Tündérmesék chilei módra (Népmesék nyomában a világ körül 27. - Chile)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

A mai nappal megérkeztünk Dél-Amerikába! Az elkövetkező 12 hetet itt töltjük majd. 

Cuentos folklóricos chilenos
Primera antología
Yolando Pino Saavedra
Editorial Universitaria, 1973.
(Spanyolul nem olvasóknak: Ugyanebből a gyűjtésből készült angol nyelvű válogatás is, Folktales of Chile címmel)

Keskeny kis kötet, összesen 25 mese van benne. Egy sokkal nagyobb, háromkötetes néprajzi gyűjtésből válogatták, tudományos ismeretterjesztő célzattal; a meséken kívül csak egy rövid chilei szószedetet tartalmaz, illetve egy mesetípus-mutatót. Mind a huszonöt történet Európában is ismert tündérmese-típusok helyi változata; helyi ízt leginkább nyelvezetükben és apró részleteikben mutatnak. Olvasás közben jöttem rá, hog feltehetően direkt így válogatták, és a sorozat későbbi kötetei térnek ki majd a bennszülött mesékre is. Aki tehát chilei indián mesékre kíváncsi (spanyolul), annak ajánlom ugyanezen szerző Cuentos Mapuches de Chile kötetét.

Fénypontok

A kedvencem talán a Széttáncolt cipellők chilei változata volt - A királylány, aki a mór herceghez járt játszani. Itt egyetlen lány van csak, aki minden éjszaka elszakít hét pár cipellőt, míg egy mór herceghez megy látogatóba a világ végére. A mese érdekesen össze van kombinálva azzal a típussal, ahol az úton levő királykisasszonynak mindenféle kérdéseket tesznek fel, amikre meg kell találnia, és hazafelé menet elmondania, a válaszokat.
Tetszett az "elrejtett lélek" mesei motívum helyi megoldása - Lélektelen Test -, ahol a gonosz óriás lelkét kell megtalálni - itt a következőképpen működött a dolog: Lagúnában lakik egy tigris, tigrisben van egy oroszlán, oroszlánban van egy róka, rókában van egy galamb, galambban van egy tojás. Az is tetszett, hogy ebben a mesében nem barátságos állatok segítették a királyfit, hanem egyenesen ő maga változott állatokká, és győzte le a tigrist, oroszlánt, stb. Szintén ebben a mesében a fiú a húgát mentette meg az óriástól, és együtt uralkodtak utána az elnyert királyságon.

Kép innen

Mókás volt a Majomkirálylány (a mi Macskacicónk helyi verziója) történetében a mozzanat, ahol a királyfi feleségül vette az elvarázsolt majmocskát, még mielőtt tudta volna, hogy királylány. Egy vándor pap adta össze őket, aki magában így elmélkedett: "Milyen kár, hogy egy ilyen jó kiállású legény csak egy majmot talált magának feleségül! De Isten tudja, mi a célja vele. Összeadom őket." Dicséretes hozzáállás.
Az Aranyszarvú bika meséjében (Szépség és a szörnyeteg) helyi jellegzetesség volt, hogy a férjét kereső lány a különböző szelek házaiba tért be, és kérdezgette őket, látták-e a kedvesét. A legtöbb szél nevét meg kellett keresnem az Interneten, mert tipikusan chilei szavakat használtak rájuk.
Érdekes volt a Három elrabolt királylány meséjében, hogy megtudtuk, hogyan változtak a lányok naranccsá. A legtöbb ilyen típusú mese onnan szokott indulni, hogy egy királyfi megkapja a három narancsot, és amikor felvágja őket, kiugranak belőlük a tündérlányok - ez viszont azzal kezdődött, hogy egy királyi apa túlságosan féltette a lányait, és egy öregasszony segítségével naranccsá változtatta őket. (A narancsokat persze ugyanúgy elrabolták...)

Kapcsolatok

Gyakorlatilag mind a huszonöt mese ismert típusokba tartozott. Magyar szemmel külön érdekes lehet a Varázstükör című, ami a Mindent látó királylány helyi változata (a sikeres elrejtő itt nem rózsabokor, hanem egy róka, aki a királykisasszony széke alá bújtatja el a szegény fiút). A Három elrabolt királylány gyakorlatilag a Fehérlófiával egyezett meg - itt sasmadár hozta ki a fiút az alvilágból, aki a két vádliját vágta le, hogy erőt adjon a hátasának. Nagyon érdekes volt a Kalapvári kisasszony chilei verziója is, amelyben a lány szőrmebunda vagy álruha helyett egy fából faragott bábu belsejébe bújt be, és így szökött meg az apja elől.

Törpeszarvas egyébként Chilében is van
Pudunak hívják

Természetesen Chilében is akad trickster. Jelen esetben a Szarvas volt az (szokatlan módon), aki túljárt a Róka, az Oroszlán, és egyéb állatok eszén. Sok rövidke történet szólt róla az egyik fejezetben; jó néhány ismerős volt más tricksterektől, például a a Törpeszarvastól. Még a klasszikus kátránybábus mese is felbukkant, igaz, itt kátrány helyett mézzel fogták be a bajkeverőt.

Hova tovább?
Bolíviába. Ott már bennszülött mesék is lesznek...

ETSUCon 2017: Kockaforma mesemondás

A tavalyi év kiruccanása után idén is meghívtak egykori alma materembe előadást tartani a szokásos éves animeconra. Az ETSUCon az elmúlt hat év alatt szépen kinőtte magát; egészen messziről is érkeznek rá vendégek, hogy két napra elmerüljenek animében, képregényben, szerepjátékban, és mindenféle egyéb kockaságokban. Mivel egy időre ez lesz az utolsó évem Amerikában, kitettem magamért: A könyveim mellett ezúttal kitűzőket is gyártottam (különböző szuperképességek vannak rajtuk), sőt, még arra is vettem a fáradságot, hogy beöltözzek, mint egy tisztességes geek girl. Életem első cosplay élménye volt, és bár eléggé lustára vettem a figurát, teljes mértékben megérte.

