Hamar kiderült, hogy Lethannak sincs több fogalma a navigálásról, mint nekem (az is kész csoda hogy az egyetemet megtalálta), igy aztán az út hátralévő részében megosztottuk a munkát: ő vezetett, én olvastam a térképet, ő kiszúrta a táblát, én szóltam merre menjen, ő eltévedt, én megmondtam előre, ő megfordult, én megkerestem a visszautat, és kezdődött minden elölről.
Na jó, valójában csak kétszer tévedtünk el, és hamar vissza is találtunk (egyébként jól vezet a srác, minden nagymama nyugodjon meg. Ezek itt tizenhat évesen kezdik). Végül aztán megérkeztünk Woburnbe, a városba ami sohasme alszik mert teljesen halott, de legalább közel van Bostonhoz és van egy helyes kis szállodája. Valójában két helyes kis szállodája van, amit a sajét bőrünkön tapasztaltunk, mivel első körben nem kis elégedettséggel leparkoltunk egy böhömnagy, csillivilli épület előtt, amiről kiderült, hogy nem, nem itt van a szállásunk, hanem abban a kisebb dobozban az utca túloldalán. De azért a kisebb dobozhoz is járt saját fürdőszoba és reggeli (És két ágy. Két külön ágy.) Becsekkoltunk, ledobtuk a hátizsákot, visszaültünk a kocsiba, elgurultunk a vasútállomásig, felültünk a vonatra, és olyan négy-öt óra tájékán már Bostonban is voltunk, készen bármiféle mókára (és valami kajára, mert már kopogtak a szemeink). Csak a tradició kedvéért eltévedtünk egyszer a metróban is (amiről azt hittem hogy úgy működik mint minden normális metrótérkép a rómaiak óta, de nem úgy működött. Mármint a térkép. Ami hatfelé ágazik.)
Namármost, Bostonban... hát igen. Két szó. Minusz. Farneheit. Lemondtunk a kivilágitott utcákon való sétálgatás élményéről.
Ehelyett úgy határoztunk, első utunk a 5Wits nevű helyre fog vezetni, ami elég érdekes és szokatlan szórakozást kivánt.
2008. január 6., vasárnap
Újabb kaland
Na miaz, nem hiányoztam senkinek? Hát igy szivódjon fel az ember négy napra, rögtön el is felejtik. Pedig milyen király bejegyzéseim vannak számotokra :)
Miután visszajöttem a koleszba szerda este, nagy szomorúságomra fel kellett fedeznem, hogy Trinity anyánk nem ad nekünk kaját a télre. Az ebédlő nyitva van ugyan, de csak sportolók részére, minden hülye international akinek volt pofája olyan helyre születni ami messze van a hazautazáshoz, mehet éhen halni. Na mindegy.
Lényeg a lényeg, meg lett szervezve a Bostoni trip, és csütörtök délben be is állitott Lethan hogy megmentsen az éhhaláltól (a mesemondó srác a Fesztiválról, emlékeztek még rá?). És ezzel megkezdődött háromnapos bostoni kalandunk, mely tulajdonképpen csak két nap volt, és tulajdonképpen magába foglalta Salemet is, de erről majd később.
Na most jön a disclaimer.
Elöljáróban leszögezném (minden magánéletemben vájkálni kivánó egyén, személy és létforma részére, megelőzendő mindenféle sutyiban küldött kacsingató emaileket) hogy Lethan nem a pasim, nem is volt, nem is lesz. De attól még irtó klassz srác. Pont.
Kezdődjék a móka.
Miután visszajöttem a koleszba szerda este, nagy szomorúságomra fel kellett fedeznem, hogy Trinity anyánk nem ad nekünk kaját a télre. Az ebédlő nyitva van ugyan, de csak sportolók részére, minden hülye international akinek volt pofája olyan helyre születni ami messze van a hazautazáshoz, mehet éhen halni. Na mindegy.
Lényeg a lényeg, meg lett szervezve a Bostoni trip, és csütörtök délben be is állitott Lethan hogy megmentsen az éhhaláltól (a mesemondó srác a Fesztiválról, emlékeztek még rá?). És ezzel megkezdődött háromnapos bostoni kalandunk, mely tulajdonképpen csak két nap volt, és tulajdonképpen magába foglalta Salemet is, de erről majd később.
Na most jön a disclaimer.
Elöljáróban leszögezném (minden magánéletemben vájkálni kivánó egyén, személy és létforma részére, megelőzendő mindenféle sutyiban küldött kacsingató emaileket) hogy Lethan nem a pasim, nem is volt, nem is lesz. De attól még irtó klassz srác. Pont.
Kezdődjék a móka.
2008. január 2., szerda
Morzsák és mazsolák – A feleltetés esete a vérengző Teletabbikkal
Ide kerül minden adalék és aprólék, ami a korábbi blogokból kimaradt a karácsonyi szünettel kapcsolatban.
Megint volt egy fura élményem tegnap este: megpróbáltam elmagyarázni az ittenieknek, mi is az a feleltetés. Mivel még szavuk sincs rá igazán, megpróbáltam találni rá valamiféle szinonimát (elsőként a public humiliation jutott eszembe), és mert nem jártam sikerrel, inkább körbeirtam a dolgot. Hát el voltak szörnyedve. Teljesen. Tulajdonképpen mire jó, hogy kiállitják a gyereket az egész osztály elé? És a tanár tényleg azt kérdez amit akar? És akkor hogy döntik el, hogy fair-e amit kérdez? És mi van ha az osztály nevet? És egyáltalán?... Lényeg a lényeg, Amerikában nincs szóbeli feleltetés. Előadás van, de arra felkészülhetnek a diákok – sőt, valójában elég sokszor kell szerepelniük, de egyszer sem úgy, ahogy a mieinknek.
Tényleg, tulajdonképpen mi haszna van a feleltetésnek?...
Másik (enyhén horrorisztikus) élményem Baba mesekazettáihoz kapcsolódik. Dorával még sikerült megbékélnem (bár jelentős mennyiségű metálzene meghallgatásába kerül majd, mire sikerül kipucolnom a főcimzenét a fülemből) – tulajdonképp elég jópofa ötlet, az amcsi gyerekek rögtön spanyolul is tanulnak belőle. Dora egy latino kislány, aki mondandója nagy hányadát két nyelven is elmondja – Baba már egész jól számol tizig spanyolul. Akármennyire szörnyű is a grafika meg a történet, a nyelvoktatást minden formában csak értékelni tudom.
Amitől viszont garantáltan rémálmaim lesznek, az a Wiggles nevű förtelem. Ők egy nagyon népszerű gyerekzene-együttes, a hasonló bandák minden visszataszitó tünetével (ha körülnéztek, szerintem nálunk is akad néhány ilyen). Először is, totál idiótának nézik a gyerekeket. Másodszor, ők maguk totál idióták. Fel nem tudom fogni, miféle rejtett perverzió vagy jól titkolt nevelési szándék ösztökél négy felnőtt férfit arra, hogy gondosan elválasztott és lezselézett hajjal, kockás kötött kardigánban szteppeljenek, miközben tátott szájjal vigyorognak, a gyerekek arcába villantva mind az ötvenkét fogukat, és egy ismert retró-diszkó szám dallamára azt éneklik, hogy „Krumplipüré, krumplipüré” (eleve, ilyen névvel... nem tudom, ki hogy van vele, de én egy olyan kép láttán, melyen négy Richie Rich-be oltott Bambi szerepel egy hatalmas Wiggly Wiggly felirat alatt, leginkább valami ötödrangú pornófilmre következtetnék...). Amikor az ember először szembesül velük a képernyőn, leküzdhetetlen ingere támad, hogy lenyomja a mikrofont a torkukon, de mivel ezt a tévé médiuma nem teszi lehetővé, inkább megy és diszkréten kidobja a taccsot. Sajnos Baba tapasztalt fangirlöket megszégyenitő módon rajong értük, és ezért másfél hét alatt jóval nagyobb dózist kaptam belőlük az egészségügyileg megengedettnél... szörnyű, szörnyű, szörnyű. Embert lehet kinozni vele. A mélypont az Elefántos dal, melyben egy közelebbről meg nem nevezett elefánt sorban ráül az amerikai Utónévkönyv összes szereplőjére (Ungyumbungyum ba-bi-ba, az elefánt ráült Marcira, hahaaaa, ugye jól szórakozotok, gyerekek? Ho-ho-ho) (tökéletesen lehetne vele pótolni a természetes szelekciót: csak a legerősebb akaratú példányok élik túl a hatást; a gyengébb idegzetűek vagy azonnal sokkot kapnak, vagy elpattan józan eszük utolsó cérnája is, és előszedik a puskát a szekrényből) (hm, lehet hogy találtam egy lehetséges magyarázatot a gyakori lövöldözésekre?). Komolyan gondolkodom rajta, hogy vajon alulmúlja-e a Teletabbik olyan klasszikus nagyjeleneteit, mint például amikor Lala a Hattyúk Tavát táncolja másfélszeres gyorsitásban.
Hé, mekkora ötlet: A végső leszámolás! Teletabbik vs Wiggles! Vajon sikerül-e bolyhos és antennás kis barátainknak halálra ölelgetnie mind a négy idiótát, mielőtt a CD elérkezik a negyedik dalhoz, és az agyuk cseppfolyóssá válik a tudatukra mért kognitiv sokk alatt?...
És akkor jön Hófehérke, aki turbékoló hófehér galambok és feslő pink rózsák gyűrűjében, operaáriákat énekelve mossa fel a kiontott vért és beleket.
(Én a Teletabbiknak szurkolok. Azok puhák és aranyosak. A négy anti-him ellenben olyan szintű merénylet a közizlés ellen, hogy ha én a CIA-nak lennek, ledobnám őket ellenséges területre. Akárki győz, az USA csak jól járhat...)
Megint volt egy fura élményem tegnap este: megpróbáltam elmagyarázni az ittenieknek, mi is az a feleltetés. Mivel még szavuk sincs rá igazán, megpróbáltam találni rá valamiféle szinonimát (elsőként a public humiliation jutott eszembe), és mert nem jártam sikerrel, inkább körbeirtam a dolgot. Hát el voltak szörnyedve. Teljesen. Tulajdonképpen mire jó, hogy kiállitják a gyereket az egész osztály elé? És a tanár tényleg azt kérdez amit akar? És akkor hogy döntik el, hogy fair-e amit kérdez? És mi van ha az osztály nevet? És egyáltalán?... Lényeg a lényeg, Amerikában nincs szóbeli feleltetés. Előadás van, de arra felkészülhetnek a diákok – sőt, valójában elég sokszor kell szerepelniük, de egyszer sem úgy, ahogy a mieinknek.
Tényleg, tulajdonképpen mi haszna van a feleltetésnek?...
Másik (enyhén horrorisztikus) élményem Baba mesekazettáihoz kapcsolódik. Dorával még sikerült megbékélnem (bár jelentős mennyiségű metálzene meghallgatásába kerül majd, mire sikerül kipucolnom a főcimzenét a fülemből) – tulajdonképp elég jópofa ötlet, az amcsi gyerekek rögtön spanyolul is tanulnak belőle. Dora egy latino kislány, aki mondandója nagy hányadát két nyelven is elmondja – Baba már egész jól számol tizig spanyolul. Akármennyire szörnyű is a grafika meg a történet, a nyelvoktatást minden formában csak értékelni tudom.
Amitől viszont garantáltan rémálmaim lesznek, az a Wiggles nevű förtelem. Ők egy nagyon népszerű gyerekzene-együttes, a hasonló bandák minden visszataszitó tünetével (ha körülnéztek, szerintem nálunk is akad néhány ilyen). Először is, totál idiótának nézik a gyerekeket. Másodszor, ők maguk totál idióták. Fel nem tudom fogni, miféle rejtett perverzió vagy jól titkolt nevelési szándék ösztökél négy felnőtt férfit arra, hogy gondosan elválasztott és lezselézett hajjal, kockás kötött kardigánban szteppeljenek, miközben tátott szájjal vigyorognak, a gyerekek arcába villantva mind az ötvenkét fogukat, és egy ismert retró-diszkó szám dallamára azt éneklik, hogy „Krumplipüré, krumplipüré” (eleve, ilyen névvel... nem tudom, ki hogy van vele, de én egy olyan kép láttán, melyen négy Richie Rich-be oltott Bambi szerepel egy hatalmas Wiggly Wiggly felirat alatt, leginkább valami ötödrangú pornófilmre következtetnék...). Amikor az ember először szembesül velük a képernyőn, leküzdhetetlen ingere támad, hogy lenyomja a mikrofont a torkukon, de mivel ezt a tévé médiuma nem teszi lehetővé, inkább megy és diszkréten kidobja a taccsot. Sajnos Baba tapasztalt fangirlöket megszégyenitő módon rajong értük, és ezért másfél hét alatt jóval nagyobb dózist kaptam belőlük az egészségügyileg megengedettnél... szörnyű, szörnyű, szörnyű. Embert lehet kinozni vele. A mélypont az Elefántos dal, melyben egy közelebbről meg nem nevezett elefánt sorban ráül az amerikai Utónévkönyv összes szereplőjére (Ungyumbungyum ba-bi-ba, az elefánt ráült Marcira, hahaaaa, ugye jól szórakozotok, gyerekek? Ho-ho-ho) (tökéletesen lehetne vele pótolni a természetes szelekciót: csak a legerősebb akaratú példányok élik túl a hatást; a gyengébb idegzetűek vagy azonnal sokkot kapnak, vagy elpattan józan eszük utolsó cérnája is, és előszedik a puskát a szekrényből) (hm, lehet hogy találtam egy lehetséges magyarázatot a gyakori lövöldözésekre?). Komolyan gondolkodom rajta, hogy vajon alulmúlja-e a Teletabbik olyan klasszikus nagyjeleneteit, mint például amikor Lala a Hattyúk Tavát táncolja másfélszeres gyorsitásban.
Hé, mekkora ötlet: A végső leszámolás! Teletabbik vs Wiggles! Vajon sikerül-e bolyhos és antennás kis barátainknak halálra ölelgetnie mind a négy idiótát, mielőtt a CD elérkezik a negyedik dalhoz, és az agyuk cseppfolyóssá válik a tudatukra mért kognitiv sokk alatt?...
És akkor jön Hófehérke, aki turbékoló hófehér galambok és feslő pink rózsák gyűrűjében, operaáriákat énekelve mossa fel a kiontott vért és beleket.
(Én a Teletabbiknak szurkolok. Azok puhák és aranyosak. A négy anti-him ellenben olyan szintű merénylet a közizlés ellen, hogy ha én a CIA-nak lennek, ledobnám őket ellenséges területre. Akárki győz, az USA csak jól járhat...)
