Elérkezett Szókratész pere. Megesküdtünk, hogy vérét vesszük (főleg én, mert a szókratistákon bukott meg a női egyenjogúság), de meglepő módon azok, akik bevádolták, nem álltak elő semmi koherens vádbeszéddel, igy az egész per hatalmas veszekedéssé fajult, helyenként személyeskedéssel és aljas beszólásokkal. A végkifejlet az lett (csak hétfőn szavazunk), hogy Athén polgárai közös erővel tiz évre száműzték a szókratisták vezetőjét osztrakiszmosszal. Szoros meccs volt, kis hiján a demokrata vezért veszitettük el - de győzött a jobbik!
Megkaptuk továbbá a következő játék, a Galileo szabálykönyvét - én már most tudom, hogy az inkvizicióhoz akarok tartozni...:D
Ja, és megszavaztuk az idei athéni játék búcsú-szindarabját, amit Kate meg is irt, és elő is adjuk majd... kicsit gyanúsak benne a nevek, és persze nem versben iródott, de azért nem tűnik rossznak.
2007. október 13., szombat
2007. október 12., péntek
Jonesborough 18 - Vidám zombik és kisértetek
Igen, külön belépőt kértek érte, de ezt nem lehetett kihagyni: jegyet váltottam a szombat esti Ghost Story Concert-re. Sohasem rajongtam a kisértethistóriákért, de gondoltam megnézem, hogy csinálják a profik.
A műsor szabadtéren volt; sötétedéskor értem oda. A patak partján egy kisérteties fényekkel kivilágitott pavilon állt, az egyetlen fényforrás a parkban; az innenső és túlsó oldalon pedig emberek ültek a füvön, pokrócokon, összecsukható székeken, vagy a kabátjukon, mint én. A pavilonban zene szólt; eleinte kisérteties hárfa és furulya, majd, ahogy teljesen sötét lett, valami hörgősebb-zúzósabb, hangulatos muzsika. Korábban érkeztem, még jó sok idő volt hátra (mindenki ezt csinálta, aki jó helyet akart találni magának a patak innenső vagy túlsó oldalán). Valamennyien (több száz ember) elfeküdtünk a fűben, hallgattuk a zenét, és bámultuk a csillagokat; elképesztően sok csillag van Jonesborough felett. Halkan zsongott a tömeg; a pavilon mellett álló öreg fűzfa leveleit mozgatta a szél.
"What a wonderful evening to be dead." köszöntött minket a konfer. Kuncogtunk; amikor az ember egy domboldalban ül egy tümeg közepén, nem borzong meg egykönnyen. Akkor még legalábbis azt hittük.
Heather Forest kezdte a műsort. Ismertem a történetet, sohasem soroltam volna a különösebben borzongató históriák közé (Boy Who Drew Cats) - nagyon fülbemászó zenét produkált hozzá, és meglepett alaposan, mert sikerült egy pillanatra visszaadnia valamit a horrorfilmek hangulatából. Azután bejelentette, hogy másodiknak egy magyar mesét mesél... én meg kiugrottam volna a székből, ha lett volna alattam szék. Ismertem a történetet; Ordódy József A holtából visszatérő gróf cimű meséje volt, Ghost's Gold cimen. És alaposan meglepődtem, mennyire jól mesélte... rendben, nem egy Fehérlófia a dolog, és nekem egyébként sem volt soha semmi bajom azzal, hogy egy tehetséges külföldi mesemondó érdeklődést mutasson magyar mesék iránt... és ha valaki érti a dolgát, akkor az Heather. Jól adta elő, humorosan, és a végén akkorát sikitott a mikrofonba, hogy kis hiján megállt a szivem...
Bobby Norfolk, kedvenc Anansink megint. Egy "jump tale"-lel kezdett, a klasszikus Taleypo-val; engem nem sikerült megijesztenie, de ettől függetlenül a stilusa változatlanul magával ragadott. Másodjára aztán kirukkolt a lényeggel: egy cajun sztorit mesélt (szivecskék ide), egy Uncle Monday nevű varázslóról és egy javasasszonyról, aki párbajozott vele. Ez sem hozta rám a frászt, de annál jobban örültem neki (kezdek komoly rajongást kialakitani a cajun kultúra iránt, túl sok meséjüket olvastam mostanában...).
A következő párossal ez volt az első találkozásom. A Storycrafters néven futó duó (felteszem férj és feleség) teljes zenei felszereléssel érkezett - a nőnél hárfa, a férfinál dobok. Remek időzités, remek választás... "miért a holtaktól féltek, amikor az életben sokkal rettegni valóbb dolgok történhetnek?" szegezték nekünk a kérdést, aztán előálltak egy nagyon komoly, nagyon keserű szlovén legendával, ami bennünk akasztotta a szuszt (jó, azért volt benne némi kisértetjárás...). A közönség egyik fele a könnyeit nyelte, a másik felének a hideg futkosott a hátán (köztük nekem is), és a halk, kisérteties dalt azóta sem tudom kiverni a fejemből. Nagyon-nagyon jó páros, egyébként, és szépen kiegészitik egymást; hozzá kell fűzni, hogy a pasinak gyönyörű mély hangja van.
Amikor aztán végső depresszióba taszitották a népet, előrukkultak életük első kisértet-sztori-rap költeményével, ami az Aranykéz cimű történet átirása volt, remek ritmusban, hullajó (hehe) poénokkal, és az egész közönség tapsolt hozzá, vissza is tért az élet(?)kedvünk. Mármint az a morbid érdeklődés, hogy még több horrort hallhassunk...
Kisérteties süvités és táncoló fények kiséretében előzakatolt a fák közül az esti szellemvonat, a lehető legjobb pillanatban, nagy hatást keltve. Amikor végre elvonult (Tennessee-ben nagyon hosszúak a vonatok...) folytatódott az éjszaka.
Hát igen, ha szellemekről van szó, kérdezzen meg az ember egy indiánt. Gene Tagabant, például. Elmesélt egy gyors kis történetet furcsa, éjszakában járó lényekről, elkárhozott dolgokról, amiket vonz a zene meg az ének, aztán énekelt nekünk egy kicsit. A sztori persze most is meg volt tűzdelve humorral, de a lényeg komoly maradt. Azután elmondta nekünk, hogy az ő hite szerint mindenben szellem lakik, és az ősök figyelnek bennünket; ezt pedig olyan szépen és hatásosan mondta, hogy el is hittük neki. Tapsoljunk, mondta, halkan, két ujjunkkal, és puha neszezés hangzott fel a közönségből, magunk is meglepődtünk; ő pedig dobolni kezdett a Holló-dobon, és énekelt mindannyiunk helyett. Hú. Ha.
A sort Lyn Ford zárta. Tőle először is azt tudtuk meg, miért nem harapnak meg a vámpirok feketéket ("mert egyetlen csepp fekete vértől afro-amerikainak számit az ember..."), és mindenféle hátborzongató dolgokkal kapcsolatban is ez volt a hozzáállása. Ami persze nem azt jelentette, hogy másokat nem szeret ijesztgetni velük. Az első mese személyes élménye volt, egy kisértetházról a szomszédban, ahonnan az előző, néhai lakó kiűzte a fiatal fehér házaspárt, de neki kedvesen integetett... a második (záró) történet pedig egy kellően véres, gyilkosos-megfőzős-megbosszulós, vérbeli déli sztori volt, egy második halk, kisérteties dallal, mai nem hagyott nyugodni aznap estére... (és Lyn ráadául azon a kedves hangon adta elő, amivel minden halott kislány a fárszkarikát hozza az emberekre...)
Már épp kezdtek a csontjaink is átfagyni, mire véget ért a koncert.
Második nap vége. Csiny letudva.
A műsor szabadtéren volt; sötétedéskor értem oda. A patak partján egy kisérteties fényekkel kivilágitott pavilon állt, az egyetlen fényforrás a parkban; az innenső és túlsó oldalon pedig emberek ültek a füvön, pokrócokon, összecsukható székeken, vagy a kabátjukon, mint én. A pavilonban zene szólt; eleinte kisérteties hárfa és furulya, majd, ahogy teljesen sötét lett, valami hörgősebb-zúzósabb, hangulatos muzsika. Korábban érkeztem, még jó sok idő volt hátra (mindenki ezt csinálta, aki jó helyet akart találni magának a patak innenső vagy túlsó oldalán). Valamennyien (több száz ember) elfeküdtünk a fűben, hallgattuk a zenét, és bámultuk a csillagokat; elképesztően sok csillag van Jonesborough felett. Halkan zsongott a tömeg; a pavilon mellett álló öreg fűzfa leveleit mozgatta a szél.
"What a wonderful evening to be dead." köszöntött minket a konfer. Kuncogtunk; amikor az ember egy domboldalban ül egy tümeg közepén, nem borzong meg egykönnyen. Akkor még legalábbis azt hittük.
Heather Forest kezdte a műsort. Ismertem a történetet, sohasem soroltam volna a különösebben borzongató históriák közé (Boy Who Drew Cats) - nagyon fülbemászó zenét produkált hozzá, és meglepett alaposan, mert sikerült egy pillanatra visszaadnia valamit a horrorfilmek hangulatából. Azután bejelentette, hogy másodiknak egy magyar mesét mesél... én meg kiugrottam volna a székből, ha lett volna alattam szék. Ismertem a történetet; Ordódy József A holtából visszatérő gróf cimű meséje volt, Ghost's Gold cimen. És alaposan meglepődtem, mennyire jól mesélte... rendben, nem egy Fehérlófia a dolog, és nekem egyébként sem volt soha semmi bajom azzal, hogy egy tehetséges külföldi mesemondó érdeklődést mutasson magyar mesék iránt... és ha valaki érti a dolgát, akkor az Heather. Jól adta elő, humorosan, és a végén akkorát sikitott a mikrofonba, hogy kis hiján megállt a szivem...
Bobby Norfolk, kedvenc Anansink megint. Egy "jump tale"-lel kezdett, a klasszikus Taleypo-val; engem nem sikerült megijesztenie, de ettől függetlenül a stilusa változatlanul magával ragadott. Másodjára aztán kirukkolt a lényeggel: egy cajun sztorit mesélt (szivecskék ide), egy Uncle Monday nevű varázslóról és egy javasasszonyról, aki párbajozott vele. Ez sem hozta rám a frászt, de annál jobban örültem neki (kezdek komoly rajongást kialakitani a cajun kultúra iránt, túl sok meséjüket olvastam mostanában...).
A következő párossal ez volt az első találkozásom. A Storycrafters néven futó duó (felteszem férj és feleség) teljes zenei felszereléssel érkezett - a nőnél hárfa, a férfinál dobok. Remek időzités, remek választás... "miért a holtaktól féltek, amikor az életben sokkal rettegni valóbb dolgok történhetnek?" szegezték nekünk a kérdést, aztán előálltak egy nagyon komoly, nagyon keserű szlovén legendával, ami bennünk akasztotta a szuszt (jó, azért volt benne némi kisértetjárás...). A közönség egyik fele a könnyeit nyelte, a másik felének a hideg futkosott a hátán (köztük nekem is), és a halk, kisérteties dalt azóta sem tudom kiverni a fejemből. Nagyon-nagyon jó páros, egyébként, és szépen kiegészitik egymást; hozzá kell fűzni, hogy a pasinak gyönyörű mély hangja van.
Amikor aztán végső depresszióba taszitották a népet, előrukkultak életük első kisértet-sztori-rap költeményével, ami az Aranykéz cimű történet átirása volt, remek ritmusban, hullajó (hehe) poénokkal, és az egész közönség tapsolt hozzá, vissza is tért az élet(?)kedvünk. Mármint az a morbid érdeklődés, hogy még több horrort hallhassunk...
Kisérteties süvités és táncoló fények kiséretében előzakatolt a fák közül az esti szellemvonat, a lehető legjobb pillanatban, nagy hatást keltve. Amikor végre elvonult (Tennessee-ben nagyon hosszúak a vonatok...) folytatódott az éjszaka.
Hát igen, ha szellemekről van szó, kérdezzen meg az ember egy indiánt. Gene Tagabant, például. Elmesélt egy gyors kis történetet furcsa, éjszakában járó lényekről, elkárhozott dolgokról, amiket vonz a zene meg az ének, aztán énekelt nekünk egy kicsit. A sztori persze most is meg volt tűzdelve humorral, de a lényeg komoly maradt. Azután elmondta nekünk, hogy az ő hite szerint mindenben szellem lakik, és az ősök figyelnek bennünket; ezt pedig olyan szépen és hatásosan mondta, hogy el is hittük neki. Tapsoljunk, mondta, halkan, két ujjunkkal, és puha neszezés hangzott fel a közönségből, magunk is meglepődtünk; ő pedig dobolni kezdett a Holló-dobon, és énekelt mindannyiunk helyett. Hú. Ha.
A sort Lyn Ford zárta. Tőle először is azt tudtuk meg, miért nem harapnak meg a vámpirok feketéket ("mert egyetlen csepp fekete vértől afro-amerikainak számit az ember..."), és mindenféle hátborzongató dolgokkal kapcsolatban is ez volt a hozzáállása. Ami persze nem azt jelentette, hogy másokat nem szeret ijesztgetni velük. Az első mese személyes élménye volt, egy kisértetházról a szomszédban, ahonnan az előző, néhai lakó kiűzte a fiatal fehér házaspárt, de neki kedvesen integetett... a második (záró) történet pedig egy kellően véres, gyilkosos-megfőzős-megbosszulós, vérbeli déli sztori volt, egy második halk, kisérteties dallal, mai nem hagyott nyugodni aznap estére... (és Lyn ráadául azon a kedves hangon adta elő, amivel minden halott kislány a fárszkarikát hozza az emberekre...)
Már épp kezdtek a csontjaink is átfagyni, mire véget ért a koncert.
Második nap vége. Csiny letudva.
