Tricksterek és mormoták

A péntek reggel előadással kezdődött. Mivel a fesztivál egyik fő szervezője professzor az egyetemen, sikerült rábeszélnie Andy-t, szívem csücske tricksteremet, hogy tartson órát egyetemistáknak a mesemondásról és az előadói lét rejtelmeiről. Andy jó szokásához híven már az ajtón belépve teljesen pörgött, majd oktatási célzattal fel-alá gurult egy széken és a lábait lóbálta, fel-le ugrált a színpadról, pengette a gitárját, és egy vizes palackkal zsonglőrködött. Végül aztán sikerült lenyugodnia annyira, hogy mondjon nekünk okosakat, de végül mesemondásba torkollott az egész, és természetesen mind az ötven diák visítva fetrengett a padlón a röhögéstől. Andyben az a szép, hogy úgy tanít neked magvas gondolatokat és fontos dolgokat, hogy közben könnyezel és levegő után kapkodsz. Az óra végén még játszottunk is egyet, fel-alá futkosva a folyosón. Amikor a diákok elszállingóztak, mi ott maradtunk, és Andy sorra a nyakunkba ugrált, nagyon értékelve azt, hogy képesek voltunk éjszaka vezetni, hogy ideérjünk a fesztiválra.
Mivel az előadás elvitte a délelőtt jó részét, úgy döntöttünk, ebédelünk egyet, mielőtt elkezdődnek a délutáni programok. Lecsaptunk az egyetemi kajáldára és miközben hamburgert majszoltunk azt figyeltük, kik jönnek be a szabadtéri színpad irányából ebédelni. Már itt megállapítottunk, amiről a hétvége folyamán megbizonyosodtunk, hogy a fesztivál szervezésével valami baj van. Ahhoz képest, hogy egy egyetemi campuson van, hétvégén, tele van vele reklámozva a város, és diákoknak öt dollárba kerül (az összehasonlítás kedvéért, Jonesborough ugyanezekkel a mesemondókkal két napra százötven dollár), gyakorlatilag mi négyen képviseltük a "nem nyugdíjas" korosztályt. A fene se érti, hogy történhetett ez. Ráadásul kevesen is voltak, és bár úgy gondoltuk, a péntek miatt, szombatra sem lettek többen, sőt. Ebből is látszik, hogy se a jegyek ára, se a helyszín, se a reklámozás mértéke nem garantálja azt, hogy az emberek rájönnek, a mesemondás jó dolog. Erről ennyit.
A közönség mérete szerencsére egyáltalán nem vont le semmit az előadások színvonalából; profi mesemondó ugyanúgy 100%-ot teljesít huszonöt embernek, mint ötszáznak. Az alabamai fesztivál mesemondó pedig az ország legjobbjai voltak, és ezzel senki sem vitatkozott.

A színpad egy félköríves pódium volt a campus terebélyes lombú fái alatt; felállítottak egy sor széket és padot a közönségnek, de mi inkább elterültünk a fűben a domboldalon. Az első mesemondó Syd Lieberman volt, akiről sokat hallottam már, de élőben még nem volt hozzá szerencsém. Mosolygós, pici bácsi, olyan, mint egy öreg manó, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Személyes sztorikat mesél főleg, de hogy akkor éppen miről beszélt, arra nem nagyon emlékszem, mert a fűben való elterülés végzetes hiba volt, és az előadás felénél lecsukódott a szemem. Amikor magamhoz tértem, éppen az unokáiról magyarázott valamit.

Okulva a történtekből, a szünetben magamhoz ragadtam egy újabb vödör kávét, és mindannyian előre vonultunk a padokra. Dolores Hydock volt a következő fellépő, aki az egyik nagy kedvencem a mesemondás színpadán. Ő is személyes sztorikat hozott, és olyan lelkesen, fel-alá szaladgálva adta elő őket a maga tökéletes, költői stílusában, hogy egészen felébredtem. Ezen a ponton már éreztük, hogy a mesemondóink szenvednek a közönséggel, amit nem lehetett éppen hangosan lelkesnek mondani, így aztán mindent megtettünk, hogy rajongjunk a fellépőkért: tapsoltunk, fütyültünk, éljeneztünk. Nagyon megérdemelték.

Harmadikként Andy került a színpadra, aki szokásához híven képzeletbeli nagynénije kalandjaival szórakoztatott minket; bár a nagynéni nem valódi, a sztorik nagyon is igazak, és sokat lehet tanulni belőlük. Érdekes módon a reggeli osztály tagjai úgy döntöttek, nekik elég volt annyi mesemondás a napra, mert egyikük se bukkant fel repetáért. Az ő bajuk, a trickster zseniális volt, mint mindig.
Aki igazán nagy meglepetést okozott nekem, az Bill Lepp volt.

Őt már hallottam egyszer-kétszer elvétve a Jonesborough fesztiválon, de sohasem tartozott a kedvenceim közé. Hazug mesékre szakosodik, amit élvezek egy ideig, de sohasem volt a kedvenc műfajom. Most viszont valamiért - talán mert más volt a közönség, vagy mert több ideje volt, vagy csak az én véleményem változott meg - Bill lett a kedvenc mesemondóm a hétvégére. Olyan sztorikat mesélt, amik akár igazak is lehettek volna, szintén a gyerekkor témájában, és amellett, hogy szénné röhögtem magam az egészen, hihetetlenül kedves és szeretni való volt az egész. Megvettem, kilóra.

A sort Donald Davis zárta, aki az amerikai mesemondás koronázott királya, és a személyes sztorik nagy mestere. Ő is a gyerekkorából hozott elő történeteket; ekkor már megint a fűben hevertünk, ezúttal ébren, és jókat kuncogtunk az előadott kalandokon. Ezen a ponton kezdtem el töprengeni rajta, vajon fogunk-e bármi mást hallani a hétvégén, mint személyes sztorikat. Nem mintha bántam volna a felhozatalt, mert remekül szórakoztam, csak kíváncsi voltam a statisztikákra.
Szünetben elszaladtunk vacsoráért, és még épp időben értünk vissza a szendvicseinkkel, hogy elcsípjük az esti vegyest. Itt mindenki csak egy történetet mesélt; még így is több, mint két óráig tartott a műsor. A fellépőkön kívül színpadra került egy helyi mesemondó is, aki az egyetemen volt nyelvtanprofesszor, annak ellenére, hogy leginkább a Mikulás és egy kanadai favágó keresztezésének tűnt első ránézésre, és pisztolyt is viselt az oldalán. Az est végére a személyes sztorik folyama töretlen maradt.
Este tíz körül kászálódtunk ki a motelbe, ahol szobát foglaltunk a hétvégére. Túlságosan fel voltunk pörögve ahhoz, hogy azonnal aludni menjünk, úgyhogy beszélgettünk még egy darabig, mielőtt mindenkit elnyomott az álom.