A jemezt az új Hawkeye képregényekből loptam; Kate Bishop, az íjász szuperhős ifjabb tanítványa, már régóta az egyik nagy kedvencem a Marvel univerzumban. A ruha maga nem volt nagy durranás, de a paróka nagyon mókás élmény volt - míg tucatjával jöttek oda hozzám vadidegenek, hogy pacsit adjanak vagy megdicsérjék a pólómat, addig hat közeli jóbarátom ment el szó nélkül mellettem, sőt, a saját szülőanyám is csak másodjára ismert fel a képen. Még azok is, akik rájöttek, ki vagyok, azt hitték, hogy a saját hajamat festettem be a jelmez kedvéért... Íjat és tegezt sajnos a fegyverekre vonatkozó szabályok miatt nem vihettem be a rendezvényre, de sebaj, majd készítek máshol fotókat velük.

A program maga a tavalyihoz hasonló módon zajlott. A hétvége nagy részét az árusok termében töltöttem az asztalomnál, ahol könyveket árultam és dedikáltam, és segítettem embereknek kibogarászni a kitűzők közül a kedvenc szuperképességeiket. Végül a két nap alatt nagyjából húsz példány kelt el a könyvemből, és jó pár tucat kitűző is; tisztes bevétel volt, és nagyon pozitív élmény. Emellett két előadást is tartottam, egyet szombaton, egyet pedig vasárnap. Az előbbi mesemondással telt, a szuperhősös mesegyűjteményből válogattam hozzá; most már azt is elmondhatom, hogy meséltem cosplay jelmezben (nem beszélve az elfekről, zombikról, és anime-karakterekről, akik a közönségben ültek). Utóbbi a disszertációm témájából került ki; online fórumos szerepjátékokról beszéltem, és arról, miért érdemes elmerülni bennük. Ez egészen népszerű panel volt a con méreteihez (és a vasárnap délutáni időponthoz) képest; több, mint húsz látogató tévedt rá be, és sok remek kérdést is feltettek a végén.

Persze egy rendes kocka rendezvény nem az igazi mindenféle random kockulás nélkül. Íme, a hétvége kiemelkedő vegyes apróságai, amik megadták a con semmihez sem hasonlítható hangulatát:

1. Egy tízévesforma Hermione vásárolt egy példányt a könyvemből; az anyukája azt mondta, ez volt az első dolog, amire a saját pénzéből költött. Ettől egészen elérzékenyültem.

2. Belefutottam a tavalyi Lokiba, aki azon nyavajgott, hogy unalmas a rendezvény. Faképnél hagytam.

3. Negan, vállán az elmaradhatatlan baseballütővel, megállt az asztalomnál, és hosszasan ecsetelte, miért van szükség Hollywoodban a sokféleségre és a reprezentációra.

4. Egy furry, aki tetőtől talpig sivatagi rókának volt öltözve, megengedte, hogy megsimogassam a fülét, majd, mivel a mancsai nem fértek bele a kitűzős dobozba, az orrával turkált a szuperképességek között.

5. Deadpool szembe jött a folyosón. Szó nélkül pacsiztunk egyet és mentünk tovább.

6. Vettem egy apró horgolt sárkányt, és egy apró horgolt Deadpoolt. Egy lány elsétált mellettem, észrevette a sárkányt, megállt, előhalászott egy ugyanolyat a táskájából, odanyomta az orrát az én sárkányoméhoz, majd elszaladt.

7. Egy srác Johnny Depp összes karakterének volt beöltözve. Egyszerre.

8. Egy Jedi lovag egy anime harcossal vívott meg pont a mi asztalunk előtt. A Jedi győzött.

9. Egy lány megállt az asztalomnál, elmesélte készülő fantasy regénye történetét, majd figyelmeztetett, hogy ne lopjam el.

10. Néha nehéz volt megállapítani, hogy valaki Supernatural-szereplőnek öltözött-e, vagy csak simán Tennessee-i lakos.

11. Rögtön két Mononoke hercegnő állt meg egyszerre az asztalomnál kitűzőket gyártani, és vagy fél órát tárgyalták, melyikük hogyan rakta össze a jelmezét.

12. Egy srác Masznak öltözve táncolt fel-alá a folyosón az öltönye alá rejtett hangszóróból áradó zenére.

13. Megöleltem egy T-Rexet.

14. Egy lány a saját rajzait és festményeit árulta. Néhányukban felismertem nép- és tündérmeséket, és megálltam beszélgetni vele; kiderült, hogy nagyon szereti a meséket és legendákat, és mivel kevés ember ismeri őket, szereti a rajzok mellé el is mondani mindegyiket. Miután vagy fél órát beszélgettünk spontán a kedvenc történeteinkről, úgy döntöttünk, cserélünk: Én adtam neki egy példányt a könyvemből, ő pedig adott nekem egy rakat rajzot - az egyikhez mese is járt, egy ír történet, amit eddig nem ismertem, de teljesen lenyűgözött. Már ezért az egyért megérte az egész hétvége. Nem gyakran fizetnek az embernek mesével a mai világban.

15. Talán azt szeretem a legjobban a kockaforma emberekben, hogy mekkora lelkesedéssel tudnak beszélni a kedvenc témáikról - legyen szó tévésorozatokról, képregényekről, számítógépes játékokról, vagy bármi másról, amiben szeretnek elmerülni. A hétvége folyamán rengeteg ilyen lelkendezős párbeszédben volt részem, és mindegyikük teljesen felvillanyozott; jó érzés olyan közösségben lenni, ahol nem nézik az embert félőrültnek, vagy pislognak rá értetlenül, amikor lepacsizik valakivel afeletti örömében, hogy ugyanabba a Harry Potter házba tartoznak (majd elvitatkozik róla, hogy a Hollóhátnak a könyves vagy a filmes színei voltak-e jobbak). Szó esett többek között arról, én melyik szuperképességet választanám saját magamnak, és miért; hogy hány formája létezhet a teleportálásnak; hogy melyik volt a legjobb dal a Moanából; hogy hogyan születnek az Alien királynők, és ez miért érdekes; hogy a Stranger Things Barbarája vissza fog-e térni a következő évadban; hogy ígéretes-e a Wonder Woman film; hogy hogyan működik a gyakorlatban az Attack on Titan kötéltáncos szerkója (jelmezes bemutatóval, természetesen); hogy logikus volt-e a genetikai háttér Korra Legendájában; hogy mi lenne, ha Iron Fist meleg lenne az új Netflix sorozatban; hogy mitől kenyérmacska a kenyérmacska; és hogy Boba Fett menő-e vagy sem (itt majdnem felborult egy asztal). Tulajdonképpen mindegy volt, hogy éppen az asztal körül állunk-e, vagy az öltözőben lógatjuk a lábunk, vagy sorban állunk a mosdó előtt, vagy a jól megérdemelt vasárnap esti pizzát fogyasztjuk a szervezőkkel; nagyon könnyű volt társalgást kezdeményezni valakivel, vagy leginkább bárkivel, akinek messziről felismertük az érdeklődési köreit. Otthon éreztem magam.