Tripla születésnap
Igen, igen, beköszöntött 2008 (én személy szerint békésen átaludtam magam az újévbe; a taknyos New England időjárás miatt végül nem mentünk sehová szilveszterezni, csak bevettük magunkat egy rakat pokróccal meg teával a nagyszobába, és Faun Labirintusát néztünk). Reggel még a csipát pislogtam kifelé a szememből, amikor már várt is első szülinapi meglepi: Granny kiirta a fürdőszobatükörre, hogy Happy Birthday Csenge :)
Baba a mai napra ránk hagyományozódott, mert kisebbik lány dolgozni ment, újévi bölcsi viszont nincs. Kisasszony nagyon jól viselkedett; együtt tömtük a fejünket reggeli kaláccsal, azután Granny megköszöntött: saját kezűleg csinált nekem szülinapi üdvözlőlapot, és kaptam tőle egy nyakláncot is egy picike, hüvelykujj-körömnyi mesemondó medállal; azt mondta, még egy indián rezervátumban vette egyszer és azóta őrizgeti (mesemondó-medálnak hivják azokat a pici figurákat, amik egy ülő alakot ábrázolnak, amire sok sok még apróbb alak mászik – személy szerint irtó aranyosnak tartom őket, Bobéknak is volt belőlük egy rakattal; az indiánok előszeretettel gyártják).
Délelőtti program az újávi mise volt Providence-ben (komolyan mondom, ebben a két hétben többet voltam misén, mint az előző négy évben együttvéve...), Babával együtt, aki nagyon csendesen és jól viselkedett egész idő alatt (leszámitva a minden zsoltár utáni hangos „Juhé! Még egyszer!” kiáltásokat) (felthetőleg az volt a hallgatás oka, hogy folyamatosan tömtük ropival, és igy nem jutott szóhoz).
Mire vége lett a misének, hatalmas, képeslapra illő pelyhekben hullani kezdett a hó. Providence-től körülbelül félórányi út volt idősebb fiú családi lakhelye, ahol a nap hátralévő részét töltöttük békés családi káoszban.
Hármas születésnapot ünnepeltünk: Lucianét, az enyémet, és Lucian másik nagymamájáét. A három gyerek között azonnal kitört a cirkusz, amit Granny politikailag korrekt módon igy jellemzett: „They had a minor problem with sharing” („Volt egy kis gondjuk a dolgok megosztásával”) ami azt jelenti, hogy orditva hajba kaptak minden játékon, de persze mind csak addig volt érdekes, amig másvalaki is pályázott rá. Kis tricksterem persze hamar úgy döntött hogy ezek a játékok számára túl gyerekesek, és elvonszolt engem a számitógéphez, hogy Playmobil játékokat játsszak vele (ami ellen, tekintve a többi szobában uralkodó káoszt, semmi kifogásom nem volt) (sajnos Baba nem nagyon kedvel engem; valahányszor a közelébe megyek, hangos és fülsértő „Nem!” kiáltásokat hallat – ezen a kategórián egyébként osztozom az emberiság és a közvetlen család túlnyomó többségével, mert a kisasszonnyal egyedül Granny tud bánni...)
Szóval a délután nagy részét római gladiátorok öldösésével töltöttük, megmentettünk egy herceget egy középkori várból, elnavigáltuk Noé bárkáját az Ararát hegyéig, megostromoltunk egy másik kastélyt, legyőztünk egy sárkányt. Lucian persze hozta a szokott formáját, ijesztően okos volt, felnőttesen cinikus, akaratos, csintalan és imádnivaló. Csak engem és a nagybácsiját engedte be a szobájába – ez pedig mindenki szerint igen bölcs döntés volt, egyrészt azért, mert közelharccá fajult a dolog a többi kölyökkel, másrészt azért, mert az egész padlót apró és gyerekveszélyes Playmobil alkatrészek boritották, és amint betettem a lábam, két kard, egy szigony és egy csokornyakkendő állt a talpamba... nagybácsi fel lett szólitva, hogy olvassa fel a Hófehérkét, melyhez a gonosz mostoha hangját nekem kellett szolgáltatnom; utána felállitottuk majd átrendeztük a római legiókat az asztalon (komolyan, sose gondoltam hogy egy hatéves fog nekem római hadászatból előadást tartani....) (most épp hallható szörcsöléssel szivom vissza az ehhez fűződő gondolataimat...) (ez itt kéremszépen az akaraterő próbája... de inkább meg sem szólalok... szeretnék még visszamenni a régészetre...) Lucian pedig mindenféle nagyon komoly és bármikor idézhető megjegyzéseket tett, mint például „Most komolyan, ki törődik egy kockával?” „Ja, hogy te külföldi vagy? Akkor azért nem értelek...” Azután leszögezte, hogy nem hisz a tündérekben (a Fogtündéren kivül, természetesen) (a Fogtündér nálam mindig feketelistán volt), mire belőlem előszakadt a mesemondó, és azt hisem sikerült a gyereket olyan mennyiségű információval elhalmoznom mindenféle tündérekre, manókra és sárkányokra nézve, hogy ha ezzel nem okoztam neki maradandó károsodást, akkor semmivel (a hadműveletet igazából nagybácsival karöltve hajtottuk végre) (Lucian állitotta, hogy kiábrándultságának fő oka Disneylandben keresendő... amit mondjuk nem csodálok...)
Amikor a kölyköket már hat lóval sem lehetett a tortától visszatartani, eljött a gyertyaégetés és sütizabálás ideje; amikor pedig elmúlt, újból gond akadt az osztozkodással, mert Lucian kibontotta az ajándékait (a végeredmény az lett, hogy nála volt a játék, a kicsiknél meg a csomagolópapir, amivel mindenki többé-kevésbé megelégedett). Folytattunk egy rövid eszmecserét arról, hogy Bumblebee fiú-e avagy lány, de mivel egyikünknek sem voltak elég meggyőző érvei, meg aztán Grannyék már szedelőzködtek induláshoz, a vita végül eldöntetlen maradt.
Ez az utolsó estém a karácsonyi családomnál; Baba épp visit a fürdőben mint akit nyúznak és parázson sütögetnek. Végiggondolva az ünnepeket azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem erre számitottam – de nem is csalódhattam volna kellemesebben :)
Baba a mai napra ránk hagyományozódott, mert kisebbik lány dolgozni ment, újévi bölcsi viszont nincs. Kisasszony nagyon jól viselkedett; együtt tömtük a fejünket reggeli kaláccsal, azután Granny megköszöntött: saját kezűleg csinált nekem szülinapi üdvözlőlapot, és kaptam tőle egy nyakláncot is egy picike, hüvelykujj-körömnyi mesemondó medállal; azt mondta, még egy indián rezervátumban vette egyszer és azóta őrizgeti (mesemondó-medálnak hivják azokat a pici figurákat, amik egy ülő alakot ábrázolnak, amire sok sok még apróbb alak mászik – személy szerint irtó aranyosnak tartom őket, Bobéknak is volt belőlük egy rakattal; az indiánok előszeretettel gyártják).
Délelőtti program az újávi mise volt Providence-ben (komolyan mondom, ebben a két hétben többet voltam misén, mint az előző négy évben együttvéve...), Babával együtt, aki nagyon csendesen és jól viselkedett egész idő alatt (leszámitva a minden zsoltár utáni hangos „Juhé! Még egyszer!” kiáltásokat) (felthetőleg az volt a hallgatás oka, hogy folyamatosan tömtük ropival, és igy nem jutott szóhoz).
Mire vége lett a misének, hatalmas, képeslapra illő pelyhekben hullani kezdett a hó. Providence-től körülbelül félórányi út volt idősebb fiú családi lakhelye, ahol a nap hátralévő részét töltöttük békés családi káoszban.
Hármas születésnapot ünnepeltünk: Lucianét, az enyémet, és Lucian másik nagymamájáét. A három gyerek között azonnal kitört a cirkusz, amit Granny politikailag korrekt módon igy jellemzett: „They had a minor problem with sharing” („Volt egy kis gondjuk a dolgok megosztásával”) ami azt jelenti, hogy orditva hajba kaptak minden játékon, de persze mind csak addig volt érdekes, amig másvalaki is pályázott rá. Kis tricksterem persze hamar úgy döntött hogy ezek a játékok számára túl gyerekesek, és elvonszolt engem a számitógéphez, hogy Playmobil játékokat játsszak vele (ami ellen, tekintve a többi szobában uralkodó káoszt, semmi kifogásom nem volt) (sajnos Baba nem nagyon kedvel engem; valahányszor a közelébe megyek, hangos és fülsértő „Nem!” kiáltásokat hallat – ezen a kategórián egyébként osztozom az emberiság és a közvetlen család túlnyomó többségével, mert a kisasszonnyal egyedül Granny tud bánni...)
Szóval a délután nagy részét római gladiátorok öldösésével töltöttük, megmentettünk egy herceget egy középkori várból, elnavigáltuk Noé bárkáját az Ararát hegyéig, megostromoltunk egy másik kastélyt, legyőztünk egy sárkányt. Lucian persze hozta a szokott formáját, ijesztően okos volt, felnőttesen cinikus, akaratos, csintalan és imádnivaló. Csak engem és a nagybácsiját engedte be a szobájába – ez pedig mindenki szerint igen bölcs döntés volt, egyrészt azért, mert közelharccá fajult a dolog a többi kölyökkel, másrészt azért, mert az egész padlót apró és gyerekveszélyes Playmobil alkatrészek boritották, és amint betettem a lábam, két kard, egy szigony és egy csokornyakkendő állt a talpamba... nagybácsi fel lett szólitva, hogy olvassa fel a Hófehérkét, melyhez a gonosz mostoha hangját nekem kellett szolgáltatnom; utána felállitottuk majd átrendeztük a római legiókat az asztalon (komolyan, sose gondoltam hogy egy hatéves fog nekem római hadászatból előadást tartani....) (most épp hallható szörcsöléssel szivom vissza az ehhez fűződő gondolataimat...) (ez itt kéremszépen az akaraterő próbája... de inkább meg sem szólalok... szeretnék még visszamenni a régészetre...) Lucian pedig mindenféle nagyon komoly és bármikor idézhető megjegyzéseket tett, mint például „Most komolyan, ki törődik egy kockával?” „Ja, hogy te külföldi vagy? Akkor azért nem értelek...” Azután leszögezte, hogy nem hisz a tündérekben (a Fogtündéren kivül, természetesen) (a Fogtündér nálam mindig feketelistán volt), mire belőlem előszakadt a mesemondó, és azt hisem sikerült a gyereket olyan mennyiségű információval elhalmoznom mindenféle tündérekre, manókra és sárkányokra nézve, hogy ha ezzel nem okoztam neki maradandó károsodást, akkor semmivel (a hadműveletet igazából nagybácsival karöltve hajtottuk végre) (Lucian állitotta, hogy kiábrándultságának fő oka Disneylandben keresendő... amit mondjuk nem csodálok...)
Amikor a kölyköket már hat lóval sem lehetett a tortától visszatartani, eljött a gyertyaégetés és sütizabálás ideje; amikor pedig elmúlt, újból gond akadt az osztozkodással, mert Lucian kibontotta az ajándékait (a végeredmény az lett, hogy nála volt a játék, a kicsiknél meg a csomagolópapir, amivel mindenki többé-kevésbé megelégedett). Folytattunk egy rövid eszmecserét arról, hogy Bumblebee fiú-e avagy lány, de mivel egyikünknek sem voltak elég meggyőző érvei, meg aztán Grannyék már szedelőzködtek induláshoz, a vita végül eldöntetlen maradt.
Ez az utolsó estém a karácsonyi családomnál; Baba épp visit a fürdőben mint akit nyúznak és parázson sütögetnek. Végiggondolva az ünnepeket azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem erre számitottam – de nem is csalódhattam volna kellemesebben :)
2008. január 1., kedd
Mesék és könyvek
Azt hiszem, egy hét alatt Granny és én sikeresen az egész család agyára mentünk. És élveztük.
Grannyről mint mesemondóról el kell ismerni, hogy egészen kivételes, és az izlése sokban hasonlit az enyémre. Ugyanazokat a meséket szeretjük, ugyanúgy gondolkodunk róluk, még a stilusunk is hasonló (leszámitva a tényt hogy ő fényévekkel jobb és tapasztaltabb). Valahányszor szóba kerül valami amit mindketten ismerünk, vége nincs a meséknek, legyen szó karácsony estéről, családi ebédről, kocsiútról vagy vacsoráról. „És azt ismered, hogy...” „És azt tudtad, hogy ő tulajdonképpen...” „Abban a változatban, amit én ismerek...”
A családtagok általában az ilyen spontán mesekitörésekre különféle módokon reagálnak. Grandpa hátradől és elnéző mosollyal tudomásul veszi, hogy ő számunkra most megszűnt létezni (vagy csak mellékes szerepet tölt be, pl. ő vezeti az autót). A gyerekek a szemüket forgatják, vállat vonnak és elvonulnak egy másik szobába, vagy kuncognak és legyintenek. Az unokák persze csillogó szemekkel kapnak minden történeten, de őket nem láttuk karácsony óta.
Mi persze ilyenkor érezzük magunkat a legjobban. Ma délelőtt például kazettáról meghallgattuk a Beowulfot egy nagyon nagyon jó mesemondó (értsd: nem jut eszembe a fickó neve) előadásában – hát ahhoz képest hogy 10 éves kortól ajánlott, helyenként még nekem is felszaladt a szemöldököm. A legjobb Beowulf-előadás volt, amit valaha hallottam; hátborzongató, brutális és grafikus. Amikor kedvenc hősünk kitépi Grendel karját, a mesemondó hallható élvezettel ecsetelte, hogy pattantak el az inak, és fordult ki a csont az izületből; idősebb fiúnak épp ekkor sikerült beszambáznia a szobába, és kissé elkerekedtek a szemei. Hogy a leirástól-e, vagy attól, hogy Granny meg én csillogó szemekkel és mosolyogva hallgattuk, annak megállapitására nem vállalkozom...
Megszámolni sem tudom, hány mesemorzsát szedegettem össze, mióta itt vagyok. Megegyeztünk, hogy irunk egymásnak egy-egy listát kedvenc könyveinkről és meséinkről, amiket „mindenképp el kell olvasnod, biztosan imádnád”. Az enyém lassan három oldalra rúg, Granny még csak gondolatban tervezi a sajátját... és persze szorgalmasan jegyzetelek. A mai gyöngyszem A Sárkány Szeme; egy egyszerűbb verzióját szoktam mesélni, de a teljesebb, amit Grannytől hallottam, tizszer olyan lenyűgöző... (tudjátok, ez az a mese, ahol a falra festett sárkány életre kel... ha nem tudjátok, az se baj, majd elmesélem :) És egy másik, Bagoly Szomorú Története, Haitiról – még sosem hallottam hozzá hasonlót.
Tegnap este bezárkóztunk a szobámba estimesélni (bögre tea, pokróc – bezárt ajtó a családi őrület kirekesztésére). Granny részéről egy egészen különleges haiti mese (Tayzanne) és egy indián legenda (Hold és a Vidra) hangzott el, részemről meg a Nap Lánya és a Sárkányherceg. Nem is tudom, mikor mondtak nekem esti mesét utoljára... mindenestere nagyon klassz élmény volt.
Azután ott volt persze a könyvesbolt. Grannyre rájött a viszketegség, hogy menjünk könyvesboltba; mivel mióta itt vagyok, csak az amazon.com-on garázdálkodtam, természetesen beleegyeztem a javaslatba, és szegény Grandpa megint kocsikázhatott velünk és hallgathatta ahogy Granny Connecticut állam jelenlegi és korábbi hivatalos trubadúrjairól tartott előadást (mert itt ilyen is van ám, kéremszépen. Állami trubadúr).
A könyvesbolt széééép nagy volt és szines és érdekes; el is tűntünk benne vagy három órára. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy az egyik sarkát egy kávézó foglalta el; az ember bemegy, rendel egy kávét, leül egy könyvvel és olvas. Komolyan. És meg sem kell vennie a könyvet előtte. Végigtúrtuk az egész Mitológia-szekciót ától zéig (voltak mindenféle nyalánkságok; „Ezt ismered?” „Jónak tűnik” „Hallottam már róla, de nem olvastam” „Ez megvan otthon, nagyon jó könyv” „Hm, ez is érdekes” „Mutasd a tartalomjegyzéket” azután persze el kellett olvasni legalább egy mesét az érdekesebbjéből, hogy lássuk megéri-e). Azután, mig Granny a gyerekszekció labirintusában bolyongott (új könyveket keresett a könyvtár számára), és tettem egy kiruccanást a Képregény, Manga és Szerepjáték polcok között... elég csinos gyűjteményük volt mindkettőből... (bár a jobbról-balra mangák még mindig a frászt hozzák rám, és a Sandman összes le volt celofánozva, és nem lehetett kibontani). Amikor Grandpa már végképp kezdte feladni a reményt, hogy valaha elszabadulunk, végül mégiscsak távozásra adtuk a fejünket... ja, elfelejtettem mondani: a karácsonyi könyveim egyikéről kiderült, hogy már megvan, és Granny ragaszkodott hozzá, hogy ez esetben megtartja magának, és vesz nekem egy másikat; szóval hosszas töprengés után egy izlandi mesegyűjteménnyel lettem gazdagabb (Hildur, Queen of the Elves) – mivel lehetetlen volt dönteni, úgy határoztam, hogy találomra felütöm az esélyes könyveket, és amelyik a legmeggyőzőbb történettel rukkol elő, azt fogom választani – ez a csinos kis kötet lett a győztes, a Fekete Iskola cimű szösszenettel...
És a mesélés csak zajlik tovább és tovább.
Grannyről mint mesemondóról el kell ismerni, hogy egészen kivételes, és az izlése sokban hasonlit az enyémre. Ugyanazokat a meséket szeretjük, ugyanúgy gondolkodunk róluk, még a stilusunk is hasonló (leszámitva a tényt hogy ő fényévekkel jobb és tapasztaltabb). Valahányszor szóba kerül valami amit mindketten ismerünk, vége nincs a meséknek, legyen szó karácsony estéről, családi ebédről, kocsiútról vagy vacsoráról. „És azt ismered, hogy...” „És azt tudtad, hogy ő tulajdonképpen...” „Abban a változatban, amit én ismerek...”
A családtagok általában az ilyen spontán mesekitörésekre különféle módokon reagálnak. Grandpa hátradől és elnéző mosollyal tudomásul veszi, hogy ő számunkra most megszűnt létezni (vagy csak mellékes szerepet tölt be, pl. ő vezeti az autót). A gyerekek a szemüket forgatják, vállat vonnak és elvonulnak egy másik szobába, vagy kuncognak és legyintenek. Az unokák persze csillogó szemekkel kapnak minden történeten, de őket nem láttuk karácsony óta.
Mi persze ilyenkor érezzük magunkat a legjobban. Ma délelőtt például kazettáról meghallgattuk a Beowulfot egy nagyon nagyon jó mesemondó (értsd: nem jut eszembe a fickó neve) előadásában – hát ahhoz képest hogy 10 éves kortól ajánlott, helyenként még nekem is felszaladt a szemöldököm. A legjobb Beowulf-előadás volt, amit valaha hallottam; hátborzongató, brutális és grafikus. Amikor kedvenc hősünk kitépi Grendel karját, a mesemondó hallható élvezettel ecsetelte, hogy pattantak el az inak, és fordult ki a csont az izületből; idősebb fiúnak épp ekkor sikerült beszambáznia a szobába, és kissé elkerekedtek a szemei. Hogy a leirástól-e, vagy attól, hogy Granny meg én csillogó szemekkel és mosolyogva hallgattuk, annak megállapitására nem vállalkozom...
Megszámolni sem tudom, hány mesemorzsát szedegettem össze, mióta itt vagyok. Megegyeztünk, hogy irunk egymásnak egy-egy listát kedvenc könyveinkről és meséinkről, amiket „mindenképp el kell olvasnod, biztosan imádnád”. Az enyém lassan három oldalra rúg, Granny még csak gondolatban tervezi a sajátját... és persze szorgalmasan jegyzetelek. A mai gyöngyszem A Sárkány Szeme; egy egyszerűbb verzióját szoktam mesélni, de a teljesebb, amit Grannytől hallottam, tizszer olyan lenyűgöző... (tudjátok, ez az a mese, ahol a falra festett sárkány életre kel... ha nem tudjátok, az se baj, majd elmesélem :) És egy másik, Bagoly Szomorú Története, Haitiról – még sosem hallottam hozzá hasonlót.
Tegnap este bezárkóztunk a szobámba estimesélni (bögre tea, pokróc – bezárt ajtó a családi őrület kirekesztésére). Granny részéről egy egészen különleges haiti mese (Tayzanne) és egy indián legenda (Hold és a Vidra) hangzott el, részemről meg a Nap Lánya és a Sárkányherceg. Nem is tudom, mikor mondtak nekem esti mesét utoljára... mindenestere nagyon klassz élmény volt.
Azután ott volt persze a könyvesbolt. Grannyre rájött a viszketegség, hogy menjünk könyvesboltba; mivel mióta itt vagyok, csak az amazon.com-on garázdálkodtam, természetesen beleegyeztem a javaslatba, és szegény Grandpa megint kocsikázhatott velünk és hallgathatta ahogy Granny Connecticut állam jelenlegi és korábbi hivatalos trubadúrjairól tartott előadást (mert itt ilyen is van ám, kéremszépen. Állami trubadúr).
A könyvesbolt széééép nagy volt és szines és érdekes; el is tűntünk benne vagy három órára. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy az egyik sarkát egy kávézó foglalta el; az ember bemegy, rendel egy kávét, leül egy könyvvel és olvas. Komolyan. És meg sem kell vennie a könyvet előtte. Végigtúrtuk az egész Mitológia-szekciót ától zéig (voltak mindenféle nyalánkságok; „Ezt ismered?” „Jónak tűnik” „Hallottam már róla, de nem olvastam” „Ez megvan otthon, nagyon jó könyv” „Hm, ez is érdekes” „Mutasd a tartalomjegyzéket” azután persze el kellett olvasni legalább egy mesét az érdekesebbjéből, hogy lássuk megéri-e). Azután, mig Granny a gyerekszekció labirintusában bolyongott (új könyveket keresett a könyvtár számára), és tettem egy kiruccanást a Képregény, Manga és Szerepjáték polcok között... elég csinos gyűjteményük volt mindkettőből... (bár a jobbról-balra mangák még mindig a frászt hozzák rám, és a Sandman összes le volt celofánozva, és nem lehetett kibontani). Amikor Grandpa már végképp kezdte feladni a reményt, hogy valaha elszabadulunk, végül mégiscsak távozásra adtuk a fejünket... ja, elfelejtettem mondani: a karácsonyi könyveim egyikéről kiderült, hogy már megvan, és Granny ragaszkodott hozzá, hogy ez esetben megtartja magának, és vesz nekem egy másikat; szóval hosszas töprengés után egy izlandi mesegyűjteménnyel lettem gazdagabb (Hildur, Queen of the Elves) – mivel lehetetlen volt dönteni, úgy határoztam, hogy találomra felütöm az esélyes könyveket, és amelyik a legmeggyőzőbb történettel rukkol elő, azt fogom választani – ez a csinos kis kötet lett a győztes, a Fekete Iskola cimű szösszenettel...
És a mesélés csak zajlik tovább és tovább.
2007. december 31., hétfő
BUEK
Mindenkinek nagyon boldog 2008-at kivanok!!!!
(Foleg azoknak akik olvassak a blogomat:)
Ejfelkor gondoljatok arra hogy nalam meg javaban 2007 van :D
(Foleg azoknak akik olvassak a blogomat:)
Ejfelkor gondoljatok arra hogy nalam meg javaban 2007 van :D
Pillangópark
Reggeli mise Providence-ben, kávé és forró csoki az olasz negyedben bajszos pincélbácsi marcipános sütijeivel; kisebb séta, bevásárlás olasz piacon (turrón, kenyér, csokoládé). Amikor végül visszazsúfolódtunk a kocsiba, Grannzék úgy mellékesen megkérdezték tőlem, nem baj-e, ha a szép időre tekintettel kirándulunk egy kicsit; mit lehet erre válaszolni? Na jó, hát rendben, ha annyira akarjátok, egye fene, elviselem...
Zene a kocsiban, beszélgetés; jó sokáig úton voltunk, de nem zavart, vidáman nézegettem a tájat; három államban sikerült ma megfordulnunk (Connecticut, Rhode Island, Massachusetts). Végül aztán befordultunk egy tipikus „útszéli érdekesség” parkolójába (ideát ez külön műfaj, és nem, nem hiányosan öltözött hölgyeményeket jelent). Ami nem volt más, mint egy hatalmas, valódi pillangóház (igazi pillangók. Tudjátok, ronda kicsi rovarok szép szárnyakkal. Nem hiányosan öltözött hölgyemények. Keep your mind out of the gutter). Egy hatalmas, félig üvegfalú épület, ahol berendeztek egy hatalmas, trópusi dzsungelbe oltott virágoskertet, és telerakták legalább százféle szines, élő pillangóval.
(Ez volt Grannyéktől a szülinapi ajándékom, és azt kell mondanom, hogy álmodni sem tudtam volna szebbet). Az ember csak besétál, és hirtelen mindehonnan pillangók bukkannak elő; ülnek a virágokon és a leveleken, nektárt szivogatnak az etetőkből; először csak a kisebbeket látja az ember, a pici piros-feketéket és az átlátszó szárnyúakat, azután a szeme sarkából megpillant valami csillogó kéket, és mint egy nagy, életre kelt virág, kissé kótyagosan elbilleg előtte egy kéttenyérnyi kék lepke (a nagy kékek, mint kiderült, elég félénkek és szégyellősek; a többiekkel ellentétben amint leszállnak, összezárják a szárnyaikat, és rusnya barnák lesznek. Órákig vadásztuk őketGrannyvel, végül a békésen üldögélő Grandpa térdére sikerült egynek letelepednie). Rászállnak az emberekre is, ha szép szines a ruhájuk vagy édes parfümöt használnak; egy a fejem tetejére telepedett le, és a hosszúkás narancssárgák (kiméljetek meg a rendszertani megnevezésektől) egyfolytában rajzottak a táskám körül, nyilvánt azt hitték hogy valami gigantikus elfajzott nőstény a saját fajtájukból.
AZ egész délutánt a pillangóházban töltöttük. A lepkéken kivül voltak még kisebb maradak, például papagájok, és mindenféle gyikok és békácskák, egy tóban aranyhalak, egy rakat pici csirkeszerű izé, és egy gárdányi fiatal srác akik az előbb felsoroltakat terelgették és védelmezték a gyerekektől. Voltak persze mindenféle szigorú szabályok az élővilég rongálása ellen, de egy-két pille még igy is kissé nyúzottnak tűnt...
Az ajándékboltban meg aztán volt pillangós mindenféle, matricától ékszerig; beszereztem a szokásos brossúrát (a kertben élő lepkékről szól) meg egy posztert a „pillangó ábécével” (valami őrült természetfotós addig vadászott, amig az ábécé összes betűjét megtalálta a lepkék szárnyain; hihetetlen, de igy van. Még a számjegyeket is. Elképzelem mennyi időt ölhetett bele... az eredmény mindenesetre gyönyörű...)
„Pille vagyok, pillangó” (huh; gyermekkori trauma, hehe *kacsint az Arrabonásokra*)
Újra elő fogom túrni a pillangós meséket, amiket gyűjtöttem; remélem egyszer ott is elmondhatom majd őket, a kertben :)
Zene a kocsiban, beszélgetés; jó sokáig úton voltunk, de nem zavart, vidáman nézegettem a tájat; három államban sikerült ma megfordulnunk (Connecticut, Rhode Island, Massachusetts). Végül aztán befordultunk egy tipikus „útszéli érdekesség” parkolójába (ideát ez külön műfaj, és nem, nem hiányosan öltözött hölgyeményeket jelent). Ami nem volt más, mint egy hatalmas, valódi pillangóház (igazi pillangók. Tudjátok, ronda kicsi rovarok szép szárnyakkal. Nem hiányosan öltözött hölgyemények. Keep your mind out of the gutter). Egy hatalmas, félig üvegfalú épület, ahol berendeztek egy hatalmas, trópusi dzsungelbe oltott virágoskertet, és telerakták legalább százféle szines, élő pillangóval.
(Ez volt Grannyéktől a szülinapi ajándékom, és azt kell mondanom, hogy álmodni sem tudtam volna szebbet). Az ember csak besétál, és hirtelen mindehonnan pillangók bukkannak elő; ülnek a virágokon és a leveleken, nektárt szivogatnak az etetőkből; először csak a kisebbeket látja az ember, a pici piros-feketéket és az átlátszó szárnyúakat, azután a szeme sarkából megpillant valami csillogó kéket, és mint egy nagy, életre kelt virág, kissé kótyagosan elbilleg előtte egy kéttenyérnyi kék lepke (a nagy kékek, mint kiderült, elég félénkek és szégyellősek; a többiekkel ellentétben amint leszállnak, összezárják a szárnyaikat, és rusnya barnák lesznek. Órákig vadásztuk őketGrannyvel, végül a békésen üldögélő Grandpa térdére sikerült egynek letelepednie). Rászállnak az emberekre is, ha szép szines a ruhájuk vagy édes parfümöt használnak; egy a fejem tetejére telepedett le, és a hosszúkás narancssárgák (kiméljetek meg a rendszertani megnevezésektől) egyfolytában rajzottak a táskám körül, nyilvánt azt hitték hogy valami gigantikus elfajzott nőstény a saját fajtájukból.
AZ egész délutánt a pillangóházban töltöttük. A lepkéken kivül voltak még kisebb maradak, például papagájok, és mindenféle gyikok és békácskák, egy tóban aranyhalak, egy rakat pici csirkeszerű izé, és egy gárdányi fiatal srác akik az előbb felsoroltakat terelgették és védelmezték a gyerekektől. Voltak persze mindenféle szigorú szabályok az élővilég rongálása ellen, de egy-két pille még igy is kissé nyúzottnak tűnt...
Az ajándékboltban meg aztán volt pillangós mindenféle, matricától ékszerig; beszereztem a szokásos brossúrát (a kertben élő lepkékről szól) meg egy posztert a „pillangó ábécével” (valami őrült természetfotós addig vadászott, amig az ábécé összes betűjét megtalálta a lepkék szárnyain; hihetetlen, de igy van. Még a számjegyeket is. Elképzelem mennyi időt ölhetett bele... az eredmény mindenesetre gyönyörű...)
