Boston Reloaded 3 - Szépművészetek

Kis hiján az egész pénteki napot sikerült a Szépművészeti Múzeumban eltöltenünk. Egészen pontosan 7 órát. És korántsem értünk a végére.
Úgy is jellemzhetnénk a múzeum gyűjteményét, hogy "Egyiptom, és az emberiség történelmének többi része" - a nyakamat rá, hogy a látottak jó 80%-a egyiptomi volt (ellenben a rómaiakat méltatlan módon elhanyagolták, és görög vázából jóval többet láttunk, mint amennyi egészséges).
A múzeum hatalmas (ott is sikerült eltévednünk kétszer) ("Let's get lost! Yes! We can do it!"); a klasszikus kiállitásokon hihetetlen mennyiségű anyag van, de maga az elrendezés nem túl izgalmas, inkább egy kissé zsúfolt (és persze fotózni meg nem lehet, és ha lehetne se lehetne mert a világitás a legtöbb helyen a majdnem jó és a komolyan szörnyű közti skálán mozog). De persze a látottak kárpótoltak mindenért.
A múzeum másik szárnyát kitevő keleti gyűjtemény már sokkal izgalmasabban volt berendezve: felépitettek mindenféle ázsiai belső tereket: egy kinai házat kertestül, egy japán buddhista szentélyt (ahol tiszteletlen kuncogásban törtem ki Miroku, Buddha of the Future méltóságos szobra előtt), egy másik japán házat, és egy fél iszlám mecsetet. Nagyon hangulatos kiállitást sikerült teremteniük vele.
Technológia terén végül a közép- és dél-amerikai szekció vitte el a pálmát, pusztán azért, mert volt egy nagy digitális asztaluk ami érintőképernyőként működött, és mindenféle klassz dolgokat lehetett rajta játszani, hogy információhoz jusson az ember, például képeket húzgálni ide-oda az ujjunkkal, tisztára mint egy vezérlőpult a Csillagok Háborújából, ezzel aztán el is szórakoztunk egy jó darabig (és közben érdekes információkat szereztünk a maya kerámiaművességről).
Lethan kedvéért lekiismeretesen megnéztük a modern részleget is, ami igazából elég mókásnak bizonyult - az aktuális kiállitáson olyan darabok szerepeltek, melyek nem olyan anyagból vannak mint aminek látszanak (fából faragott gyűrött selyemkendőktől az üvegből öntött textilig). A modern német fotózás kiállitás is jópofa volt, meg a modern japán a nagy szines elefánttal, és persze ott volt a 18-20. századi részleg a folyosó végén jó sok impresszionista festővel akikkel lehet villogni művelt társaságban (haha, újabb Szivek Szállodája emlék, kinek ismerős?).
Mivel nem akartuk elhagyni a múzeumot holmi junk food kedvéért, a múzeum kávézójában ebédeltünk - amiről kiderült, hogy valami egészen csillivilli sznob egy hely, asztalhoz ültetős pincérrel és olyan étlappal, ami az én angol szókincsemen teljesen kifogott... és Lethanén úgyszintén. Végül ráböktünk valami franciának tűnő kajára (elképzeltük hogy a pincér hátraüvölt a konyhára: "Hé Joe, még két .... - ide jön a háromsoros francia kaja -, igyekezz vazze!") A szerencsejátékosok izgalmával vártuk, mi sül ki a dologból - én végül sonkás szendvicset kaptam mustárral és lencsesalátával (azt hiszem, ez az élmény egészen szimbolikus értelemmel bir a szépművészetre úgy általában).
Van egy bizonyos pont, ami után az ember már nem képes több új információt befogadni egy adott múzeumtól (aha, igen, újabb váza, aha, igen, újabb szobor). Na, mi három órával csúsztunk túl ezen a ponton.
De nagyon megérte.