Mesék és könyvek

Azt hiszem, egy hét alatt Granny és én sikeresen az egész család agyára mentünk. És élveztük.
Grannyről mint mesemondóról el kell ismerni, hogy egészen kivételes, és az izlése sokban hasonlit az enyémre. Ugyanazokat a meséket szeretjük, ugyanúgy gondolkodunk róluk, még a stilusunk is hasonló (leszámitva a tényt hogy ő fényévekkel jobb és tapasztaltabb). Valahányszor szóba kerül valami amit mindketten ismerünk, vége nincs a meséknek, legyen szó karácsony estéről, családi ebédről, kocsiútról vagy vacsoráról. „És azt ismered, hogy...” „És azt tudtad, hogy ő tulajdonképpen...” „Abban a változatban, amit én ismerek...”
A családtagok általában az ilyen spontán mesekitörésekre különféle módokon reagálnak. Grandpa hátradől és elnéző mosollyal tudomásul veszi, hogy ő számunkra most megszűnt létezni (vagy csak mellékes szerepet tölt be, pl. ő vezeti az autót). A gyerekek a szemüket forgatják, vállat vonnak és elvonulnak egy másik szobába, vagy kuncognak és legyintenek. Az unokák persze csillogó szemekkel kapnak minden történeten, de őket nem láttuk karácsony óta.
Mi persze ilyenkor érezzük magunkat a legjobban. Ma délelőtt például kazettáról meghallgattuk a Beowulfot egy nagyon nagyon jó mesemondó (értsd: nem jut eszembe a fickó neve) előadásában – hát ahhoz képest hogy 10 éves kortól ajánlott, helyenként még nekem is felszaladt a szemöldököm. A legjobb Beowulf-előadás volt, amit valaha hallottam; hátborzongató, brutális és grafikus. Amikor kedvenc hősünk kitépi Grendel karját, a mesemondó hallható élvezettel ecsetelte, hogy pattantak el az inak, és fordult ki a csont az izületből; idősebb fiúnak épp ekkor sikerült beszambáznia a szobába, és kissé elkerekedtek a szemei. Hogy a leirástól-e, vagy attól, hogy Granny meg én csillogó szemekkel és mosolyogva hallgattuk, annak megállapitására nem vállalkozom...
Megszámolni sem tudom, hány mesemorzsát szedegettem össze, mióta itt vagyok. Megegyeztünk, hogy irunk egymásnak egy-egy listát kedvenc könyveinkről és meséinkről, amiket „mindenképp el kell olvasnod, biztosan imádnád”. Az enyém lassan három oldalra rúg, Granny még csak gondolatban tervezi a sajátját... és persze szorgalmasan jegyzetelek. A mai gyöngyszem A Sárkány Szeme; egy egyszerűbb verzióját szoktam mesélni, de a teljesebb, amit Grannytől hallottam, tizszer olyan lenyűgöző... (tudjátok, ez az a mese, ahol a falra festett sárkány életre kel... ha nem tudjátok, az se baj, majd elmesélem :) És egy másik, Bagoly Szomorú Története, Haitiról – még sosem hallottam hozzá hasonlót.
Tegnap este bezárkóztunk a szobámba estimesélni (bögre tea, pokróc – bezárt ajtó a családi őrület kirekesztésére). Granny részéről egy egészen különleges haiti mese (Tayzanne) és egy indián legenda (Hold és a Vidra) hangzott el, részemről meg a Nap Lánya és a Sárkányherceg. Nem is tudom, mikor mondtak nekem esti mesét utoljára... mindenestere nagyon klassz élmény volt.
Azután ott volt persze a könyvesbolt. Grannyre rájött a viszketegség, hogy menjünk könyvesboltba; mivel mióta itt vagyok, csak az amazon.com-on garázdálkodtam, természetesen beleegyeztem a javaslatba, és szegény Grandpa megint kocsikázhatott velünk és hallgathatta ahogy Granny Connecticut állam jelenlegi és korábbi hivatalos trubadúrjairól tartott előadást (mert itt ilyen is van ám, kéremszépen. Állami trubadúr).
A könyvesbolt széééép nagy volt és szines és érdekes; el is tűntünk benne vagy három órára. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy az egyik sarkát egy kávézó foglalta el; az ember bemegy, rendel egy kávét, leül egy könyvvel és olvas. Komolyan. És meg sem kell vennie a könyvet előtte. Végigtúrtuk az egész Mitológia-szekciót ától zéig (voltak mindenféle nyalánkságok; „Ezt ismered?” „Jónak tűnik” „Hallottam már róla, de nem olvastam” „Ez megvan otthon, nagyon jó könyv” „Hm, ez is érdekes” „Mutasd a tartalomjegyzéket” azután persze el kellett olvasni legalább egy mesét az érdekesebbjéből, hogy lássuk megéri-e). Azután, mig Granny a gyerekszekció labirintusában bolyongott (új könyveket keresett a könyvtár számára), és tettem egy kiruccanást a Képregény, Manga és Szerepjáték polcok között... elég csinos gyűjteményük volt mindkettőből... (bár a jobbról-balra mangák még mindig a frászt hozzák rám, és a Sandman összes le volt celofánozva, és nem lehetett kibontani). Amikor Grandpa már végképp kezdte feladni a reményt, hogy valaha elszabadulunk, végül mégiscsak távozásra adtuk a fejünket... ja, elfelejtettem mondani: a karácsonyi könyveim egyikéről kiderült, hogy már megvan, és Granny ragaszkodott hozzá, hogy ez esetben megtartja magának, és vesz nekem egy másikat; szóval hosszas töprengés után egy izlandi mesegyűjteménnyel lettem gazdagabb (Hildur, Queen of the Elves) – mivel lehetetlen volt dönteni, úgy határoztam, hogy találomra felütöm az esélyes könyveket, és amelyik a legmeggyőzőbb történettel rukkol elő, azt fogom választani – ez a csinos kis kötet lett a győztes, a Fekete Iskola cimű szösszenettel...
És a mesélés csak zajlik tovább és tovább.