Jonesborough 17 - A következő generáció
Mire visszaértem a posztomra, épp kezdődött a Fesztivál különleges műsora: Youthful Voices, gyerek-mesemondók. Mindannyiukat hosszas tréning és mindenféle versenyek után válogatták ki, hogy Jonesboroughban szerepelhessenek; a legfiatalabb 8 éves volt, a legidősebb 18, és a legtöbbjük régebb óta van a szakmában, mint én.
Zayven Reese péládul 12 éves, de már van egy egyetemi ösztöndija; gyönyörű fekete kislány egyébként, gyöngyöző nevetéssel, és egy torzitóval a torkában. Értsd: egyszerre volt hősnő és boszorkány, és az utóbbi hangjától kirázott a hideg - élethűen adta vissza azt az érzést, mint amikor a kés ciskorog a tányéron (jujj). Afrikai-amerikai népmesét mesélt, illett is hozzá (sokan alulbecsülik a meseválasztás fontosságát az ilyen versenyeken).
Keith Kibby nem csak hogy mesél, de tanitja is mesélni a nála kisebbeket (ő maga 13 éves). Élénk, csillogó szemű kisfiú, kár, hogy a mese túl gyenge volt neki; tudott volna ennél sokkal jobbat is, biztos vagyok benne (lásd az előző megjegyzést a választásról. A klasszikus sztori a gazdáról, aki lovat tehére, majd birkára, malacra stb. cserél, már mindnekinek a könyökén jön ki.)
Hannah Smythe az a fajta kislány, aki édes-aranyos-ennivaló, és tudja is magáról, a kis banya. Billy szerint tavaly még elhitték neki, hogy ártatlan és kedves, de idén már kilógott a lóláb (idézte egy kissé a gyerekszépségversenyek hangulatát, szülők biztosra mentek...). A Jancsi és Juliskát mesélte a boszorkány szemszögéből, ami még akár jó is lehetett volna, ha 1. látszik, hogy érti a poénokat, amiket mond és 2. nem erőlteti a torkát egész idő alat...
Morgan McPheeters, 17 éves szőke prep énekesnő (tánc, cselló, tenisz, sielés, irás, mesélés, kitűnő átlag, mindenből győztes, heh). Gawain és a Zöld Lovag már harmadszorra jöttek szembe aznap... igen, igen, minden nőnek joga van önállóan dönteni, értjük, tudjuk, köszönjük. Hozzá kell tenni, hogy a csaj elég szépen mesélt és meglepően jól alakitott. Még a banyát is. Megnézem majd 10 év múlva, hátha kisül belőle valami...
A program végére maradt az egyetlen tandem páros, Heather Greene (16) és Maggie Lowe (18). Sohasem próbáltam még valakivel együtt mesélni, de most láttam egy izelitőt, hogyan is csinálják ezt a profik... nagyon tehetséges páros volt, és látszott, hogy bulira veszik az egészet, és élvezik a szinpadot. Egy népmesét meséltek, egészen klassz volt, és úgy osztották le a szerepeket, hogy az egyikük mesélt (ő volt a "száj") a másik pedig beleszólogatott, véleményezett, és szinészkedett mellette (ő volt az "ész"). Néha összevesztek. Jól begyakorolt, szórakoztató műsor, helyenként gurultunk a nevetéstől.
Na, ha ez a következő generáció, fel kell kötnöm a gatyámat...
Zayven Reese péládul 12 éves, de már van egy egyetemi ösztöndija; gyönyörű fekete kislány egyébként, gyöngyöző nevetéssel, és egy torzitóval a torkában. Értsd: egyszerre volt hősnő és boszorkány, és az utóbbi hangjától kirázott a hideg - élethűen adta vissza azt az érzést, mint amikor a kés ciskorog a tányéron (jujj). Afrikai-amerikai népmesét mesélt, illett is hozzá (sokan alulbecsülik a meseválasztás fontosságát az ilyen versenyeken).
Keith Kibby nem csak hogy mesél, de tanitja is mesélni a nála kisebbeket (ő maga 13 éves). Élénk, csillogó szemű kisfiú, kár, hogy a mese túl gyenge volt neki; tudott volna ennél sokkal jobbat is, biztos vagyok benne (lásd az előző megjegyzést a választásról. A klasszikus sztori a gazdáról, aki lovat tehére, majd birkára, malacra stb. cserél, már mindnekinek a könyökén jön ki.)
Hannah Smythe az a fajta kislány, aki édes-aranyos-ennivaló, és tudja is magáról, a kis banya. Billy szerint tavaly még elhitték neki, hogy ártatlan és kedves, de idén már kilógott a lóláb (idézte egy kissé a gyerekszépségversenyek hangulatát, szülők biztosra mentek...). A Jancsi és Juliskát mesélte a boszorkány szemszögéből, ami még akár jó is lehetett volna, ha 1. látszik, hogy érti a poénokat, amiket mond és 2. nem erőlteti a torkát egész idő alat...
Morgan McPheeters, 17 éves szőke prep énekesnő (tánc, cselló, tenisz, sielés, irás, mesélés, kitűnő átlag, mindenből győztes, heh). Gawain és a Zöld Lovag már harmadszorra jöttek szembe aznap... igen, igen, minden nőnek joga van önállóan dönteni, értjük, tudjuk, köszönjük. Hozzá kell tenni, hogy a csaj elég szépen mesélt és meglepően jól alakitott. Még a banyát is. Megnézem majd 10 év múlva, hátha kisül belőle valami...
A program végére maradt az egyetlen tandem páros, Heather Greene (16) és Maggie Lowe (18). Sohasem próbáltam még valakivel együtt mesélni, de most láttam egy izelitőt, hogyan is csinálják ezt a profik... nagyon tehetséges páros volt, és látszott, hogy bulira veszik az egészet, és élvezik a szinpadot. Egy népmesét meséltek, egészen klassz volt, és úgy osztották le a szerepeket, hogy az egyikük mesélt (ő volt a "száj") a másik pedig beleszólogatott, véleményezett, és szinészkedett mellette (ő volt az "ész"). Néha összevesztek. Jól begyakorolt, szórakoztató műsor, helyenként gurultunk a nevetéstől.
Na, ha ez a következő generáció, fel kell kötnöm a gatyámat...
2007. október 11., csütörtök
Jonesborough 16 - És ime a győztes
Karla volt olyan kedves, és felváltott a monitorkodással, mert a program olyasmit igért a Creekside Tent-be, amit nem tudtam kihagyni: Dangerous Secrets and Jeweled Swords: The Adventures of a Medieval Warrior Woman. Lethan meg én átvágtunk tehát újfent az egész városon; útba ejtettük a Swappin' Ground-ot (ő mesélt és meg fotóztam; maga a mese nagyon gyatra volt, de jól adta elő), azután befurakodtunk a sátorba a monitor-igazolványunkat lobogtatva, és sikerült elsőrangú helyet találnunk.
Dolores Hydock-ról senki nem tudott semmit. Én a műsor cimével kapcsolatban is eléggé szkeptikus voltam - már megint a hülye feministák, gondoltam magamban, még hogy medieval warrior woman, hah.
Most itt ülök a gép előtt és sokadszorra hallgatom meg a sztorit CDről, teljes áhitatban.
És hogy mi történt a kettő között?
Dolores Hydock, az történt.
Egy reneszánsz zenekar ült a szinpadon, és kedves, számomra ismerős dallamokat játszott; rossz már nem lehet, gondoltam, miközben Lethant próbáltam okitani a reneszánsz muzsika mibenlétéről. Láthatóan őt is lenyűgözte a dolog.
Azután feljött a szinpadra az a kissé görnyedt, csillogó szemű néni, sötét kendővel a fején, szines-foltos szoknyában, egy embermagas, faragott botra támaszkodva (a bot végén kristálygömb volt); remegő, ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezekkel intett nekünk, és - mesélni kezdett.
A történet egy középkori legenda egy lányról, akit fiúnak neveltek, mert különben nem örökölhetett volna (a cime Silence - és tényleg létezik, ballada formájában, nézzétek meg a hölgy honlapján). A néni gyönyörű brit akcentussal, csillogóan, pörgősen, néha gúnyosan és humorosan mesélt; mozgott a szeme, az arca, a kezei, pillanatonként nevettünk, vagy meghűlt bennünk a vér, és mire eljutottunk a nagy csatáig, már kifehéredett a kezem, úgy szoritottam a szék karfáját. Maga a hangulat nagyon korhű volt; könnyeket csalt a szemembe maga a tény, hogy igazi középkori legendát hallhatok egy ilyen kiváló, sehonnan-jött, sehonnan-ismert mesemondótól... extra ráadásként a végén a gonosz nagyon csúnya halált halt (a legtöbb mesét a Fesztiválon azért rettegtem végig, mert sokan kicenzúrázzák a meséket mostanában... ezt a gonoszt azonban megégették és felnégyelték, és mindenki boldog volt tőle).
Leirhatatlan élmény volt, nem is tudom irásban visszaadni (ne aggódjatok, szóban sem tudnám, még ha elmondanám az egész történetet, akkor sem). És leirhatatlan siker. Legalább tizenöt percig állva tapsoltunk, rekedtre orditottuk magunkat, dobogtunk, ugráltunk, és én a könnyeimet törölgettem (lelkesedés, nem meghatottság, ismertek). Lethan úgy nézett ki, mint akit fejbevágtak.
És még hátra volt a java.
A néni lejött a szinpadról, kihúzta magát; letette a botot, letekerte a fejéről a kendőt, és a szemünk előtt változott fiatal, mosolygós nővé. Nincs ember aki nálam pocsékabbul becsüli meg
mások életkorát, de annyi biztos, hogy egy mozdulattal rázott le legalább negyven vagy ötven évet magáról - igen, mint a mesében. Le kellett ülnünk hogy ne essünk össze. Szó szerint tátva maradt a szám, és egészen addig tátva is maradt, mig Lethannel egymásra néztünk, konstatáltuk milyen hülyén festünk, és elnevettük magunkat.
Beálltunk a végtelennek tűnő sorba, mely Dolores felé kigyózott, hogy gratuláljon neki; késésben voltunk, de ezt nem tudtuk kihagyni. Látszott rajta, hogy fáradt, és nagyon lelkes, vidáman-kedvesen fogadta a gratulációkat, és türelmesen válaszolt ezredszer is ugyanarra az egy kérdésre ("És ez igaz történet?..."). Sütött róla az a semmihez sem hasonlitható érzés, amit én is érzek kicsiben, valahányszor megtapsol a közönség... őt pedig egyenesen imádták, ünnepelték és istenitették. Miközben elsétáltunk a sátortól, ugyanarra gondoltunk: "Hát igen. Ez az, amit én is csinálni szeretnék egyszer..."
Most meg itt ülök és hallgatom Silence-t újra meg újra meg újra.
Dolores Hydock-ról senki nem tudott semmit. Én a műsor cimével kapcsolatban is eléggé szkeptikus voltam - már megint a hülye feministák, gondoltam magamban, még hogy medieval warrior woman, hah.
Most itt ülök a gép előtt és sokadszorra hallgatom meg a sztorit CDről, teljes áhitatban.
És hogy mi történt a kettő között?
Dolores Hydock, az történt.
Egy reneszánsz zenekar ült a szinpadon, és kedves, számomra ismerős dallamokat játszott; rossz már nem lehet, gondoltam, miközben Lethant próbáltam okitani a reneszánsz muzsika mibenlétéről. Láthatóan őt is lenyűgözte a dolog.
Azután feljött a szinpadra az a kissé görnyedt, csillogó szemű néni, sötét kendővel a fején, szines-foltos szoknyában, egy embermagas, faragott botra támaszkodva (a bot végén kristálygömb volt); remegő, ujjatlan kesztyűbe bujtatott kezekkel intett nekünk, és - mesélni kezdett.
A történet egy középkori legenda egy lányról, akit fiúnak neveltek, mert különben nem örökölhetett volna (a cime Silence - és tényleg létezik, ballada formájában, nézzétek meg a hölgy honlapján). A néni gyönyörű brit akcentussal, csillogóan, pörgősen, néha gúnyosan és humorosan mesélt; mozgott a szeme, az arca, a kezei, pillanatonként nevettünk, vagy meghűlt bennünk a vér, és mire eljutottunk a nagy csatáig, már kifehéredett a kezem, úgy szoritottam a szék karfáját. Maga a hangulat nagyon korhű volt; könnyeket csalt a szemembe maga a tény, hogy igazi középkori legendát hallhatok egy ilyen kiváló, sehonnan-jött, sehonnan-ismert mesemondótól... extra ráadásként a végén a gonosz nagyon csúnya halált halt (a legtöbb mesét a Fesztiválon azért rettegtem végig, mert sokan kicenzúrázzák a meséket mostanában... ezt a gonoszt azonban megégették és felnégyelték, és mindenki boldog volt tőle).
Leirhatatlan élmény volt, nem is tudom irásban visszaadni (ne aggódjatok, szóban sem tudnám, még ha elmondanám az egész történetet, akkor sem). És leirhatatlan siker. Legalább tizenöt percig állva tapsoltunk, rekedtre orditottuk magunkat, dobogtunk, ugráltunk, és én a könnyeimet törölgettem (lelkesedés, nem meghatottság, ismertek). Lethan úgy nézett ki, mint akit fejbevágtak.
És még hátra volt a java.
A néni lejött a szinpadról, kihúzta magát; letette a botot, letekerte a fejéről a kendőt, és a szemünk előtt változott fiatal, mosolygós nővé. Nincs ember aki nálam pocsékabbul becsüli meg
mások életkorát, de annyi biztos, hogy egy mozdulattal rázott le legalább negyven vagy ötven évet magáról - igen, mint a mesében. Le kellett ülnünk hogy ne essünk össze. Szó szerint tátva maradt a szám, és egészen addig tátva is maradt, mig Lethannel egymásra néztünk, konstatáltuk milyen hülyén festünk, és elnevettük magunkat.