„Pille vagyok, pillangó” (huh; gyermekkori trauma, hehe *kacsint az Arrabonásokra*)
Újra elő fogom túrni a pillangós meséket, amiket gyűjtöttem; remélem egyszer ott is elmondhatom majd őket, a kertben :)
2007. december 29., szombat
Egy nap a könyvtárban (általános iskolai fogalmazás feladat:)
Miután átestünk a reggeli kettős traumán (1. hétkor fel kellett kelni, 2. Granny fél órát kereste a kocsikulcsait), és az amerikai munkanap kezdő szertartásán (drive-in kávé a Dunkin Donuts-tól), elkocsikáztunk Granny munkahelyére, Békaváros könyvtárába. Békavárosnak van rendes neve is, Willimantic, de mivel még az utca is békákkal van kirakva, maradok ennél az elnevezésnél... azt hiszem irtam már a jelenség okáról az egyik korábbi bejegyzésben (mi? Nem? Na tessék szépen visszaolvasni, a kutya meg a mája). A helyiek csináltak egy jótékonysági projectet, olyat mint a pesti tehénparádé, csak békákkal, úgyhogy most minden sarkon áll egy tiritarka békaszobor, az egyikkel le is fotózkodtam (képek majd a koleszból, a helyi gép halálán van).
A gyerekkönyvtár szines és csendes és barátságos; csak részben könyvtárszerű, viszont az első öt perc után megállapitottam, hogy minden könyvtárnak minimum ilyennek kéne lennie... újabb kulturális adatmorzsák az otthoniaknak:
1. Amerikában minden nyilvános könyvtár ingyenes, totálisan és teljesen (köhöm köhöm, Szabó Ervin drága, köhöm köhöm) – Granny majdnem a szék alá esett amikor megmondtam hogy nálunk fizetni kell az olvasókártyáért
2. Az egész állam összes nyilvános könyvtárára egy olvasójegy érvényes
3. Kiolvasott könyveket bármelyik könyvtárban le lehet adni, visszajuttatják az adott városba
4. A gyerekkönyvtár (külön emelet) rendelkezik mindennel, ami szem-szájnak ingere: számitógépek internettel a gyerekek részére, játszósarok párnákkal a legkisebbeknek, külön mesemondó terem (!!!) (sic!) szines szőnyeggel; fotelek, párnák, kanapé, sok asztal, egy rakat játék, egy nagy állvány bábokkal...
5. És persze a könyvek. Nagyon sok könyv. Granny állitja hogy olvasta az összeset (neki könyvtárosként kötelessége elolvasni, mi kerül a gyerekkönyvtárba), de nekem egy fél életbe kerülne... azért sikerült elég jó időt futnom, másfél polc hat óra alatt... találtam egy-két valódi gyöngyszemet (legújabb kedvec: A faun és a favágó lánya, szivecske ide Mr. Tumnusnak)
6. Minden nyáron az összes gyerekkönyvtárban (és a legtöbb felnőtt könyvtárban is) summer reading program-ok zajlanak – van egy megadott téma, és a köré szervezik az összes nyári programot (tavaly középkor volt, előtte nyomozók és nyomozás, azelőtt csillagászat és világűr, előtte meg Egyiptom; azt hiszem az idén bogarak és bogarasságok lesznek teritéken). A cél az, hogy minél több gyereket vonzzanak a könyvtárba, akik otthon érzik magukat, és inkább itt lógnak a szabadidejükben, mint az utcán. Szóval vannak versenyek, játékok, mesemondás, zene, kézműveskedés, minden ami szem-szájnak ingere; egész városon keresztül zajló nyomozósdi, falra festett óriási sárkányok, sütés-főzés (igen, a könyvtárban), meg még vagy egy tucat dolog, amiket Granny meg a többi könyvtáros találnak ki és vezetnek le, és én személy szerint úgy gondolom, hogy a kölykök errefelé állati szerencsések... (ja, és minden ingyen van).
7. A nyár végeztével a programok tovább zajlanak
8. A gyerekkönyvtárban van videó és zene is, és külön spanol szekció a kis latinóknak (meg nekem, hehe), sőt, még egy manga-sarkot is sikerült találnom (bár hogy az mit keres a gyerekkönyvtárban, arról sejtelmem sincs, de annyi baj legyen).
Észre sem vettem, és elrepült a nap (átugrottunk Grannyvel a helyi kávézóba ebédelni); csak akkor csöppentem vissza a valóságba amikor rám oltották a villanyt egy jó kis könyv közepén, mert zárt a könyvtár. Hazafelé jövet köröztünk egy kicsit a helyi egyetem campusán – a legutolsó békás kis porfészek egyetemének akkora könyvtára van, mint az OSZK (tudom, tudom. „It’s not about the size, mate...” Mit tegyek, nerd vagyok. Offical Nerd. Dork. Freak. Lehet válogatni.)
Ja, es paella volt itthon vacsorara. Kagylok meg rakok meg minden. Es megettem! Hova fajul a vilag...:D
A gyerekkönyvtár szines és csendes és barátságos; csak részben könyvtárszerű, viszont az első öt perc után megállapitottam, hogy minden könyvtárnak minimum ilyennek kéne lennie... újabb kulturális adatmorzsák az otthoniaknak:
1. Amerikában minden nyilvános könyvtár ingyenes, totálisan és teljesen (köhöm köhöm, Szabó Ervin drága, köhöm köhöm) – Granny majdnem a szék alá esett amikor megmondtam hogy nálunk fizetni kell az olvasókártyáért
2. Az egész állam összes nyilvános könyvtárára egy olvasójegy érvényes
3. Kiolvasott könyveket bármelyik könyvtárban le lehet adni, visszajuttatják az adott városba
4. A gyerekkönyvtár (külön emelet) rendelkezik mindennel, ami szem-szájnak ingere: számitógépek internettel a gyerekek részére, játszósarok párnákkal a legkisebbeknek, külön mesemondó terem (!!!) (sic!) szines szőnyeggel; fotelek, párnák, kanapé, sok asztal, egy rakat játék, egy nagy állvány bábokkal...
5. És persze a könyvek. Nagyon sok könyv. Granny állitja hogy olvasta az összeset (neki könyvtárosként kötelessége elolvasni, mi kerül a gyerekkönyvtárba), de nekem egy fél életbe kerülne... azért sikerült elég jó időt futnom, másfél polc hat óra alatt... találtam egy-két valódi gyöngyszemet (legújabb kedvec: A faun és a favágó lánya, szivecske ide Mr. Tumnusnak)
6. Minden nyáron az összes gyerekkönyvtárban (és a legtöbb felnőtt könyvtárban is) summer reading program-ok zajlanak – van egy megadott téma, és a köré szervezik az összes nyári programot (tavaly középkor volt, előtte nyomozók és nyomozás, azelőtt csillagászat és világűr, előtte meg Egyiptom; azt hiszem az idén bogarak és bogarasságok lesznek teritéken). A cél az, hogy minél több gyereket vonzzanak a könyvtárba, akik otthon érzik magukat, és inkább itt lógnak a szabadidejükben, mint az utcán. Szóval vannak versenyek, játékok, mesemondás, zene, kézműveskedés, minden ami szem-szájnak ingere; egész városon keresztül zajló nyomozósdi, falra festett óriási sárkányok, sütés-főzés (igen, a könyvtárban), meg még vagy egy tucat dolog, amiket Granny meg a többi könyvtáros találnak ki és vezetnek le, és én személy szerint úgy gondolom, hogy a kölykök errefelé állati szerencsések... (ja, és minden ingyen van).
7. A nyár végeztével a programok tovább zajlanak
8. A gyerekkönyvtárban van videó és zene is, és külön spanol szekció a kis latinóknak (meg nekem, hehe), sőt, még egy manga-sarkot is sikerült találnom (bár hogy az mit keres a gyerekkönyvtárban, arról sejtelmem sincs, de annyi baj legyen).
Észre sem vettem, és elrepült a nap (átugrottunk Grannyvel a helyi kávézóba ebédelni); csak akkor csöppentem vissza a valóságba amikor rám oltották a villanyt egy jó kis könyv közepén, mert zárt a könyvtár. Hazafelé jövet köröztünk egy kicsit a helyi egyetem campusán – a legutolsó békás kis porfészek egyetemének akkora könyvtára van, mint az OSZK (tudom, tudom. „It’s not about the size, mate...” Mit tegyek, nerd vagyok. Offical Nerd. Dork. Freak. Lehet válogatni.)
Ja, es paella volt itthon vacsorara. Kagylok meg rakok meg minden. Es megettem! Hova fajul a vilag...:D
2007. december 27., csütörtök
Egy nap az indiánok között
Mire kivakartam magam az ágyból, Granny túlvolt már a teázáson is; persze mégis én készültem el előbb, és volt időm kiselőadást tartani Grandpanak a magyar szentekről és az Árpád-házról általában, amig Granny öltözködött. Grandpa nem tud beleunni a kárdezgetésbe, mindent hallani akar Magyarországról – én meg szivesen mesélek... egyes és kettes számú lányok még pizsamában ébredeztek a konyhában, amikor mi már útra készen álltunk; idősebb lány lebiggyesztette a száját, amikor mondtam neki, hová készülünk. „Tudod ugye, hogy azok ott nem igazi indiánok?” Kisebbik lány vigyorgott „Az én kölyköm indiánabb náluk.”
Ismeritek a mondást ugye, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában? Na, ez Grannyre halmozottan és hatványozottan igaz. Négy felnőtt gyerekéből egy sem hallotta még mesélni (mióta felnőttek); teljes mértékben hidegen hagyja őket mind a művészet, mint a mesemondás, a történelem és a folklór úgy általában. Elképesztő. Karácsony este idősebb fiú beszélgetett velem, és kissé bátortalanul megkérdezte: „Mondd, mennyire jól mesél az anyám? Úgy értem, tényleg jó ebben az izé... ebben a mesélős dologban?” Leesett az állam. Granny az egyik legjobb mesemondó akit ismerek, és egyik gyereke sem tud róla! Nem is igazán érdkeli őket. A család egyetlen tagja, aki nem tud betelni vele, és minden egyes alkalommal száz százalék odafigyelést követel meg tőle a lehető legtöbb történettel – na, kitaláljátok, kicsoda? Persze hogy Lucian :)
Egy szó mint száz, otthagytuk az ébredező családot, és kettesben nekivágtunk a kirándulásnak. A kaszinó parkolója tömve volt, az egész épület csillogott és villogott (morzsa: minden indián rezervátumnak megvan a maga kaszinója, mert ez volt az egyetlen olyan létesitmény, amit egy rezervátum legálisan működtethetett; sőt, egy időben rajtuk kivül senki másnak nem is lehetett kaszinója). A két lány egyébként itt dolgozik, egyikük pincérnő, másikuk italokat kever (szóval valszeg a megjegyzéseikben az is közrejátszott, hogy már mindenük tele van a hellyel...)
Átléptük a rezervátum határait; köd volt és szemerkélt az eső, és körös-körül csak a fenyvest láttuk. Gyönyörű egy hely lehetett ez, mielőtt sápadtarcú barátaink idetolták a képüket... (nem mintha az indiánok nem égettek volna erdőt hogy földhöz jussanak – csak hogy adjunk egy pofont a nemes vadember mitoszának is, igy igazságos). A múzeum környéke sokkal csendesebb volt, mint a kaszinóé (minő meglepetés); szép nagy modern épület, üvegfalú aulával és egy nagy kilátótoronnyal.
A kiállitás pedig egyenesen elképesztő. Átlag látogatónak 3-5 órát vesz igénybe a végignézése; mi átsuhantunk rajta 2 óra alatt, mert vissza akartunk érni a mesemondásra. Az első út az alagsorba vezet, ahol a jégkorszak van berendezve; csepegő falak, kitömött állatok, csontok meg leletek körben a falak mentén, középen pedig egy életkép, életnagyságú rénszarvasokkal és emberekkel, utóbbiak épp vadásszák és feldolgozzák az előbbieket. Kövezzetek meg, minden tudománytalanságuk ellenére imádom a diorámákat. És az emberek egészen életszerűek voltak, mint egy panoptikumban, és mindenféle dolgot meg lehetett fogdosni, medvebőrt meg szerszámokat. És ez csak a kezdet.
Mint kiderült, az egész múzeum erre az elvre épül: egy dioráma középen, és a falak mentén tárolók leletekkel meg tárgyakkal, és további magyarázattal. Feldolgozták az indián élet minden egyes területét, étkezéstől öltözködésig; külön termek voltak a videóknak, mint pl. főzés, eszközkészités, wigwam-épités meg hasonlók. A kedvencem az a tároló volt, ahol egymás mellé rakták a modern és az indián eszközöket (kalapács, fejsze, fúró, horgásztháló stb.). És csak ezután jött a java.
A múzeum közepén egy hatalmas teremben berendeztek egy indián falut. Sűrű erdő plafonig érő fákkal; középen a tisztáson wigwamok, amikbe be lehetett menni, és a szinte ijesztően élethű bábuk tettek-vettek mindenfelé. Kitömött állatok és állathangok meg midnen; majdnem egy teljes órát bolyongtunk a faluban, és nézegettük a mindnenapi élet jeleneteit, halászattól a gyógyitásig. Nagyon jól kitalált és remekül felépitett kiállitás volt. Öt csillag. Inkább hat.
Ezek után már csak a szokásos záróakkord volt hátra: „És akkor jöttek a fehérek.” Az utolsó termek a telepesekkel és a kereskedelemmel foglalkoztak, és azzal, hogy hogyan éltek/élnek az indiánok a rezervátumban. Volt egy helyes csoportkép a jelenlegi lakosságról (sokan közülük keveredtek az afrikaiakkal, igy az indiánok egy része kinézetre fekete; de mindenki aki a rezervátumon lakik, tartja a tradiciókat és beszéli a nyelvet). Persze ez a történet sem volt békés és erőszakmentes: a Pequot (hm, ezt mintha eddig nem emlitettem volna: Mashantucket Pequot Museum & Research Center, ez a hely neve – Pequot a törzs) népnek is megvolt a maga háborúja a fehérekkel, az 1630-as években; személyes sértődéseel kezdődött és egy 600 fős indián falu lemészárlásával ért véget. A Mohegan törzs (Hartford és környéke) az angolok mellé állt, mert jobban utálták a Pequotokat mint a fehéreket... ezt azóta sem felejtették el nekik. A kiállitás végén volt egy moziterem, ahol egy félórás filmet lehetett megnézni a háborúról; rendes történelmi film volt, remek diszlettel, jelmezekkel, szinészekkel (az indián főhős srácnak gyönyörű arca volt, mellesleg) és megfelelő ennyiségű vérrel és brutalitással (és az indiánok indiánul beszéltek, ami nagyon jól hangzott). És még épp időben vége lett, hogy jó ülőhelyet találjunk magunknak a nagycsarnokban, készen a mesemondásra.
A meghivott mesemondó indián volt, de nem Pequot – Seattle-ből érkezett a fellépésre. Valódi mesemondó és medicine man, még az öregektől tanult (és ő is elég öreg már, bár a saját népe mértékével még nem számit elder-nek). A neve Whis.stem.men.knee (pontok helyére képzeljetek olyan kattogó hangokat amiket nem lehet kimondani :P és még azt hittem a magyarok vagányak az ű-vel :D ). Trickster-történeteket mesélt (Granny meg én már a gondolattól is oda voltunk meg vissza; ezért is választottuk a mai napot a múzeumozásra); egy Varjú vs Polipasszony, egy Coyote vs Nagy Szikla, egy Medve vs Hangya és egy Kicsi Nép történetet. Legalább nyolc nyelven beszél folyékonyan, hallottunk is belőle eleget; pici, mozgékony emberke volt, mindenféle fura hangokkal az egyes szereplőkhöz, a közönség imádta. Pláne a gusztustalan részeket (minden trickster mesének van egy gusztustalan része – na jó, majdnem mindnek – a gyerekek imádják). Nagyon érdekes és klassz élmény volt hallani. Mire vége lett, már kopogott a szemünk az éhségtől; kajáltunk valami junk food-ot, azután letámadtuk a Trading Post-ot (igy hivták a múzeum ajándékboltját). Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, persze a legtöbb jóval drágábban, mint amennyit kifizetne érte az ember, de azért csudajó volt bámulni is. Gyönyörű ékszerek, edények, mindenféle könyvek; beszereztem a múzeum vezetőjét (mert persze fotózni azt tilos volt az egész kiállitáson), meg néhány apró kacatot a mesemondó batyum számára (egy pici pattintott nyilhegyet; egy lila kagylót amit az indiánok pénzként használtak; egy kavicsot a vidra jelével). Amikor kikveredtünk a boltból, még fellifteztünk a toronyba, hogy megnézzük a rezervátumot a magasból is; sajnos azonban a kilátás nem akarta mutatni magát, mert addigra eleredt az eső rendesen, és köd ülte meg a hegyeket. De azért gyönyörű volt és titokzatos.
Most aztán megint bele fogok szeretni az indiánokba.
Ismeritek a mondást ugye, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában? Na, ez Grannyre halmozottan és hatványozottan igaz. Négy felnőtt gyerekéből egy sem hallotta még mesélni (mióta felnőttek); teljes mértékben hidegen hagyja őket mind a művészet, mint a mesemondás, a történelem és a folklór úgy általában. Elképesztő. Karácsony este idősebb fiú beszélgetett velem, és kissé bátortalanul megkérdezte: „Mondd, mennyire jól mesél az anyám? Úgy értem, tényleg jó ebben az izé... ebben a mesélős dologban?” Leesett az állam. Granny az egyik legjobb mesemondó akit ismerek, és egyik gyereke sem tud róla! Nem is igazán érdkeli őket. A család egyetlen tagja, aki nem tud betelni vele, és minden egyes alkalommal száz százalék odafigyelést követel meg tőle a lehető legtöbb történettel – na, kitaláljátok, kicsoda? Persze hogy Lucian :)
Egy szó mint száz, otthagytuk az ébredező családot, és kettesben nekivágtunk a kirándulásnak. A kaszinó parkolója tömve volt, az egész épület csillogott és villogott (morzsa: minden indián rezervátumnak megvan a maga kaszinója, mert ez volt az egyetlen olyan létesitmény, amit egy rezervátum legálisan működtethetett; sőt, egy időben rajtuk kivül senki másnak nem is lehetett kaszinója). A két lány egyébként itt dolgozik, egyikük pincérnő, másikuk italokat kever (szóval valszeg a megjegyzéseikben az is közrejátszott, hogy már mindenük tele van a hellyel...)
Átléptük a rezervátum határait; köd volt és szemerkélt az eső, és körös-körül csak a fenyvest láttuk. Gyönyörű egy hely lehetett ez, mielőtt sápadtarcú barátaink idetolták a képüket... (nem mintha az indiánok nem égettek volna erdőt hogy földhöz jussanak – csak hogy adjunk egy pofont a nemes vadember mitoszának is, igy igazságos). A múzeum környéke sokkal csendesebb volt, mint a kaszinóé (minő meglepetés); szép nagy modern épület, üvegfalú aulával és egy nagy kilátótoronnyal.
A kiállitás pedig egyenesen elképesztő. Átlag látogatónak 3-5 órát vesz igénybe a végignézése; mi átsuhantunk rajta 2 óra alatt, mert vissza akartunk érni a mesemondásra. Az első út az alagsorba vezet, ahol a jégkorszak van berendezve; csepegő falak, kitömött állatok, csontok meg leletek körben a falak mentén, középen pedig egy életkép, életnagyságú rénszarvasokkal és emberekkel, utóbbiak épp vadásszák és feldolgozzák az előbbieket. Kövezzetek meg, minden tudománytalanságuk ellenére imádom a diorámákat. És az emberek egészen életszerűek voltak, mint egy panoptikumban, és mindenféle dolgot meg lehetett fogdosni, medvebőrt meg szerszámokat. És ez csak a kezdet.
Mint kiderült, az egész múzeum erre az elvre épül: egy dioráma középen, és a falak mentén tárolók leletekkel meg tárgyakkal, és további magyarázattal. Feldolgozták az indián élet minden egyes területét, étkezéstől öltözködésig; külön termek voltak a videóknak, mint pl. főzés, eszközkészités, wigwam-épités meg hasonlók. A kedvencem az a tároló volt, ahol egymás mellé rakták a modern és az indián eszközöket (kalapács, fejsze, fúró, horgásztháló stb.). És csak ezután jött a java.
A múzeum közepén egy hatalmas teremben berendeztek egy indián falut. Sűrű erdő plafonig érő fákkal; középen a tisztáson wigwamok, amikbe be lehetett menni, és a szinte ijesztően élethű bábuk tettek-vettek mindenfelé. Kitömött állatok és állathangok meg midnen; majdnem egy teljes órát bolyongtunk a faluban, és nézegettük a mindnenapi élet jeleneteit, halászattól a gyógyitásig. Nagyon jól kitalált és remekül felépitett kiállitás volt. Öt csillag. Inkább hat.
Ezek után már csak a szokásos záróakkord volt hátra: „És akkor jöttek a fehérek.” Az utolsó termek a telepesekkel és a kereskedelemmel foglalkoztak, és azzal, hogy hogyan éltek/élnek az indiánok a rezervátumban. Volt egy helyes csoportkép a jelenlegi lakosságról (sokan közülük keveredtek az afrikaiakkal, igy az indiánok egy része kinézetre fekete; de mindenki aki a rezervátumon lakik, tartja a tradiciókat és beszéli a nyelvet). Persze ez a történet sem volt békés és erőszakmentes: a Pequot (hm, ezt mintha eddig nem emlitettem volna: Mashantucket Pequot Museum & Research Center, ez a hely neve – Pequot a törzs) népnek is megvolt a maga háborúja a fehérekkel, az 1630-as években; személyes sértődéseel kezdődött és egy 600 fős indián falu lemészárlásával ért véget. A Mohegan törzs (Hartford és környéke) az angolok mellé állt, mert jobban utálták a Pequotokat mint a fehéreket... ezt azóta sem felejtették el nekik. A kiállitás végén volt egy moziterem, ahol egy félórás filmet lehetett megnézni a háborúról; rendes történelmi film volt, remek diszlettel, jelmezekkel, szinészekkel (az indián főhős srácnak gyönyörű arca volt, mellesleg) és megfelelő ennyiségű vérrel és brutalitással (és az indiánok indiánul beszéltek, ami nagyon jól hangzott). És még épp időben vége lett, hogy jó ülőhelyet találjunk magunknak a nagycsarnokban, készen a mesemondásra.
A meghivott mesemondó indián volt, de nem Pequot – Seattle-ből érkezett a fellépésre. Valódi mesemondó és medicine man, még az öregektől tanult (és ő is elég öreg már, bár a saját népe mértékével még nem számit elder-nek). A neve Whis.stem.men.knee (pontok helyére képzeljetek olyan kattogó hangokat amiket nem lehet kimondani :P és még azt hittem a magyarok vagányak az ű-vel :D ). Trickster-történeteket mesélt (Granny meg én már a gondolattól is oda voltunk meg vissza; ezért is választottuk a mai napot a múzeumozásra); egy Varjú vs Polipasszony, egy Coyote vs Nagy Szikla, egy Medve vs Hangya és egy Kicsi Nép történetet. Legalább nyolc nyelven beszél folyékonyan, hallottunk is belőle eleget; pici, mozgékony emberke volt, mindenféle fura hangokkal az egyes szereplőkhöz, a közönség imádta. Pláne a gusztustalan részeket (minden trickster mesének van egy gusztustalan része – na jó, majdnem mindnek – a gyerekek imádják). Nagyon érdekes és klassz élmény volt hallani. Mire vége lett, már kopogott a szemünk az éhségtől; kajáltunk valami junk food-ot, azután letámadtuk a Trading Post-ot (igy hivták a múzeum ajándékboltját). Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, persze a legtöbb jóval drágábban, mint amennyit kifizetne érte az ember, de azért csudajó volt bámulni is. Gyönyörű ékszerek, edények, mindenféle könyvek; beszereztem a múzeum vezetőjét (mert persze fotózni azt tilos volt az egész kiállitáson), meg néhány apró kacatot a mesemondó batyum számára (egy pici pattintott nyilhegyet; egy lila kagylót amit az indiánok pénzként használtak; egy kavicsot a vidra jelével). Amikor kikveredtünk a boltból, még fellifteztünk a toronyba, hogy megnézzük a rezervátumot a magasból is; sajnos azonban a kilátás nem akarta mutatni magát, mert addigra eleredt az eső rendesen, és köd ülte meg a hegyeket. De azért gyönyörű volt és titokzatos.
Most aztán megint bele fogok szeretni az indiánokba.
Másnap – Szent István napi kiruccanás
Tekintettel a gyönyörű időre és a csendesnek igérkező délelőttre, Granny és Grandpa felpakoltak rögtön reggeli után, és elvittek világot látni. Kocsikázás New England-ben. Láttam mindenféle érdekeset, például a város tavát („It’s in the trunk”) (na ezért nem leszek soha hires iró, már megint egy utalás amit senki nem fog érteni...) (Neil Gaiman: Amerikai Istenek) meg a békás hidat (a helyi legenda szerint a telepesek egy éjjel megharcoltak egy rakat varanggyal mert azt hitték hogy indiánok motoznak a sötétben), a könyvtárat ahol Granny dolgozik, majd a Connecticut College campusát, ahol a mesemondó fesztivál szokott zajlani; letámadtuk a campus szinházát is, ami persze zárva volt, de azért bementünk hogy megnézhessem milyen klassz (és tényleg klassz. Kár hogy akkor éppen Northlandsben leszek). A következő állomás Mystic városkája volt (ilyen névvel New Englandben... komolyan csodálkoztam hogy nem láttunk egy békaembert sem), hires turistaközpont, volt bálnavadász település. Szerintem leginkább úgy néz ki mint egy második Stars Hollow (egyébként Moosup is kisértetiesen hasonlit a Szivek Szállodája diszletére). Onnan már láttuk a tengert. Lementünk New Londonig, a helyi Temze (nem vicc) torkolatához; sós levegő volt és sirályok és borzasztó hideg, de ez utóbbi nem nagyon érdekelt egyikünket sem. Leparkoltunk, lesétáltunk a vizhez; Granny meg én kavicsokat szedegettünk és társalogtunk a sirályokkal. Egy idő után elértük a homokos partot is; ott aztán Granny lerúgta a cipőjét, és a lábujjával kezdett irni a homokba, miközben és kuncogtam és fotóztam „Boldog Karácsonyt, itt járt Csenge Magyarországról” és smiley. Mikor jól átfagytunk, beültünk egy kis kávézóba átmelegedni némi kávé és forró csoki segitségével, majd visszafordultunk és hazakocsikáztunk. Útközben láttam egy pillanatra a holnapi kirándulás úticélját is: az indián rezervátumot (a múzeummal, ami kicsi és barátságos, és a kaszinóval, ami körülbelül akkora, mint a budai vár).
Már épp ebédidő volt, mire hazaértünk; legidősebb lány és családja tartott partit a szomszéd házban (Jenny családja). Újra elvesztem a barátok és ismerősök tömkelegében; szerencsére rám talált Betty, második fiú kétéves kislánya, és úgy tűnt, én lettem a kedvenc játszóőajtása a délután hátralévő részére (a kutya viszont utált, úgyhpgy becsuktuk a dolgozószobába). Körülöttem letjes gőzzel zajlott a családi élet, piszkálódással, nevetéssel, veszekedéssel, sértődéssel, kibéküléssel, meg ami kell; egy idő után visszajöttem a mi házunkba, és most itt ülök, bloggggolok, zenéket töltögetek Grannyék gépére, meg ilyesmik. És olvasgatok. Meg várom a holnapot.
Még mindig király ez a karácsonyi szünet :)
Már épp ebédidő volt, mire hazaértünk; legidősebb lány és családja tartott partit a szomszéd házban (Jenny családja). Újra elvesztem a barátok és ismerősök tömkelegében; szerencsére rám talált Betty, második fiú kétéves kislánya, és úgy tűnt, én lettem a kedvenc játszóőajtása a délután hátralévő részére (a kutya viszont utált, úgyhpgy becsuktuk a dolgozószobába). Körülöttem letjes gőzzel zajlott a családi élet, piszkálódással, nevetéssel, veszekedéssel, sértődéssel, kibéküléssel, meg ami kell; egy idő után visszajöttem a mi házunkba, és most itt ülök, bloggggolok, zenéket töltögetek Grannyék gépére, meg ilyesmik. És olvasgatok. Meg várom a holnapot.
Még mindig király ez a karácsonyi szünet :)
Karácsony napja
Késői kelés, reggeli forró csoki maradék sütivel; pokrócba csavarva ültünk a kanapén és karácsonyi koncertet néztünk (filharmonikusok valami olasz városban – a család imád mindent ami olasz) (nagyon csinos reneszánsz ruhák voltak rajtuk). Utána Grandpa is kibontotta az ajándékát, ami egy dvd volt, Róma madártávlatból; üzembe helyeztem a laptopot, és folytattuk a filmezést. Azután megint gitár; megjött a család egy része (idősebb lány, férj, három gyerek – Jenny és a két öccse) reggeli ajándékbontás. Nagy meglepetésemre én is kaptam ajándékot (népmese gyűjteményt, hármat). A nap hátralévő része lézengéssel, ajándékbontogatással, olvasással és alvással telt; az egész délutánra szükségünk volt, hogy kipihenjük a karácsonyeste fáradalmait. Vacsorára jött kettes számú fiú harmas számú feleséggel és két kislánnyal; a gyerekeknek még mindig volt bontani való ajándék...
Lassan kezdek leereszteni a nagy nyüzsi meg a vizsgaidőszak után.
Lassan kezdek leereszteni a nagy nyüzsi meg a vizsgaidőszak után.
