik sellőkkel, cápákkal, víz alatti harcokkal és egyéb izgalmas dolgokkal fűszerezve. A kölykök lenyűgözve hallgatták a történetet; az egész téma telibe találta a korosztályt, én pedig rettentően élveztem a mesélést. Életemben először meséltem a sztorit, de egy hete motoszkált már a fejemben; a jó történet ismérve az, hogy első hallásra megragad, mint egy film, az ember fejében, és utána már csak le kell játszani újra és újra. Ezt a sztorit biztosan megtartom.

A mese végeztével még öt perc volt hátra az órából, de a kölykök követelni kezdték, hogy mondjak el még egyet; hirtelenjében egy másik Fianna-sztorit kaptam elő (már megint kísérteteket akartak, de most már letettem arról, hogy megpróbáljam ezt a bandát megrémíteni). A sztori ír és viking legendákban egyaránt létezik, és a fene se tudja, a hirtelen rögtönzött verzió melyikhez állt közelebb, de az osztály láthatóan nagyon élvezte (ez az a történet ahol egy titokzatos házban a hősöket mindenféle próbák elé állítják, amiken sorra megbuknak - nem tudnak felemelni egy macskát, nem tudnak kiinni egy kupa sört, nem tudnak birkózásban legyőzni egy nagymamát stb.). Ez is egyike azoknak a "meglepetés" sztoriknak, amiket egyszer elmondtam tölteléknek, és elvitték a pálmát az egész előadásban - nem tudom megmagyarázni, mitől sikeresek, de a kölykök imádják őket. Ha nekik jó, nekem is jó; olyan tapsot kaptam a végén hogy csak pislogni tudtam, kilenc hónapja dolgozom ezekkel a gyerekekkel, már rég leszoktak arról, hogy ennyit tapsoljanak...