Beálltunk a végtelennek tűnő sorba, mely Dolores felé kigyózott, hogy gratuláljon neki; késésben voltunk, de ezt nem tudtuk kihagyni. Látszott rajta, hogy fáradt, és nagyon lelkes, vidáman-kedvesen fogadta a gratulációkat, és türelmesen válaszolt ezredszer is ugyanarra az egy kérdésre ("És ez igaz történet?..."). Sütött róla az a semmihez sem hasonlitható érzés, amit én is érzek kicsiben, valahányszor megtapsol a közönség... őt pedig egyenesen imádták, ünnepelték és istenitették. Miközben elsétáltunk a sátortól, ugyanarra gondoltunk: "Hát igen. Ez az, amit én is csinálni szeretnék egyszer..."
Most meg itt ülök és hallgatom Silence-t újra meg újra meg újra.
Jonesborough 15 - Bill Rocks
Bősz és lelkes monitorkodásunk következő áldozata Bill Harley volt. Ő inkább zenész, mint mesemondó, vagy leginkább mind a kettő. Műsorát egy pályázat eredményhirdetésével kezdte: a honlapjára olyan cimeket gyűjtött, amikhez dalt kéne irni, és a győztest meg is irta, meg is zenésitette. A mű cime: Barbie's Head is Missing. Dőltünk a röhögéstől.
Ő jobban járt a jeltolmáccsal, meg a jeltolmács is jobban járt vele. Az utóbbi nagydarab, jópofa fickó volt, aki hozzátette a maga kis játékait a sztorihoz - jó volt őket együtt látni a szinpadon. A sztori maga Bill gyerekkoráról szólt, és hogy "hogyan mentette meg a rádió az életét" - ugyanis kis hiján kitagadta a család, mert minden éjszaka hintázott az ágyon álmában, amig valakinek eszébe nem jutott rádiót adni neki, hogy meséket meg zenét hallgasson elalvás előtt meg alatt... Eléggé vicces történet volt, nevettünk is jó sokat. Nem maga a sztori volt a lényeg, inkább az előadásmód. Meg a zenék, amiket közbeiktatott.
Ő jobban járt a jeltolmáccsal, meg a jeltolmács is jobban járt vele. Az utóbbi nagydarab, jópofa fickó volt, aki hozzátette a maga kis játékait a sztorihoz - jó volt őket együtt látni a szinpadon. A sztori maga Bill gyerekkoráról szólt, és hogy "hogyan mentette meg a rádió az életét" - ugyanis kis hiján kitagadta a család, mert minden éjszaka hintázott az ágyon álmában, amig valakinek eszébe nem jutott rádiót adni neki, hogy meséket meg zenét hallgasson elalvás előtt meg alatt... Eléggé vicces történet volt, nevettünk is jó sokat. Nem maga a sztori volt a lényeg, inkább az előadásmód. Meg a zenék, amiket közbeiktatott.
Jonesborough 14 - Ed Stivender harmadszor
Hát igen. A monitorkodás egyik jellemzője (direkt nem hivom hátránynak) hogy az ember köteles azokat a mesemondókat hallgatni, akik abba a sátorba vannak beosztva. Ez pedig aznap délután elsőként kedvenc szentünket jelentette.
Kezdtem nagyon megszeretni a fickót. Szépen és humorosan mesélt, amolyan gyorstalpaló-stilusban, és az egész fellépés hamarosan egy nagy versennyé alakult, hogy vajon ki tudja-e késziteni a vékonyka nőt, aki jeltolmácsként működött közre a szinpadon... (a legtöbb szombati fellépésen volt jeltolmács). Sikerült neki; nem hiszem, hogy az amerikai jelbeszédben az égre emelt tekintet és a vállvonogatás mást jelent, mint nálunk... nagy nevetésbe fulladt a dolog. A nagyját azért persze le tudta forditani a hölgyemény, Ed bácsi nem akart a közönséggel is kitolni...
Kezdetnek meghallgathattuk a Hamupipőke modern verzióját, üveg sportcipővel, dőltünk a röhögéstől. Másodjára egy hosszabb sztori következett, az egyik legjobb, amit a hétvégén hallottam - két vadnyugati pasi gyereket rabol, hogy vátságdijat kapjanak érte, de a kisfiú rossz választásnak bizonyul, mert kikésziti mind a kettőjüket, és a végén ők fizetnek a szülőknek, hogy visszavegyék... amilyen bugyután hangzik, olyan kedves történet volt, lélektani mélységekkel meg sok poénnal, és olyan aranyos jelenetekkel, mint például amikor a csapat nem túl okos de jószivű erőembere türelmesen próbálja elmagyarázni a kis ördögnek, mitől zöld a fű és mitől üresek a lyukak...
Ed előre felhivta rá a figyelmünket, hogy a történet új a repertoárjában, és még begyakorlás alatt áll, és megkért minket, nézzük el a hibákat amiket vét; ez hallatlanul szimpatikussá tette számomra, még akkor is, ha egész idő alatt csak egyetlen egy hibát vétett, és azt is szépen sikerült eltussolnia (felcserélte a neveket a párbeszédben. "Bill, miért neveztél Billnek az előbb?..."). Nem tudnám pontosan megmagyarázni, de jól esett, hogy előrukkolt vele; közelibbnek éreztem az egész folyamatot, ami egy mesemondót elvisz a Fesztivál szinpadáig...
A harmadik történet meg végképp feltette a pontot az i-re: Piper's Revenge. Ismerem, szeretem, sokszor meséltem, tanitottam is; Edtől hallani pedig olyan volt... hát, amikor egy kedves ismerős mesél egy kedves ismerőst. Na. Nagy nevetés lett a vége.
Az utolsó néhány percben nem állta meg, hogy ne villantson előttünk: kért egy mesecimet, egy mondást, egy helyet, egy szereplőt és egy szokást, és mindezt összegyúrva rögtönzött nekünk egy eléggé furcsa történetet arról, hogyan hasznositják újra a kiöregedett hercegnőket jótündér keresztanyaként...
Hát, ha létezik Ed Stivender fan club, akkor biztosan a tagja vagyok.
Kezdtem nagyon megszeretni a fickót. Szépen és humorosan mesélt, amolyan gyorstalpaló-stilusban, és az egész fellépés hamarosan egy nagy versennyé alakult, hogy vajon ki tudja-e késziteni a vékonyka nőt, aki jeltolmácsként működött közre a szinpadon... (a legtöbb szombati fellépésen volt jeltolmács). Sikerült neki; nem hiszem, hogy az amerikai jelbeszédben az égre emelt tekintet és a vállvonogatás mást jelent, mint nálunk... nagy nevetésbe fulladt a dolog. A nagyját azért persze le tudta forditani a hölgyemény, Ed bácsi nem akart a közönséggel is kitolni...
Kezdetnek meghallgathattuk a Hamupipőke modern verzióját, üveg sportcipővel, dőltünk a röhögéstől. Másodjára egy hosszabb sztori következett, az egyik legjobb, amit a hétvégén hallottam - két vadnyugati pasi gyereket rabol, hogy vátságdijat kapjanak érte, de a kisfiú rossz választásnak bizonyul, mert kikésziti mind a kettőjüket, és a végén ők fizetnek a szülőknek, hogy visszavegyék... amilyen bugyután hangzik, olyan kedves történet volt, lélektani mélységekkel meg sok poénnal, és olyan aranyos jelenetekkel, mint például amikor a csapat nem túl okos de jószivű erőembere türelmesen próbálja elmagyarázni a kis ördögnek, mitől zöld a fű és mitől üresek a lyukak...
Ed előre felhivta rá a figyelmünket, hogy a történet új a repertoárjában, és még begyakorlás alatt áll, és megkért minket, nézzük el a hibákat amiket vét; ez hallatlanul szimpatikussá tette számomra, még akkor is, ha egész idő alatt csak egyetlen egy hibát vétett, és azt is szépen sikerült eltussolnia (felcserélte a neveket a párbeszédben. "Bill, miért neveztél Billnek az előbb?..."). Nem tudnám pontosan megmagyarázni, de jól esett, hogy előrukkolt vele; közelibbnek éreztem az egész folyamatot, ami egy mesemondót elvisz a Fesztivál szinpadáig...
A harmadik történet meg végképp feltette a pontot az i-re: Piper's Revenge. Ismerem, szeretem, sokszor meséltem, tanitottam is; Edtől hallani pedig olyan volt... hát, amikor egy kedves ismerős mesél egy kedves ismerőst. Na. Nagy nevetés lett a vége.
Az utolsó néhány percben nem állta meg, hogy ne villantson előttünk: kért egy mesecimet, egy mondást, egy helyet, egy szereplőt és egy szokást, és mindezt összegyúrva rögtönzött nekünk egy eléggé furcsa történetet arról, hogyan hasznositják újra a kiöregedett hercegnőket jótündér keresztanyaként...
Hát, ha létezik Ed Stivender fan club, akkor biztosan a tagja vagyok.
Jonesborough 13 - Találkozások
Az előadások szünetében veszettül szervezni kezdtem az életemet. Ellátogattam az NSN (National Storytelling Network) sátrába, ahol adtak egy helyes kis emblémás táskát, amit meg lehetett tömni mindenféle szóróanyagokkal és kitűzőkkel (amit természetesen meg is tettem). Ezek után találomra megszólitottam valakit, és érdeklődtem, lehet-e valamiféle gyakornoki állást vagy nyári munkát betölteni Jonesboroughban; az illető egy másik illetőhöz irányitott, aki egy hamradikhoz, felfelé a ranglétrán, majd megint vissza, és kissé pingponglabdának éreztem magam, mire megérkeztem a főmuftihoz, aki egy bedzsót pengetve üldügélt a sátor sarkában. Nagyon segitőkésznek mutatkozott; elbeszélgettünk a lehetőségekről, elérhetőséget cseréltünk, és most úgy néz ki, visszamegyek a Storytelling Center-be a nyáron, ha minden jól sikerül.
Magamhoz ragadva a szokásos dobozos ebédet, átnyaraltam a város másik végébe (kemény 10 perces séta...), hogy időben kezdhessen az aznapi monitorkodást. A sátor környékén nagy volt a fejetlenség; kiderült, hogy a vezető monitor sem járatos a dolgában, szóval tanácstalanul ácsorogutnk egy kupacon a helyes kis kék fejkendőkben, amikor berobogott Lethan. Körülpislogott a baseball sapka alól, majd percek alatt leosztotta a feladatokat, engem meg karon ragadott, és hamarosan már mindenki a helyén volt, beleértve minket is, akik az oldalsó bejáratnál posztoltunk, és jobb hiján beszélgetni kezdtünk. Lethan mesemondó-növendék a Tennessee-i egyetemről (eddigi végzettségére nézve filozófus); jó fej srácnak bizonyult, és a hátralévő két nap nagy részét együtt lógtuk végig.
A második monitorkodás alatt sikerült találkoznom néhány mesemondóval, akikkel két éve levelezek; az első páros találomra (vagyis a névtáblám alapján) bukkant rám, és elláttak egy lista-egyen-kitűzővel, ami aztán hozzám vonzotta a többieket is. Aranyos népek voltak; odajöttek, üdvözöltek, megkérdezték hogy tetszik a Fesztivál, aztán kocott tovább ki-ki a maga útján. Azután valami hihetetlen dolog történt. Az egyik nő aki meglátogatott, a kezembe nyomott egy boritékot, mondván, hogy az egyik mesélő küldi, aki nem tudott eljönni a Fesztiválra; a boritékban egy levél volt, amiben az állt, reméli, jól érzem magam, és hogy mennyire nagy élmény lehet ez a számomra; meg az, reméli, sok jó mesemondót tudok majd meghallgatni, és hogy feltétlenül látogassak el a Fesztivál vásárterére, és vigyem magammal haza a kedvenceimet, és mivel tudja, hogy a diákok mindig le vannak égve... pénzt is tett a boritékba. Nem keveset. Négy CDt vásároltam belőle...
Magamhoz ragadva a szokásos dobozos ebédet, átnyaraltam a város másik végébe (kemény 10 perces séta...), hogy időben kezdhessen az aznapi monitorkodást. A sátor környékén nagy volt a fejetlenség; kiderült, hogy a vezető monitor sem járatos a dolgában, szóval tanácstalanul ácsorogutnk egy kupacon a helyes kis kék fejkendőkben, amikor berobogott Lethan. Körülpislogott a baseball sapka alól, majd percek alatt leosztotta a feladatokat, engem meg karon ragadott, és hamarosan már mindenki a helyén volt, beleértve minket is, akik az oldalsó bejáratnál posztoltunk, és jobb hiján beszélgetni kezdtünk. Lethan mesemondó-növendék a Tennessee-i egyetemről (eddigi végzettségére nézve filozófus); jó fej srácnak bizonyult, és a hátralévő két nap nagy részét együtt lógtuk végig.
A második monitorkodás alatt sikerült találkoznom néhány mesemondóval, akikkel két éve levelezek; az első páros találomra (vagyis a névtáblám alapján) bukkant rám, és elláttak egy lista-egyen-kitűzővel, ami aztán hozzám vonzotta a többieket is. Aranyos népek voltak; odajöttek, üdvözöltek, megkérdezték hogy tetszik a Fesztivál, aztán kocott tovább ki-ki a maga útján. Azután valami hihetetlen dolog történt. Az egyik nő aki meglátogatott, a kezembe nyomott egy boritékot, mondván, hogy az egyik mesélő küldi, aki nem tudott eljönni a Fesztiválra; a boritékban egy levél volt, amiben az állt, reméli, jól érzem magam, és hogy mennyire nagy élmény lehet ez a számomra; meg az, reméli, sok jó mesemondót tudok majd meghallgatni, és hogy feltétlenül látogassak el a Fesztivál vásárterére, és vigyem magammal haza a kedvenceimet, és mivel tudja, hogy a diákok mindig le vannak égve... pénzt is tett a boritékba. Nem keveset. Négy CDt vásároltam belőle...