Christmas Eve
Már kora reggeltől kezdve zajlott az élet a házban. Granny rádöbbent, hogy még semmi nem áll készen az esti rohamhoz; első körben felhivott mindenkit és megtiltotta nekik hogy hat óránál előbb jöjjenek, mert semmi nem lesz még kész. Második körben idegeskedni kezdett, hogy nincs elég kaja a várható negyven-egynéhány emberre; azonnal megindult a konyhában a sürgés (első lépésként eltávolitottuk a tébláboló Grandpa-t az útból, elküldtük garázst takaritani); kapcsoltunk zenét (ir karácsonyi dalok, Blackmore’s Night és egyéb nyalánkságok, amiket együtt énekeltünk) és nekiálltunk a főzésnek. Királyi többes; én apritottam, ő főzött. Saláták, chilli, pulyka, minden ami szem-szájnak ingere. Egy idő után Granny rájött hogy a munka nem halad rendesen, mert be nem állt a szánk (mesemondók egymás közt, ha), ezért inkább felküldött a gitárért az emeletre, és a munkamegosztás változott: én gitároztam, ő főzött. Hamarosan befutott Jenny is, kedvenc kicsi cheerleaderem (rövidgatyában és papucsban) és talált nekem új feladatot: bevonultunk a nappaliba ajándékokat csomagolni (folyamatsoan csacsogott, elsősorban azt kifogásolta, hogy három éve ugyanaz a csomagolópapir, azután mesélt a barátjáról, a családjáról, fociról, meg minden egyébről, én meg adotgattam neki a celluxot és mosolyogtam – egészen szórakoztató társaság a kiscsaj, nem lehet nem szeretni). Granny bekukkantott hozzánk és megállapitotta, hogy egyenesen bűn ennyi ajándékot látni egy kupacon – nem mondtam nemet, az egész nappali tele volt dobozokkal, padlótól plafonig. A wrapping-project végeztével lett egy kis szabadidőnk; Jenny elhatározta, hogy elmagyarázza nekem az amerikai foci szabályait. Leültünk a baba rajzasztalához a letörölhető rajztáblával, és kis csirlider beszélni kezdett, rajzolni kezdett, neveket meg posztokat meg mindenféle stratégiákat emlegetett, én pedig próbáltam követni. Azt hiszem, kialakult valami egészen halvány foglamam a foci lényegéről – ami máris több mint amire valaha számitottam... bólogattam szorgalmasan. Közben lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is; az első akihez szerencsém volt egy foghijas, vörös hajú hatévesforma kisfiú volt, aki odaállt mellénk, figyelte egy darabig Jenny magyarázatát, aztán fintorgott egyet: „Fogalmam sincs, miről beszélsz.” kuncogtunk; a kissrác megtorpant félúton az ajtó felé, és visszafordult; azzal a pillantással ölni lehetett volna. „Nem tudom felfogni miért talál engem mindenki hirtelen olyan mulatságosnak.” És mindezek után kiderült, hogy Lucian a neve... (na ettől sikeresen padlót fogtam) (igen, az igazi neve, ezt muszáj volt ideirnom a poén kedvéért) (egyébként egyszerre van a születésnapunk).
A ház attól a pillanattól kezdve robbanásszerűen telt meg emberekkel, és szinte azonnal el is vesztettem a fonalat, hogy ki kinek a kicsodája; körülbelül egy tucat kisgyerek és négy tucat felnőtt tobzódott a konyhában, az ebédlőben és a nappaliban. Plusz egy kutya, aki a káosz elől menekülve beköltözött az én szobámba.
Nagyon kedves és mosolygós emberek voltak. Random módon lettem bemutatva nekik, Granny mindenkinek eldicsekedett hogy mesélek meg gitározok. A legidősebb fiuk leült velem meg Jennyvel történelemről beszélgetni; Jenny panaszkodott, hogy megvágták pun háborúkból, mire nagybácsi elhatározta, kihúzza belőle, mennyit is tud valójában.
Életem legérdekesebb élménye a amerikai gondolkodással és tanitással kapcsolatban.
Jenny tökéletesen értette az összefüggéseket. Tudta, miért robbant ki a háború, ki mit miért csinált, hogyan tervezték el a hadvezérek a hadjáratot, ki mibe bukott bele; le tudta vezetni az eseményeket a pun háborúktól Octavianusig; tudta hogy működött a római állam, és apró részletekbe menően ecsetelte a csatákat és ostromokat. Mindezt egyetlen konkrét évszám, név és helynév nélkül. Elképesztő tapasztalat volt; ketten kérdezgettük, segitettünk neki összerakni a dolgot, és rá kellett döbbennem, hogy a kiscsaj gondolkodik. Amiben volt logika, azt tökéletesen értette is; csak az adatokkal volt bajban. Erre még rátett egy lapáttal,a mikor eldicsekedett vele, hogy a stratégiákat azért szereti annyira, mert tiszta amerikai foci; miután elmagyarázta nekem az alapokat, ezzel teljes mértékben egyet kellett értenem. Irt egy listát, ahol Hannibál meg Scipio egyenlőek voltak a Patriots játékosaival; ettől kezdve számára már gyerekjáték volt bármilyen csata leirása (hozzá kell tenni, az alapvető neveket és évszámokat azért tudta, ha rákérdeztünk, csak nem szerette használni őket). Azt is elmesélte, hogy töriórán csatákat kellett tervezniük egymás ellen, és mindenhol az ő stratégiája győzött, mert úgy épitette fel, mint egy focimeccs támadósorát... no comment (pozitiv értelemben. Komolyan. Csináljátok utána.)
Eljött az idő, hogy a gyerekek nekiessenek az ajándékoknak (az alapvető rendszer szerint kinyitnak egy rakat ajándékot karácsony este, és a „titkos” meglepetéseket pedig másnap reggel) mivel népes a család, minden gyerekre egy halom doboz jutott, és megkezdődött a tépkedés, boncolgatás, visongatás. Lucian a konyhába menekült a többiek elől, és a szemeit forgatta; őt egy doboz mágneses épitőkockával lepték meg a nagyszülők, amiből persze azonnal várat kellett épiteni. Leültünk a konyhaasztalhoz; ő épitett és magyarázott, én meg bólogattam. Amikor kész lett a vár, jött a sárkány meg a lovag; Lucian lelkesen mutogatta nekem a csapdákat és a titkos átjárókat, amiken keresztül a gonosz lovagok bejuthatnak az erődbe, és elvághatják a menekülés útját. Egy idő után rádöbbentem, hogy tulajdonképp a gonosz lovagok előnyben vannak, és ezt szóvá is tettem; a kiskölyök felvonta a szemöldökét. „Hát persze. A gonoszok sokkal coolabbak mint a jók. Fekete páncéljuk van.” Ezzel nem tudtam vitába szállni. Főleg amikor hozzátette, hogy a sárkányok is a gonoszokkal vannak, a jókhoz csak kutya jár (Playmobilról van szó, ha valakinek kimaradt volna ez az információ). Egy szó mint száz, a kis vörös csirkefogó belopta magát a szivembe (szegény gyerek. Amerikában komoly előitéletek vannak a fantasyvel és a szerepjátékkal kapcsolatban – szinte olyan súlyosak, mint a rasszizmus. Nem lesz könnyű élete, ha nem növi ki... és nagyon remélem hogy nem fogja :)elképesztően okos kölyök)
Az ajándékbontogatás kezdetével egyidőben eluralkodott a káosz a házban; attól fogva csak a tömegre emlékszem, random beszélgetésre egyetemről meg utazásról, ajándékokkal a kezükben cikázó gyerekekre, utolsó pillanatban elkapott üvegpoharakra és fájdalomküszöböt meghaladó hangzavarra; mozgalmas este volt, az egyszer biztos. És hangulatos is, bár nem a szó hagyományos értelmében... kissé ki is fáradtam tőle, estefelé sikerült beájulnom a szobámban egy órára; Grandpa kopogása ébresztett fel, aki azt szerette volna tudni, gitároznék-e egy kicsit a maradék vendégseregnek (10 óra körül lehetett, addigra megfeleződött a létszám). Gitározni? Bármikor. Kaptam a gitárt meg a kinyomtatott kottákat és levonultam a konyhába; csendes(ebb) beszélgetés, zenélés következtett, azután Granny addig nyaggatott mig elmeséltem a garabonciásos mesét. Utána ő is mesélt egyet (a gyerekek akik még ébren voltak álmélkodva hallgatták) azután megint zenéltem; megettük a maradék sütit, és végül mindenki hazaszállingózott. Éjfélre elcsendesedett a ház.
A ház attól a pillanattól kezdve robbanásszerűen telt meg emberekkel, és szinte azonnal el is vesztettem a fonalat, hogy ki kinek a kicsodája; körülbelül egy tucat kisgyerek és négy tucat felnőtt tobzódott a konyhában, az ebédlőben és a nappaliban. Plusz egy kutya, aki a káosz elől menekülve beköltözött az én szobámba.
Nagyon kedves és mosolygós emberek voltak. Random módon lettem bemutatva nekik, Granny mindenkinek eldicsekedett hogy mesélek meg gitározok. A legidősebb fiuk leült velem meg Jennyvel történelemről beszélgetni; Jenny panaszkodott, hogy megvágták pun háborúkból, mire nagybácsi elhatározta, kihúzza belőle, mennyit is tud valójában.
Életem legérdekesebb élménye a amerikai gondolkodással és tanitással kapcsolatban.
Jenny tökéletesen értette az összefüggéseket. Tudta, miért robbant ki a háború, ki mit miért csinált, hogyan tervezték el a hadvezérek a hadjáratot, ki mibe bukott bele; le tudta vezetni az eseményeket a pun háborúktól Octavianusig; tudta hogy működött a római állam, és apró részletekbe menően ecsetelte a csatákat és ostromokat. Mindezt egyetlen konkrét évszám, név és helynév nélkül. Elképesztő tapasztalat volt; ketten kérdezgettük, segitettünk neki összerakni a dolgot, és rá kellett döbbennem, hogy a kiscsaj gondolkodik. Amiben volt logika, azt tökéletesen értette is; csak az adatokkal volt bajban. Erre még rátett egy lapáttal,a mikor eldicsekedett vele, hogy a stratégiákat azért szereti annyira, mert tiszta amerikai foci; miután elmagyarázta nekem az alapokat, ezzel teljes mértékben egyet kellett értenem. Irt egy listát, ahol Hannibál meg Scipio egyenlőek voltak a Patriots játékosaival; ettől kezdve számára már gyerekjáték volt bármilyen csata leirása (hozzá kell tenni, az alapvető neveket és évszámokat azért tudta, ha rákérdeztünk, csak nem szerette használni őket). Azt is elmesélte, hogy töriórán csatákat kellett tervezniük egymás ellen, és mindenhol az ő stratégiája győzött, mert úgy épitette fel, mint egy focimeccs támadósorát... no comment (pozitiv értelemben. Komolyan. Csináljátok utána.)
Eljött az idő, hogy a gyerekek nekiessenek az ajándékoknak (az alapvető rendszer szerint kinyitnak egy rakat ajándékot karácsony este, és a „titkos” meglepetéseket pedig másnap reggel) mivel népes a család, minden gyerekre egy halom doboz jutott, és megkezdődött a tépkedés, boncolgatás, visongatás. Lucian a konyhába menekült a többiek elől, és a szemeit forgatta; őt egy doboz mágneses épitőkockával lepték meg a nagyszülők, amiből persze azonnal várat kellett épiteni. Leültünk a konyhaasztalhoz; ő épitett és magyarázott, én meg bólogattam. Amikor kész lett a vár, jött a sárkány meg a lovag; Lucian lelkesen mutogatta nekem a csapdákat és a titkos átjárókat, amiken keresztül a gonosz lovagok bejuthatnak az erődbe, és elvághatják a menekülés útját. Egy idő után rádöbbentem, hogy tulajdonképp a gonosz lovagok előnyben vannak, és ezt szóvá is tettem; a kiskölyök felvonta a szemöldökét. „Hát persze. A gonoszok sokkal coolabbak mint a jók. Fekete páncéljuk van.” Ezzel nem tudtam vitába szállni. Főleg amikor hozzátette, hogy a sárkányok is a gonoszokkal vannak, a jókhoz csak kutya jár (Playmobilról van szó, ha valakinek kimaradt volna ez az információ). Egy szó mint száz, a kis vörös csirkefogó belopta magát a szivembe (szegény gyerek. Amerikában komoly előitéletek vannak a fantasyvel és a szerepjátékkal kapcsolatban – szinte olyan súlyosak, mint a rasszizmus. Nem lesz könnyű élete, ha nem növi ki... és nagyon remélem hogy nem fogja :)elképesztően okos kölyök)
Az ajándékbontogatás kezdetével egyidőben eluralkodott a káosz a házban; attól fogva csak a tömegre emlékszem, random beszélgetésre egyetemről meg utazásról, ajándékokkal a kezükben cikázó gyerekekre, utolsó pillanatban elkapott üvegpoharakra és fájdalomküszöböt meghaladó hangzavarra; mozgalmas este volt, az egyszer biztos. És hangulatos is, bár nem a szó hagyományos értelmében... kissé ki is fáradtam tőle, estefelé sikerült beájulnom a szobámban egy órára; Grandpa kopogása ébresztett fel, aki azt szerette volna tudni, gitároznék-e egy kicsit a maradék vendégseregnek (10 óra körül lehetett, addigra megfeleződött a létszám). Gitározni? Bármikor. Kaptam a gitárt meg a kinyomtatott kottákat és levonultam a konyhába; csendes(ebb) beszélgetés, zenélés következtett, azután Granny addig nyaggatott mig elmeséltem a garabonciásos mesét. Utána ő is mesélt egyet (a gyerekek akik még ébren voltak álmélkodva hallgatták) azután megint zenéltem; megettük a maradék sütit, és végül mindenki hazaszállingózott. Éjfélre elcsendesedett a ház.
Érkezés és első reggel
Tegnap este jöttek értem; bepakoltunk a kocsiba, és ezzel számomra hivatalosan is megkezdődött a karácsonyi szünet. Útközben végig beszélgettünk; rengeteg kérdésük volt a magyarokról és Magyarországról úgy általában. Kiderült, hogy Granny (szokásos módszer, kicserélem a neveket; egyébként annak ellenére, hogy nyolcszoros nagymama, nagyon fiatalosan néz ki, negyven-egynéhány évesnek tippeltem volna; mindig nagyon elegáns és mindig mosolyog:) szóval kiderült, hogy újdonsült pótnagyim még ki is kölcsönzött egy rakat könyvet a könyvtárból ahol dolgozik, hogy utánaolvasson kicsiny hazámnak. Na ez egészen meghatott.
Nagyon international család; minden évben lakik náluk cserediák, hozzá vannak szokva. Grandpa olasz származású, Granny ir plusz német (tipikus sváb le se tagadhatja :D ), mindketten olasz állampolgárok is az amerikai mellett. A házuk szép nagy és tágas és nagyon csinos, a világ minden tájáról összehordott kacatokkal tömve (a falu neve Moosup, mellesleg; syerintem nincs a terkepen...); van saját szobám patchworktakarós ággyal és virágos függönyökkel. Rajtuk kivül még a legkisebb lányuk lakik itthon, egy évvel idősebb csak nálam, és van egy tündéri, bár meglehetősen erős akaratú kétéves kislánya (emlitettem már a sváb vérvonalat? :D ) (khm hát igen, megesik az ilyesmi) (a csaj egyébként nagyon jó fej, kissé bolondos, mosolygós) (milyen szerencse hogy immunis vagyok az éjszakai gyereksirásra, a kis pocok a szomszéd szobában alszik).
Este tűzoltó bevásárlást csináltunk útközben hazafelé (úgy értem, gyorsan beszereztünk néhány nagyon fontos dolgot vacsorára. Nem tűzoltókat vásároltunk.), azután letelepedtünk a konyhában, megvacsoráztunk és beszélgettünk (a magyar útikönyvet lapozgattam és válaszolgattam a szünet nélkül záporozó kérdésekre, mint pl. hogy mekkora egy pulikutya és mit tesz az ember a gulyáslevesbe és hogy ünnepeljük-e a Szent István napot). Gandpa egy idő után elvonult aludni, igy csak ketten maradtunk, Granny meg én; ő pitét sütött, és teát ittam, és beszélgettünk könyvekről, mesékről, mesemondókról, a családunkról (az övéket egyszerűen lehetetlen kibogozni...), ételekről, utazásról, meg mindenről ami eszünkbe jutott; mire észbe kaptunk, éjfél volt...
