Le a kalappal - a tanárok előtt

Most, egy héttel az új félév kezdete előtt, össznépileg még egyszer rajongok egy sort az itteni tanáraimért.
Elkezdtem nyári gyakorlatok után keresgélni (hátha nem sikerül bekönyörögni magam a Storytelling Center-be), találtam is mindenféle érdekest (jó szokásom szerint olyan helyekkel kezdem ahová földi halandó nem kerül be - Metropolitan Museum of Art, Museum of Natural History, és a Smithsonian Intézet - igen, ahol Dr. Bones dolgozik, hehe...). Sajna az elsőt majdnem sikerült is lecsúsznom, pénteken van a határidő, úgyhogy megkezdődött a papirok után való rohangálás, és olyan akadályok leküzdése, mint magyar nyelvű kurzuslista, tanári ajánlás, vagy kedvenc tanulmányi tanácsadóm csirkeagya. Bár határozottan ez utóbbi vette el a legtöbb évet az életemből, azért az ajánlásokkal is meggyűlt a bajom - még mindig téli szünet van, tanár egy szál se a campuson, a mentorom akinek meg a dolga lenne ilyesmit irni most ment szülési szabadságra. Tegnap este aztán kinomban kiküldtem egy emailt minden volt tanáromnak hogy hátha, hátha sikerül ajánlást szereznem péntek előt...
Ma reggelre mindannyian válaszoltak. És a maga módján mindegyikük el is intézte, hogy megkapjam az ajánlást péntekig. Nem hittem a szememnek.
(Lelkesedés itt kezdődik) Soká éljenek a kedvenc tanáraim! Kis mosolygós Indiana Jones az antropológia tanszékről; vidám és hangos Kalandmesterünk; az ártatlan zseni az ókorosoktól a glóriával a feje felett; és persze cinikus öreg professzorunk az angol tanszék tornyában. Éljen, éljen, éljen. (Lelkesedés vége)
(Ja, és éljen gyönyörű és kedves kathak-tanárnőnk is, akinek ugyan nem irtam, mert ő csak meghivott előadó a suliban, de azért szeretjük őt is)