Jonesborough 12 - Anansi élőben
Hallottam már, hogy van egy a mesemondók között, aki... aki Anansi, na, de nem tudtam a nevét. Hát, elég volt egy pillantást vetni Bobby Norfolk-ra, és rögtön tudtam, miről van szó... egy vékony, örökmozgó fekete fickóról, széles vigyorral, hihetetlen hangerővel, kifejező gesztusokkal, és szókimondó történetekkel. És igen, mesél is Anansit, de most nem tette; ez persze nem vont le a tényből, hogy kinek a szellemében mesél... ("All stories belong to Anansi"). Lendületesen beszélt, sokféle hangon (és a kutyaütő akcentus ellenére is pontosan lehetett követni...), és időről időre énekre vagy tapsra vagy rapre váltott, ahogy éppen kedve szottyant. A sztori maga a földrajzi felfedezésekről és a rabszolgaságról szólt, félig történelmi, félig legendás; az egyik percben vicces, mint például a rabszolga aki egy találós kérdéssel váltotta ki magát, máskor meg megható, mint az anyuka, aki a kisbabájával kelt át a zajló Ohio folyón, mert a túlparton szabad lehetett.
Mindent egybevetve nagyon jól szórakoztunk. Kedvenc pókunk végre élőben is megnyilatkozott...
Mindent egybevetve nagyon jól szórakoztunk. Kedvenc pókunk végre élőben is megnyilatkozott...
Jonesborough 11 - Családi ügy
A szombat reggelt hatalmas lelkesedéssel kezdtem. A szokásos: "mindenki" azt mondta, Jay O'Callahant nem szabad kihagyni. Komoly gondjaim voltak a program összeállitásával, még nagyobbak is, mint első nap, mert szivem szerint követtem volna fel és alá a kedvenceket, mint a legtöbb rajongó, de megembereltem magam, az egyszeri lehetőségre való tekintettel, és szépen beülte m Callahan bácsi The Labyrinth of Uncle Mark cimű műsorára.
A dolog lényege az volt, mondta a kedves, szakállas öregúr a szinpadon, hogy az emberek mindig csak a humoros történeteket mondják el a családjukról, pedig sokszor a szomorú vagy megható sztorik erősebbek azoknál. Ő a nagybátyjáról mesélt, aki a családja fekete báránya volt (bostoni ir család, naná már megint), és "elindult lefelé a lejtőn" amikor Pearl Harbour után kiutálták a munkájából a japán felesége miatt. Valamiféle szerelmi-családi veszekedős-megbocsátós történet sült ki a dologból (egy undok, végtelennek tűnő tehervonattal a legrosszabb pillanatban). Be kell vallanom, hogy mesemondóként nem rajongok mások magánügyeiért, és az elején eléggé kételkedtem benne, hogy megéri-e ez az egy óra; de a végére meggyőződtem róla (mint mindig) hogy ezt is lehet profin és hihetetlenül jól csinálni. A történet néha humoros volt, néha megható, és mindenképpen megérte. A közönség többi része osztotta a véleményemet; második állva tapsolás a hétvégén.
A dolog lényege az volt, mondta a kedves, szakállas öregúr a szinpadon, hogy az emberek mindig csak a humoros történeteket mondják el a családjukról, pedig sokszor a szomorú vagy megható sztorik erősebbek azoknál. Ő a nagybátyjáról mesélt, aki a családja fekete báránya volt (bostoni ir család, naná már megint), és "elindult lefelé a lejtőn" amikor Pearl Harbour után kiutálták a munkájából a japán felesége miatt. Valamiféle szerelmi-családi veszekedős-megbocsátós történet sült ki a dologból (egy undok, végtelennek tűnő tehervonattal a legrosszabb pillanatban). Be kell vallanom, hogy mesemondóként nem rajongok mások magánügyeiért, és az elején eléggé kételkedtem benne, hogy megéri-e ez az egy óra; de a végére meggyőződtem róla (mint mindig) hogy ezt is lehet profin és hihetetlenül jól csinálni. A történet néha humoros volt, néha megható, és mindenképpen megérte. A közönség többi része osztotta a véleményemet; második állva tapsolás a hétvégén.
2007. október 10., szerda
Vissza a suliba
Kisebb hirek az iskola háza tájáról:
1. Láttam egy chipmunkot. Helyes volt.
2. Az athéni nők nem kaptak szavazati jogot. Ez egy szomorú hir, gyengébbek kedvéért. Ma tartottam a beszédet - szerintem ritka jól sikerült, pláne mert fejből mondtam az egészet, szépen, meggyőzően meg minden, csak hát mivel gyakorlatilag mindenki minusz pontot kap, ha átmegy a javaslat, eleve kudarcra voltam itélve. Meg történelmileg is, mellesleg. Szóval 10:7 arányban leszavazták az inditványt, az athéni nők maradnak otthon. A tanár utána odajött gratulálni - azt mondta, szép próbálkozás volt, meg hogy ne csüggedjek, a játék történetében még soha senki nem vitte keresztül ezt a javaslatot a népgyűlésen...
3. Amikor ma beültem az angolórára, egy szórólap volt az asztalon: a tanszék rendez egy nagy bulit, melynek keretein belül kihirdetik, milyen kurzusok lesznek a tavaszi félévben, és ki lehet faggatni róluk a atanárokat, megismerkedni velük, és egyáltalán, kitalálni, melyik kurzus kilyen lesz, és érdemes-e feliratkozni rájuk. Kapaszkodjatok meg. A buli dátuma: OKTÓBER 30. Sic.
1. Láttam egy chipmunkot. Helyes volt.
2. Az athéni nők nem kaptak szavazati jogot. Ez egy szomorú hir, gyengébbek kedvéért. Ma tartottam a beszédet - szerintem ritka jól sikerült, pláne mert fejből mondtam az egészet, szépen, meggyőzően meg minden, csak hát mivel gyakorlatilag mindenki minusz pontot kap, ha átmegy a javaslat, eleve kudarcra voltam itélve. Meg történelmileg is, mellesleg. Szóval 10:7 arányban leszavazták az inditványt, az athéni nők maradnak otthon. A tanár utána odajött gratulálni - azt mondta, szép próbálkozás volt, meg hogy ne csüggedjek, a játék történetében még soha senki nem vitte keresztül ezt a javaslatot a népgyűlésen...
3. Amikor ma beültem az angolórára, egy szórólap volt az asztalon: a tanszék rendez egy nagy bulit, melynek keretein belül kihirdetik, milyen kurzusok lesznek a tavaszi félévben, és ki lehet faggatni róluk a atanárokat, megismerkedni velük, és egyáltalán, kitalálni, melyik kurzus kilyen lesz, és érdemes-e feliratkozni rájuk. Kapaszkodjatok meg. A buli dátuma: OKTÓBER 30. Sic.
Jonesborough 10 - OLIO
A monitorkodás nem volt nagy dolog - egészen leegyszerűsitve a dolgot, emberek fizettek nekem 150 dolcsit azért, hogy meséket hallgassak. Hivatalosan felügyelnünk kellett, hogy emberek ne alkoholizáljanak, ne lobbanjanak lángra, valamint ne használjanak semmit ami csörög, csipog, perceg, ciripel, rezeg, vagy Beethoven kilencedik szimfóniáját játssza. Magyarul ne pia, se cigi, se telefon. Ja, és se fotózás, videózás, vagy bármiféle hangfelvétel. Szerencsére senkinek esze ágában sem volt megszegni a szabályokat, úgyhogy a jegyek ellenőrzése után ledobtuk magunkat a székekbe, és élveztük az előadást.
Ne kérdezzétek meg, mit jelent az OLIO, mert fogalmam sincs. Lényeg, hogy igy hivják azokat a két órás műsorokat, melyek során izelitőt kapunk az egyes mesemondókból tiz-tiz perc erejéig. Kilencen voltak összesen. Michael (egy storyteller-növendék a helyi egyetemről) meg én elaraszoltunk a szinpad széléig, és úgy tettünk, mint aki a ki-be járó művészekre felügyel. Elég klassz rálátsunk volt a dolgokra.
A sort kedvenc Ed Stivender-ünk nyitotta meg, és egyből és végleg belopta magát a szivembe: Gawain és a Zöld Lovag. Kedves, humoros, mégis klasszikus mesélés. Később rájöttem, hogy a sztori errefelé nagyon népszerű, feltehetően a feminista felhang miatt... ("Minden nő arra vágyik legjobban, hogy saját maga dönthessen a sorsa felől"). És Ed a legundoritóbb banyával rukkolt elő, amit valaha is hallottam. Lenyőgöző teljesitmény.
Másodikként visszacsörömpölt a szinpadra Teju, mindenféle viccekkel, sok zenével, meg egy rakat érdekes hangszerrel, amiknek röviden ismertette a történetét és a használatát (például hogy hogyan lehet szűk nyakú dobbal majmot fogni - tudjátok, a klasszikus).
A harmadik fickó új volt számomra; David Gonzalez néven fut, kubai származású (igen, ő már a második). Nagy lelkesedéssel mesélt Kubáról, ahová felnőttként látogatott el először. Ő zenész, egyébként; a nagyon művész, nagyon lelkes minden-sorba-bele-kell-halni fajtából. Később kiderült, hogy miért.
Negyedszerre jött Andy Offutt Irwin. Róla később több szó esik majd. Előre megjegyzem: ez a fickó nem normális, és néhány ezer amerikai osztja a véleményem. Viszont nagyon-nagyon szeretni való. Beslattyogott farmerban, pólóban, egy agyonmatricázott gitártokkal a kezében, és fogalma sem volt, hol van vagy mikor lép fel (ezt onnan tudom, hogy tőlem kérdezte meg, igen, igen:). Azután felment a szinpadra, és tiz percig sirtunk a röhögéstől. A zenéje hihetetlenül jó, a dalszövegek kiütnének egy elefántot is, és nagy részét helyben rögtönözte. Ő egyébként egy öreg néni-karakterről hires, akit általában alakit, de aznap este Aunt Marguerite csak annyi időre jelent meg, hogy közölje a nézőkkel, "tisztes emberek ilyenkor már ágyban vannak ám". És a "megjelent" az szó szerint értendő, kérem szépen. (jah, olvassátok a blogját, mert van neki)
És a parádé folytatódott - a következő petárda neve Barbara McBride-Smith. Látszatra egy kedves arcú, pici nő, az a fajta, aki negyven felett sem nőtt ki a babaruhából. Azután kinyitja a száját, és az imidzs összeomlik. Itt egy gyilkos humorú, hihetetlen hangerővel rendelkező asszonyságról van szó, aki nem kimél se istent, se embert, tudom hogy ő már a sokadik, de most tényleg, görög mitológiát nyom, modern stilusban. Már amikor. Aznap este saját sztorit adott elő, egy brilliáns gyorstalpalót. Egyébként gyerekkönyvtáros, vagy, ahogyan ő mondta, a könyvtáros a Black Lagoon-ból, amiről fogalmam sincs, mit jelent, de beirtam a Google-be, és semmi kellemeset;) Amikor belelovalja magát, olyan, mint egy százötven centis jégcsákányos gyilkos... irigylem a kölyköket abban az iskolában.
Amina Blackwood Meeks volt az üditő kontraszt. Egy csinos, rasta hajú nő, Jamaicáról. Egészen halkan beszélt, és halkan is énekelt, mégis kitöltötte vele a sátrat (emlitettem, hogy az OLIO idejére már besötétedett?). Amikor köszönt nekünk, a szánk is tátva maradt, és mindenki elfelejtett visszaköszönni... csodálatos hangja volt, na. Mély, halk és selymes. A történet a rabszolgaságról szólt, meg a módokról, ahogyan az emberek szabadultni próbáltaz az ültetvényekről (visszatérő motivum a fekete mesemondók repertoárjában; én akkor találkoztam vala először a hétvégén). Szép, csendes, szomorú történet volt.
Antonio Sacre megint. Boston, baseball, Kuba. És az ugató egér, másodszor, ezúttal félig spanyolul (jellemző, hogy mindig én nevettem először...). Nem mesélt semmi megrázót, de szivesen néztük, ahogy bohóckodik a szinpadon... (a konfer megint le-kisaranyos-ozta).
Heather Forest másodszor, szerencsére nem utoljára. Újabb alakváltó, a fókalány és a fókabőr - mint a mi hattyúink, ha emlékszik rájuk valaki. Szép énekkel. Egészen estimese hangulata volt, leszámitva a szivszaggató befejezést. És az irtó hosszú, undok tehervonatot.
Bill Lepp zárta a sort. Ő vérbeli stand-up komédiás; elég humoros kis anekdotát mesélt, nevettünk is rendesen. És ideje volt zárni az estét.
Csillagok, tücskök, erdő; ájulásszerű alvás. Hát, igy nézett ki az első napom, tiz felvonásban. Lesz még kettő. Nem ma. Mentem aludni.
Ne kérdezzétek meg, mit jelent az OLIO, mert fogalmam sincs. Lényeg, hogy igy hivják azokat a két órás műsorokat, melyek során izelitőt kapunk az egyes mesemondókból tiz-tiz perc erejéig. Kilencen voltak összesen. Michael (egy storyteller-növendék a helyi egyetemről) meg én elaraszoltunk a szinpad széléig, és úgy tettünk, mint aki a ki-be járó művészekre felügyel. Elég klassz rálátsunk volt a dolgokra.