Kora reggeli kelés, tea, áfonyás fánk, indulás Providencebe reggeli misére (a csalad szokásos vasárnapi kirándulása) (igen, az a Providence, nem, nem néztem a sorozatot). A családról kiderült hogy hivő katolikusok (Grannyiék legalábbis), a templom gyönyörű volt és a mise is, egy lány énekelte a zsoltárokat, egészen elképesztően gyönyörűen... mise után körbekocsikáztak velem egy kicsit a városban, hogy lássam az egyetemi negyedet (kövezzetek meg, nem tudom melyik egyetem, de benne van az Ivy League-ben... Brown?), ami eléggé csinos volt; utána átléptük az olasz negyed határait, amit onnan lehetett tudni (nem, nem a Keresztapa zenéje szólt) hogy piros-fehér-zöldre változott minden karácsonyi dekoráció, egészen otthon éreztem magam. Megálltunk a fedett piacnál (egy mézeskalácsbolt előtt sikerült leparkolnunk, aminek különlegesen tündéri kirakata volt), befurakodtunk a karácsony előtti bevásárlását végző tömeg sorai közé; a piac egyik sarkát egy zsebkendőnyi cukrászda foglalta el, ami két pultból és két asztalkából állt; az egyiket sikeresen le is foglaltunk magunknak. Miközben emberek nyüzsögtek körülöttünk és a szomszéd asztalnál egy rakás olasz fickó hangosan beszélgetett, megittuk a kávénkat / forró csokinkat (első osztályú, ötcsillagos), és Granny meg én újra elmerültünk a mesemondóvilágban; Grandpa egy idő után otthagyott minket és nekikezdett a bevásárlásnak nélkülünk. A piac tele volt olasz kajákkal, tésztákkal, sajtokkal, olajbogyóval és minden finomsággal, amiktől azonnal Róma-hangulatom támadt; a tömegben egy nagy fehér bajszos bácsi cikázott egy tálca süteménnyel, és mindenkinek Buon Natale-t kivánt (a süti pilótakeksz volt, egyébként). Végül diadalmasan elhagytuk a terepet sok sok barna papirzacskóval megpakolva; az egyikben még meleg kenyér volt, amit a kocsiban el is majszoltunk majdnem egészen.
A délután a csendes (?) készülődés jegyében telt: beszélgettünk (ide ki is tehetném a pontot, mert gyakorlatilag egész nap be nem állt a szánk), tüzet raktunk a kandallóban, zenét hallgattunk (megosztottam velük az én zenéimet, mutattam nekik magyar népzenét amit nagyon szerettek stb.), fotókat nézegettünk (eldicsekedtem a szép reneszánsz bandámmal, szivecske ide, mire Granny előrángatta a saját reneszénsz ruháját a szekrényből... Mert ez egy ilyen család), azután Granny felhivta egy ismerősét, beszélt vele valamit, és fél órával később a fickó felbukkant egy gitárral! Igen igen igen! Újra volt gitár a kezemben! Totál el volt hangolva és fémhúros volt ami szét is marta a kezem azonnal, de kit érdekel... szépen felhangoltam és nekiálltam plömpögni, kissé bátortalanul mert a négy gyerekből kettő operaénekes egy meg zenetanár, szóval feltételeztem hogy hallottak már nálam jobbat is. De nagyon élvezték. Időközben beállitott Jenny, az unoka, majdnemtizenöt éves virgonc és szókimondó kis csirlider, aki leült velem Patriots versus Miami Dolphins meccset nézni és beavatott az amerikai foci rejtelmeibe. Ragaszkodó, jópofa csaj, a fotelban kuporgós csacsogós fajta; gyorsan megkedveltük egymást, miután egy-egy döntetlent játszottunk izlésből (én tettem egy megjegyzést a csirliderekre, ő meg az animésekre, azután bevallottuk egymásnak a valóságot és jót nevettünk). Egész estig nálunk lógott, és holnap visszajön; gitároztam neki, zenéket kerestünk az interneten, együtt vacsoráztunk. Időközben hazajött a család másik fele is a bölcsödéből; attól kezdve műanyag állatkerttel játszottam a padlón, zenét hallgattunk, birkóztunk, és kergettük a lakásban őfelségét (a gyerekzene itt is oly szörnyű mint otthon, haha – nagy ölelééééés). Édes egy kislány; szőke kékszemű tejfehér, negyedrészt afrikai negyedrészt indián... :D
Csendes vacsora utáni teázgatással zártuk a napot, hármasban, Granny Gandpa meg én; most meg itt ülök a patchworkos takarón és irom a blogomat. Éljen éljen.
Nagyon international család; minden évben lakik náluk cserediák, hozzá vannak szokva. Grandpa olasz származású, Granny ir plusz német (tipikus sváb le se tagadhatja :D ), mindketten olasz állampolgárok is az amerikai mellett. A házuk szép nagy és tágas és nagyon csinos, a világ minden tájáról összehordott kacatokkal tömve (a falu neve Moosup, mellesleg; syerintem nincs a terkepen...); van saját szobám patchworktakarós ággyal és virágos függönyökkel. Rajtuk kivül még a legkisebb lányuk lakik itthon, egy évvel idősebb csak nálam, és van egy tündéri, bár meglehetősen erős akaratú kétéves kislánya (emlitettem már a sváb vérvonalat? :D ) (khm hát igen, megesik az ilyesmi) (a csaj egyébként nagyon jó fej, kissé bolondos, mosolygós) (milyen szerencse hogy immunis vagyok az éjszakai gyereksirásra, a kis pocok a szomszéd szobában alszik).
Este tűzoltó bevásárlást csináltunk útközben hazafelé (úgy értem, gyorsan beszereztünk néhány nagyon fontos dolgot vacsorára. Nem tűzoltókat vásároltunk.), azután letelepedtünk a konyhában, megvacsoráztunk és beszélgettünk (a magyar útikönyvet lapozgattam és válaszolgattam a szünet nélkül záporozó kérdésekre, mint pl. hogy mekkora egy pulikutya és mit tesz az ember a gulyáslevesbe és hogy ünnepeljük-e a Szent István napot). Gandpa egy idő után elvonult aludni, igy csak ketten maradtunk, Granny meg én; ő pitét sütött, és teát ittam, és beszélgettünk könyvekről, mesékről, mesemondókról, a családunkról (az övéket egyszerűen lehetetlen kibogozni...), ételekről, utazásról, meg mindenről ami eszünkbe jutott; mire észbe kaptunk, éjfél volt...
Kora reggeli kelés, tea, áfonyás fánk, indulás Providencebe reggeli misére (a csalad szokásos vasárnapi kirándulása) (igen, az a Providence, nem, nem néztem a sorozatot). A családról kiderült hogy hivő katolikusok (Grannyiék legalábbis), a templom gyönyörű volt és a mise is, egy lány énekelte a zsoltárokat, egészen elképesztően gyönyörűen... mise után körbekocsikáztak velem egy kicsit a városban, hogy lássam az egyetemi negyedet (kövezzetek meg, nem tudom melyik egyetem, de benne van az Ivy League-ben... Brown?), ami eléggé csinos volt; utána átléptük az olasz negyed határait, amit onnan lehetett tudni (nem, nem a Keresztapa zenéje szólt) hogy piros-fehér-zöldre változott minden karácsonyi dekoráció, egészen otthon éreztem magam. Megálltunk a fedett piacnál (egy mézeskalácsbolt előtt sikerült leparkolnunk, aminek különlegesen tündéri kirakata volt), befurakodtunk a karácsony előtti bevásárlását végző tömeg sorai közé; a piac egyik sarkát egy zsebkendőnyi cukrászda foglalta el, ami két pultból és két asztalkából állt; az egyiket sikeresen le is foglaltunk magunknak. Miközben emberek nyüzsögtek körülöttünk és a szomszéd asztalnál egy rakás olasz fickó hangosan beszélgetett, megittuk a kávénkat / forró csokinkat (első osztályú, ötcsillagos), és Granny meg én újra elmerültünk a mesemondóvilágban; Grandpa egy idő után otthagyott minket és nekikezdett a bevásárlásnak nélkülünk. A piac tele volt olasz kajákkal, tésztákkal, sajtokkal, olajbogyóval és minden finomsággal, amiktől azonnal Róma-hangulatom támadt; a tömegben egy nagy fehér bajszos bácsi cikázott egy tálca süteménnyel, és mindenkinek Buon Natale-t kivánt (a süti pilótakeksz volt, egyébként). Végül diadalmasan elhagytuk a terepet sok sok barna papirzacskóval megpakolva; az egyikben még meleg kenyér volt, amit a kocsiban el is majszoltunk majdnem egészen.
A délután a csendes (?) készülődés jegyében telt: beszélgettünk (ide ki is tehetném a pontot, mert gyakorlatilag egész nap be nem állt a szánk), tüzet raktunk a kandallóban, zenét hallgattunk (megosztottam velük az én zenéimet, mutattam nekik magyar népzenét amit nagyon szerettek stb.), fotókat nézegettünk (eldicsekedtem a szép reneszánsz bandámmal, szivecske ide, mire Granny előrángatta a saját reneszénsz ruháját a szekrényből... Mert ez egy ilyen család), azután Granny felhivta egy ismerősét, beszélt vele valamit, és fél órával később a fickó felbukkant egy gitárral! Igen igen igen! Újra volt gitár a kezemben! Totál el volt hangolva és fémhúros volt ami szét is marta a kezem azonnal, de kit érdekel... szépen felhangoltam és nekiálltam plömpögni, kissé bátortalanul mert a négy gyerekből kettő operaénekes egy meg zenetanár, szóval feltételeztem hogy hallottak már nálam jobbat is. De nagyon élvezték. Időközben beállitott Jenny, az unoka, majdnemtizenöt éves virgonc és szókimondó kis csirlider, aki leült velem Patriots versus Miami Dolphins meccset nézni és beavatott az amerikai foci rejtelmeibe. Ragaszkodó, jópofa csaj, a fotelban kuporgós csacsogós fajta; gyorsan megkedveltük egymást, miután egy-egy döntetlent játszottunk izlésből (én tettem egy megjegyzést a csirliderekre, ő meg az animésekre, azután bevallottuk egymásnak a valóságot és jót nevettünk). Egész estig nálunk lógott, és holnap visszajön; gitároztam neki, zenéket kerestünk az interneten, együtt vacsoráztunk. Időközben hazajött a család másik fele is a bölcsödéből; attól kezdve műanyag állatkerttel játszottam a padlón, zenét hallgattunk, birkóztunk, és kergettük a lakásban őfelségét (a gyerekzene itt is oly szörnyű mint otthon, haha – nagy ölelééééés). Édes egy kislány; szőke kékszemű tejfehér, negyedrészt afrikai negyedrészt indián... :D
Csendes vacsora utáni teázgatással zártuk a napot, hármasban, Granny Gandpa meg én; most meg itt ülök a patchworkos takarón és irom a blogomat. Éljen éljen.
2007. december 22., szombat
Boldog Karácsonyt!
Nemsokára indulok: egy mesemondó családnál töltöm a karácsonyt meg az újévet (nem messze innen egy kisebb városban). Blogolni valószinűleg fogok majd, csak kevesebbet.

Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt és Vidám Újévet!!!!
(Igen, ez én vagyok mint karácsonyi manó / trickster / Puck / satöbbi. Puszi nektek :)
2007. december 20., csütörtök
Kata nagyszemű babái
Ma elkisértem Katát az általános iskolába hogy elbúcsúzhasson a gyerekektől (és útközben ne rabolja el a heremóka). Végre megnézhettem élőben a nagyszemű babákat, akikről annyit mesélt (aki nem érti miről beszélek az még most látogasson el Kata blogjára, link balra fenn. Mondom balra. Mondom fenn.)
Tündériek voltak. Amikor odaértünk, még üres volt a terem; segitettünk a tanárnőnek tányérokat és poharakat osztani szét az asztalokra és ebédet melegiteni (ünnepi ebéd volt, utolsó tanitási nap) a mikróban. Azután befutott az osztály is; picik voltak, csillogó szeműek, hangosak és örökmozgók. Látszott, hogy nagyon szeretik Katát, mert fürtökben lógtak róla egész idő alatt. Töltögettük nekik az innivalót, osztottuk a salátát; mindenki egyszerre beszélt, percenként váltott helyet, és részemről vidáman elmerültem a bábeli zűrzavarban - a pockok vegyesen használták az angolt és a spanyolt, és egy idő után rájöttem, hogy én is... (elsősorban arra voltak kiváncsiak, hogy Kata tesója vagyok-e:). Azután előkerült Kata fényképezőgépe, és... hát igen, elszabadult a pokol. Úgy tűnt, mindenki egyszerre akar minden fotón rajta lenni, de komoly gondot okozott nekik egy helyben maradni a villantás erejéig... addig még csak-csak uraltuk a helyzetet, amig Katánál meg válam volt a gép, de amikor az első kisfiú megkaparintotta, végképp elvesztettük a fonalat... (meg a gépet). Közben elkezdtek gyerekek tapadni rám is teljesen random módon; poharakat töltöttem újra, nyakláncokat csodáltam meg, rajzokat szedtem össze a padlóról, fotókat csináltam, fotókon szerepeltem, fotókat dicsértem meg, neveket kérdeztem meg és felejtettem el, szóval teljes volt a vidám zűrzavar. Megvártuk, mig mindenki sorra kerül a fotógép mindkét oldalán, és a gyerekek megkapják az ebéd utáni cukrot és sütit, amivel aztán szépen letelepedtek; ekkor jött el az ajándékozás ideje (a múltkori bevásárlás során válogatott matchboxok és hajcsatok kerültek kiosztásra). Újra kitört a káosz.
Kata majd biztos részletesebben ir az egészről; lényeg, hogy megint kitörtek rajtam az anyai ösztönök, elemi erővel; a gyerekek pedig tündériek voltak és vidámak és hangosak és ragaszkodók. Fényképek később.
Tündériek voltak. Amikor odaértünk, még üres volt a terem; segitettünk a tanárnőnek tányérokat és poharakat osztani szét az asztalokra és ebédet melegiteni (ünnepi ebéd volt, utolsó tanitási nap) a mikróban. Azután befutott az osztály is; picik voltak, csillogó szeműek, hangosak és örökmozgók. Látszott, hogy nagyon szeretik Katát, mert fürtökben lógtak róla egész idő alatt. Töltögettük nekik az innivalót, osztottuk a salátát; mindenki egyszerre beszélt, percenként váltott helyet, és részemről vidáman elmerültem a bábeli zűrzavarban - a pockok vegyesen használták az angolt és a spanyolt, és egy idő után rájöttem, hogy én is... (elsősorban arra voltak kiváncsiak, hogy Kata tesója vagyok-e:). Azután előkerült Kata fényképezőgépe, és... hát igen, elszabadult a pokol. Úgy tűnt, mindenki egyszerre akar minden fotón rajta lenni, de komoly gondot okozott nekik egy helyben maradni a villantás erejéig... addig még csak-csak uraltuk a helyzetet, amig Katánál meg válam volt a gép, de amikor az első kisfiú megkaparintotta, végképp elvesztettük a fonalat... (meg a gépet). Közben elkezdtek gyerekek tapadni rám is teljesen random módon; poharakat töltöttem újra, nyakláncokat csodáltam meg, rajzokat szedtem össze a padlóról, fotókat csináltam, fotókon szerepeltem, fotókat dicsértem meg, neveket kérdeztem meg és felejtettem el, szóval teljes volt a vidám zűrzavar. Megvártuk, mig mindenki sorra kerül a fotógép mindkét oldalán, és a gyerekek megkapják az ebéd utáni cukrot és sütit, amivel aztán szépen letelepedtek; ekkor jött el az ajándékozás ideje (a múltkori bevásárlás során válogatott matchboxok és hajcsatok kerültek kiosztásra). Újra kitört a káosz.
