Hamar kiderült, hogy Lethannak sincs több fogalma a navigálásról, mint nekem (az is kész csoda hogy az egyetemet megtalálta), igy aztán az út hátralévő részében megosztottuk a munkát: ő vezetett, én olvastam a térképet, ő kiszúrta a táblát, én szóltam merre menjen, ő eltévedt, én megmondtam előre, ő megfordult, én megkerestem a visszautat, és kezdődött minden elölről.
Na jó, valójában csak kétszer tévedtünk el, és hamar vissza is találtunk (egyébként jól vezet a srác, minden nagymama nyugodjon meg. Ezek itt tizenhat évesen kezdik). Végül aztán megérkeztünk Woburnbe, a városba ami sohasme alszik mert teljesen halott, de legalább közel van Bostonhoz és van egy helyes kis szállodája. Valójában két helyes kis szállodája van, amit a sajét bőrünkön tapasztaltunk, mivel első körben nem kis elégedettséggel leparkoltunk egy böhömnagy, csillivilli épület előtt, amiről kiderült, hogy nem, nem itt van a szállásunk, hanem abban a kisebb dobozban az utca túloldalán. De azért a kisebb dobozhoz is járt saját fürdőszoba és reggeli (És két ágy. Két külön ágy.) Becsekkoltunk, ledobtuk a hátizsákot, visszaültünk a kocsiba, elgurultunk a vasútállomásig, felültünk a vonatra, és olyan négy-öt óra tájékán már Bostonban is voltunk, készen bármiféle mókára (és valami kajára, mert már kopogtak a szemeink). Csak a tradició kedvéért eltévedtünk egyszer a metróban is (amiről azt hittem hogy úgy működik mint minden normális metrótérkép a rómaiak óta, de nem úgy működött. Mármint a térkép. Ami hatfelé ágazik.)
Namármost, Bostonban... hát igen. Két szó. Minusz. Farneheit. Lemondtunk a kivilágitott utcákon való sétálgatás élményéről.
Ehelyett úgy határoztunk, első utunk a 5Wits nevű helyre fog vezetni, ami elég érdekes és szokatlan szórakozást kivánt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése