Könyvtár

Ma meghódítottam a könyvtárat.

Mivel reggel volt, és a tanítás még nem kezdődött el, gyakorlatilag senki nem tartózkodott az épületben; kicsit furán is éreztem magam, hogy csak úgy besétáltam táskástul, és nem állítottak meg az ajtóban. Bátortalanul kószáltam el a pultok mellett a lépcsőig; a lépcsőház mögül kávé és fánk illata szállt, mivel a könyvtárnak kávézója is van, bizony. Vaktában másztam fel az első emeletre, próbálva kipuhatolni, mi merre meddig. Az első emeleten egy hatalmas kettős ajtó fogadott, ami nyikorogva nyílt; mögötte könyvekkel tömött polcok végeláthatatlan sorai és oszlopai. Találomra indultam el valamerre; egyszerűen csak tetszett az egész, szép, rendezett, és hatalmas. A többit mér felesleges is emlegetni, a Trinity után szinte csalódás volt, hogy nem akadtam semmi újdonságra; az a laza három szekrénysornyi folklór és népmese, a külön sornyi storytelling, a külön tündér- vérfarkas- és sárkány szakirodalom szekciók, a külön leltári számon nyilvántartott kalóztörténetek, az államokra és országokra lebontott mesegyűjtemények, a Tennessee-történeti gyűjtemény...
Alig laza két órát töltöttem azzal, hogy elindultam a bal felső sarokból, mint a nagyon éhes kis kukac a mesekönyvben, és végigzongoráztam, miből is élünk ideát. Továbbra is békén voltam hagyva, így hát letelepedtem a szőnyegre olvasgatni; csak a kísértet-könyvtárosunk motoszkált néha a polcok között, de tőle itt senki se fél, a néni nem rosszindulatú, csak visszateszi a polcokra a könyveket.
Böngésztem egy kicsit a katalógusban is, csak hogy szokjam a kezelését, meg bogarásztam a folyóirat-olvasóban; végül is találomra vettem ki négy könyvet, miután figyelmeztettek rá, hogy csak 15 lehet nálam egyszerre. Kikölcsönöztem egy déli népmese-gyűjteményt amiben államokra vannak osztva a történetek; egy Tennessee történetek tárát; egy modern mesemondókról szóló kötetet (Suddenly they heard footsteps) és egy könyvet, ami teljes egészében Brother Blue életéről és munkásságáról szól.
Azt hiszem, el vagyok látva egy időre szakirodalommal.

Szöszmötölések

Ezt a szép, bár kissé homályos pillangót fotóztam ma a kolesz előtti parkban :)

Figyelmeztetés Amerikában kevergőknek: nem minden SIM kártya illik minden telefonba. Nem, ez nem valami homályos párkapcsolati tanács, hanem szó szerint értendő: ma vissza kellett kocognom az AT&T boltba, mert mikrokártyát adtak rendes kártya helyett. Gond nem adódott a dologból, a mosolygó eladó úriember akit egyébkét Johnny Walkernek hívtak szóval mosolyogjon is, kicserélte a kártyát egy szó nélkül, miközben a tegnapi eladó a kínai diáklányokat bűvölte a kirakat előtt.

Soha nem fogok hozzászokni az amcsi kenyérhez. Kalácsíze van.

A nemzetközi diákok részére kialakított online adóbevallási rendszert Gleccsernek hívják. Bazi nagy és bazi lassú, gondolom.

Az egyik koleszban lakó akasztottlány-kísértet állítólag megtanulta elrontani a számítógépeket, sőt, gépelni is tud. Ezzel nem kevés élő személyt múlva felül.

Böngésztem egy kicsit a jegyzetboltban, és azt a felfedezést tettem, hogy Batman tananyag. Valamint Spidy és az X csapat is. Egy teljes tankönyv szól arról, hogy lehet velük színesebbé tenni a nyelvoktatást. Ámen, fiaim.

Holnap felderítem a könyvtárat.

Tovább orientálódunk

Tegnap nem sok mindent csináltam. Reggeli pánikszerű ügyintézés (Reggel hatkor arra ébredni, hogy letiltották a kártyád: megfizethetetlen. Minden másra ott a... hoppá.) után, mikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, befejeztem a lakás kipucolását, fertőtlenítővel fellocsoltam majd használaton kívül helyeztem a gyanús szagú szekrényt, berendezkedtem, és megpróbáltam kiheverni a jetlaget. Aludtam délután hattól tizenegyig, amikor is légvédelmi szirénák szólaltak meg az egész épületben, és vakító fény árasztotta el a szobát; kicsit már vártam volna, hogy megszólaljon egy dübörgő hang, hogy "Én vagyok a Metatron!", de csak a tűzriadó volt. Gyakorlat. Néhány perc elteltével a szívverésem is újraindult, és visszaaludtam, újabb hat órára.

Reggel orientáció a frissen érkezett nemzetközi diákoknak. Elslattyogtam az épületbe, amit most már csak Amőbának hívok; minden oldalról máshogy néz ki, sohasem találod meg a keresett oldalt, minden oldalra és minden emeletre másféle és más formájú bejáratai vannak, belülről pedig navigálhatatlan. Miután jó húsz percet bolyongtam benne, eligazítást kértem egy dolgozótól; kiderült, hogy nem én voltam az első, mert épp egy fickónak magyarázott valamit egy térképpel. Az orientáció ugyanis kivételesen nem az Amőbában volt, hanem a campus túlsó végén. A fickó, és fogadott lánya, egy vietnami kiscsaj, aki időközben megjelent a könyökömnél, nagyon kedvesen felajánlották, hogy elvisznek kocsival, így sokkal rövidebb ideig tartott az út.
Az orientációt a tornacsarnokban tartották, így legalább volt alkalmam azt az épületet is felfedezni. Hatalmas úszómedence, kosárlabdapálya, gigantikus edzőterem. Az ajtóban már vártak minket a nemzetközi diákokért felelős más nemzetközi diákok; kaptunk matricát a nevünkkel, meg tombola-jegyeket, meg sok színes papírt (az amcsiknak a színes papír a mániája, és már rájöttem). Az előadóterembe lépve ázsiai diákok tömött sorfala fogadott, ami kicsit elbátortalanított; nagyjából kétszáz emberből körülbelül kétharmad volt ázsiai, ezen belül is a kínaiak látszottak vezetni. Végül is a sarokban kötöttem ki egy másik vörös hajú csaj mellett, akiről kiderült, hogy szerb, grafikus, és két másik frissen érkezett szerb diákot kalauzol éppen. Nagyon mosolygósak voltak és jó fejek.
Az orientáció maga sok meglepetést nem tartogatott a számunkra; az elején volt egy rövid játék, ahol kérdéseket kaptunk, és ha igaz volt rád a kérdés, akkor új ülőhelyet kellett keresned. Sok kérdés a kontinensekre vonatkozott, ahonnan jöttünk; ez alapján állapítottam meg, hogy volt 6 afrikai, kb. egy tucat európai, 0 ausztrál, 3 amerikai, és kismillió ázsiai diák.
Volt tombola is; egyes székek alatt nyerő számokat rejtettek el, és amikor véget ért a kevergés, sikerült épp egy olyan székre letottyannom. Nyertem egy remek ETSU iskolatáskát (a hipotermiás kalóz kabalánkkal), egy ETSU bögrét, és egy ETSU kulcstartót. Könnyű engem elszórakoztatni.
A továbbiak már nem voltak ennyire érdekesek; bla bla bla vízum, bla bla bla biztosítás, bla bla bla kultúrsokk, bla bla bla bankok és adó, bla bla bla INGYEN KAJA. Egy remek kis ebéd után (sűrű fűszeres rizses-zöldséges... hmm nevezzük levesnek, szendvicsek, süti) meg is lógtam a hátralévő két előadásról (tanulási nehézségek, puskázás és plágium) és hazajöttem a koleszba heverni egy kicsit, mielőtt Katie-vel vásárolni megyünk.

Útközben megfigyeltem, hogy ma elkezdődött a nagybetűs Beköltözés. Büszke amerikai szülők hozzák izgatott amerikai csemetéiket gigantikus amerikai kocsikban, amik dugig vannak tömve nélkülözhetetlen cuccokkal, és hirtelen furán éreztem magam, hogy nekem minden fontos dolgom belefért egy bőröndbe. Persze ők gondolom már túl vannak a háztartási bevásárláson. Mindenkin ETSU póló van, beleértve az apukákat, anyukákat, hugikat és öcsiket is.
Kezd megtelni a campus élettel. És szanaszét heverő bútorkupacokkal.

Barátkozások

Jessica a vámpír előrelátásával kihagytam a déli napfürdőzést, és próbáltam átállni az itteni időre; már épp sikerült belelovalnom magam a nagy magányos kultúrsokkba, amikor is félbe kellett szakítanom a tevékenységet, mert jelenésem volt a nagyfőnöknél.

Leslattyogtam a campus túloldalára, és kis keresgélés után felfedeztem magamnak az Educashun épületet, amiben a Storytelling tanszék is helyet foglal. Sobol tanszékvezető úr épp az irodáját rendezte, és mesemondó könyvek garmadáját stócolta egyik asztalról a másikra miközben azt motyogta, 'hát ez meg mi a szösz? valami szakdoga a kilencvenes évekből... azt most hova tegyem?...' Nagyon felderült, amikor meglátott, meg is ölelgetett. A dologhoz tudni kell, hogy nélküle nem lennék itt, ő írta az ajánlást az ösztöndíjhoz, ő hagyta jóvá a jelentkezésem, ő vett fel a programba, ő intézte a kiegészítő ösztöndíjat, és ő a témavezetőm is. Rögtön le is ültünk az irodájában egy csevelyre; kérdezgetett mindenfélét a terveimről, megbeszéltük, milyen órákat kell felvennem, és hogy hogy érdemes megszervezni az évet a továbbiak tükrében. Kérdezett sokat a magyar mesemondásról meg általában arról, mi az, ami ezen belül érdekel (mivel, ha szorgosan be akarom fejezni ezt a diplomát, szakdogát is kell hozzá írnom, ami az ő szavaival élve területjelölés: Ha kutya vagy, körbepisiled, ha ember vagy, szakdogát írsz róla. Ennyi.)
Közben befutott Delanna is, a másik tanszékvezető, kedves, fehér hajú nő, és nagy kifulladva mesélte a napi kalandot, mely szerint a kocsija tetején felejtette a mobilját. Ő is a keblére ölelt és üdvözölt, és közösen el is kezdték szervezni, mikor lesz a mesemondó diákoknak piknik a jövő héten.

Másfél órával később csak azért szaladtam el tőlük, mert jelenésem volt a campus legbizarrabb épületében (kívülről valami barna betonból készült szoci térforma, aminek nincs frontja vagy kiemelt bejárata, belülről pedig egy labirintus, legalább ötször voltam már ott és nem emlékszem mikor hol jutottam be, szerintem folyamatosan változik mint a ház a Végtelen Történetben). Tájékoztatás volt mesterképzéses diákoknak a színházteremben. Kaptunk csinos kis csomagot naptárra, kulcstartóval stb., majd besorjáztunk és helyet foglaltunk a nézőtéren. Még nem ismerek senkit a campuson Katie-n kívül, szóval lecsücsültem valahová egy sorba, és vártam, hogy mi lesz.
Barátkozás, az lett.

Közvetlenül a hátam mögött zajos kis társaság foglalt helyet, két lány, két fiú; egy darabig csak a nagy kacarászást hallottam, azután olyan mondatfoszlányokra is figyelmes lettem, mint például az egyik srác kitörése: ".... persze, mert te úgy eszel, mint egy nyúl, és meg úgy, mint ami a nyulat eszi!" Többször felkuncogtam rajtuk, amit észrevettek; végül az egyik lány legyezgetni kezdett, hogy "egyébként normálisak vagyunk!", mire fogtam magam, és átültem melléjük. Vidáman üdvözöltek. Elise egy vékony, szőke hajú, kockás inges biológus, a másik lány egy nagy darab vörös, fura matematikai képletekkel kitetovált terapeuta Csillagok Háborúja pólóban; a két srác között volt a szintén nagy darab és csillogó szemű Ryan, aki a beszólásokat lökte, és a másik srác, aki valami isten háta mögötti hegyi faluból jött, és épp az ottani furcsaságokkal traktálta a többieket. Jókat kacarásztunk; azonnal befogadtak.
Az eligazításban nem volt különösebben semmi izgi. Nagyrészt szabályokat és internetes oldalakat soroltak fel, amik nagyon hasznosak, de két óra alatt az ember eljut arra a pontra, hogy már nem képes többet befogadni belőlük. Megtudtam egy-két érdekes dolgot azért, mint pl. hogy ma délután földrengés volt (senki se érezte, pedig itt volt Virginiában, és állítólag még Kanadában is fogták), és ennek kapcsán az is kiderült, hogy a könyvtár a legbiztonságosabb épület a campuson. Ezt jó tudni.
Az előadások nagy része azoknak a diákoknak szólt, akik a graduate munkájuk keretei között órákat fognak tartani. Érdekes volt hallgatni. Egyrészt rengeteg energiát fordítottak arra, hogy hogyan kell profiként viselkedni; hogy bánj a szívességet kérő hallgatókkal, hogy pattintsd le a flörtölő diákot vagy tanárt, hogy kerüld el a zaklatásra vagy visszaélésre vonatkozó vádakat, és hogy bánj türelmesen a helikopter-szülőkkel (Elise magyarázta nekem suttogva, helikopter-szülő az, aki folyton a gyereke felett köröz). Általánosságban véve az a szabály az, hogy baráti társaságban azt csinálsz, amit akarsz, de amikor dolgozol, akkor nincs amatőrködés. "És ne feküdj le a diákjaiddal" tette hozzá Elise suttogva. Igen fontos szabály.
A másik, amiről rengeteget beszéltek, a " tisztességes kutatás" volt. Sohasem értettem igazán, miért van ennyi etika óra hirdetve az egyetemen, de kezdem kapizsgálni. Azt magyarázták, hogyan kell színvonalas kutatómunkát végezni; mindig hivatkozz pontosan, ne lopd el mások eredményeit, ne legyen előítéleteid, ne költs feleslegesen pénzt és időt (!!), tartsd be az öt csillió szabályt ami erre vonatkozik (külön tekintettel az állat- és emberkísérletekre, kórházi kutatásokra, és a radioaktív anyagokkal való bánásra. Ryan és Elise rögtön meg is terveztek egy radioaktív pókokkal foglalkozó kísérletet emberi alanyokon...) (Elise-nek tényleg a pókok a szakterülete, egyébként, mert mi más lenne.)
Amikor végül is mindennek vége lett, jött az orientáció legjobb része: az ingyen kaja. A színházterem előtt már terített svédasztal várt minket rengeteg gyümölccsel, sütivel, kis húsos tekercsekkel, és édes teával. Eddigre a többiek már lekoptak, csak Elise és én maradtunk; jobb híján a lépcsőkorlátnál állva fogyasztottuk el a vacsorát, miközben jót dumáltunk királyokról és káposztákról. Mivel innentől már nem volt semmi dolgunk, én elkísértem őt új diákigazolványt csináltatni, amiért cserébe úgy döntött, bepótolja nekem a kihagyott campus-túrát.
És lőn.

Elise túrája minden jel szerint sokkal klasszabb volt, mint a hivatalos. Megmutatta az összes jó tanulóhelyet a parkban; megkergettünk néhány kövér szürke mókust; elmondta, a könyvtár melyik emeletén lehet a legjobban bújócskázni, és melyik ablakra feltapadva a legjobb a kilátás; megmutatta, melyik fák mászhatóak, és melyik alá ne álljak, amikor virágzik. Az egyikre, demonstrációként, fel is mászott azonnal, és mentem volna utána, ha nem miniszoknyában vagyok. Így csak lentről szurkoltam. Megtaláltuk Narniát, ami egy pad a bokrok sűrűjében, ahová cigizni meg csókolózni járnak az emberek; megtekintettük, melyik épületekben lakik kísértet, és melyikben a katonanövendékek. Megkerestük a campus legvisszhangosabb átjáróját. Elmondta, melyik épületekbe lehet belógni éjszaka, és melyikekbe érdemes. Még egy planetáriumot is találtunk.
A túra végeztével, mivel már esteledett, búcsút vettünk egymástól; ő elslattyogott az egyik irányba (nem csak az egyetlen amerikai egyetemet sikerült kifognom, ahol nincs foci, hanem az egyetlen amerikai csajt is, aki nem tud vezetni), és meg a másikba, vigyorogva mint a tejbetök.

Ez egy jó nap volt :)

Délelőtti tevékenység

A jetlag jó korán kivetett az ágyból, úgyhogy reggeli és némi szöszmötölés után neki is vágtam a campusnak, hogy megelőzzem a beálló kánikulát és a többi diákot.
Első utam a gazdasági osztályra vezetett, ahol egy 'my girlfriend Bernadette' kaliberű nagyon aranyos csajjal hosszú és bonyolult eszmecserét tartottunk a pénzügyi helyzetemről, aminek az lett a vége, hogy nem értek semmit. De legalább segítőkész volt.
Innen elcsattogtam a könyvtárba, ami gyönyörű és akkora mint három sportcsarnok egymáson. A bejáratnál érdeklődtem, merre van az IT, mire a fickó a háta mögé bökött, ahol egy kalózkendős-szakállas-piercinges úriember csücsült egy laptop és némi papír alapú fantasy mögött. Ki gondolta volna.
Miután megpróbáltuk és feladtuk a wifi beállítását (egyrészt, mint kiderült, az én lakásomban nincs is, másrészt pedig az egyetem sportot űz abból, hogy az egyes helyeken megadott felhasználóneveket és jelszavakat szabadon kombinálja, amiből olyan klassz dolgok születnek, mint "akkor most kéne a goldlink jelszavad, a d2l felhasználóneved, és a social security számod utolsó négy számjegye...")
Ezek után (miután az elmúlt tíz percben felmerült aggodalmaimmal visszakanyarodtam Bernadette-hez egy csevelyre) úgy döntöttem, jutalmat érdemlek az el nem végzett munkáért, és bevettem magam a jegyzetboltba.
Akárcsak anno a Trinityn, a tankönyvek itt is szakok és azon belül kurzusok szerint vannak csoportosítva, szóval ha valaki tudja, melyik órákat vette fel, csak le kell söpörnie a szakirodalmat a polcról egy laza mozdulattal. Én azért kicsivel többet böngésztem ennél, kiélvezve a tényt, hogy egy hatalmas Storytelling felirat alatt állok. Végül az alábbi, nem csekély súlyú irodalom boldog tulajdonosaként távoztam:

Favorite Folktales from around the World - az aminek hangzik, kötelező olvasmány, szörnyű mi?

The Allyn & Bacon Anthology of Traditional Literature - történet-típusok szerint rendezett gyűjtemény, fabuláktól mítoszokig. Csekkoltam, minden alapvető dolog megvan benne. Törpeszarvas benne van a hivatalos tananyagban. Nem is vártam kevesebbet.

Children tell stories - Teaching and using storytelling in the classroom - gyakorlati tankönyv ahhoz, hogyan kell gyerekeknek mesemondást tanítani, korosztályokra bontva, az alapoktól egészen az iskolai fesztivál szervezéséig. DVD melléklettel.

Storytelling in emergent literacy - kreatív mesemondó foglalkozások iskolákba, különböző típusú tanulási módok szerint csoportosítva (hang; tapintás; mozgás stb.)

Most meg itthon ülök, örvendek az élet apró örömeinek mint amilyen a meleg víz (végre van!) és a tankönyvek, és várom az egy órát, amikor is campus-túrán fogok részt venni. Utóbbiban még nem vagyok teljesen biztos, mert esélyes, hogy úgy járok a kora délutáni Tennessee verőfényben, mint Jessica a vámpír...

Buying stuff

Katie visszatért, és elindultunk vadászni-gyűjtögetni. Az első kör a telefonkártya volt, ami miatt a fél világot bejártuk (itt az ember tényleg meghal, ha nincs kocsija, a város fele akkora mint Győr de kb. háromszor akkora területen fekszik, és tömegközlekedés mint olyan nem létezik a számukra...). Közben jókat beszélgettünk; kiderült például, hogy feloszlatták az ETSU amerikaifoci-csapatát, mert nem érte meg a pénzt, és helyette indítottak rendes focit. (Igen igen, lehet felhördülni, úgy van) Beszélgettünk autókról és a vezetésről is, és jót kuncogtam rajta, hogy az amcsik hogyan állnak hozzá a sebváltós autókhoz; nem csak hogy legtöbbjük (főleg a nők) egyáltalán nem tudnak olyat vezetni, ráadásul a férfiak nem is engedik nekik, hogy az ő kocsijukon gyakoroljanak. "Pasi dolog". Muhaha.
A telefonkártya többé-kevésbé sikeres beszerzése után a következő állomás a rettegett Walmart volt, ami aztán el is nyelt minket vagy két órára. Ez idő leforgása alatt szégyentelen összegért beszereztem mindent, amire feltétlenül szükségem volt, WC kefétől ágyneműig, vasalótól kabátakasztóig. Okosan csinálták, mert az egyetemi beköltözők részére külön szekciót alakítottak ki, ami azonnal kiváltotta az "ez is kell, meg az sem árt" reakciót az emberből.
Két órával és negyvenezer forinttal később (melynek jó része egész éves befektetés volt, mielőtt valaki szívinfarktust kapna) átkocogtunk a Krogerbe élelmiszert zsákmányolni. Ez jóval kevesebből kijött, mint az előző, pedig itt még szemeteszsákot és vízszűrőt is vadásztam a kaján felül. Mire kijöttünk, már hajnali egyet mutatott a biológiai óra, vagyis épp elég volt a mai napra az izgalmakból.
Mivel a jetlag érdekében muszáj valahogy ébren tartanom magam, kipucoltam a lakás nagy részét, és elkezdtem elpakolni a cuccokat. Most, hogy tiszta és kezd belakott formája lenni, már nem is néz ki olyan rosszul.
Ennyit mára.

Ismerkedés a kalózokkal

Első napirendi pont: beköltözés. Papírokat töltöttem ki, papírokat vettem át, és kis keresgélés után megtaláltuk a szobát is. Egy nagy téglaépület földszintjén van, ajtó-ablak az utcára nyílik; körülötte ugyanilyen lakások, elsősorban a nemzetközi diákoknak, az épület körül meg ugyanilyen épületek.
Katie elmondása szerint az előző évben egy kínai lány lakott itt; látom is a nyomait a szekrényre ragasztott matricákon. A lakás egyetlen szobából áll (hacsak a hűtőszekrényt nem számoljuk, mert szerintem abban még egy személy simán elférne), van benne sok fiók, szekrény, konyhaasztal, íróasztal, picike konyha (elektromos sütő és mosogató), egy pici fürdőszoba, és egy meghatározhatatlan funkciójú gardrób egy bojlerrel. Katie megajándékozott a régi tévéjével, mert hogy kábel is jár a lakáshoz, meg internet is. Ha ezt olvassátok, az azt jelenti, hogy utóbbit végül is csak sikerült beüzemelni…
Egyelőre elég csutrin néz ki a lakás; délután megyünk bevásárolni olyan létfontosságú dolgokat, mint szemetes, ágynemű, és egyéb hasonló nyalánkságok. Egyelőre én költöztem be az egész épületben egyedül.
A lakástól körülbelül két perc gyalogútra találhatóak az első campus épületek. Katie először elfuvarozott regisztrálni (a nemzetközi diákoknak külön kell); nagyon kedves, mosolygós emberek fogadtak, újabb papírokat töltöttem ki, és vándoroltam asztaltól asztalig. A biztosításnál majdnem megbukott a dolog, míg eszembe nem jutott szólni, hogy Fulbrightos vagyok, mire aztán lett nagy felhajtás, és minden el lett intézve. Egy egész szatyornyi papírral távoztam, immár regisztrálva, hogy további dolgokat intézhessek.
Először is, szereztünk nekem egy diákigazolványt, ami errefelé nem csak személyazonosításra szolgál, hanem egyben bankkártya is, amire pénzt lehet feltölteni, hogy aztán a könyvesboltban, kajáldában, mosodában, könyvtárban, tornateremben stb. használhassa az ember. Ezen felül pedig még ajtókat is nyit.
Az igazolvány másfél perc alatt készült el, fotózással együtt, és máris suhantunk tovább, ezúttal az alagsori postára, postafiókot igényelni. Ez utóbbi ugyanolyan, mint a Trinityn volt, számzáras és elképesztően pici, de legalább az enyém.
Következő állomásunk a rendelő volt, ahol leadtam az egészségügyi papírjaimat, és ezen a ponton hirtelen ki is fogytunk a tennivalókból. Katie elment dolgozni, én pedig visszajöttem a… minek nevezzem? Szoba? Lakás? Szóval visszajöttem, és olyan hasznos dolgokkal foglalom el magam, mint papírok szortírozása, papírok kitöltése, tévé beüzemelése, bevásárlólisták írása és az internet piszkálgatása. Katie két óra múlva végez, és megyünk bevásárolni.

A campus egyébként gyönyörű. Gatyarohasztó, párás meleg van, ami nyilván csak az épületeken kívül okoz problémát, mert benn mindenhol kellemesen hűvös (esetenként botrányosan hideg) van. Vannak viszont tücskök és kabócák, a hangjukból ítélve jó pár millióan, remeg tőlük a levegő (fényes nappal tücsök, megáll az eszem). Eddig mindenki nagyon kedves volt velünk; néhányan még az utcán is megállítottak minket hogy megkérdezzék, ki az új diák (Katie-t nyilván már ismerik). Holnap lesz egy séta a campuson az újaknak, amire feliratkoztam; nemzetközi diákoknak csütörtökön orientáció. Természetesen kismillió dolgom van még addig; nem utolsó sorban meg kéne találnom a mesemondó tanszéket.

(Lábjegyzet: 'kalózok', mert az ETSU hivatalos kabalája a Buccaneer. Kicsit ugyan fura ez egy szárazföldi államban, de hát a Trinityn se találkoztunk soha japán harci kakassal...)

Végre ágyban

Atlantában egy picike gépre szálltam át; onnan a Tri-cities reptérig már alig egy óra az út. Naplementében szálltunk fel, gyönyörű rózsaszín-arany-fehér bárányfelhők közé. A horizonton nagyobb, fenyegetőbb halványszürke felhők tornyosultak, és a belsejükben villámlott is; ahogy fokozatosan egyre sötétebb lett, egyre lenyűgözőbb volt a látvány.
Alattunk lassan egyenletes feketébe olvadt a táj. Idelenn Délen nem ragyogó városok és kivilágított utak hálózatát látja az ember a magasból, sőt; a látvány igazából meglepően hasonlít az éjszakai égre. Fénypontok kisebb-nagyobb csoportjai váltakoznak sok egyedülálló kicsi fénnyel, ameddig a szem ellát; sok helyen fák lombjai alól pislognak, ami messziről varázslatos látvány. Hiába meresztgettem a szemeimet, a hegyeket nem láttam; leszállás közben derült kis, hogy azért, mert végig alattunk voltak, csak a szürkület elnyelte a perspektívát. Annál szebb volt, ahogyan leszállás közben elváltak egymástól a hegyvonulatok, és mire földet értünk, már ott hullámoztak körülöttük, egyik a másik mögött, felhőkbe és sötétbe burkolózva.
(Hozzá kell tenni, hogy a költői látvány ellenére itt már alig voltam magamnál; egyrészt még az előző szakaszt sem hevertem ki, másrészt pedig az én órám szerint itt már hajlani négyet írtunk, és minden alkalommal, amikor lehunytam a szeme, azonnal elkezdtem álmodni)

Katie várt a reptéren; egy fiatal, vidám, göndör hajú lány, akit az egyetem jelölt ki a „nemzetközi barátság” program keretein belül arra, hogy felvegyen a reptéren, elszállásoljon éjszakára, és segítsen a kezdésnél mindenben, amire csak szükségem lehet. Kocsival jött értem (errefelé máshogy nem lehet közlekedni), és hazafelé menet jót beszélgettünk. Jonesborough-ban lakik, az erdő közepén; öt macska és két kutya sietett azonnal a fogadásunkra. Ezen a ponton már csak ágyba dőlni volt erőm.
Az időeltolódás felkeltett hajnali négy körül; fél óra szöszmötölés után sikerült visszaaludnom. Végül aztán fél kilenckor tértem megint magamhoz, és egy kiadós reggeli után elindultunk, hogy birtokunkba vegyük a campust.

Bonyodalom a belépésnél

Az út többi részéhez méltón rázós leszállás után, 10 óra 20 perc repülési idő elteltével végül is újból (immár harmadszorra) amerikai földre támolyogtam az atlantai reptéren. Ez egyébként talán a kedvenc repterem az eddigiek közül; modern, tiszta, csinos, könnyen navigálható, és az emberek is jó fejek. Az utasokat villámgyorsan két sorra osztották: a hazatérőkre és az idegenekre. Utóbbiba kerültem én is, ám ezúttal meglepően kevesen voltunk, és gyorsan is haladt a sor. Egy reptéri egyenruhás fekete hölgy várt útlevél-ellenőrzésre és becsekkolásra. A jelenet nagyjából így zajlott:

- Milyen célból érkezett az USA-ba?
- Tanulmányi ösztöndíj.
- Melyik egyetem?
- East Tennessee State.
- És mit fog tanulni?
- Mesemondást.
A nő kezében ezen a ponton állt meg a papírmunka, és visszafordult hozzám a székben.
- Te most szórakozol velem.
- Dehogy. Van ilyen mesterképzés.
- Ez komoly?!
- Teljesen.
A nő erre visítani kezdett, ami az ő hangján felénk fordította a környező öt pult embereit is.
- Ezt nem hiszem el! Komolyan, ezt nem hiszem el!
Nagyon jót derült a dolgon, úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy ez az egyetlen egyetem ahol ilyesmiből diplomázni lehet. Még jobban visított.
- Ez rajta van a papíron?
- Rajta.
Szerintem én vagyok az egyetlen bevándorló akinek tényleg tüzetesen elolvasták a DS2019-es nyomtatványát.
(Tényleg rajta van, hogy Storytelling)
- Hát ez kész. JACKSON! JACKSON gyere ide!
JACKSON, a biztonsági őr (akit a személyiségi jogok értelmében természetesen nem Jacksonnak hívtak), odakocogott hozzánk az érkezési csarnok túloldaláról. Már húztam is össze magam, mert látszott szegényen, hogy azt hiszi velem van a baj. A nőt nem zavarta, ő még mindig nagyon jól mulatott.
- Jackson. Találd ki miből lesz a lánynak diplomája!
Jackson türelmesen mosolygott.
- Passz. Aneszteziológia?
- Mesemondás.
Jackson is jót derült. A nő sebtében továbbadta neki az infókat, amiket tőlem hallott. Jackson joviálisan mosolygott tovább.
- Tennessee-re vall, hogy ilyesmiből adnak ki diplomát. Ki más ha ők nem?

Itthon vagyok.

Jegyzetek az útról

Íme a randomságok amiket internet hiányában a laptopon jegyzeteltem a repülőn és a terminálokban.


Valahol Írország és Izland között

Az út eddig zökkenőmentesen zajlik. Becsekkolok, lepecsételnek, átvilágítanak, repülök, megérkezem, kicsekkolok, becsekkolok, kikéreznek, lepecsételnek, becsekkolnak, leellenőriznek, átvilágítanak, megmotoznak, becsekkolok, és már ülök is az atlantai gépen, két tündéri lenszőke cseh totyis társaságában, akik szerintem pont beleillenének a fejünk felett lévő csomagtartóba. Javasolni is akartam a szülőknek, de sajnos nem hallják a hátsó sorból, és különben is csak csehül értenek. Sebaj, repülő játékszerek és könyvek elkapásában már van gyakorlatom, a zúzódások meg majd elmúlnak a bicepszemről.
(Nahát, a kislány, aki az imént szundított egyet a vállamon, most felébredt és nézi mit írok. Remélem nem tud magyarul.)
Még hét óra van hátra. A fedélzeti tévén az Arthurt vetítették, erre való tekintettel azt hiszem a következő filmet kihagyom. Gondoltam rá, hogy nézek valamit laptopról, de azt hiszem, minden nálam lévő filmtől megállnának a kicsik a fejlődésben, azt meg ugye nem akarja senki.

Kezdem felfogni, hogy megyek Amerikába! Prága óta csak angol szót hallok. Az emberek nagy része nyaralásból tér vissza, és mert az amerikai olyan, lelkesen szóba elegyedik minden honfitársával egzotikus kelet-európai kalandjairól. Úgy tűnik, a fiatalok körében a Prága-Krakkó-Bécs-Budapest-Ljubljana ötszög a legnépszerűbb. Az idősebb korosztály nem kóricál Prágától messzire.

A gépet egy bizonyos Captain Stark vezeti. Én biztonságban érzem magam.

Négy órával és két filmmel később:
(az Adjustment bureau még egész élvezetes is volt)

Most repültünk el a Prince Edward sziget felett. Tinédzser korom romantikus ködében ezt tartottam a földi édenkertnek, hála annak az ipari mennyiségű lányregénynek, amiket L.M. Montgomery kitermelt (Anne, Emily, Váratlan utazás, és természetesen A Mesélő Lány, mely utóbbinak nem kis része van abban, hogy mesemondó lettem) Az élmény szépséghibája, hogy ha ki tudnék nézni az ablakon se láttam volna semmit, valahányszor valaki felhúz egy redőnyt mindenkinek kiég a szeme.

Felszállás óta folyamatosan turbulencia van. Pocsék az időjárás ezen a féltekén…

A totyisok kaptak annyit mint a kaffer. Hányáscsillapítót, gondolom. Most nyugton vannak. Anyukától kaptam cseh csokit engesztelésül. Ha gyerekekről van szó, teljes mértékben megvesztegethető vagyok.

Még három óra.

Tarkabarka Tennesse

Már nagyban zajlik a visszaszámlálás! És mivel sokan sokszor sokféleképp tették fel ugyanazokat a kérdéseket, úgy gondoltam, ideje új fejezetet nyitni a Tarkabarka Naplóban. Íme:

A Tarkabarka Hölgy a 2011/2012-es tanévet Fulbright ösztöndíjasként Amerikában fogja tölteni. Az ösztöndíj 9 hónapra szól, plusz lézengés, és majd meglátjuk, lesz-e hosszabbítás a végén :)

A célállomás: East Tennessee State University! Barátainak csak ETSU.
A helyszín: Johnson City, Tennessee állam. A Dél szívébe megyek. Külvárosa (külfaluja) a sokat-sokat emlegetett Jonesborough. Közel leszek a tűzhöz :)
A tevékenység: Mesemondó mesterszak. Bizony. Mert van ilyen. Aki kíváncsi rá, mit és hogyan tanulnak a mesemondók, és hogyan zajlik a képzés, az kövesse a blogot szorgosan, mert mindenről be fogok számolni!

Egyébként pedig: úgy tűnik, nem csak én fogom megint elhúzni az a bizonyos csíkot, hanem baráti köröm több tagja is. Olvasmánynak ajánlom mindenki figyelmébe Helga csillagászlány blogját egyenesen Ausztráliából:

A kenguru ari és állítólag finom is

Valamint Noémi kalandjait a vikingek között Izlandon:

Ultima Thule

Ez az év az utazások éve lesz! :)

Bőrönd bep... hoppá. Mennem kell.
A túloldalról jelentkezem!

Kis úti zene

Lassacskán készülök megint útra kelni. Nem kicsi útra, ráadásul, és a felkészülés számtalan egyéb fázisa és részlete mellett van egy, ami különösen fontos: az úti zene. Többször körbe tudnám barangolni a világot, amíg van elegendő zene, amire ki lehet bámulni a repülő, busz, vonat, kocsi stb. ablakán, és lehet élvezni az út élményét, a sehol-sem-levés illúzióját, az indulás és érkezés közötti félálmot.
Az igazán fontos (és igazán hosszú) utakra szokásom külön soundtracket összeállítani olyan zenékből, amik vagy utazásról szólnak, vagy valamiért összenőttek számomra az élménnyel, vagy egyszerűen olyan vidám vagy kalandos vagy merengős hangulatuk van, amilyennek én megélem az A pontból B-be való eljutást.
Következzenek tehát a Tarkabarka Hölgy kedvenc úti zenéi, a teljesség igénye nélkül:

Brother Bear OST - On My Way
Hagyományosan ez az útnak induló zeném - ha felülök a vonatra/buszra/repülőre, ezt hallgatom mg először :)

Leahy - Coyote Way
Ez új, és ez úton is köszönet Petinek a tippért, instant kedvenc :)

Quimby - Autó a szerpentinen
Klasszikus. Ki ne szeretne erre utazni? :)

Roy és Ádám - Az otthon itt van
Hangulatos utazós vándor zene :)

Hrutka Róbert - Magyar vándor
Szintén.

Narnia - The Call
Ez szólt amikor először jöttem haza Amerikából. Szöveg. Ennyi :)

Wicked - Defying gravity
Look to the western sky :)

Rascal Flatts - Life is a highway
A Verdákból sose elég :D

Amistades peligrosas - Aicha
Amellett hogy baktatós ritmusa van és jó szövege, Aisha az egyik kedvenc meseszereplőm is, egy megátkozott harcos lány aki képtelen egy helyben maradni, mindig utaznia kell... (algériai mese)

Blackmore's Night - Home Again (hazautakra)

Alicia Keys - No One
Köze nincs az utazáshoz, de ez ment a kocsiban amikor először indultam el Jonesborough-ba, és hajnali egykor volt benne valami megnyugtató, hogy "everything's gonna be all right" :)

Black Eyed Peas - Where is the Love
Amellett hogy vidám, amikor vezetni tanultam, folyamatosan ez szólt a rádióban :)

Road to El Dorado OST - The trail we blaze
Mesemondós utazós :)

Matchbox 20 - How far we've come
Csak hangulat :)

Cage the Elephant - Ain't no rest for the wicked
Erre jó gyalogolni :)

This little light of mine (Bruce Springsteen és bandája :)
Szintén remek elindulós zene

Sheryl Crow - Real gone
Magáért beszél

Amint mondtam, a teljesség igénye nélkül :) Mindenkinek jó utat!

Vendégségben Hany Istóknál

Ünnepélyes dobpergés: ezzel a bejegyzéssel végre behoztam a lemaradásom a blogolás terén. Legalább az egyik blogon az ötből...

Kapuváron voltam mesélni. Újabb szabadtéri fesztivál, ezúttal Szentivánéj alkalmából, félúton a Hany Istók Fesztivál (sic!) és a Böllérmáj Fesztivál (sic!) között, igy erről nem is kell többet mondani. Amikor megérkeztünk, szakadt az eső; egy énekesnő és egy zongorista árválkodtak a fedett szionpadon, a lány nagyon szépen énekelt. A sörsátor alatt meghúzódott negyed tucat ember, és a kézműves sátorban még egyszer annyian; a nézők és a szinpad között esőben ázó üres padsorok terjeszkedtek láthatártól láthatárig. Hajjaj, gondoltam, mi lesz ebből. A beigért iskolás osztályoknak se hire, se hamva.
A reménytelen helyzet azonban idővel javulni kezdett; a harmadik dalra enyhülni kezdett az eső, a negyedikre el is állt, a műsor végére pedig a nap is kisütött. Nosza, gondoltam, most jövök én, remek időzités, napsütés, ihaj csuhaj, csak épp közönség, az nincs, és szervezők sehol. Nem sokkal később felbukkant két család, akik a mesemondás után érdeklődtek; négy gyerekért nem mászom fel egy szinpadra amin elférne egy szimfonikus zenekar, leültünk mesélni az egyik sátor alá. Nagy lelkesen.
A gond ott kezdődött, hogy a szinpad üresen maradt; ez az utánam következő zenekar felhivásnak vette, hogy kezdhetnek hangolni. Mikrofonnal. És lőn. Nemsokára a saját hangomat sem hallottam már, és hiába szóltam a hangtechnikusoknak, nem az ő felelősségük volt az egymásba érő programok kibékitése, különben meg egy mesemondó vs hat fős zenekar sohasem egyenlő küzdelem. Igy hát vállat vontam és szünetet tartottam a mesében; mire megérkezett négy osztályni csinos néptáncos gyerek, de persze szinpadot nem kaptam hozzájuk.
Ez volt az a pont, amikor az ember felsóhajt, és elkönyveli magában, hogy soha többé nem vállal szabadtéri fellépést.
És ekkor valami egészen fura dolog történt: a rendezvény visszajött a halálból.

Amikor végre megkaptam a szinpadot, már csak fél óra volt hátra az időből. A sok kis nép nemzeti táncos látványa persze azonnal kihúzta a programból a magyar népmeséket; minden gyerekre ráfér, hogy halljon valami újat is. Igy hát megkérdeztem, mit akarnak hallani, és a csapat kórusban sárkányokat követelt. Ragnar és Thora ennél a korosztálynál mindig remekül működik; most sem hagyott cserben. Másodjára pedig, mert olyan kedvem volt, elmeséltem az Ugró Egér meséjét, ami GUadalajarából instant kedvenc, nincs mit tenni. A végére már a felnőttek is odafordultak a sörsátorból, és érdeklődéssel hallgattak; a gyerekek pedig lelkesen ugráltak, ha azt kértem, és élvezték az 'indián mesét'. Nagy tapsot kaptam, és a közben készült fotók tanúsága szerint a közönség nagyon élvezte az előadást. :)

Végül aztán lemásztam a szinpadról a hátsó lépcsőn; ott már várt egy borvirágos orrú helyi elem, akiről elsőre azt hittem, szervező, de nem az volt, csak az X faktor a társaságban, akiről mindenki azt hiszi, hogy valaki más. Nagyon kedves volt, meg is dicsért, sokszor, majd a szememre vetette, hogy de hát Kapuváron Hany Istókot illik ám mesélni, nem rézbőrűeket. A gyerekeket elnézve Hany Istók a könyökükön jön ki (fesztiváljuk van rá!!!), plusz fura lenne ha én mesélném, mert én győri vagyok ugye, ami egy másik város.
Ezen felbuzdulva a bácsi rögtön magyarázni is kedzett, hogy "Az nem úgy volt ám kéremszépen, ahogy a könyvben le van irva!" és el is mondta Hany Istók igaz történetét a melleimnek izibe. A kényelmetlen nézőpont ellenére (folyamatosan süllyedtem lefelé) a történet megért egy misét, már csak azért is, mert
1. a kapuvári vár árkában álltunk, vagyis pont azon a helyen, ahol állitólag két és fél évszázaddal ezelőtt Hany Istók tapicskolt,
2. elvből meg kell hallgatni minden sztorit ami azzal kezdődik hogy 'Az nem úgy van ám ahogy a könyvben...'
3. igazából legalább egyszer megéri egy helybélitől meghallgatni a sztorit, inkább mint hogy elolvassa az ember lánya.