Kata majd biztos részletesebben ir az egészről; lényeg, hogy megint kitörtek rajtam az anyai ösztönök, elemi erővel; a gyerekek pedig tündériek voltak és vidámak és hangosak és ragaszkodók. Fényképek később.
Vizsgák
Két vizsgám volt. (Lebukik és fedezéket keres, átkok elleni amuletteket lengetve)
Csak a félreértések elkerülése miatt: nem azért volt kettő, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem azért, mert öt kurzusom volt összesen. És nem azért volt öt kurzusom összesen, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert egy kurzus heti három (tan)órát jelent, és mindegyikre készülni kell (igen, úgy mint a gimiben). És nem azért volt öt kurzusra két vizsgám, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert a másik három kurzusra beadandó dolgozatokat irtunk, sokat. Jah, és kathakból volt fellépésünk is.
Nah, most hogy ezt tisztáztuk (sokadszor, de nem utoljára), ime a vizsgák. Tudom, hogy már majd' meghaltok a kiváncsiságtól (körülnéz: Öö... hahó? Van itt valaki?...)
Antropológia.
Irásbeli (jah, el is felejtettem, itt minden vizsga irásbeli, a szóbelinek a gondolatától is leesik az álluk - "De hát az nem fair!" - tény, hogy az egyetlen dolog, amit a szóbeliből valójában tanulni lehet, az a fellépés és public speaking - de nézzünk szembe a tényekkel, vizsgahelyzetben még senki nem tanult meg előadni, az amcsiknak meg nem is hiányzik, őket már szereplésre képzik kiskoruk óta).
A vizsga első része 25 feleletválasztós kérdés (aki szerint ez könnyű... az menjen a sunyiba :D ) (Most komolyan. A vizsga nehéz volt, de fair, ami azt jelenti, hogy minden gond nélkül megoldottad - ha elolvastad a feladott könyveket). Második része 6 fogalom, amiből ötre kell válaszolni, de ha tudja az ember mind a hatot, pluszpontot kap. Harmadik rész esszé, négyből egyet kell választani; ezek általános kérdések az olvasmányok összehasonlitásáról, példákkal alátámasztva.
Klasszika (Na jó, szex. Mármint az ókorban. Vizsgára való felkészülés gyanánt... hümm, Rómát néztem. És nem, nem gyakorlati vizsga volt. Ezért lányok is részt vehettek rajta...:)
Első rész, 14 rövid kérdés, amiből kilencre kellett válaszolni (ezek tárgyi tudást igényeltek: szövegfelismerést vagy szereplők meghatározását, pl. ki volt Lucretia és miért lett öngyilkos, vagy hogy sorolj fel szexualitással kapcsolatos jeleneteket a Daphnisz és Chloé-ból... utóbbi egyébként professzor úr véleménye szerint az ókori világ Kék Lagúnája, az ember vagy elalszik az elején, vagy könnyesre röhögi magát...)
Második rész, 4 esszé, amiből kettőt kellett megirni.
A vizsgákra általában 2 vagy 3 órája van az embernek - a legtöbben hamarabb befejezik. Nem voltak nehezek - valószinüleg azért, mert a hozzájuk szükséges tudást év közben már jórészt megszereztük és feldolgoztuk. Különben sokkal nagyobb bajban lettem volna a tegnap esti nemtanulok-parti után...
Csak a félreértések elkerülése miatt: nem azért volt kettő, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem azért, mert öt kurzusom volt összesen. És nem azért volt öt kurzusom összesen, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert egy kurzus heti három (tan)órát jelent, és mindegyikre készülni kell (igen, úgy mint a gimiben). És nem azért volt öt kurzusra két vizsgám, mert az amerikaiak ostoba és lusta dögök akik egész félévben csak vakaróznak, hanem mert a másik három kurzusra beadandó dolgozatokat irtunk, sokat. Jah, és kathakból volt fellépésünk is.
Nah, most hogy ezt tisztáztuk (sokadszor, de nem utoljára), ime a vizsgák. Tudom, hogy már majd' meghaltok a kiváncsiságtól (körülnéz: Öö... hahó? Van itt valaki?...)
Antropológia.
Irásbeli (jah, el is felejtettem, itt minden vizsga irásbeli, a szóbelinek a gondolatától is leesik az álluk - "De hát az nem fair!" - tény, hogy az egyetlen dolog, amit a szóbeliből valójában tanulni lehet, az a fellépés és public speaking - de nézzünk szembe a tényekkel, vizsgahelyzetben még senki nem tanult meg előadni, az amcsiknak meg nem is hiányzik, őket már szereplésre képzik kiskoruk óta).
A vizsga első része 25 feleletválasztós kérdés (aki szerint ez könnyű... az menjen a sunyiba :D ) (Most komolyan. A vizsga nehéz volt, de fair, ami azt jelenti, hogy minden gond nélkül megoldottad - ha elolvastad a feladott könyveket). Második része 6 fogalom, amiből ötre kell válaszolni, de ha tudja az ember mind a hatot, pluszpontot kap. Harmadik rész esszé, négyből egyet kell választani; ezek általános kérdések az olvasmányok összehasonlitásáról, példákkal alátámasztva.
Klasszika (Na jó, szex. Mármint az ókorban. Vizsgára való felkészülés gyanánt... hümm, Rómát néztem. És nem, nem gyakorlati vizsga volt. Ezért lányok is részt vehettek rajta...:)
Első rész, 14 rövid kérdés, amiből kilencre kellett válaszolni (ezek tárgyi tudást igényeltek: szövegfelismerést vagy szereplők meghatározását, pl. ki volt Lucretia és miért lett öngyilkos, vagy hogy sorolj fel szexualitással kapcsolatos jeleneteket a Daphnisz és Chloé-ból... utóbbi egyébként professzor úr véleménye szerint az ókori világ Kék Lagúnája, az ember vagy elalszik az elején, vagy könnyesre röhögi magát...)
Második rész, 4 esszé, amiből kettőt kellett megirni.
A vizsgákra általában 2 vagy 3 órája van az embernek - a legtöbben hamarabb befejezik. Nem voltak nehezek - valószinüleg azért, mert a hozzájuk szükséges tudást év közben már jórészt megszereztük és feldolgoztuk. Különben sokkal nagyobb bajban lettem volna a tegnap esti nemtanulok-parti után...
Éééés... ennyi!
Ma reggel hivatalosan is befejeződött a vizsgaidőszakom; most már csak hátra kell dőlni, és várni az osztályzatokat és készülni a karácsonyra és olyan elmés dolgokkal foglalni el magam, mint spanyol nyelvű animék nézése (Naruto. Vessetek a mókusok elé.), bevásárlás Katával, szoba kitakaritása (piha), és.... ööö... izé... még több videó nézése?
A következő bejegyzésekben majd részletezem as iskolai dolgokat is, ez most csak egy... olyan kis izé... olyan kis micsodákkal... tegnap estefelé még megvoltak a dolgok... de senki nem tudja hová lettek...
(Vizsga utáni agyhalál. Dang.)
Végre volt időm elmenni fodrászhoz is, amiről kiderült hogy újabb kultúrsokk, mert ideát nem minden fodrász fest hajat, csak vágnak. Szóval át lettem irányitva egy másik fodrászhoz, aki szerencsére nyitva is volt, jó fej is volt, szabad is volt éppen, és festeni is tudott (orosz volt, egyébként). Erdemény: csillogó vörös hajzuhatag, háttérben sodródó rózsaszirmok, tincseken megcsillanó téli napsugár, lassitott felvételben lobogó frizura, kósza tincsek mögül átvillanó tekintet, úristen, nekem az agyamra mentek az animék. Öhöm.
Voltunk vásárolni is (igen, megint), letámadtuk a Marshall's-t és szereztem trickster-nadrágot (térdig érő kockás gatya) meg trickster-mellényt (rövid, zöld, himzett és nagyon mókás), akik szoktak velem MSNezni azok majd látják is. Mindent egybevetve azt hiszem Puck eluralkodott rajtam: minden ruhám zöld, vörös a hajam, vigyorgok, sokadszorra hallgatom az Original Prankster-t ("original, yeeeah") és fejjel lefelé lógok. Már amikor (lásd fotó).
A campus lassan kiürül. A kolesz egy pestisjárvány szinteréhez hasonlit: aki elhagyja a szobáját, annak sárga cetlit kell tűznie az ajtóra, és napról napra több a sárga cetli, miközben egyre halkabb a környék. Kisérteties. Külön felhivták rá a figyelmünket, hogy a könyvtár karácsony napján sajnos zárva lesz (ettől aztán lekékültünk. Karácsony napján? No way! Hogy képzelik?!)
Úgy elrepült ez a félév, mintha kirántották volna a lábunk alól a szőnyeget (sóhaj, szem sarkában elmorzsolt könnycsepp ami lehullás közben megcsillan a napnyugta fényében - Heero Yui style - szállingózó hópihék, magányos hegedű... na jó, most már komolyan elég volt...:)
Rátérek inkább az iskolai témákra.
A következő bejegyzésekben majd részletezem as iskolai dolgokat is, ez most csak egy... olyan kis izé... olyan kis micsodákkal... tegnap estefelé még megvoltak a dolgok... de senki nem tudja hová lettek...
(Vizsga utáni agyhalál. Dang.)
Végre volt időm elmenni fodrászhoz is, amiről kiderült hogy újabb kultúrsokk, mert ideát nem minden fodrász fest hajat, csak vágnak. Szóval át lettem irányitva egy másik fodrászhoz, aki szerencsére nyitva is volt, jó fej is volt, szabad is volt éppen, és festeni is tudott (orosz volt, egyébként). Erdemény: csillogó vörös hajzuhatag, háttérben sodródó rózsaszirmok, tincseken megcsillanó téli napsugár, lassitott felvételben lobogó frizura, kósza tincsek mögül átvillanó tekintet, úristen, nekem az agyamra mentek az animék. Öhöm.
Voltunk vásárolni is (igen, megint), letámadtuk a Marshall's-t és szereztem trickster-nadrágot (térdig érő kockás gatya) meg trickster-mellényt (rövid, zöld, himzett és nagyon mókás), akik szoktak velem MSNezni azok majd látják is. Mindent egybevetve azt hiszem Puck eluralkodott rajtam: minden ruhám zöld, vörös a hajam, vigyorgok, sokadszorra hallgatom az Original Prankster-t ("original, yeeeah") és fejjel lefelé lógok. Már amikor (lásd fotó).
A campus lassan kiürül. A kolesz egy pestisjárvány szinteréhez hasonlit: aki elhagyja a szobáját, annak sárga cetlit kell tűznie az ajtóra, és napról napra több a sárga cetli, miközben egyre halkabb a környék. Kisérteties. Külön felhivták rá a figyelmünket, hogy a könyvtár karácsony napján sajnos zárva lesz (ettől aztán lekékültünk. Karácsony napján? No way! Hogy képzelik?!)
Úgy elrepült ez a félév, mintha kirántották volna a lábunk alól a szőnyeget (sóhaj, szem sarkában elmorzsolt könnycsepp ami lehullás közben megcsillan a napnyugta fényében - Heero Yui style - szállingózó hópihék, magányos hegedű... na jó, most már komolyan elég volt...:)
Rátérek inkább az iskolai témákra.
2007. december 18., kedd
Időjárás-jelentés
Süt a nap, süvit a szél. Az utak lefagytak; a hó is megkeményedett, lehet rajta Legolast játszani, ha elég ügyes és könnyű vagy, és nem szakadsz be félúton. Persze erre csak a tündék képesek (az a sok lökött pipacszabáló).
Na, ennyit mára.
Na, ennyit mára.
2007. december 16., vasárnap
P.S.
Alábbi bejegyzés jól mutatja, mi történik ha egy gyönyörű legenda találkozik a hozzá tökéletesen illő zenével, szöveggel, és egy kissé kialvatlan, túlkáprázott mesemondóval... (és a havas téli éjszakával. Yay. Blame it on the snow.)
Mese, zene, mesemondó
Gőzerővel kéne tanulnom az év végi vizsgákra - ehelyett sikerült egész estére kiütnöm magam.
Akik olvasták már a Fátyol nélkül cimű irományomat, azok tudják, miről beszélek, akik nem... hm, azoknak össze kéne foglalnom...
A lényeg, hogy van egy ír legenda, ami egy tündérhercegnőről szól... abban az időben, amikor az emberek meghóditották Irországot, és a sidhe népe visszavonulni kényszerült a dombok alatti birodalomba. Fátylakat kezdtek viselni, ami eltakarta őket és a világukat a halandók szemei elől. Eithne egy nap elvesztette a saját fátylát, és örökre ezen az oldalon ragadt; élete hátralévő részét egy zárdában élte le, apácák között.
Eddig a történet; nemrég irtam belőle egy novellát. Mivel nem voltam biztos az alapokban, irtam Richardnak (talán még emlékeztek rá, ő az égbőlpottyant ír mesemondó), és ő volt olyan kedves elküldeni nekem az eredeti történetet...
Megjegyzés: én eddig csak a mese tizsoros összefoglalóját ismertem... amiből néhány lényeges dolog kimaradt...
És most itt ülök a koleszszobában, a Within Temptation Somewhere cimű számát hallgatom (khm... sokadszor), és bőgök egy hatszáz éves kelta legenda felett...
Akik olvasták már a Fátyol nélkül cimű irományomat, azok tudják, miről beszélek, akik nem... hm, azoknak össze kéne foglalnom...
A lényeg, hogy van egy ír legenda, ami egy tündérhercegnőről szól... abban az időben, amikor az emberek meghóditották Irországot, és a sidhe népe visszavonulni kényszerült a dombok alatti birodalomba. Fátylakat kezdtek viselni, ami eltakarta őket és a világukat a halandók szemei elől. Eithne egy nap elvesztette a saját fátylát, és örökre ezen az oldalon ragadt; élete hátralévő részét egy zárdában élte le, apácák között.
Eddig a történet; nemrég irtam belőle egy novellát. Mivel nem voltam biztos az alapokban, irtam Richardnak (talán még emlékeztek rá, ő az égbőlpottyant ír mesemondó), és ő volt olyan kedves elküldeni nekem az eredeti történetet...
Megjegyzés: én eddig csak a mese tizsoros összefoglalóját ismertem... amiből néhány lényeges dolog kimaradt...
És most itt ülök a koleszszobában, a Within Temptation Somewhere cimű számát hallgatom (khm... sokadszor), és bőgök egy hatszáz éves kelta legenda felett...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)