A sort kedvenc Ed Stivender-ünk nyitotta meg, és egyből és végleg belopta magát a szivembe: Gawain és a Zöld Lovag. Kedves, humoros, mégis klasszikus mesélés. Később rájöttem, hogy a sztori errefelé nagyon népszerű, feltehetően a feminista felhang miatt... ("Minden nő arra vágyik legjobban, hogy saját maga dönthessen a sorsa felől"). És Ed a legundoritóbb banyával rukkolt elő, amit valaha is hallottam. Lenyőgöző teljesitmény.
Másodikként visszacsörömpölt a szinpadra Teju, mindenféle viccekkel, sok zenével, meg egy rakat érdekes hangszerrel, amiknek röviden ismertette a történetét és a használatát (például hogy hogyan lehet szűk nyakú dobbal majmot fogni - tudjátok, a klasszikus).
A harmadik fickó új volt számomra; David Gonzalez néven fut, kubai származású (igen, ő már a második). Nagy lelkesedéssel mesélt Kubáról, ahová felnőttként látogatott el először. Ő zenész, egyébként; a nagyon művész, nagyon lelkes minden-sorba-bele-kell-halni fajtából. Később kiderült, hogy miért.
Negyedszerre jött Andy Offutt Irwin. Róla később több szó esik majd. Előre megjegyzem: ez a fickó nem normális, és néhány ezer amerikai osztja a véleményem. Viszont nagyon-nagyon szeretni való. Beslattyogott farmerban, pólóban, egy agyonmatricázott gitártokkal a kezében, és fogalma sem volt, hol van vagy mikor lép fel (ezt onnan tudom, hogy tőlem kérdezte meg, igen, igen:). Azután felment a szinpadra, és tiz percig sirtunk a röhögéstől. A zenéje hihetetlenül jó, a dalszövegek kiütnének egy elefántot is, és nagy részét helyben rögtönözte. Ő egyébként egy öreg néni-karakterről hires, akit általában alakit, de aznap este Aunt Marguerite csak annyi időre jelent meg, hogy közölje a nézőkkel, "tisztes emberek ilyenkor már ágyban vannak ám". És a "megjelent" az szó szerint értendő, kérem szépen. (jah, olvassátok a blogját, mert van neki)
És a parádé folytatódott - a következő petárda neve Barbara McBride-Smith. Látszatra egy kedves arcú, pici nő, az a fajta, aki negyven felett sem nőtt ki a babaruhából. Azután kinyitja a száját, és az imidzs összeomlik. Itt egy gyilkos humorú, hihetetlen hangerővel rendelkező asszonyságról van szó, aki nem kimél se istent, se embert, tudom hogy ő már a sokadik, de most tényleg, görög mitológiát nyom, modern stilusban. Már amikor. Aznap este saját sztorit adott elő, egy brilliáns gyorstalpalót. Egyébként gyerekkönyvtáros, vagy, ahogyan ő mondta, a könyvtáros a Black Lagoon-ból, amiről fogalmam sincs, mit jelent, de beirtam a Google-be, és semmi kellemeset;) Amikor belelovalja magát, olyan, mint egy százötven centis jégcsákányos gyilkos... irigylem a kölyköket abban az iskolában.
Amina Blackwood Meeks volt az üditő kontraszt. Egy csinos, rasta hajú nő, Jamaicáról. Egészen halkan beszélt, és halkan is énekelt, mégis kitöltötte vele a sátrat (emlitettem, hogy az OLIO idejére már besötétedett?). Amikor köszönt nekünk, a szánk is tátva maradt, és mindenki elfelejtett visszaköszönni... csodálatos hangja volt, na. Mély, halk és selymes. A történet a rabszolgaságról szólt, meg a módokról, ahogyan az emberek szabadultni próbáltaz az ültetvényekről (visszatérő motivum a fekete mesemondók repertoárjában; én akkor találkoztam vala először a hétvégén). Szép, csendes, szomorú történet volt.
Antonio Sacre megint. Boston, baseball, Kuba. És az ugató egér, másodszor, ezúttal félig spanyolul (jellemző, hogy mindig én nevettem először...). Nem mesélt semmi megrázót, de szivesen néztük, ahogy bohóckodik a szinpadon... (a konfer megint le-kisaranyos-ozta).
Heather Forest másodszor, szerencsére nem utoljára. Újabb alakváltó, a fókalány és a fókabőr - mint a mi hattyúink, ha emlékszik rájuk valaki. Szép énekkel. Egészen estimese hangulata volt, leszámitva a szivszaggató befejezést. És az irtó hosszú, undok tehervonatot.
Bill Lepp zárta a sort. Ő vérbeli stand-up komédiás; elég humoros kis anekdotát mesélt, nevettünk is rendesen. És ideje volt zárni az estét.
Csillagok, tücskök, erdő; ájulásszerű alvás. Hát, igy nézett ki az első napom, tiz felvonásban. Lesz még kettő. Nem ma. Mentem aludni.
Jonesborough 9 - Vegyes saláta
Mielőtt jelenésem lett volna az első ötórás monitorkodásra (tent monitor volt a hivatalos cimem, mint önkéntesnek), még volt időm beülni az Exchange Place elejére. Ez a Fesztiválnak az a szekciója, ahol új, főként külföldi mesemondók szerepelnek egy-egy történet erejéig (a Fesztiválon újak, nem a szakmában, amint az hamarosan kiderült).
Toni Simmons volt az első - egy nagyon szép, légiesen vékony fekete nő olyan szines ruhában, hogy az irigység könnyeit csalta a szemembe. Egy afrikai népmesét mesélt, mindenféle állatokkal, meg egy nagy gyümölcsfával, ami megfogta a fantáziámat. Lehetett rajta látni, hogy elsősorban gyerekeknek mesél (ezt nem negativumként mondom, persze). Érdekes volt látni, hogy bár nem kérte a közönséget részvételte, mégis mindenki csinálta utána a mozdulatokat és mondta az ismétlődő kifejezéseket - úgy tűnt, sikerült kihoznia a gyereket mindenkiből...
Craig Larson aztán jó nagy kontrasztot képezett. Nézztek meg a honlapját... az a fajta, aki nappal dolgozik, éjjel meg bárokba jár. Mesélni. Vagyis inkább anekdotákat mondani, amiknek a fele sem igaz, ellenben nagyon szórakoztatóak. Gyanitom, hogy aznap a leggusztusosabb történetét hallottuk, az ebédlőben felravatalozott nőről meg a Notre Dame-i toronyőrt idéző szakácsról... (no comment).
Toni Simmons volt az első - egy nagyon szép, légiesen vékony fekete nő olyan szines ruhában, hogy az irigység könnyeit csalta a szemembe. Egy afrikai népmesét mesélt, mindenféle állatokkal, meg egy nagy gyümölcsfával, ami megfogta a fantáziámat. Lehetett rajta látni, hogy elsősorban gyerekeknek mesél (ezt nem negativumként mondom, persze). Érdekes volt látni, hogy bár nem kérte a közönséget részvételte, mégis mindenki csinálta utána a mozdulatokat és mondta az ismétlődő kifejezéseket - úgy tűnt, sikerült kihoznia a gyereket mindenkiből...
Craig Larson aztán jó nagy kontrasztot képezett. Nézztek meg a honlapját... az a fajta, aki nappal dolgozik, éjjel meg bárokba jár. Mesélni. Vagyis inkább anekdotákat mondani, amiknek a fele sem igaz, ellenben nagyon szórakoztatóak. Gyanitom, hogy aznap a leggusztusosabb történetét hallottuk, az ebédlőben felravatalozott nőről meg a Notre Dame-i toronyőrt idéző szakácsról... (no comment).
Jonesborough 8 - Dobok és Hangák
Azt a fülest kaptam, hogy ha igazi, kalsszikus népmesékre vágyom, Heather Forest az én emberem. Beültem hát a következő órára, ahol az ő neve szerepelt.
Az előadást Tejumola Ologboni nyitotta. Robbanásszerűen. Amint a konfer kiejtette a nevét, a sátor sarkában dübörögni kezdett egy dob, és csörögni kezdtek a csengők; a kezünk magától mozdult, és a nagy tapsolás meg ugrálás közepette megjelent a szinen egy hihetetlenül energikus, fültől fülig vigyorgó fekete fickó, fehér afrikai ruhában, egy óriási dobot cipelve, melynek mérete nem akadályozta meg abban, hogy fel-alá ugrándozzon dobolás közben, mint egy furcsa szöcske. Tiz perc elteltével megállapitottam, hogy ez sem igazán mesemondás - de komolyan, kit érdekel?! Persze azért mesélt is, jó nagy gesztusokkal (jó komikusnak bizonyult), a klasszikus sztorit az ugató egérről, de olyan eredeti változatban, hogy engem is meglepett a poén, pedig már hallottam párszor. Azután jött megint a zene meg a tánc meg a dobok meg a csengők (a bokáján voltak, csak hogy tudjátok), meg a tehervonat, amit egyszerűen semmibe vettünk. Közölte velünk, hogy egy jó mese a közönségen múlik, és mindenkinek kötelező részt venni a muriban, mert aki nem csinál semmit, ahhoz szépen odamegy és kirúgja a sátorból. Komolyan vettük. Hozzáfűzte még, hogy ily módon, ha rossz a műsor, csak magunkat okolhatjuk...
Volt néhány keresetlen megjegyzése az északi meg déli akcentusról, amivel én épp ismerkedtem (keserves erőfeszitések árán sikerült a mondatonkénti "sorry, say that again"-ek számát három mondantonkéntira csökkenteni... a hétvégére). Közölte, hogy a déliek lehagyják ugyan az r-t a door végéről, de legalább tudják hová tenni, és mire királykodnak az északiak, amikor ők meg a car-ról veszik le, de nem teszik sehová. Sanda gyanúm, hogy van ennek a monológnak egy felnőtt változata is...
És akkor jött Heather Forest. Mielőtt nagyon belemelegednék a dicséretbe, előrebocsátom, hogy ő az egyik nagy kedvencem, és egész hétvégén csak egy valaki előzte meg, ő sem nagyon. Igazából nehéz kedvenceket találni, amikor mindenki olyan szuper - de ha kéne, akkor ő ott lenne az első háromban.
Heather Forest lényege az alábbiakból áll: hihetetlen, bársonyos hang (amikor először kezdett énekelni, lefogadtam volna, hogy New York-ban is hallják), egy gitár, varázslatos zene, kecses mozgás, csillogó kék szemek, amik általában eltűnnek a mosolygásban, de amikor elővillannak, akkor mindig történik valami. És mindez úgy, hogy egy percig sem nyálas, amit csinál, sőt. Ir és angol meséket mesélt, többek között a Tamlint, amit mindig is hallani akartam, és most boldog vagyok, hogy tőle hallottam először. Valamint mesélt egy alakváltó kisértetről (később rájöttem, hogy valamiért nagyon kedveli az alakváltókat, ami egy további pozitiv vonás), és egy kis anekdotát is biggyesztett a sor végére. Szimpatikus a mód, ahogyan a zenét, éneket és a mesemondást keveri: az első sort (sorokat) énekli, aztán beszél, szépen és ráérősen, miközben néha pengeti a gitárt aláfestés gyanánt; a végén megint énekelni szokott, de alapjában véve maga a történet próza, olyan szépen megirva, mintha énekelve lenne, csak rimek nélkül. És ijesztően jól ad vissza karaktereket. Főleg átkokat. A Tamlin végén meghűlt bennünk a vér is.
Amikor vége lett a műsornak, és az emberek elvonultak ebédelni, fel-alá kószáltam, kissé kábultan a lelkesedéstől, és gondolkodtam, oda merjek-e menni hozzá (minden előadás után odavonultak emberek a mesélőkhöz gratulálni; sohasem éreztem semmi ilyesmit zenészek vagy szinészek iránt, de ezen a hátvágán halmozottan tört rám a késztetés...). Egy fickó (kissé Mikulás-szerű) odaballagott hozzám: "Mondd, jól vagy?" mire én (lelkesen bólogatva): "Aha... több mint jól." Beszélgetni kezdtünk, megkérdezte honnan jöttem (ott lógott a nevem a nyakamban), és kiderült, hogy ő Heather férje. Társalogtunk egy darabig, azután elvonult a maradék tömeg is, ő meg odatuszkolt a feleségéhez; bemutatkozás, gratulációk meg minden, beszélgetés. Heather nagyon kedvesnek és lelkesnek bizonyult; kiderült, hogy itt lakik valahol északon (New Haven?) és megadta az elérhetőségeit, hogy keressem meg, mert szokott fiatal mesemondókat tanitani. Nah, attól kezdve madarat lehetett volna fogatni velem. A fia (kb. egyidősek lehetünk) jó titkár módjára felvette az én elérhetőségeimet (elég mókás volt).
Szerencsére vele sem ez volt az utolsó találkozásom; attól a perctől kezdve a rajongói közé tartozom.
Az előadást Tejumola Ologboni nyitotta. Robbanásszerűen. Amint a konfer kiejtette a nevét, a sátor sarkában dübörögni kezdett egy dob, és csörögni kezdtek a csengők; a kezünk magától mozdult, és a nagy tapsolás meg ugrálás közepette megjelent a szinen egy hihetetlenül energikus, fültől fülig vigyorgó fekete fickó, fehér afrikai ruhában, egy óriási dobot cipelve, melynek mérete nem akadályozta meg abban, hogy fel-alá ugrándozzon dobolás közben, mint egy furcsa szöcske. Tiz perc elteltével megállapitottam, hogy ez sem igazán mesemondás - de komolyan, kit érdekel?! Persze azért mesélt is, jó nagy gesztusokkal (jó komikusnak bizonyult), a klasszikus sztorit az ugató egérről, de olyan eredeti változatban, hogy engem is meglepett a poén, pedig már hallottam párszor. Azután jött megint a zene meg a tánc meg a dobok meg a csengők (a bokáján voltak, csak hogy tudjátok), meg a tehervonat, amit egyszerűen semmibe vettünk. Közölte velünk, hogy egy jó mese a közönségen múlik, és mindenkinek kötelező részt venni a muriban, mert aki nem csinál semmit, ahhoz szépen odamegy és kirúgja a sátorból. Komolyan vettük. Hozzáfűzte még, hogy ily módon, ha rossz a műsor, csak magunkat okolhatjuk...