Jó sztori egyébként, viszem ezt is magammal oda, ahol nem ismeri mindenki :)

Meseműhely, első bevetés

Ez se mostanában volt már, de úgy alakult, hogy most van időm blogolni róla.
Nos, ha emlékeztek még a TEDx konferenciára, amiről tavaly ősszel írtam sokat, akkor olvashattátok, milyen remek szervezőkkel dolgoztunk együtt. Nos, ők az elmúlt fél évben sem tétlenkedtek, hanem ripsz-ropsz szerveztek minden TEDx előadónak egy önálló estet, hogy bemutathassuk, hová jutottunk hat hónap alatt (és hogy megtanultunk-e tökéletes sárkányt festeni).
Sor került rám is; én pedig úgy döntöttem, előadás helyett inkább mesélnék (jéééé!), és hogy az est remek alkalom lenne bemutatni a két padawant is. És lőn.
Az Apacuka nevű csinos kis kávézó egyik termét béreltük ki; közönségünk húsz fő körül mozgott, ami nem hangzik soknak, és mégis, tele volt meglepetésekkel. Felbukkantak olyan vendégek is, akikre senki sem számított, mégis nekik örültünk a legjobban; és természetesen jelen volt kicsi ám lelkes törzsközönségünk is, valamint a TEDx szervezői. Tökéletes, barátságos gyakorlóterep.
Az estet Juli-rigó nyitotta meg, azzal a bolgár népmesével, amit már a Holnemvolton is előadott egyszer. Aki hallotta akkor is meg most is, rögtön érezhette a különbséget: Juli magabiztosabb volt, hangosabb és színesebb, és a mese is szebben gördült. Volt továbbá egy szép nagy Afrika-térképe a madárvonulás szemléltetéséhez. Megint rácsodálkoztunk. A mese felénél megint meg kellett állapítanom, milyen tökéletesen egymásra talált Juli és Szilján. Mese és mesemondó pont egymásnak valók.

Juli után Viktor következett; ő már bátrabb és gyakorlottabb előadó, és született rögtönző. Először énekelt, egy nagyon fülbemászó kis dalt remek csattanóval (mely szerint érdemes ismerni a meséket). Jót kuncogtam rajta. Utána következett maga a mese, Isten és a bazi nagy szikla (tudom, hogy momentán nem ez a címe, de mi már csak így fogjuk emlegetni). Hallottam már tőle korábban is, de a rögtönzésben az a szép, hogy még a végében sem lehet biztos az ember; a történet mindenesetre szép, és rendszeresen vicces, és mivel a poénok is előadásról előadásra változnak, remekül szórakoztam rajta. Viktor képes egy teológiai problémából stand-up előadást csinálni úgy, hogy megmaradjon a történet mélyén az áhitat.
A mesélést újabb dal követte; ezúttal lírai inkább, kisherceges.
Két hosszú mese után ideje volt egy rövidebbet is mondani; mivel amúgy is én konferáltam fel az egész eseményt, és az előadókat is, magamra vállaltam a feladatot. Egy új mesét meséltem, amit Guadalajarából hoztam haza magammal; instant kedvenc. Rövid és csattanós, és lelkesen mesélteti magát; egy városról szól, ahol minden szóért fizetni kell. Nem népmese ugyan, de én egy másik mesemondótól hallottam.
Az est az én mesémmel véget is ért; nem volt már más hátra, mint inni egy limonádét és beszélgetni a közönséggel. Még egy jó órát beszélgettünk, kisebb-nagyobb csoportokban, és fürödtünk a sikerélményben. Egyetértettünk benne, hogy jó lenne rendszeresen csinálni ilyen „mesekávézót”; olyan is volt, aki jelentkezett, hogy ő is kipróbálná a mesélést. Egy picit sajnáltam, hogy augusztusban lelépek; de úgy tűnik, a padawanokat nem kell félteni.

Vége a mesének...

... de nem a történetnek.

Huh, na ez is jó sokáig tartott; higgyétek el nekem, jegyzetem legalább négyszer ennyi van a konferenciáról és a fesztiválról. Mesék, ötletek, javaslatok, érdekességek, nevek-cimek-telefonszámok. Időbe fog kerülni, hogy rendszerezzem a dolgokat; ha olyasmire bukkanok, ami szélesebb körű érdeklődésre tarthat számot, feltétlenül megirom azt is. A meséket meg majd úgyis hallani fogjátok.

De az élet nem állt meg Toledó után; ideje, hogy behozzam a lemaradást ezen a téren is. Mindig akad valami új, amiről érdemes irni, és adós vagyok a többieknek is az angol nyelvű bloggal. Szóval, megint kiélhetem a grafomániámat.

Búcsúzóul a FEST témától feltöltök még néhány fotót. A képek magukért beszélnek :)

Mesemaraton 2011 - Colorin colorado

Vasárnap reggelre kevesen maradtunk. Sokan elkutaztak, hogy elérjék a repülőt, vonatot, buszt, repülő szőnyeget, esernyőt vagy egyéb közlekedési eszközt hazafelé. De azért voltak még, akik kitarottak; Birgit megvolt, David is, a spanyolok mindannyian, és délutánra előkászálódtak még néhányan a hotelekből.
Az utolsó napot lusta mesehallgatásban töltöttük. A közönség rendületlenül táborozott a palota falai között; a szinpadon rendületlenül váltották egymást a mesemondók. Az utolsó nap a csoportos meséléseké volt; anyuka-apuka-kisgyerek (utóbbi rendszeres időközönként megpróbálta megnyalni a mikrofont), anyuka-kisfiú, apuka-kislány, kiscsalád-nagycsalád, rendőr néni egyenruhában, könyvtárosok szövetsége, és mindenki, aki két nap virrasztás után még élt és mozgott. Birgittel kényelmesen hátradőlve pihengettünk; én futottam egy kört a palota régészeti kiálltásán, megtaláltam a termet az összes eddigi Maraton plakátjaival (voltak közötte tündériek, a 2005-ös a kedvencem), fotóztam boldog-boldogtalant, nézegettem a falra kiaggatott rajzokat hogy tudjam, miket meséltek az éjszaka (egész sokat fel lehetett ismerni), és fürdőztem a vasárnap délelőtti napfényben. Együtt mentünk ebédelni, de eddigre már nem sok kaja maradt a városban a mesehallgatók sáskahada után. Délután a végéhez közeledett a mesélés; mindenki felbukkant a nagy eseményre.
A harmadik nap végére kiderült az is, hogy a Maratónnak témája is volt: a Csend. Mi ezt nem tudtuk előre, de sokan igen; az utolsó mesemondás a szervezők népes csoportjáé volt, akik arról meséltek, hogyan próbálták megtalálni a világban a tökéletes csendet. Egyenként léptek a mikrofonhoz, és elmesélték, ki hol kereste; voltak közöttük remek ötletek (pl. a csend a telefon megszólalása előtt), de egyik sem volt az igazi, mig végül eljutottak a mesehallgatás csendjéhez, természetesen. És amikor ennek is vége lett, a főszervező asszony végre elmondhatta a zárszót: Colorin colorado, el Maratón se ha acabado. Itt a vége, fuss el véle.
De természetesen csak a közönség számára végződött igy a történet. A kapuban már összeült a zenekar, és amint kimondták a végszót, játszani kezdtek; a plafon a szines zászlókkal leereszkedett, a mesemondók pedig megőrültek. Fel-alá táncoltunk az üres belső udvaron (a széksorok szinte varázsütésre tűntek el ahogy a szervezők elkezdték lebontani a helyszint), keringőztünk, polkáztunk, körbe-körbe táncoltunk, nevettünk, és a lecsüngő zászlókba csavartuk magunkat. A nézők elszállingóztak, de a zenekar kitartott, hogy aláfesse a pakolást; mire végül sok tánc, fotózkodás és nevetés után elindultunk vacsorázni, a palota már olyan volt, mintha soha semmi nem történt volna.
Az a maroknyi (három tucat) mesemondó aki a zene végig ott maradt hivatalos volt egy búcsúvacsorára Guadalajara egyik legjobb éttermébe. Kényelmes tempóban átsétáltunk a városon, és multikulti asztaltársaságokat képeztünk, miközben udvarias pingvinek suhantak körülöttünk ide-oda, eligazodni próbálva a nyelvek zűrzavarában.
Ötfogásos vacsorát kaptunk, az én hasam már a harmadiknál kecre állt. Közben még egy utolsó kiadós beszélgetést rendeztünk; osztrákok, portugálok, szerbek, olaszok, angolok, spanyolok, ahogy esett, úgy puffant, ezen a ponton már az is mindegy volt, milyen nyelvet beszélünk. Fogyott a bor, repkedtek a poénok, és az utolsó joghurtos-mentás szörnyű zöld szüttyöt leszámitva a kaja is elsőosztályú volt. Végül aztán elkezdtünk fogyni; egyik mesemondó szállingózott el a másik után, mire már csak tizen maradtunk, a vendéglő ajtaja előtt. Lassú volt az indulás; mindenki mindenkitől elköszönt; tizböl lett nyolc, majd hét, majd végül négy, és négyesben (két walesi, egy osztrák, egy magyar) elindultunk hazafelé. A két fiútól egy utcasarkon váltunk el; Birgitet elkisértem a hotelbe a cuccaiért, majd a buszállomáshoz.
És végül egyedül maradtam, hogy visszaballagjak a hotelbe még egy estére.