Lelkendezéssel, beszélgetéssel, pacsizással, és régen látott jó barátokkal töltött, zseniális két nap volt. A parókát pedig megtartom...

Feminista Magyar Népmesék 52. - A tündértó titka

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

A tündértó titka

A történet

Kép innen

Amikor a tündérek elhagyják a Csallóközt, és vége szakad az aranykornak, varázserejük része a vizekben marad, ahol olyan sokáig laktak. A hiedelem szerint ha egy lány Anna napját követő holdtöltekor megfürdik a cikolaszigeti Tündértó vizében, szebb, egészségesebb, és vonzóbb lesz, mint előtte volt (és "azé a legényé lesz, akit szeret").
A mese főhőse Ágnes, aki "piszle-poszla," vagyis a falubeliek szerint csúnya, vézna lány, sokat gúnyolják, a fiúk nem törődnek vele, ami nagyon fáj neki. Amikor Anna-nap után a lányok fürödni indulnak, nem tart velük, inkább otthon sírdogál - de végül csak nekiindul ő is a tónak, és egy félreeső helyen a vízbe ugrik (túl szégyenlős ahhoz, hogy levetkőzzön). Pista, egy falubeli legény, aki látta a síró lányt és rosszat sejtett, még épp idejében ér oda, hogy kihúzza a fuldokló Ágnest, akinek a ruhái megteltek vízzel, és a lábai belegabalyodtak a hínárba. Pista szépnek látja Ágnest úgy, ahogy van; a baleset után elkezd a házához járni "legényes napokon," a két fiatal egymásba szeret, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Mitől feminista?
Ez a mese érdekes kérdés, és sokat töprengtem rajta, belevegyem-e a sorozatba; nagyon sok múlik azon, pontosan hogyan meséli, értelmezi az ember, és mivel csak egy forrásból ismerhető, nehéz megállapítani, az "eredeti" mesemondó milyen céllal mesélte. Végül úgy döntöttem, érdemes írni róla - főleg azért, mert évek óta mesélem, és a legtöbb közönség egyhangúlag ugyanazt a következtetést vonja le belőle: Ez a történet a szépségről, pontosabban annak szubjektív voltáról szól.

Sokszor hallom népmesékkel, tündérmesékkel kapcsolatban, hogy a női szereplőknél a szépségen van a hangsúly - van, aki csak szép, de aki jó, az mindenképpen szép is (cserébe aki csúnya, az általában gonosz is). Bár világviszonylatban ennél sokkal árnyaltabb a helyzet, érdemes megfigyelni, hogy a királykisasszonyok, tündérlányok esetében mindig a "szépséges" a kiemelt jelző - ahogyan a valós életben is már nagyon korán a kinézetre helyeződik a hangsúly.* Azok az emberek, akiket a társadalom szépnek lát, mérhetően könnyebben jutnak előre, és népszerűbbek is; azok pedig, akiket "csúnyának" (avagy rusnyának) bélyegeznek, sokat szenvednek csúfolódástól, kiközösítéstől, vagy az állandósult társadalmi- és médianyomástól, hogy változtassanak, alakítsanak a kinézetükön. Akár a saját egészségük kárára is. 
Pontosan ez történik Ágnes esetében is. A történet végére annyira megviseli a bántalmazás, hogy elindul a tóba ugrani - fontos megjegyezni, hogy nem azért, mert ártani akar magának, hanem azért, mert a tündérvarázsba kapaszkodik, mint utolsó reménybe, hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak, és befogadja a közössége.
Mindig is szerettem ebben a mesében, hogy tulajdonképpen nem a mágiáról szól. Kihallatszik belőle, hogy Pista nem a tó vize miatt szeret bele Ágnesbe. Egyrészt már előtte is megakad rajta a szeme - sőt, empatikus módon észreveszi, hogy valami nincs rendben, és a lány után megy, hogy meggyőződjön róla. Ez nagyon fontos mozzanat, mert a férfiakkal kapcsolatban ma is él az a hamis szterotípia, hogy nem vesznek észre finom jelzéseket ("haragszik rám az asszony, de a fene tudja, miért"). Jó olyan férfi szereplőt látni a mesében, aki nem csak észreveszi a lányt, de azt is, hogy nyomasztja valami - és tesz is ellene. Az empátia pozitív tulajdonság. Másrészt pedig kihallatszik a meséből, hogy a víz nem nagyon tett semmit a szerelem érdekében - a végén meg azt is megtudjuk, hogy Pista járt Ágneshez, és "egymásba szerettek," vagyis a mai értelemben vett ismerkedés veszi át a "mágikus szerelem első pillantásra" helyét. Ez azért külön fontos, mert így Pista nem azért menti meg Ágnest, mert tetszik neki, és Ágnes nem azért szeret bele Pistába, mert megmentette őt (a mese szerint már előtte is tetszett neki). A hősies gesztus nem teszi az ismerkedést feleslegessé.
Összességében véve azért szeretem ezt a mesét mesélni - főleg lányoknak, és főleg gyerekeknek - mert nem csak arról szól, hogy a szépség nem minden, és a "csúnya" lányt is lehet szeretni, de ráadásul arról is szól, hogy a csúfolódásnak, verbális bántalmazásnak igenis komoly következményei lehetnek, és meg tudja keseríteni az emberek életét. Ez pedig a mai világban nagyon fontos üzenet.

*Többen rámutattak már, hogy a mesék szimbolikájában külső szépség alatt minden esetben belső szépséget kell érteni - ez azonban nem változtat a tényen, hogy a külső szépség is hangsúlyosan jelen van a meseszövegekben.

Amit érdemes átgondolni
Sokáig úgy meséltem ezt a történetet, hogy a legények leskelődni voltak a Tündértónál aznap éjszaka, és Pista úgy vette észre Ágnest. Később belegondoltam, hogy a kukkolásból kár viccet csinálni (a srác biztos, hogy nem lesz tőle szerethetőbb karakter), és inkább visszatértem az eredeti verzióhoz.
Egyszer valaki azt is megemlítette, hogy a mesét úgy is lehet értelmezni, mintha azt javasolná a lányoknak, tegyenek kárt magukban, és akkor a fiú majd felfigyel rájuk. Ez az értelmezés nekem ugyan sohasem jutott az eszembe, de el lehet rágódni rajta. Azt hiszem, leginkább ott lehet vele ellenkezni, hogy Ágnes a mesében nem akar kárt tenni magában - azért fuldoklik, mert a ruhája húzza le.

Források
Timaffy L.: A tündértó titka (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1987).
Online itt olvasható.

Megjegyzés
Cikolaszigeten tényleg van tó, meg lehet találni. Táboroztunk ott az Arrabona Diákszínpaddal, és pont ezt a történetet adtuk elő...

Tűzopál és galléros gyík (Népmesék nyomában a világ körül 26. - Ausztrália)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Elérkeztünk Ausztráliához, ami nem csak az utolsó állomás a Csendes-óceán nyugati partján (amíg körbe nem érek újra), de ráadásul az első teljesített földrész (Ausztrália és Óceánia) utolsó állomása is!

The opal that turned into fire
And other stories from the Wangkumara
Janet Mathews
Magabala, 1994.

Eredetileg a címe miatt választottam a könyvet (vonzanak a csillogó dolgok), de egyáltalán nem bántam meg, hogy ez képviseli a kontinenst a kihívásban. A szerző saját gyűjtéséből származó történeteken és hiedelmeken kívül a férje nagyapjának 19. századi gyűjtéseiből is szerepelnek mesék szép számmal - olyan korból és helyekről, amiket csak akkoriban kezdett elérni a gyarmatosítás. Minden történethez kapunk forrásokat és jegyzeteket, és ahol lehet, a mesemondó törzsét és személyét is megemlítik. Kicsit sajnáltam, hogy a törzsekről és a sokat emlegetett mesemondókról nem volt hosszabb ismertető a könyvben (cserébe a gyűjtő nagypapáról több oldalas életrajzot kaptunk), de maguk a történetek még így is lenyűgözőek voltak. A másik dolog, amit hiányoltam a könyvből, az egy részletes térkép - az ausztrál bennszülöttek legendái olyan aprólékosan kapcsolódnak a körülöttük elterülő tájhoz, tavakhoz, folyókhoz, dombokhoz, kövekhez, stb., hogy vizuális segítség nélkül némelyiket nagyon nehezen lehetett követni.

Fénypontok

A könyv elején főleg teremtés- és eredetmítoszok voltak - közöttük néhány olyan is, amik több ezer évre, a tengerszint emelkedésének korára nyúltak vissza, amikor Ausztáliát elvágta a víz a délkelet-ázsiai szigetektől (kb. 8000-6000 évvel ezelőtt). Az egyik legjobb eredetmítosz az volt, ami elmesélte, hogyan eveztek át az állatok Koala vezetésével az idők kezdetén Ausztráliába egy csónakban, amit Bálnától loptak el (Tengeri Csillag elterelte a figyelmét, amiért is Bálna később kilapította őt).

Kis sunyi (kép innen)

Az állatok kinézetét és viselkedési formáit egyébként rengeteg legenda magyarázta a könyvben - az egyik kedvencem az volt, ami szerint Billidhu, a Billegetőcankó (sandpiper) azért oson gyorsan majd dermed meg hirtelen, mert egykor kémkedni küldték egy gyík után, aki tudta, hol lehet vizet találni... Egy másik szerint pedig azért olyan nagyok Weemulee, a Bagoly szemei, mert egykor együtt járt vadászni Willanjee-vel, a szélviharral, aki láthatatlan volt, és szegény madár túl sokat meregette a szemeit, hogy meg tudja pillantani. Szintén tetszett a legenda arról, hogy eredetileg a teknősöknek volt mérgező a harapása, és a kígyóké ártalmatlan - amíg a két törzs gyűlést nem tartott, és meg nem egyezett abban, hogy fejet cserélnek, mert úgy mindenkinek jobb lesz.
Persze az állatokon kívül azért szerepeltek más lények is a mesékben. Volt egy remek utazó-történet, amelyben a vándor hős mindenféle népek földjén gyalogolt keresztül - voltak óriási szúnyogok, emu-lábú emberek (akiket nagyon érdekelt az emberláb), meg olyan emberek is, akinek bokrok nőttek a hátán.

Több legenda szólt a "Szőrös Emberekről", akik a bennszülött mitológia gyakori szellemlényei (óriási, apró, és normál méretű, emberevő és vega kiadásban egyaránt) - őket érdekes volt olvasni már csak azért is, mert központi szerepet játszanak az idén indult Cleverman c. ausztrál fantasy sorozatban, amit nagyon szerettem. Másik nagy kedvenc lényem Gambel Gambel, a bozót szelleme volt, egy nőnemű figura, aki mindenféle színes és látványos illúziókkal (furcsa formájú gombák, színes tollú madarak, érett gyümölcsök, stb.) csalogatta tévútra áldozatait.
Külön érdekesek voltak azok a mesék, amik már említést tettek a gyarmatosításról és annak hatásairól is. Volt egy legenda például, amely az első ló megjelenéséről szólt, és arról, milyen nagy becsben és tiszteletben tartották a bennszülöttek az elkóborolt csikót, amit ők neveltek fel.

Kapcsolatok

Megint csak találtam egy legendát arról, hová vándorol a lélek a halál után. Itt is kalandos utazás várt az elhunytakra, melynek során át kellett sétálnia egy, az óceánon átívelő fatörzsön, megközdeni fügét dobáló gonosz szellemekkel, óriási papagájokkal, stb. Az út során ősök és rokonok segítették az arra érdemeseket.

Több amerikai indián mítoszhoz volt hasonló a történet arról, hogyan lopták el az állatok a tüzet. Itt az éltető lángokat két öregasszony (Patkánykenguru és a Bronzgalamb) őrizte, és az állatok összefogtak, hogy mindenféle tánccal és mókázással elvonják a figyelmüket. Végül egy óvatlan pillanatban Karvaly elragadta tőlük a tüzet, és felgyújtott vele mindent, hogy többé ne lehessen visszatenni a dobozba...