Volt néhány keresetlen megjegyzése az északi meg déli akcentusról, amivel én épp ismerkedtem (keserves erőfeszitések árán sikerült a mondatonkénti "sorry, say that again"-ek számát három mondantonkéntira csökkenteni... a hétvégére). Közölte, hogy a déliek lehagyják ugyan az r-t a door végéről, de legalább tudják hová tenni, és mire királykodnak az északiak, amikor ők meg a car-ról veszik le, de nem teszik sehová. Sanda gyanúm, hogy van ennek a monológnak egy felnőtt változata is...
És akkor jött Heather Forest. Mielőtt nagyon belemelegednék a dicséretbe, előrebocsátom, hogy ő az egyik nagy kedvencem, és egész hétvégén csak egy valaki előzte meg, ő sem nagyon. Igazából nehéz kedvenceket találni, amikor mindenki olyan szuper - de ha kéne, akkor ő ott lenne az első háromban.
Heather Forest lényege az alábbiakból áll: hihetetlen, bársonyos hang (amikor először kezdett énekelni, lefogadtam volna, hogy New York-ban is hallják), egy gitár, varázslatos zene, kecses mozgás, csillogó kék szemek, amik általában eltűnnek a mosolygásban, de amikor elővillannak, akkor mindig történik valami. És mindez úgy, hogy egy percig sem nyálas, amit csinál, sőt. Ir és angol meséket mesélt, többek között a Tamlint, amit mindig is hallani akartam, és most boldog vagyok, hogy tőle hallottam először. Valamint mesélt egy alakváltó kisértetről (később rájöttem, hogy valamiért nagyon kedveli az alakváltókat, ami egy további pozitiv vonás), és egy kis anekdotát is biggyesztett a sor végére. Szimpatikus a mód, ahogyan a zenét, éneket és a mesemondást keveri: az első sort (sorokat) énekli, aztán beszél, szépen és ráérősen, miközben néha pengeti a gitárt aláfestés gyanánt; a végén megint énekelni szokott, de alapjában véve maga a történet próza, olyan szépen megirva, mintha énekelve lenne, csak rimek nélkül. És ijesztően jól ad vissza karaktereket. Főleg átkokat. A Tamlin végén meghűlt bennünk a vér is.
Amikor vége lett a műsornak, és az emberek elvonultak ebédelni, fel-alá kószáltam, kissé kábultan a lelkesedéstől, és gondolkodtam, oda merjek-e menni hozzá (minden előadás után odavonultak emberek a mesélőkhöz gratulálni; sohasem éreztem semmi ilyesmit zenészek vagy szinészek iránt, de ezen a hátvágán halmozottan tört rám a késztetés...). Egy fickó (kissé Mikulás-szerű) odaballagott hozzám: "Mondd, jól vagy?" mire én (lelkesen bólogatva): "Aha... több mint jól." Beszélgetni kezdtünk, megkérdezte honnan jöttem (ott lógott a nevem a nyakamban), és kiderült, hogy ő Heather férje. Társalogtunk egy darabig, azután elvonult a maradék tömeg is, ő meg odatuszkolt a feleségéhez; bemutatkozás, gratulációk meg minden, beszélgetés. Heather nagyon kedvesnek és lelkesnek bizonyult; kiderült, hogy itt lakik valahol északon (New Haven?) és megadta az elérhetőségeit, hogy keressem meg, mert szokott fiatal mesemondókat tanitani. Nah, attól kezdve madarat lehetett volna fogatni velem. A fia (kb. egyidősek lehetünk) jó titkár módjára felvette az én elérhetőségeimet (elég mókás volt).
Szerencsére vele sem ez volt az utolsó találkozásom; attól a perctől kezdve a rajongói közé tartozom.
Jonesborough 7 - Home front
Azt mondták a többiek, Judith Black-et érdemes lesz meghallgatni. Én meg, mert jobb dolgom nem volt (meg mert épp csak a szomszéd sátorig birtam eltántorogni a nagy lelkesedésben) szép engedelmesen meg is hallgattam.
A nő egy egyszemélyes szinház. A műsor (The Home Front) tartalmazott szinpadi kellékeket, zenét, éneket, táncot, és persze beszédet is, és erősen feszegette a mesemondás mint fogalom határait. Judith egy második világháború alatt otthon ülő nőt alakitott, aki leveleket ir a fronton harcoló férjének - a levelek alkották magát a szöveget. Alakitott továbbá még legalább 6 másik személyt, férfiakat és nőket egyaránt - egyszer csodaszép volt és kacér, máskor meg irtó ronda és nagydarab, valódi amerikai focista... énekelt is, nagyon szépen, mindenféle háborús slágereket, amiket, úgy tűnt, mindenki ismer rajtam kivül... éles váltások voltak az egyes személyek között. Lenyűgöző alakitást nyújtott, annyi szent. Ingadoztunk a könnyes nevetés és a meghatott hüppögés között; kissé persze romantizálva volt az egész, nagyon amerikai módra, de azért lehetett szeretni. Hihetetlen hang, hihetetlen arc. Az első álló tapsolásunk a hétvégén.
Kisebb szépséghiba volt, hogy a végén megkérte, álljanak fel, akik (vagy akik felmenői) harcoltak a háborúban/dolgoztak a gyárakban... én meg ültem és tekingettem jobbra-balra. Ehem. Na ja. A másik oldalon...
A nő egy egyszemélyes szinház. A műsor (The Home Front) tartalmazott szinpadi kellékeket, zenét, éneket, táncot, és persze beszédet is, és erősen feszegette a mesemondás mint fogalom határait. Judith egy második világháború alatt otthon ülő nőt alakitott, aki leveleket ir a fronton harcoló férjének - a levelek alkották magát a szöveget. Alakitott továbbá még legalább 6 másik személyt, férfiakat és nőket egyaránt - egyszer csodaszép volt és kacér, máskor meg irtó ronda és nagydarab, valódi amerikai focista... énekelt is, nagyon szépen, mindenféle háborús slágereket, amiket, úgy tűnt, mindenki ismer rajtam kivül... éles váltások voltak az egyes személyek között. Lenyűgöző alakitást nyújtott, annyi szent. Ingadoztunk a könnyes nevetés és a meghatott hüppögés között; kissé persze romantizálva volt az egész, nagyon amerikai módra, de azért lehetett szeretni. Hihetetlen hang, hihetetlen arc. Az első álló tapsolásunk a hétvégén.
Kisebb szépséghiba volt, hogy a végén megkérte, álljanak fel, akik (vagy akik felmenői) harcoltak a háborúban/dolgoztak a gyárakban... én meg ültem és tekingettem jobbra-balra. Ehem. Na ja. A másik oldalon...
Jonesborough 6 - Coyote vs Raven és egyéb tricksterek
Némi élelmet ragadva magamhoz visszasétáltam a patakpartra; gondoltam, újból csatlakozom Karláékhoz (sajnos ezt a nap hátralévő részében nem sikerült kivitelezni...). Amikor elhaladtam a két sátor között (Creekside Tent és Courthouse Tent), a szemem sarkából megpillantottam valamit az utóbbi szinpadán (a sátraknak csak teteje volt, be lehetett látni): egy embert, hatalmas szárnyakkal.
Életemben nem futottam még ilyen gyorsan; két pillanattal később (yeah, flash-step 101) már benn ültem a sátorban, és ott is ragadtam jó sokáig.
A szárnyas fickó a szinpadon Gene Tagaban volt, kedvenc indiánunk az elkövetkező napokban; lenyűgöző mesemondó, és nem kevéssé sármos, egyébként. Öröm volt nézni, na. Főleg a szárnyakkal (a kezdő tánc után sajna levette őket, és egy dobot ragadott magához). Kedvenc, régóta imádott Hollóm (nem, nem a film, a trickster) bőrébe bújt, és nem csak hogy jó meséket mesélt, de ráadásul még humora is volt neki. Bizony. Az első tiz percben a saját anyanyelvén beszélt; azután leeresztette a kezeit, és imigyen szólott: "Nah, most azt mondtam, hogy szia." Nem ez volt az utolsó nagyon fárasztó poénja a hétvége alatt. Amikor a közönség már nagyon kezdett elúszni a bölcs és ősi indián kultúra imádatában, valamivel mindig visszarángatott minket; Coyote a McDonald's-ba ment, és Raven egy villanypóznán ücsörgött, de ettől eltekintve minden történet teljesen autentikus hagnulatot árasztott magából... külön örültem a Raven átveri Coyote-t mesének, még sohasem hallottan ilyesféle trickster-leszámolást. Jó véres lett a vége. Raven:Coyote 1:0, jövőre jön a folytatás. Ezen kivül kaptunk még egy klasszikus "Holló ellopja az égitesteket" sztorit, és gyorstalpalót az indián furulya történetéből, valamint egy klassz paródiát arról a szituációról, amikor egy fehér ember próbál rajta játszani... (tricksterünk a saját és az amerikaiak kultúrája rovására egyaránt gátlástalanul poénkodott)
A szinpadot fél óra elteltével Tom Chapin vette át. Első benyomás: bárd, country-gitárral. Eleinte tetszett is, meg nem is (jobban szeretem a klasszikus mesélést), de azután elkezdett egy helyes kis gúnydalt énekelni az oktatásról (letölthető a honlapjáról - hallgassátok meg!), és rá kellett jönni, hogy tirckster ám ő is, csak máshogyan. Nem kimélt se istent, se embert, egyik dal jött a másik után; könnyesre nevettük magunkat. Igazán fülbemászó zenéje van. És ami a legszebb: a műsor végén elővett egy lantot, és kis hiján megrikatott minket...
Életemben nem futottam még ilyen gyorsan; két pillanattal később (yeah, flash-step 101) már benn ültem a sátorban, és ott is ragadtam jó sokáig.
A szárnyas fickó a szinpadon Gene Tagaban volt, kedvenc indiánunk az elkövetkező napokban; lenyűgöző mesemondó, és nem kevéssé sármos, egyébként. Öröm volt nézni, na. Főleg a szárnyakkal (a kezdő tánc után sajna levette őket, és egy dobot ragadott magához). Kedvenc, régóta imádott Hollóm (nem, nem a film, a trickster) bőrébe bújt, és nem csak hogy jó meséket mesélt, de ráadásul még humora is volt neki. Bizony. Az első tiz percben a saját anyanyelvén beszélt; azután leeresztette a kezeit, és imigyen szólott: "Nah, most azt mondtam, hogy szia." Nem ez volt az utolsó nagyon fárasztó poénja a hétvége alatt. Amikor a közönség már nagyon kezdett elúszni a bölcs és ősi indián kultúra imádatában, valamivel mindig visszarángatott minket; Coyote a McDonald's-ba ment, és Raven egy villanypóznán ücsörgött, de ettől eltekintve minden történet teljesen autentikus hagnulatot árasztott magából... külön örültem a Raven átveri Coyote-t mesének, még sohasem hallottan ilyesféle trickster-leszámolást. Jó véres lett a vége. Raven:Coyote 1:0, jövőre jön a folytatás. Ezen kivül kaptunk még egy klasszikus "Holló ellopja az égitesteket" sztorit, és gyorstalpalót az indián furulya történetéből, valamint egy klassz paródiát arról a szituációról, amikor egy fehér ember próbál rajta játszani... (tricksterünk a saját és az amerikaiak kultúrája rovására egyaránt gátlástalanul poénkodott)
A szinpadot fél óra elteltével Tom Chapin vette át. Első benyomás: bárd, country-gitárral. Eleinte tetszett is, meg nem is (jobban szeretem a klasszikus mesélést), de azután elkezdett egy helyes kis gúnydalt énekelni az oktatásról (letölthető a honlapjáról - hallgassátok meg!), és rá kellett jönni, hogy tirckster ám ő is, csak máshogyan. Nem kimélt se istent, se embert, egyik dal jött a másik után; könnyesre nevettük magunkat. Igazán fülbemászó zenéje van. És ami a legszebb: a műsor végén elővett egy lantot, és kis hiján megrikatott minket...
2007. október 9., kedd
Jonesborough 5 - Swappin' once
Na jó, én is meséltem.
A Swappin' Ground nevezetű hely egy kisebb sátor volt, szamabálákból álló nézőtérrel, egy szál mikrofonnal, és egy vakondnadrágos-szalmakalapos bácsival, aki felkonferálta a mesélni vágyókat. Már a nap elején feliratkoztam a listára a főhadiszálláson (tiz perc jutott egy emberre), és Ed Stivender show-ja után elügettem, hogy időben érkezzek a helyszinre.
Volt jó néhány néző, köztük nem kevés gyerek - péntek volt, a fesztivál első napja, és sok helyi iskola kihozta a diákokat, hadd okuljanak. Szeretnék én ilyen iskolába járni...
A konfernek akadt némi gondja a nevemmel, meg azzal is, hogy honnan jöttem, de azért csak megoldódott a dolog; kiálltam a mikrofonhoz, és mondtam egy mesét.
Na, ennyi. Nem hóditottam meg a világot, messze nem én voltam a fő attrakció, nem is volt 2000 fős közönségem. Elmeséltem egy szigetközi népmesét, égig érő fáról meg garabonciásokról. A gyerekek szerették, az emberek tapsoltak, az egyik kisfiú utána gratulált nekem; aztán már rohantam is mint a nyúl, hogy le ne késsem a következő előadást.
A Swappin' Ground nevezetű hely egy kisebb sátor volt, szamabálákból álló nézőtérrel, egy szál mikrofonnal, és egy vakondnadrágos-szalmakalapos bácsival, aki felkonferálta a mesélni vágyókat. Már a nap elején feliratkoztam a listára a főhadiszálláson (tiz perc jutott egy emberre), és Ed Stivender show-ja után elügettem, hogy időben érkezzek a helyszinre.