Egy kicsit az egész Maratón egy tündérpiacra emlékeztetett. A semmiből került elő, szinekkel, zenével, mesékkel és varázslattal, kicsi kivilágitott bódékkal és csillogó csecsebecsékkel, tarka ruhás emberekkel és messzi földről érkezett, furcsa nyelveket beszélő mesemondókkal. És amikor véget ért, egy óra alatt semmivé foszlott az egész; mire visszaértünk a vacsoráról, már nyoma is eltűnt annak, hogy itt valaha mesemondás volt. Üresen állt a palota, eltűntek a zászlók, csend honolt a kertben. És egy egész évig Guadalajara egy nyugodt, csendes városka lesz, és semmi más. ű
Addig, amig el nem jön megint a Maratón ideje...

Mesemaraton 2011 - Mesék városa

Kora délután volt, mire visszacaplattam a városba; az átvirrasztott éjszakának köszönhetően teljesen felborult a belső órám. Láthatóan nem csak nekem; karikás szemű mesemondók ténferegtek fel-alá a Palota környékén, míg odabenn rendületlenül folyt a mesélés. Petronella informált, hogy jár nekünk ingyen ebéd, valahol a városban egy templomnál; a spanyolok készségesen rajzoltak is nekem térképet, én meg útnak indultam a kajajeggyel. Persze mire odaértem, az ebédlő már bezárt, így kerestem visszafelé egy rövidebb utat. Az egyik keresztutcához érve zene és nevetés térített el; egy megállapíthatatlan témájú bolt előtt kisebb csoport állt-ült az utcán, zenét hallgattak, nevettek, játszottak, és láthatóan bolhapiacot tartottak. A bolhapiac közepén pedig ott álldogált Brendan és Birgit, akik ugyanúgy csöppentek oda, ahogyan én.
Miután a sorsolás véget ért (és nem nyertünk semmit) búcsút vettünk a vidám idegenektől, és közös erővel átfésültük a várost kaja után, kevés sikerrel, majd végül megint csak a kávézó teraszán kötöttünk ki, szendvicsekkel és a görög különítménnyel kiegészülve. (Úgy tűnt, a mesehallgatók üresre kajálták a várost). Itt értesültünk róla Patricia jóvoltából, hogy a színházban este mesemondó előadások váltják egymást; azokért ugyan a maratonnal ellentétben fizetni is kell, de nem sokat, és nagyon megéri. Elgyalogoltunk ház a színes zászlós utcácskákon át a színházhoz, hogy biztosan legyen jegyünk. Jól tettük; a színház előtt már utcányi sor kanyargott türelmesen, de mire jó ugye, ha barátai vannak az embernek, David és a franciák épp a bejáratban voltak már, gyorsan rájuk is bíztuk a jegyvásárlás nemes feladatát. Persze a nagy keverésben sikerült kettővel többet venniük (inkább, mint kevesebbet); végül a kilométeres sor végén állókat örvendeztettük meg azzal, hogy megvehették tőlünk a felesleges jegyeket.
Rövidke séta következett, beszélgetés mindenféle jóról, mesehallgatás, majd irány a színház. Két előadásra vettünk jegyet; az első egy spanyol-angol kettős produkció volt, Tim és Charo meséltek, előbbi brit, utóbbi a mi kedves kis galíciai mesemondó lányunk. Két rövidebb mese után (Naszreddin hodzsa volt az egyik!) belekezdtek egy hosszú indián legendába, az Ugró Egér történetébe. Instant kedvenc, gyönyörű mese és nagyon helyes, persze a fél közönség bealudt rajta az előző éjszakára való tekintettel, de én csüngtem minden szavukon.
A második előadás egy nyolcvan éves mexikói mesemondó volt; a bácsi semmi mást nem csinált, mint ült egy székben és lökte a dumát, minden tizedik szavát ha értettem, és mégis végigröhögtem az egészet a közönséggel együtt. Szó volt többek között arról, hogyan lehet lelkeket dunsztosüveggel befogni, és az első hőlégballonról is, amit Mexikóban láttak. Nyolcvan évesen már ilyen egy profi mesemondó - könnyed elegancia, karosszék, csillogó szemek. Semmi pompa. Állva tapsoltunk a végén.
Az előadás végeztével már kezdett esteledni; hazaindultam a hotelbe, éreztem magamon, hogy nem lenne erőm még egyet éjszakázni. A többiek visszatértek a Palotába meséket hallgatni. Én aludtam reggelig.

Mesemaraton 2011 - Varázslatos éjszaka

Már lemenőben volt a nap (este tízkor) amikor ismét összegyűltünk mi, nemzetközi mesemondók, a Palota kapujában. A Maraton szervezői már vártak ránk, hogy hivatalosan is köszöntsenek Guadalajarában; lezárt folyosókon vonultunk végig, tekergő lépcsőket másztunk meg, míg végül megérkeztünk a palota erkélyére, magasan a bazár felett. A hold már fenn járt az égen; a szürkületben fecskék ezrei szálldostak az épület körül. Én még életemben ennyi fecskét egy helyen nem láttam - gyermekkoromban a balatonföldvári móló hemzsegett így tőlük, de egy ideje eltűntek. Guadalajara (és Toledó) viszont zsúfolásig volt velük; nem is csípett meg egyetlen szúnyog sem egy héten keresztül.
A teraszon barátságos spanyol, katalán és egyéb spanyolországi mesemondók vártak minket, minden keleti kényelemmel és vacsorával, mely utóbbi sok tálcányi süteményből, pezsgőből, eperből és eper méretű cseresznyéből állt. Mivel eddigre már jó éhesek voltunk, alaposan megpakoltuk a tányérokat, nekidőltünk az erkély korlátjának, és belebámultunk az éjszakába. A sötétben gyerekek kergetőztek a kerti labirintusban; színesen világítottak a bazár bódéi; zene szólt a zenesátorból, és emberek százai beszélgettek, nevettek és sétáltak a palota körül.
Beszélgettünk és nevettünk mi is. Sylviával, az egyik görög lánnyal beszélgettem arról, hogy áll a mesemondás Görögországban; mint kiderült, tartják magukat a hagyományokhoz, szinte mindenki csak mitológiát mesél. Elég kifogyhatatlan tárház, azt meg kell hagyni. És jó tudni, hogy még mesélik. Egyszer majd meghallgatom.
Beszélgettem sok más mesemondóval is; az olaszokkal, a svédekkel, a spanyolokkal. A nem spanyol anyanyelvű mesélők már lázasan készülődtek az estére; Teresa, mindannyiunk francia-libanoni anyukája és az egyik FEST szervező kikötötte, hogy hozzá ma este csak spanyolul szólhatunk. Hát, az én nyelvtudásomnak se tett rosszat, hogy három nap angol multikulti után végre a helyszín nyelvén beszélhetek...
Ránk esteledett; szépen lassan múlt az éjszaka. Az éjfél már a kávéház teraszán lelt minket, vödörnyi mennyiségű kávé és nem kevés spanyol bor társaságában; ezek után aztán Paola meg én kajavadászatra indultunk a fénylő és nyüzsgő belvárosba, és egy szendvicsbárban kötöttünk ki, ahol igen finom fűszeres-tortillás szendvicset adtak, frissen sült bagettben. Ezzel felszerelve aztán visszatértünk a Palotába, és leültünk mesét hallgatni.
A palota belső udvara fedett volt ugyan a maraton alkalmából, és zsúfolt is kitartó mesehallgatókkal, de éjszakára azért lehűlt kicsit a levegő. A rutinos maratonozók hálózsákokat göngyöltek ki és pokrócokba burkolóztak; a többiek a plafonról lehullott felesleges zászlókat hasznosították e célra, én is így jutottam hozzá egy keskeny, ám annál nagyobb csíkhoz, melyet sokszorosan magam köré tekerve kényelmes múmiaként nézhettem-hallgathattam az előadást. Elmúlt hajnali egy, majd kettő, a mesék bűvöletében (bár akárki, aki tud a második idegen nyelvére koncentrálni éjfél után úgy, hogy a sztorit is tudja követni, medált érdemel). Valaki forralt boros poharakkal járkált körbe, ami életmentő volt, még azután is hogy kiderült, forralt borhoz semmi köze, új magasságokba emelték az égetett szesz fogalmát, egy kondérból mertek, ami lángolt, és kísérteties kék-zöld fénnyel vonta be az udvar egyik árnyékos sarkát.
Hajnali háromra voltunk meghirdetve; eddigre már a maraton jelentős csúszásban volt, így aztán négy lett belőle, mire sorra kerültünk. Átvonultunk a nagy színpadtól egy kisebbre, hogy jobban össze tudjunk bújni a palota lépcsőin; színes plédekbe csavart mesemondók melegítették egymást hosszú sorokban és csoportokban, és felváltva meséltünk. Rám is sor került; spanyolul meséltem a Felhőkön járó fiú történetét, bár hajnali négy lévén a fene se tudta, valójában mit mondok, és milyen nyelven. Mindenesetre megdicsértek utána, hogy szépen beszéltem és magabiztosan, és megköszönték, hogy spanyolul meséltem. A spanyolok nagyon tudják értékelni, ha valaki az ő nyelvükön szólal meg.
Ezek után már csak az maradt hátra, hogy leragadó szemhéjakkal várjuk hogy felkeljen a nap. A hotelem meglehetősen messze esett a palotától (húsz perc séta) és nem akartam sötétben hazamenni. Így aztán vártam, és vártam, és vártam, ahogy szépen lassan szállingóztak haza emberek, és érkeztek mások; hajnalra megcsappant a hallgatóság, de még így sem estek negyven-ötven fő alá. Amikor végül felkelt a nap, szépen hazasétáltam a csendes reggelben, belezuhantam az ágyba, és aludtam délután kettőig, amikor is felhívtak a recepcióról, hogy kérek-e takarítást. Nem kértem.

