Boston Reloaded 2 - Enter Lara Croft (én)

"Valamiféle 3D interaktiv mozi" ennyi információ állt rendelkezésünkre, amikor besétáltunk a barátságos (és meleg) kis kávézóba. Első látásra halvány utalásokat figyeltünk meg a film témájával kapcsolatban: padlótól plafonig minden egyiptomi volt, könyvek, asztalok, függönyök, plusz az ajándékbolt, és a sarokban árválkodó ásatási sátor. Néhány fiatal srác meg csaj kedvesen mosolyogva eladták nekünk a jegyeket, de a dolog lényegéhez még mindig nem jutottunk közelebb; nem baj, gondoltunk, egyszer mindent ki kell próbálni. AZután megérkezett egy újabb fiatal srác, akit a többiek szembesitettek a ténnyel, hogy aznap esti csoportja két főből áll, amit ő derűs vigyorral fogadott. Betessékelt minket az ásatási sátorba.
Azután halálosan komoly fejjel előadta nekünk, hogy amikor épitkezni akartak az adott helyen Bostonban, a munkások hogy, hogy nem egy egyiptomi sirba botlottak az előző ház roncsai alatt. X. Y. Professzor a Harvardról persze azonnal a helyszinre sietett, hogy megkezdje a feltárásokat, de sajnos a kripta ajtaja bezárult mögötte, és ez két éve volt. Mit volt mit tenni, barátaink emeltek egy ajándékboltot a sir fölé, és csináltak némi profitot belőle (itt már nagyon röhögtünk mind a hárman). Ezek után köszöntött minket mint hivatásos régészeket (itt meg aztán igazán jó kedvem lett), akik majd segitenek bejutni a kriptába. Felhivta az ásatás vezetőjét telefonon, aki azonnal meg is adta nekünk az utasitásokat, valamint mindenféle csapdákról meg átkokról beszélt, amit vezetőnk sürgősen túlüvöltött, hevesen integetve és bizonygatva, hogy "kicsit zakkant az öreg". Na itt kattant be nálam a Dungeons and Dragons (vagy akármilyen más szerepjáték) fokozat (szegény Lethannak persze sejtelme sincs ilyesmiről): ha azt mondják, hogy valahol nincs csapda, akkor 150%, hogy az elkövetkező órákban másba sem botlunk majd, mint csapdákba... (és ettől aztán már igazán fülig ért a szám). Lelkes vezetőnk (akinek első dolga volt közölni velünk, hogy lövése nincs a régészethez és a felfedezéshez úgy általában) a kezünbe nyomott egy-egy elemlámpát, és áttessékelt minket egy függöny mögé, ahol egy hatalmas és elég élethűen felépitett sziklafalba vágva egy egyiptomi sirkamra ajtaja tornyosult.
Első feladat: ki kellett nyitni.
Nem fogom részletesen leirni, mi minden várt ránk az elkövetkező egy órában, mert nem akarok poénokat lelőni, hátha valaki kedvet kap és elmegy kipróbálni.
Lényeg a lényeg, a 5Wits tulajdonképpen egy elég jól kitalált, roppant mókás, dungeonös-titkosajtós-csapdás-rejtvénymegoldós élő szerepjáték. Annak minden sztereotipiájával és imádnivaló fordulatával együtt. Amikor például vezetőnk maga előtt terelt minket a sirkamrába, már mindketten tudtuk, hogy az ajtó majd ijesztő dörrenéssel bezárul a hátunk mögött, elvágva a visszafelé vezető utat; szóltam is neki, hogy odatehetné a ládát, amit a kezében tartogat, de persze nem hallgatott rám az ostoba. És az ajtó ijesztő dörrenéssel bezárult a hátunk mögött, elvágva a visszafelé vezető utat. És amint ránk borult a félhomály, feléledtek bennem az ősi szerepjátékos ösztönök.
Tulajdonképpen jó is, hogy nem csoporttal voltunk (bár néhány feladatnál - pl. gigantikus szobor elmozditása - határozottan jól jött volna némi segitség; vezetőnknek nem sok haszna volt, mert a szerepe láthatóan abból állt, hogy fel-alá rohangál és pánikol és mindenki más agyára megy), mert igy volt egyfajta klasszikus harcos/régész - és - sidekick hangulata a dolognak (szegény Lethan) és még jobban beleélhettük magunkat a kalandba, melyet felszabadultan végig is laracroftoztam / tiacarrérérztem. Voltak ügyességi és bátorsági feladványok, és egy csomó logikai fejtörő (most hogy belegondolok, tulajdonképp majdnem egyenlő módon vettük ki a részünk a megoldásukból - erre tartja az ember a sidekicket, jajjj de gonosz lettem hirtelen, pfuj), meg persze a klasszikus leszakadó mennyezet (azt hiszem a vezetőnk nem csipett engem, mert amikor nagyon beleélte magát a szerepébe és sikoltozni kezdett hogy mind meghalunk, rádörrentem hogy fogja be a száját és jöjjön segiteni, falmászáshoz nem kell régész diploma).
Végül aztán a fáraó szelleme meglelte végső nyughelyét, mi meg a belső sirkamrát, ami lelombozó módon tök üres volt (számitottunk egy kis zsákmányra, de hát tiz dolcsiért mit várjon az ember), és egy kis ajtón keresztül visszatértünk a valódi világba.
Mindent egybevetve azt kell mondanom, klassz játék volt, és egyetérettünk benne, mennyire kár hogy nincs több pályájuk, csak ez az egy, és azt is csak egyszer élvezet végigjátszani. Gagyi volt és szerpejátékszerű, de ha lenne még tiz ilyen, befizetnék mind a tizre.
Gyöngyszem a halott fáraó szellemétől: "Jól vigyázzatok, nyomorult halandók, ez a feladvány a legszörnyűbb mint között! Ha csak egy apró hibát is vétetek - adni fogok nektek egy újabb lehetőséget!"

Megéhezvén a nagy kalandra visszalátogattunk kedvenc bostoni Tahócsehómba, ahol a kaja változatlanul jó volt, a kiszolgálás változatlanul tahó, az élőzene egészen király, és a biztonsági őrök új pólókat viseltek, melyeken ez állt: "Security (Save Yourself)"