Volt jó néhány néző, köztük nem kevés gyerek - péntek volt, a fesztivál első napja, és sok helyi iskola kihozta a diákokat, hadd okuljanak. Szeretnék én ilyen iskolába járni...
A konfernek akadt némi gondja a nevemmel, meg azzal is, hogy honnan jöttem, de azért csak megoldódott a dolog; kiálltam a mikrofonhoz, és mondtam egy mesét.
Na, ennyi. Nem hóditottam meg a világot, messze nem én voltam a fő attrakció, nem is volt 2000 fős közönségem. Elmeséltem egy szigetközi népmesét, égig érő fáról meg garabonciásokról. A gyerekek szerették, az emberek tapsoltak, az egyik kisfiú utána gratulált nekem; aztán már rohantam is mint a nyúl, hogy le ne késsem a következő előadást.
Jonesborough 4 - Mindenki kedvenc szentje
Kiujjongván magunkat az első óra sikere felett, átkocogtunk a 2nd Avenue Tent-be, ahol már egymás sarkát tiporta a tömeg, hogy megnézzük Ed Stivender egy órás show-ját, melynek elég vonzó cime volt (The Kingdom of Heaven is Like a Party). A többiek elmondták, hogy Ed a Fesztivál örök kedvence, és bár én az első előadás alatt csak kapisgáltam, vajon miért, a három nap folyamán meggyőződtem róla, hogy van alapja a dolognak, sőt, most már én is a rajongói közé tartozom.
(Hm, érdekes módon nem találom honlapját...)
Edről tudni kell, hogy hivő katolikus (aki nem hiszi, irja be a nevét az amazon.com keresőjébe...:) és kedves, szeretni való humorral viseltetik a saját vallása iránt. Szent Ferencnek öltözött (de csak miután elénekeltette velünk saját szerzeményét, a fesztivál új indulóját, amit lelkesen meg is tettünk). Elmesélte a teremtés és a bűnbeesés történetét, csak a rend kedvéért (helyenként szakadtunk a nevetéstől, mert nagyon igaza volt), majd előadta, hogy miért is szereti Isten, ha mi jól érezzük magunkat; előállt egy elég szokatlan, ám nagyon vonzó mennyország-képpel, ahol mindig buli van, és Jim Morrisonnak van egy Mennyország Kapui nevű bandája... (direkt nem irom angolul mert megtalál és elvisz a copyright rendőrség:) Lényeg a lényeg, vidám, humoros, jópofa fickó volt, aki, miután letudta a teremtést, rátért a karácsonyra, persze elméleti sikon, sakkfigurák beiktatásával, mert ő meg nem akarta, hogy a fesztivál elveszitse a támogatóit (volt itt valami botrány bizonyos képviselők betlehemet állitottak, aztán fellázadt a nép, hogy egyes vallásokat előnyben részesitenek mások rovására, vagy mi). A felénél megunta a dolgot, és kért a közönségtől egy alapritmust, aztán ahogyan volt, reverendásan-rózsafüzéresen elrappelte a maradékot... mi meg vigan csettintgettünk hozzá, és fuldokoltunk a nevetéstől. Muzikális alkat, jó a ritmusérzéke.
Rá még később visszatérek, mert (szerencsére) ez csak az első alőadás volt, amit láttam tőle...
(Hm, érdekes módon nem találom honlapját...)
Edről tudni kell, hogy hivő katolikus (aki nem hiszi, irja be a nevét az amazon.com keresőjébe...:) és kedves, szeretni való humorral viseltetik a saját vallása iránt. Szent Ferencnek öltözött (de csak miután elénekeltette velünk saját szerzeményét, a fesztivál új indulóját, amit lelkesen meg is tettünk). Elmesélte a teremtés és a bűnbeesés történetét, csak a rend kedvéért (helyenként szakadtunk a nevetéstől, mert nagyon igaza volt), majd előadta, hogy miért is szereti Isten, ha mi jól érezzük magunkat; előállt egy elég szokatlan, ám nagyon vonzó mennyország-képpel, ahol mindig buli van, és Jim Morrisonnak van egy Mennyország Kapui nevű bandája... (direkt nem irom angolul mert megtalál és elvisz a copyright rendőrség:) Lényeg a lényeg, vidám, humoros, jópofa fickó volt, aki, miután letudta a teremtést, rátért a karácsonyra, persze elméleti sikon, sakkfigurák beiktatásával, mert ő meg nem akarta, hogy a fesztivál elveszitse a támogatóit (volt itt valami botrány bizonyos képviselők betlehemet állitottak, aztán fellázadt a nép, hogy egyes vallásokat előnyben részesitenek mások rovására, vagy mi). A felénél megunta a dolgot, és kért a közönségtől egy alapritmust, aztán ahogyan volt, reverendásan-rózsafüzéresen elrappelte a maradékot... mi meg vigan csettintgettünk hozzá, és fuldokoltunk a nevetéstől. Muzikális alkat, jó a ritmusérzéke.
Rá még később visszatérek, mert (szerencsére) ez csak az első alőadás volt, amit láttam tőle...
Jonesborough 3 - A porcelán baba meg az ir fickó
Hosszas huzavona után úgy döntöttünk, az első órát a Creekside Tent-ben töltjük (igen, egy patak mellett állt).
Amikor bepréseltük magunkat az egyik széksorba, csak akkor tudatosult bennem, hogy
1. tényleg ott vagyok, a National Storytelling Festival-on (ami sorban a harmincötödik, egyébként, vagyis szép kerek évfordulót ünnepel).
2. itt nem néhány őrült meserajongóról van szó... inkább néhány százról. Egészen pontosan húszezerről.
A közönség zajos volt és lelkes; a legfiatalabb néző érdeklődve tekingetett a kenguruból, a legidősebb pedig, mint utóbb kiderült, megközelitette a százat. Valaki felkapaszkodott a szinpadra, üdvözölt mindenkit, felkonferálta a mesélőket - és elkezdődött a műsor.
Az első mesemondó Motoko volt, egy japán hölgy, piros kimonóban; mosolygós, nevetős, szép szabályos arcú, olyan, mint egy porcelán baba. Arról mesélt, hogyan kapták a japán naptár évei az egyes állatok nevét; a saját gyerekkorával vezette fel a történetet, és mire észbe kaptunk, már benne voltunk a mese közepében; újabb néhány perc után rájöttünk, hogy rimekben beszél, de nem emlékeztünk rá, mikor kezdte el. Szépen és sokat mozgott, utánozta az egyes állatokat.
A mese közepén elhúzott egy tehervonat a sátor mögött.
Mint kiderült, a sátrak közül kettőt közvetlenül a vasút mellett vertek fel; Billy odasúgta nekem, hogy minden évben része a fesztiválnak, hogy melyik mesemondó hogyan oldja meg a helyzetet. Egyesek csak elhallgatnak, mások beépitik a vonatot a történetbe; mivel gyakran járnak és egy szerelvény akár 10-15 percig is eltart, a legtöbben reagálnak rá valamit, volt szerencsém számos esetben megfigyelni. Motoko félbehagyta a történetet, kiállt a szinpad szélére, és hatalmas csodálkozással az arcán úgy tett, mint aki számolja a vagonokat (Arrabonások kedvéért: emlékeztek még a sorompós játékra...;) Amikor elült a zaj, folytatta a mesét. Megtudtuk, hogy aki letagadja a korát, az "a macska évében született". És mivel maradt még néhány perce a fél órából, mesélt egy kedves kis népmesét is két szumó-birkózó egérről.
Miután kitapsoltuk magunkat, Antonio Sacre vette át a szinpadot. Ő újoncnak számit a többiek között, és azonnal belopta magát a szivünkbe, mert kezdésként elmesélte, hogyan sikerült leégetnie magát az első mesemondó fesztiválon, ahol szerepelt (baseball és amerikai foci anekdotákat próbált mesélni egy osztrák rendezvényen... no comment). A srác félig bostoni ir, félig kubai, és ennek megfelelően félig angolul, félig spanyolul beszélt; a családjáról mesélt mindenféle anekdotákat, kissé eltúlozva, jópofa Münchausen-stilusban. Később hallottuk, hogy a többi mesélő egybehangzó véleménye szerint ő a "kis aranyos" a gárdában; szeretnék én egyszer ilyen kezdő lenni. Mosolygós volt és elképesztően mozgékony, a pólós-farmeres-tornacipős fajtából. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a szinpadot és a közönséget. Mi meg szerettük őt.
Hozzá kell tenni egyébként, hogy az amerikaiak őrült copyright-mániája miatt kevés mesemondó mesél valódi népmeséket vagy legendákat; sokan közülük személyes élményekre vagy családi történetekre szoritkoznak, amik persze szenzációsan jók, sőt. Néhányan a stand-up comedy, mások a klasszikus szinház határait súrolják. Széles skálát láttunk, annyi szent.
Amikor bepréseltük magunkat az egyik széksorba, csak akkor tudatosult bennem, hogy
1. tényleg ott vagyok, a National Storytelling Festival-on (ami sorban a harmincötödik, egyébként, vagyis szép kerek évfordulót ünnepel).
2. itt nem néhány őrült meserajongóról van szó... inkább néhány százról. Egészen pontosan húszezerről.
A közönség zajos volt és lelkes; a legfiatalabb néző érdeklődve tekingetett a kenguruból, a legidősebb pedig, mint utóbb kiderült, megközelitette a százat. Valaki felkapaszkodott a szinpadra, üdvözölt mindenkit, felkonferálta a mesélőket - és elkezdődött a műsor.
Az első mesemondó Motoko volt, egy japán hölgy, piros kimonóban; mosolygós, nevetős, szép szabályos arcú, olyan, mint egy porcelán baba. Arról mesélt, hogyan kapták a japán naptár évei az egyes állatok nevét; a saját gyerekkorával vezette fel a történetet, és mire észbe kaptunk, már benne voltunk a mese közepében; újabb néhány perc után rájöttünk, hogy rimekben beszél, de nem emlékeztünk rá, mikor kezdte el. Szépen és sokat mozgott, utánozta az egyes állatokat.
A mese közepén elhúzott egy tehervonat a sátor mögött.
Mint kiderült, a sátrak közül kettőt közvetlenül a vasút mellett vertek fel; Billy odasúgta nekem, hogy minden évben része a fesztiválnak, hogy melyik mesemondó hogyan oldja meg a helyzetet. Egyesek csak elhallgatnak, mások beépitik a vonatot a történetbe; mivel gyakran járnak és egy szerelvény akár 10-15 percig is eltart, a legtöbben reagálnak rá valamit, volt szerencsém számos esetben megfigyelni. Motoko félbehagyta a történetet, kiállt a szinpad szélére, és hatalmas csodálkozással az arcán úgy tett, mint aki számolja a vagonokat (Arrabonások kedvéért: emlékeztek még a sorompós játékra...;) Amikor elült a zaj, folytatta a mesét. Megtudtuk, hogy aki letagadja a korát, az "a macska évében született". És mivel maradt még néhány perce a fél órából, mesélt egy kedves kis népmesét is két szumó-birkózó egérről.
Miután kitapsoltuk magunkat, Antonio Sacre vette át a szinpadot. Ő újoncnak számit a többiek között, és azonnal belopta magát a szivünkbe, mert kezdésként elmesélte, hogyan sikerült leégetnie magát az első mesemondó fesztiválon, ahol szerepelt (baseball és amerikai foci anekdotákat próbált mesélni egy osztrák rendezvényen... no comment). A srác félig bostoni ir, félig kubai, és ennek megfelelően félig angolul, félig spanyolul beszélt; a családjáról mesélt mindenféle anekdotákat, kissé eltúlozva, jópofa Münchausen-stilusban. Később hallottuk, hogy a többi mesélő egybehangzó véleménye szerint ő a "kis aranyos" a gárdában; szeretnék én egyszer ilyen kezdő lenni. Mosolygós volt és elképesztően mozgékony, a pólós-farmeres-tornacipős fajtából. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a szinpadot és a közönséget. Mi meg szerettük őt.
Hozzá kell tenni egyébként, hogy az amerikaiak őrült copyright-mániája miatt kevés mesemondó mesél valódi népmeséket vagy legendákat; sokan közülük személyes élményekre vagy családi történetekre szoritkoznak, amik persze szenzációsan jók, sőt. Néhányan a stand-up comedy, mások a klasszikus szinház határait súrolják. Széles skálát láttunk, annyi szent.
Jonesborough 2 - Az első reggel
(Hülye blogger nem enged fotókat feltölteni. Ha megjavul, pótlom a hiányt, vagy kitalálok valami mást).
(Aki képet akar kapni a Fesztivál általános hangulatáról, meg az én hangulatomról, az hallgasson zenét - igen, megint Mackótesó, Brother Bear Soundtrack, Welcome, nem mondom meg honnan töltsétek le mert az csúnya rossz dolog, Google it.)
Na szóval.
Korán keltünk, ettünk egy bőséges reggelit (palacsinta, gyümölcs - sosem ettem még epret, málnát és áfonyát októberben...), és útnak indultunk a Fesztiválra. A kocsiban közös erővel próbáltuk kisakkozni, hogyna álljon össze a program - Karláék biztositottak róla, hogy fizikai képtelenség minden mesemondót meghallgatni, de azért törekedtem a maximumra. Átvágtunk az erdőn, elértük Jonesborough-t - és megállt az idő.
Tennessee legöregebb kisvárosa az év 362 napjában csendes és szinte teljesen kihalt. Egy hosszú főutcából áll, két oldalán régi, tornácos épületekkel - minden tornácon hintaszék, minden ajtó felett cégér, és három templom egymás mellett. Az épületek sorát egy kis tér és egy új épület szakitja meg - az International Storytelling Center, minden amerikai és sok külföldi mesemondó második otthona. A téren (ahogy gyakorlatilag mindenhol máshol is a városban) szénabálák sorakoztak félkörivben egymás mellett, ülőhelyet képezve az embereknek, és egy kis szekér állt leparkolva, lenyitható és szinpaddá alakitható oldallal, meg a felirattal: Doc McConnell's Old-Time Medicine Show. Mire odaértünk, már zajlott az előadás: egy kockás mellényes, szalmakalapos öregúr bendzsón játszott és énekelt, egy 19. századi ruhába bújt nő pedig egy kosárból mindenféle dolgokat osztogatott a közönségnek.
(Amig nem lesznek fenn saját fotóim, ide linkelek néhányat a mesélők meg a fesztivál honlapjáról. Sajnos a sátrakban tilos volt fotózni, szóval magukról a mesemondókról marad is a lineklés... Jonesborough)
Bejelentkeztünk a főhadiszálláson, megkaptuk a belépőnket (elintézték nekem, hogy önkéntes lehessek, és igy nem kellett jegyet vennem), meg az utasitásokat, hogy mikor hol kell lennünk és mit kell csinálnunk - aztán nekivágtunk a városnak.
((Az érthetőség kedvéért a Fesztivál összeállitásáról: a napi program egyórás sávokra van osztva, közöttük fél órás szünetekkel - egy egy órás sávban két-két mesemondó szerepel valamennyi (értsd: mind az 5) helyszinen, vagyis fejenként fél órájuk van mesélni. A párositás teljesen véletlenszerű.))
Gyönyörű napsütéses reggel volt, az éjszakai esőtől friss levegővel; az emberek lassan gyülekeztek a sátrak körül, a kicsi boltok kinyitottak, és minden lámpaoszlop köré sütőtököket meg kukorica- és szénabálákat tornyoztak, meg napraforgót, dekoráció gyanánt. Őszi illata volt az egész városnak.
Azután tiz óra lett, és kezdetét vette a Fesztivál.
(Aki képet akar kapni a Fesztivál általános hangulatáról, meg az én hangulatomról, az hallgasson zenét - igen, megint Mackótesó, Brother Bear Soundtrack, Welcome, nem mondom meg honnan töltsétek le mert az csúnya rossz dolog, Google it.)
Na szóval.
Korán keltünk, ettünk egy bőséges reggelit (palacsinta, gyümölcs - sosem ettem még epret, málnát és áfonyát októberben...), és útnak indultunk a Fesztiválra. A kocsiban közös erővel próbáltuk kisakkozni, hogyna álljon össze a program - Karláék biztositottak róla, hogy fizikai képtelenség minden mesemondót meghallgatni, de azért törekedtem a maximumra. Átvágtunk az erdőn, elértük Jonesborough-t - és megállt az idő.
Tennessee legöregebb kisvárosa az év 362 napjában csendes és szinte teljesen kihalt. Egy hosszú főutcából áll, két oldalán régi, tornácos épületekkel - minden tornácon hintaszék, minden ajtó felett cégér, és három templom egymás mellett. Az épületek sorát egy kis tér és egy új épület szakitja meg - az International Storytelling Center, minden amerikai és sok külföldi mesemondó második otthona. A téren (ahogy gyakorlatilag mindenhol máshol is a városban) szénabálák sorakoztak félkörivben egymás mellett, ülőhelyet képezve az embereknek, és egy kis szekér állt leparkolva, lenyitható és szinpaddá alakitható oldallal, meg a felirattal: Doc McConnell's Old-Time Medicine Show. Mire odaértünk, már zajlott az előadás: egy kockás mellényes, szalmakalapos öregúr bendzsón játszott és énekelt, egy 19. századi ruhába bújt nő pedig egy kosárból mindenféle dolgokat osztogatott a közönségnek.
(Amig nem lesznek fenn saját fotóim, ide linkelek néhányat a mesélők meg a fesztivál honlapjáról. Sajnos a sátrakban tilos volt fotózni, szóval magukról a mesemondókról marad is a lineklés... Jonesborough)
Bejelentkeztünk a főhadiszálláson, megkaptuk a belépőnket (elintézték nekem, hogy önkéntes lehessek, és igy nem kellett jegyet vennem), meg az utasitásokat, hogy mikor hol kell lennünk és mit kell csinálnunk - aztán nekivágtunk a városnak.
((Az érthetőség kedvéért a Fesztivál összeállitásáról: a napi program egyórás sávokra van osztva, közöttük fél órás szünetekkel - egy egy órás sávban két-két mesemondó szerepel valamennyi (értsd: mind az 5) helyszinen, vagyis fejenként fél órájuk van mesélni. A párositás teljesen véletlenszerű.))
Gyönyörű napsütéses reggel volt, az éjszakai esőtől friss levegővel; az emberek lassan gyülekeztek a sátrak körül, a kicsi boltok kinyitottak, és minden lámpaoszlop köré sütőtököket meg kukorica- és szénabálákat tornyoztak, meg napraforgót, dekoráció gyanánt. Őszi illata volt az egész városnak.
Azután tiz óra lett, és kezdetét vette a Fesztivál.
Jonesborough 1 - Utazás és érkezés
A buszom hajnali fél egykor indult Hartfordból - sötét volt, az utasok aludtak, én meg zenét hallgattam, összekuporodva az ülésben, kifelé bámultam az ablakon és arra gondoltam, hogy úristen, teljesen egyedül vágtam neki ezerkétszáz kilométernek... (és ráadásul mennyi időbe került ezt átszámolni mérföldekből...). Az egyik mesemondó azt irta nekem indulás előtt: "Honey, you'll be all right, you're going to The South, you know". Fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani, de sejtettem, hogy megynugtatásnak szánta. Kiderült, hogy igaza volt, erre később majd még visszatérek.
Amikor belejöttem az utazásba (New York környékén, hajnali háromkor, amikor csodák csodája nem, késtem le az első csatlakozást) kezdtek más gondolatok is motoszkálni a fejemben: arra gondoltam, hogy amig én egy Greyhoundon kucorgok, valahol máshol, nagyon messze tőlem, mesemondók és mesehallgatók százai készülődnek az útra, vagy már utaznak is, buszon, kocsiban, repülőn, vonaton, biciklin vagy gyalog, egy isten háta mögötti déli kisváros, Jonesborough felé. A világ legnagyobb mesemondói, akárhová vándoroltak is, most mind visszafordulnak, és jönnek, hogy meséljenek (igen, ez eléggé úgy hangzik, mint a Végtelen Történet nyitójelenete, annyi baj legyen).
Figyelmeztetek jó előre mindenkit, hogy amit a Fesztivállal kapcsolatban le fogok irni, az mind úgy igaz, ahogy van, akármennyire hihetetlenül hangzik is, és akármennyire olyannak tűnik is, mint amit most olvastam fel egy mesekönyvből. Ez benne a lényeg.
Huszonkét órát töltöttem buszon. Le a kalappal a szürke kutyus előtt: mindkét csatlakozást bőven elértem, és egyik pályaudvaron sem sikerült elkeverednem; és bár az ülésen való helyezkedés egy komplett jógaórát idézett, főleg az út vége felé, azért ki lehetett birni a dolgot.
Nagyon szép helyenen mentünk keresztül; amikor elhagytuk a nagyvárosokat (bár az éjszakai New York-nak is megvolt a maga hangulata, a kihalt utcákkal, kivilágitott felhőkarcolókkal és a misztikus okokból nyitva lévő, napraforgókat áruló virágosbódékkal) szóval amikor elhagytuk a nagyvárosokat, jöttek a végeláthatatlan erdők, egyelőre zölden, itt-ott szines foltokkal; folyók amiknek a nevét sem tudom, és mezők, meg kicsi falvak fából készült templomokkal, minden méretben és formában, azután csak templomok falvak nélkül, és legelők. Virginia után átvágtunk a hegyeken; ragadozómadarak köröztek a fák felett, moha lepte a fatörzseket, és a templomok makacsul folytatódtak. És amikor előbukkantuk a hegyek közül, és Johnson City felé vettük az irányt, megváltozott a fény; az égen vonuló felhők egy pillanat alatt szivárványszinűre változtak.
Nem, ez nem költői kép, és nem, negyven óra nemalváson és egy Daedalonon kivül semmilyen anyag nem volt bennem. És igen, tudom, hogyan keletkezik a szivárvány. De tegye fel a kezét, aki látott már hasonlót (én csak egyszer, egész életemben). Nem volt hátszinű iv, mai leért volna a földig; a fehér felhők egyszerűen fogták magukat, és szivárványosra változtak. Olyan erős szinük volt, hogy fényképen is látszik, és attól kezdve igy is maradtak majdnem egy órán át, mig le nem ment a nap. Ültem a buszon, vigyorogtam mint a tejbetök, zenét hallgattam, és egy mesemondó fesztiválra igyekeztem, ahol szines felhők úsztak a város felett...

Az állomáson Karla és Billy már vártak rám (ők voltak felelősek a szállásért meg a csoportért, akikhez hozzácsapódtam). Kocsiba ültünk, és a fesztiválról meg a mesemondókról kezdtek beszélni nekem; tippeket adtak, kit érdemes meghallgatni, és felvilágositottak a hely történetéről, azután kérdezgetni kezdtek rólam meg Magyarországról. Jó fej népségnek bizonyultak.
A szállás, Buffalo Mountain Camp, az erdőben van a hegyek között (Jonesborough egy völgyben fekszik); éjszaka is csodálatos volt, milliónyi csillaggal és kétszer annyi tücsökkel, reggel pedig, amikor kinéztem az ablakom, a lélegzetem is elakadt. Ezte azonban, amint ledobtam a táskáimat, már aludtam is (egyszemélyes szobát kaptam, hála az égnek és Sylviának).
Hát igy kezdődött.
Amikor belejöttem az utazásba (New York környékén, hajnali háromkor, amikor csodák csodája nem, késtem le az első csatlakozást) kezdtek más gondolatok is motoszkálni a fejemben: arra gondoltam, hogy amig én egy Greyhoundon kucorgok, valahol máshol, nagyon messze tőlem, mesemondók és mesehallgatók százai készülődnek az útra, vagy már utaznak is, buszon, kocsiban, repülőn, vonaton, biciklin vagy gyalog, egy isten háta mögötti déli kisváros, Jonesborough felé. A világ legnagyobb mesemondói, akárhová vándoroltak is, most mind visszafordulnak, és jönnek, hogy meséljenek (igen, ez eléggé úgy hangzik, mint a Végtelen Történet nyitójelenete, annyi baj legyen).
Figyelmeztetek jó előre mindenkit, hogy amit a Fesztivállal kapcsolatban le fogok irni, az mind úgy igaz, ahogy van, akármennyire hihetetlenül hangzik is, és akármennyire olyannak tűnik is, mint amit most olvastam fel egy mesekönyvből. Ez benne a lényeg.
Huszonkét órát töltöttem buszon. Le a kalappal a szürke kutyus előtt: mindkét csatlakozást bőven elértem, és egyik pályaudvaron sem sikerült elkeverednem; és bár az ülésen való helyezkedés egy komplett jógaórát idézett, főleg az út vége felé, azért ki lehetett birni a dolgot.
Nagyon szép helyenen mentünk keresztül; amikor elhagytuk a nagyvárosokat (bár az éjszakai New York-nak is megvolt a maga hangulata, a kihalt utcákkal, kivilágitott felhőkarcolókkal és a misztikus okokból nyitva lévő, napraforgókat áruló virágosbódékkal) szóval amikor elhagytuk a nagyvárosokat, jöttek a végeláthatatlan erdők, egyelőre zölden, itt-ott szines foltokkal; folyók amiknek a nevét sem tudom, és mezők, meg kicsi falvak fából készült templomokkal, minden méretben és formában, azután csak templomok falvak nélkül, és legelők. Virginia után átvágtunk a hegyeken; ragadozómadarak köröztek a fák felett, moha lepte a fatörzseket, és a templomok makacsul folytatódtak. És amikor előbukkantuk a hegyek közül, és Johnson City felé vettük az irányt, megváltozott a fény; az égen vonuló felhők egy pillanat alatt szivárványszinűre változtak.
Nem, ez nem költői kép, és nem, negyven óra nemalváson és egy Daedalonon kivül semmilyen anyag nem volt bennem. És igen, tudom, hogyan keletkezik a szivárvány. De tegye fel a kezét, aki látott már hasonlót (én csak egyszer, egész életemben). Nem volt hátszinű iv, mai leért volna a földig; a fehér felhők egyszerűen fogták magukat, és szivárványosra változtak. Olyan erős szinük volt, hogy fényképen is látszik, és attól kezdve igy is maradtak majdnem egy órán át, mig le nem ment a nap. Ültem a buszon, vigyorogtam mint a tejbetök, zenét hallgattam, és egy mesemondó fesztiválra igyekeztem, ahol szines felhők úsztak a város felett...
Az állomáson Karla és Billy már vártak rám (ők voltak felelősek a szállásért meg a csoportért, akikhez hozzácsapódtam). Kocsiba ültünk, és a fesztiválról meg a mesemondókról kezdtek beszélni nekem; tippeket adtak, kit érdemes meghallgatni, és felvilágositottak a hely történetéről, azután kérdezgetni kezdtek rólam meg Magyarországról. Jó fej népségnek bizonyultak.
A szállás, Buffalo Mountain Camp, az erdőben van a hegyek között (Jonesborough egy völgyben fekszik); éjszaka is csodálatos volt, milliónyi csillaggal és kétszer annyi tücsökkel, reggel pedig, amikor kinéztem az ablakom, a lélegzetem is elakadt. Ezte azonban, amint ledobtam a táskáimat, már aludtam is (egyszemélyes szobát kaptam, hála az égnek és Sylviának).
Hát igy kezdődött.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)