(Folyt. köv.)

Mesemaraton 2011 - Belecsöppenünk a mesékbe

Pep letett a hotelnél, és már ott sem volt; rám maradt a feladat, hogy elnavigáljak a szállásomtól a maraton helyszínéig. Késő délután volt, mégis ragyogóan sütött a nap; fél tízre fújtak találkozót, vagyis volt bő két órám megtalálni a helyszínt.
Egy Eshu, mint tudjuk, sohasem téved el; én sem tettem, meglehetősen gyorsan sikerült ráállnom az egyenes útra, és azt már csak követni kellett a Palotáig.
Mert a Maratont is egy palotában tartják. Bizony. Bőség van palotákból errefelé.
Először a zenét hallottam meg; ahogy felbukkant az épület a távolban, már a színes zászlókat is lehetett látni. Közeledve a cél felé egyre nagyobb lett a tömeg; gondoltam, biztos a zene vonzza őket, kizárt, hogy ezek mind a mesélésre jöttek volna.
Pedig de.
A guadalajarai Mesemaraton (Maratón de Cuentos) 20 éves múltra tekint vissza; péntek déltől vasárnap délutánig tart egyhuzamban, és ezzel Guinness rekordnak számít a megszakítás nélküli mesemondás műfajában. Ilyenkor ugyanis nem csak hivatásos mesemondók és profi fellépők állnak színpadra... hanem gyakorlatilag mindenki.
De kezdjük talán az elején.
A palotához érve (szokásomhoz híven másfél órával korábban voltam ott mint mindenki más) a következő látvány fogadott:





El tudjátok képzelni a hangulatot.
Végigsétáltam a palota falai mentén a bazáron; emberek tömege hullámzott mindenhol. Az árkádok alatt könyvárusok pultjai sorakoztak egymás mellett; mesemondónak Kánaán, rögtön vettem is spanyolul mesegyűjteményt, spanyol cigány mesék vannak benne, két évvel ezelőtt gyűjtötték, Trónok harca élesben, ők még őrzik az eposzaikat...
A palota kertjében a labirintusban Zenemaraton futott párhuzamosan a meséléssel; horrorisztikusan hangzik, pedig nem az, a palotán belül egy hang se hallatszott az egészből, isten áldja a mór akusztikát, a zene nem zavarta a mesemondókat (nem úgy, mint más rendezvényeken...). Mielőtt a Vöröskeresztre rákérdeznétek, megjegyzem, hogy azért lettek lefotózva, hogy bizonyítsam, nem csak idehaza jár együtt a mesemondó rendezvény a vöröskereszttel... bár itt legalább vérnyomásmérést nem ajánlottak.
A bazárban sétálva bukkantam rá a Taller Cyrano nevezetű sátorra; "Mesék méretre szabva", hirdette a tábla, vers egy euró, mese egy euró, rövid rímpár fél euró. Hát ezt természetesen azonnal ki kellett próbálni; le is ültem egy mosolygós alkalmazottal szemben, aki megkérdezte, mit óhajtok, és milyet, és mennyiért. Amikor megmondtam neki, honnan jöttem, teljesen lelkes lett, és beszélgetni kezdtünk; közben csatlakozott hozzánk egy fotós is, akiről kiderült, Pestre járt az orvosira. Volt is közös téma rögtön, közben sárga papírra elkészült a mese is, méretre, ékes spanyol nyelven, lecsengettem az egy eurót, meg egy kétszáz forintost, amitől halálosan boldogok voltak, vándorolt is rögtön a háttérben tébláboló fiúsarj kezébe.

(Itt látható az úriember írás közben; természetesen kiderült róla is, hogy mesemondó, mert mi lenne más. A két nap folyamán sokan meglátogattuk; nagy divat volt méretre csináltatni verset meg mesét...)
Végül aztán csak betévedtem a Maratonra is. A palota nagy, négyszögletes belső udvarát ponyvával fedték le, amiről színes zászlók és a Maraton jelképei lógtak (két napomba került megfejteni, miért ábrázol mindegyik vizes egereket, mire leesett, hogy a "mar" - tenger - és "ratón" - egér - szavakból képzett játék az egész...)

Az udvar zsúfolásig tele volt emberekkel; a színpadon, a sarokban, éppen három tinédzser lány lökte a szöveget, nem volt itt se pátosz, se szavalás, csak mesemondás, ahogy a csövön kifér. Nagyon jó volt a hangulat, az emberek zajosan nyilvánítottak tetszést; a háttérben pódiumon rajzolók sorakoztak, hivatásosok, akik röptében illusztráltak minden mesét. (Ez már a harmadik maraton a hétvégén, a Rajzmaraton) Lezöttyentem az első utamba kerülő üres székbe, és átadtam magam a spanyol nyelvű mesehallgatás gyönyörűségének.





(Most pedig megyek aludni. Folyt. Köv. holnap)

FEST 2011, Toledo - Utolsóból az első

Elérkezett a 2011-es FEST konferencia utolsó napja. Mindenki kialvatlan volt és fáradt, de a lelkesedés nem adott alább; végre eljött az ideje, hogy a nemzetközi megfigyelők a tanács elé tárják jól megrágott javaslataikat. Ez eltartott egy darabig, de mivel szerencsére többször feltaláltuk a spanyolviaszt, előbb-utóbb a végére értünk a lehetőségek, ötletek, tervek és álmok felsorolásának, és lehetett ünnepelni. Mint kiderült, a tanács közben meghozta a maga döntéseit is; létrejött az új Vezető Bizottság (vagy hogy a manóba fordítsa az ember az Executive Committee-t), amit megtapsoltunk, lett alapító dokumentum is, melyet, a tanácstagok karikás szemeiből ítélve, vérrel írtak le az elmúlt három napban. Létrejött egy kisebb csapat a FEST honlap szerkesztésére és gondozására. Juhé!
Még az utolsó utáni pillanatban is tele voltunk ötletekkel. Miután elfogyasztottuk az ebédet, ismét kisebb csoportokra bomlottunk, hogy még futtában megvitassuk őket. Én a Grimm 2012 fantázianevet viselő társasághoz csapódtam, nem utolsó sorban azért, mert ők foglalták el a kertben az árnyékos padokat. És a busz indulása előtti egy órában még gyorsan létrehoztunk egy nemzetközi projectet.
2012-ben lesz 200 éve, hogy megjelent a Grimm testvérek mesegyűjteményének első kiadása. Mondani sem kell, hogy Európa (és a világ) mesemondói mind lázasan készülődnek az évfordulóra. Úgy gondoltuk, összekötjük a kellemest a hasznossal, és nemzetközi kezdeményezést kovácsolunk a dologból; és mivel a Tarkabarka Hölgy lelkesen jártatta a száját (végre mesékről volt szó és nem bizottságokról meg papírmunkáról), rám is böktek, hogy legyek én a program koordinátora. A dolog pofonegyszerű: minden résztvevő mesemondó (vagy csoport, utóbbiakat erősen támogatjuk) 4 Grimm mesével dolgozik majd; kettőt meguk választhatnak, kettőt pedig sorsolásos alapon kapnak, hogy kihívás is legyen a dologban. A négy meséből egy előadást kell csinálniuk, és felvenni videóra, lehetőleg élő közönséggel; a videók aztán egy honlapra vándorolnak majd, terv szerint térképpel, feliratokkal és adatbázissal együtt. Amióta hazajöttem, meg is csináltam a meselistát; érkeznek a feliratkozók sorban. Sok jó dolog fog még ebből kisülni...
A kertbe jöttek utánunk, hogy ránk vár a busz; indulni kellett Guadalajarába, ahol időközben megkezdődött a 20. éves Mesemaraton. Nekem Pep kocsijában jutott hely; ötven mesemondó viharos gyorsasággal nyergelt, fordult, és már úton is voltuk a fesztivál felé.
De ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.