Hősies galléros gyík

Az Özönvíz-mítoszokhoz volt hasonló az a legenda, amelyben az állatok egy kis szigeten rekedtek, és egymás után indultak el egy-egy parázsló bottal, úszva, hogy szárazföldet találjanak. Végül Ga:ni, a hősies Galléros gyík volt egyedül sikeres, de még ő is kis híján megfulladt, és a parázs fekete nyomot hagyott a mellkasán.
Megint csak volt égig érő fa, amin az emberek fel-le közlekedtek, meglátogatva a csillagok között táborozó rokonaikat (a mese szerint nagy volt a forgalom), amíg valaki kicsinyes bosszúból le nem égette. Egy másik legenda szerint két emberevő sas lakott a fa tetején, amiket csak két sámán ('clever man') segítségével lehetett legyőzni; ez a legenda is a fa égésével zárult. Magukról a csillagokról is sok történet szólt - az egyik Hét Nővérként nevezte meg a Fiastyúkot (ahogy a görögök és néhány más nép is), akik az egyiküket szerelmével üldöző vadász elől menekültek az égbe (a vadász az Aldebaran).

Hova tovább?
Lendületet véve, egy nagy ugrással Dél-Amerikába! Chilével folytatjuk az utazást, és megyünk majd lassan észak felé.

Feminista Magyar Népmesék 51. - A szárnyas királyfi

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

A szárnyas királyfi

A történet

Egy királylány beleszeret egy királyfiba, de az apja nem engedi őket összeházasodni - inkább egy toronyba zárja a lányát, remélve, hogy ott senki nem fér majd hozzá. Rosszul gondolja: A királyfinak szárnyai vannak (vagy maga növesztette őket, vagy egy ügyes inas készítette neki), és így nap nap után meg tudja látogatni a szerelmét. Egy nap azonban a királyi apa rajtakapja a szerelmeseket, és éktelen haragra gerjed. A királyfi elrepül, ám a király követi az erdőbe, ahol a kastélya áll (egyes verziókban a fiú a csizmáját hagyja, amolyan Hamupiőkésen, az ablakpárkányon). Katonáival elfogatja és halálra ítéli a királyfit - először agyon akarja lőni a saját lányával együtt, de a királyfi azt kéri, inkább kötözzék össze őket, és vessék együtt le a toronyból. Zuhanás közben a királyfi kiszabadítja a szárnyait (vagy eleve elefelejtették lekötni őket...), és a szerelmespár elmenekül. A királyfi apjának udvarába repülnek, ahol szeretettel fogadják őket.

Mitől feminista?

Az a nagy helyzet, hogy erre a mesére kutatás közben akadtam rá, miután megállapítottam, hogy a magyar hagyomány nem ismeri Aranyhaj mesetípusát - én pedig szerettem volna értekezni egy kicsit toronyba zárt nőkről. Pontosabban arról, mennyire esélytelen és hiábavaló azt gondolni, hogy ha a lányt (lányokat) elzárják a világtól, akkor biztosan nem is támad majd semmiféle gondolatuk a szerelemről vagy a kapcsolatokról.

Ebben az esetben ráadásul, Raponcka boszorkányával ellentétben, az apa zárja el a lányát, remélve, hogy így távol tudja tartani a szerelmétől, akit ő nem lát megfelelő férjnek (mert szegény) (ahhoz képest, hogy királyfi). Férfiúi és apai hatalmát gyakorolva azt hiszi, el tudja tiltani a lányát a külvilágtól, és megőrizni a "tisztaságát" és a saját befolyását felette - és csúfos kudarcot vall, annak ellenére, hogy a mesében nem létezik az Internet... Ilyesmire gyakran van példa a mai világban is; az általános társadalmi elképzelés szerint az apák feladata, hogy megőrizzék leányaikat, és puskával kergessék el a kérőket a környékről, amíg olyan nem akad közöttük, akit az apa is jóváhagy. Többen rámutattak már, hogy ehelyett inkább mondjuk meg lehetne tanítani a lányokat, hogyan válasszanak maguknak megfelelő partnereket, és fel lehetne őket készíteni tudással arra, hogy maguktól, árgus szülői felügyelet nélkül is jó döntéseket hozzanak.
Látványos, hogy a toronyba zárás módszere már a tündérmesékben sem működik. Ha most Raponckáról lenne szó, bedobnám azt is, hogy a lány a torony ellenére simán teherbe esett - a különbség csak annyi volt, hogy nem tudta, mitől vagy hogyan. Szép párhuzam az "abstinence only" felvilágosítással ("csak az önmegtartóztatás" - leginkább felsötétítésnek lehetne nevezni), mely szerint minél kevesebbet mondunk a kamaszoknak a szexről, annál kevesebb kedvük lesz hozzá. Haha.

Az is szép mozzanat, hogy királyfi és királylány már az előtt szeretik egymást, hogy a lányt a toronyba zárnák - nem a kihívás vagy a felfedezés kedvéért repül fel tehát a kérő hozzá (ellentétben más mesékkel), hanem azért, hogy együtt lehessenek. A király erre nem csak a kérőt, hanem a saját lányát is meg akarja gyilkolni - szintén berögződött, ártalmas képzet, hogy a nő "tisztaságát" elveszítve "szégyent" hoz a családra, melyet nem lehet eltörölni, és így "értékét" is elveszíti a hatalommal bíró családtagok szemében.

A királyfi a mindkettejükre kirótt, dühöngő büntetést menekülési útvonallá változtatja gyors észjárása segítségével. És ne feledkezzünk meg a mese végéről sem, mely szerint "Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza." Ez azért fontos mozzanat, mert igenis vannak olyan esetek, amikor egy bántalmazó közegből az egyetlen menekülés a soha vissza nem nézésben rejlik. Vér vagy nem vér, genetika vagy nem genetika, utólagos könyörgés, ígéretek vagy sem, királyfinak és királylánynak van annyi bátorsága és önbecsülése, hogy meg sem állnak odáig, ahol szeretik és befogadják őket. És a szerelmüket. Ez utóbbihoz mindenki tud hasonulni, akit család vagy társadalom üldözött már a választottja miatt.

Amit érdemes átgondolni
A Kálmány-féle szövegben a királylány ablakában egy zöld koszorú függ, és az apja akkor jön fel meglátogatni, amikor a koszorú hervadni kezd. Ennek a szimbolikájában is érdemes lenne elmélyedni.

Források

Beck Z.: A szárnyas királyfi (Tevan Andor Nyomdaip. Szakk.- és Szakm. Iskola, 1986.)

Benedek E.: Magyar mese- és mondavilág 3. (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989.)
A szárnyas királyfi

Kálmány L.: Szeged népe 1. (Réthy Lipót és Fia, 1881.)
A szárnyas király fiú

Makra S.: Görbedi István mesél (Jósa András Múzeum Kiadványai, 1991.)
Bedúr királly történeti

A mese az AaTh 575 (The wings of the prince / A repülő királyfi) mesetípusba tartozik.

Megjegyzés
Benedek Elek verziója a Kálmány-féle mesét írta át. Nemzetközi viszonylatban is ritka mesetípus, egy szöveggel találkoztam csak, a Turnip Princess c. könyv bajor népmeséi között (ott sem ismerték más változatát).

A Hosszú Fehér Felhő Földjén (Népmesék nyomában a világ körül 25. - Új-Zéland)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Hosszas tengeri hajóút és rengeteg sziget után végül elérkeztünk óceániai utazásunk utolsó állomására, Új-Zélandra. 

Land of the Long White Cloud
Maori myths, tales and legends
Kiri Te Kanawa
Arcade Publishers, 1990.

A szokásostól eltérően ez a könyv nem néprajzi kiadvány - cserébe viszont annál sokkal bensőségesebb. Kiri Te Kanawa egy híres, maori származású énekesnő, aki a gyerekkorában hallott legendákat írta le egy nagy családi találkozó után, úgy, ahogyan a szülei, nagyszülei mesélték őket. A mesék elején mindig kapunk egy-egy rövid ismertetőt arról, hol játszódik a történet, mik a legérdekesebb elemei, vagy hogy mennyire tér el Kiri változata az "eredeti" népmeséktől (átalában nem nagyon). A kötet tizenkilenc mesét tartalmaz, és csodás, színes, egész oldalas illusztrációkat. A mesék nyelvezete szépséges volt, a történetek maguk pedig annyira megfogtak, hogy szinte lehetetlen volt a mai bejegyzéshez Fénypontokat válogatni közülük...

Fénypontok

1914-ben film is
készült belőle

Nehéz lenne nem felsorolni az összeset. Talán azért, mert az utóbbi pár kötetből nagyrészt hiányoztak, itt nagyon megfogtak a szerelmi történetek. Mindegyikben volt valamiféle csavar. Egy lányt elraboltak az Alvilág lényei, de egy barátságos szellem (wairua) megmentette; amikor visszatért a földi vőlegényéhez, terhes volt a szellem gyerekével. Amikor a baba elég idős lett, hogy elválasszák, az apja érte jött, és magával vitte (mert a szellemek nem létezhetnek a napfényen), a lány pedig boldogan élt a férjével. Nagyon szép volt Hinemoa és Tutanekai legendája, ahol a lány éjjel átúszott egy tavat, hogy a szerelmével lehessen, a fiú furulyájának zenéjét követve - aztán beült egy hévizes forrásba melegedni, amíg a fiú érte nem jött. Szintén nagyon tetszett Hutu és Pare története, ahol egy lány megölte magát, mert visszautasította a harcos, akibe szerelmes volt (mert volt már felesége és gyerekei); a harcos erre elküldte a saját lelkét, a testet hátrahagyva, hogy hozza vissza a lányt az avilágból. Ebben különösen zseniális volt, hogy eléggé gyalog-kakukkos módon egy lehajlított pálmafával lőtték magukat vissza a föld felszínére...

Több mese szólt a maori "tündérekről" (patupaiarehe) is. Ők fehér bőrű, világos hajú lények, akik a napfényre eltűnnek; egy történetben halászni tanították az embereket, egy másikban megijedtek a vadászok tábortüzétől, de megpróbálták ellopni az ékszereiket. Rajtuk kívül több szellemlény is felbukkant a történetekben (ld. lejjebb), mind a maga jellegzetes kinézetével és szokásaival.
Két sárkány- (illetve szörny-) ölő legenda is szerepelt a könyvben. Az emberevő lényt taniwha-nak hívták, és a történetek szerint voltak olyan harcosok, akik direkt taniwha-vadászatra szakosodtak (menő). Az egyik taniwha tudott beszélni, és ha vakargatták a hátát, még tárgyalni is lehetett vele - ennek ellenére a történetek általában a szörny diadalmas csapdába csalásával, legyőzésével, és elfogyasztásával végződtek.

Kapcsolatok

Kép innen

Várható módon ismét felbukkant Maui, a trickster - rögtön négy mesében is. Megvoltak persze a klasszikusok: Kihalászta Új-Zéland szigeteit az óceán alól, megkötözte a napot (utóbbit nem kevés segítséggel másoktól, ami külön tetszett, mert végeredményben irányított csapatmunka volt). A születéséről is megtudtunk néhány dolgot; nagyon tetszett, hogy Mauinak nevelőapja volt ("apám és anyám egy személyben"), és csak felnőtt korában találta meg a szülőanyját és a testvéreit...
Volt továbbá alvilág-járás, nem is egy, melyek során megismerkedhettünk a maori Alvilággal és annak mindenféle (veszélyes avagy barátságos) lakóival. Az Alvilág egyébként itt a szellemek lakhelye, akikkel a halandók néhanapján házasodtak is.

Még egyszer megjegyzem, hogy nagyon szép könyv volt, mindenkinek melegen ajánlom!

Hova tovább?
Jövő héten már Ausztrália következik!

Feminista Magyar Népmesék 50. - További asszonyok a tatárok ellen

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

ÖTVEN feminista magyar népmese! Ki gondolta volna... Most már a hetvenhét a cél, de ha lesz több, megyünk majd tovább is. :)

Az Asszonyok a tatárok ellen és a Vénlányok a tatárok ellen után megint csak visszatérek a kedvenc témámhoz. Komolyan kezdem azt hinni, hogy csak azért nem pusztult ki minden magyar a tatárjárás alatt, mert a nőknek megvolt a magához való esze és túlélési ösztöne... legalábbis a mondák így tartják. 

Vízbe fojtott tatárok

A történet

Ezen a héten a Szilágyság mondahagyományából csemegéztem. A gyűjtemény külön fejezetet szentel a "szilágysági hős nők" tetteinek. Vannak közöttük elrablójukat megszúró, avagy egyenesen lefejező högyek (ilyenekről már a sorozatban is volt szó), valamint nem kevesebb, mint hat monda olyan nőkről, akik rögtönzött eszközökkel vízbe fojtották a rájuk vadászó kutyafejű tatárokat. 

Kép innen

Két monda meséli, hogy a helyiek a tatárjárás idején Valkó várába menekültek. Egy idő után elfogyott a kenyerük, így egy bátor asszony kiszökött a várból, és úgy gondolván, tiszta a levegő, lement a faluba kenyeret sütni. Már majdnem végzett is a sütéssel, amikor egy tatár jelent meg az udvaron, és meg akarta ölni. A monda egyik változata szerint a szilárd lélekjelenlétű asszony azt hazudta a tatárnak, kincset rejteget az egyik vizeshordóban; a másik szerint a kútba kezdett bámulni, mintha valami csodálatosat látna. A tatár mindkét esetben beugrik a trükknek, és a víz fölé hajol - az asszony pedig a lábianál fogva beleborítja a hordóba, avagy a kútba, ahol megfullad. 

Egy egész sor monda mesél olyan nőkről is, akik a házukba törő tatárt a káposztás hordóba fojtották bele. Külön érdekes, hogy a négy történetből egy kifejezetten öregasszonyról szól, egy gyermekágyban otthon fekvő kismamáról (mindketten kiugranak a rejtekhelyükről, ill. az ágyból, hogy beborítsák a tatárt a káposztalébe), a másik kettő pedig "asszonyról" - akik közül az egyik nem csak belefordítja a tatárt a kádba, de a biztonság kedvéért bele is nyomja. 

Mitől feminista?

Továbbra is olyan nőkről szólnak ezek a mondák, akiket bátorságuk, éles eszük, és lélekjelenlétük ment meg a biztos haláltól, és a tatárok által képviselt fizikai túlerőtől. A történetekben szereplő asszonyok bátorságának ezúttal külön színezetet ad, hogy egyikük sem önszántából indul el tatárt gyilkolászni; a legtöbbjük vagy önvédelemből cselekszik, vagy pedig látványos félelmét legyőzve, menekülési ösztöne ellenére. A valkói asszony kenyeret sütni indul, hogy élelmet hozzon a vár éhező népének (vagyis a közösségért cselekszik); a többiek vagy az otthonukba törő ellenségtől akarnak megszabadulni, vagy egyenesen olyan szorult helyzetben vannak, ahol csak saját magukra számíthatnak. 

Az öregasszony története különösen érdekes: Ő a kemencébe bújik a tatár elől (részletesen le van írva, hogyan keres búvóhelyet), de amikor látja, hogy a fickó a káposztás kád fölé hajol, előugrik, és belelöki - gondolván, hogy ha nem teszi, a tatár előbb-utóbb megleli majd őt is. Ez azért különösen ütős mozzanat, mert van a tatárjárás idejéből régészeti leletünk, melyben egy fiatal asszony a két gyerekével a kemencébe próbált meg elbújni. A mondában megőrződött az a mélységes félelem és tehetetlenség, amelyet ilyen esetben érezhetett valaki. Hasonlóan átérezhető a gyermekágyban fekvő anya hirtelen kapott ereje is. 

Ezek a mondák tehát nem csak asszonyi bátorságról és leleményességről, de valahol a félelem és tehetetlenség legyőzéséről is szólnak. 

Amit érdemes átgondolni

Eltöprengtem rajta, hogy vajon hol vannak ezekben az esetekben a férfiak. A valkói asszony pl. miért magában megy le a faluba sütni? Vagy miért van egyedül a gyermekágyas anya? A mondák ezekre a kérdésekre nem adnak választ, úgyhogy teret lehet nyitni a mesemondói képzeletnek...

Források

Magyar Z.: A Szilágyság mondahagyománya (Balassi Kiadó, 2007.)

Megjegyzés

Nézegetem még a szilágysági mondákat, hátha akad több is. 

A hadistennő földjén (Népmesék nyomában a világ körül 24. - Szamoa)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Szamoával megszenvedtem egy kicsit: Az első két könyv, amikbe belevágtam, bár nagyon érdekesek voltak, nyelvészek ill. zenekutatók által íródott, akik csak mellékesen foglalkoztak mesékkel is. Ennek megfeleően a könyvekben csak hat-nyolc mese volt, és rengeteg nyelvészeti/tudományos értekezés. Végül a harmadik kötet, amit megszereztem könyvtárközi kölcsönzéssel, sokkal olvashatóbbnak bizonyult. 

Tala o le Vavau
The myths, legends, and customs of Old Samoa
C. Steubel & Bro. Herman
Polynesian Press, 1987.

Ez a kötet az eredeti gyűjtés óta több kiadást megélt már. Az 1987-es előszavában azt olvastam, hogy ezúttal a mesék szamoai kutatók által újraírva jelentek meg (felteszem, kijavítva a korábbi, nyugati szerzők és fordítók által ejtett hibákat), ami határozottan emelhetett a könyv színvonalán - főleg, mert a természeti szellemekről szóló legendák még így is "démonok" címszó alatt futnak benne... A kiadvány kétnyelvű, az első fele szamoaiul, a második angolul van. Az angol félnek is körülbelül a fele (60 oldal) áll mesékből és mítoszokból (összesen 34 van belőlük), míg a maradék szamoai szokásokat és kulturális információkat sorol fel (házasságkötés, nemesi rangok, igazságszolgáltatás, stb.).

Fénypontok

Kép innen

Mindenképpen meg kell említeni Szamoa egyik legismertebb legendáját, amely két változatban is szerepelt a könyvben. Nafanua, az Alvilág harcos királylánya a főhős, akit az apja elküld a halandók közé, hogy véget vessen egy sziget rabszolgaságának. Ez így persze szépen és jól hangzik, kivéve, hogy a hadistennő lendületében kiirt néhányat a saját fegyvertársai közül is... Nafanua egyébként szerepelt a híres-hírhedt Rejected Princesses sorozatban, itt olvashatjátok a sztorit (angolul).
Az egyik kedvenc történetem a könyvben Tiitii-a-Talaga legendája volt. Egy fiú titokban megleste, hová jár az apja dolgozni, és látta, ahogy egy varázsszóra szétnyílnak előtte a sziklák. Egy hegy belsejében volt az apa kertje, és nagy csendben kellett lenni, mert a hegyben lakott a földrengés istene. A fiú nem csak legyőzte birkózásban az istenséget, de még a tüzet is elhozta tőle az emberek számára - később pedig a biztonság kedvéért egy óriási polip-szörnyet is legyőzött.
Egy másik nagyon érdekes történet egy Mailetoa nevű kannibál királyról szólt, illetve arról, hogy a fia hogyan vette rá, hagyjon fel a napi kétszeri emberevéssel (azzal, hogy saját magát kínálta fel ételként). A történet egy kicsit emlékeztetett a perzsa Zahhak legendájára, ahol szintén napi két, ereje teljében lévő ifjút szolgáltak fel a királynak.
Nagyon tetszett az a mozzanat, amikor egy istennő aszerint keresett magának férjet, hogy milyen jól harmonizált a nevük - a hölgy neve Mataiteite volt, a szerencsés választotté pedig Matatalalo, mindenki döntse el maga. A másik mókás pont az a sztori volt, ahol egy hatalmas polip-szellem egy vízparti barlangban épített magának lakhelyet - amikor azonban egy fürdőző asszony épp a parton szülte meg a gyerekét, a gyerekszülést látva a szellem egész udvartartásával sikítva elmenekült a látvány elől...

Kapcsolatok

Nafanua legendájában volt egy Ámor és Psziché mítoszára emlékeztető jelenet, ahol egy lányt teherbe ejtő törzsfőnök mindig csak éjszaka jelent meg a házban, és hajnal előtt távozott. Egy nap a lány nem ébresztette fel, és a felkelő nap fényében meglátta, hogy a férjének kakastaréja van... A férj erre elmenekült, és sohasem látták többet.

Szinte már mondanom sem kell, hogy Szamoán is mesélnek a kókuszdió keletkezéséről; itt egy angolna levágott fejéből nőtt ki (közeledünk Mauihoz). Az angolna egy szerencsétlen lányt üldözött a szerelmével, de végül lefejezték, mielőtt sikerrel járt volna. A Marshall-szigetek és több más szigetország után itt is volt egy történet a káva keletkezéséről, melynek során az emberek úgy jöttek rá a növény bódító hatására, hogy részeg patkányokat láttak előmászni a gyökerek közül. Szintén volt itt is egy rövid történet arról, hová utaznak a lelkek a halál után.

Hova tovább?
Jövő héten megérkezünk Új-Zélandra!

Feminista Magyar Népmesék 49. - Hollókő legendája

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Ma megint rövidke bejegyzéssel készültem, mert az Eposznap miatt nem volt időm hosszabbra a hétvégén.

Hollókő legendája

A történet

Hollókő ma

Honnan kapta Hollókő vára a nevét? A legenda szerint élt a környének egy várúr, akit Kacsics Andrásnak hívtak. Kacsics úr egy napon elrabolta a szomszédja szépséges menyasszonyát, és a saját várában tartotta bezárva. Nem sejtette azonban, hogy a kisasszony dajkája boszorkány. A dajka varázslatos tudománya segítségével rávette az ördögöt, hogy a fiait (a sajátjait vagy a dajkáéit, nem minden esetben tiszta) változtassa hollókká. A hollók aztán Hitchock-filmbe illő jelenet keretei között kőről kőre elhordták a várat, és összerakták egy másik magaslaton (ez a mai Hollókő), a lány pedig kiszabadult.

Mitől feminista?
Igazából leginkább azért válogattam be ezt a történetet a sorozatba, mert nagyon tetszett, hogy egy nő (ráadásul egy idősebb anyafigura) ment meg egy másikat. Mesemondóként egyébként személy szerint a férfi hős általi királylány-szabadítós meséket is nagyon szeretem, de jó volt olyat találni, ahol a dajka sietett a kisasszony segítségére. Főleg olyan esetekben, ahol egy fiatalabb lányt bántalmazás ér (mint ahogy a mondában látható), sokszor nagyon sokat jelent, ha idősebb nők segítik, támogatják.

Amit érdemes átgondolni
A monda legtöbb változatában a dajka boszorkány, aki az ördöggel szövetkezik, hogy kiszabadítsa a kisasszonyt (hogy mit ad érte cserébe, arról nem szól a fáma). Persze általános nézet, hogy sok mesei, mondai "boszorkány" eredetileg tudós asszony, gyógyító, bölcs bába lehetett (ld. az előtő történetet), és csak később alakult át gonosz banyává. Ízlés szerint lehet így is, úgy is mesélni.

Források
Érdekes módon ezt a mondát nem találtam meg könyvben (pedig biztos, hogy létezik, csak épp nem vagyok magyar nyelvű könyvtár közelében). Addig is, amíg megtalálom, itt vannak a weboldalak, ahonnan tájékozódtam. Olyan sok helyen és sok formában létezik a történet az Interneten, hogy az már önmagában folklór...

Hollókő.hu
Északi Várak - Hollókő
Nógrádi Várak
Eger, Bródy Sándor Könyvtár

Megjegyzés
Ez a történet megint csak nem népmese, hanem monda, de már letettem az ilyen műfaji megkötésekről a sorozat kapcsán...

Eposznap 2017: Színtiszta őrület

(Az előző négy Eposznapról itt olvashattok)

Nagyon szurkoltam, hogy az (egy időre legalábbis) utolsó Eposznapomra a kedvenc sztorimat szavazzák meg a résztvevők. Több eposz szerepelt a listán, többek között a Szundiáta is, de végül szoros küzdelem után Orlando Furioso (mókásabb magyar fordításában Őrjöngő Lóránt), Ludovico Ariosto 16. századi reneszánsz eposza került ki győztesen a szavazásból. Már nagyon régóta szerettem volna elolvasni az egész, tömény formájában hatszáz oldalas gyönyörűséget, és végre itt volt az alkalom.

Orlandót mesélni nagyjából olyan élmény, mintha valaki fejből akarná előadni a Trónok Harca első három kötetének történetét. A cselekmény több tucat szálon fut, fontosabb szereplőből is van alsó hangon vagy harminc, és minden egyes fejezet (avagy ének) ugrál a cselekményszálak között. Ariosto a cliffhanger nagymestere volt; nem ritka, hogy ott jut eszébe másik helyszínre váltani, amikor egy-egy kedvenc hősünknek éppen hajszálon függ az élete. Ennek a tetejébe pedig, jó fantasy szokás szerint, a sztori telis-tele van side questekkel, vagyis nem ritka, hogy lovagjaink eredeti küldetésükről megfeledkezve megoldanak kisebb-nagyobb, teljesen független problémákat és kalandokat is. Több énekben.

Felmerül a jogos kérdés: Mi a frászkarikának támadt kedvünk pont ebbe a negyvenhat fejezetnyi verses förmedvénybe belevágni?

Azért, mert a maga nemében zseniális. A történet Nagy Károly korában, az európai lovagkor hajnalán játszódik, ám a késő reneszánsz idején íródott, és valójában a középkori lovagregények vidám és látványos paródiája. Ariosto a szatíra nagymestere volt, aki klasszikus műveltsége és költői tehetsége segítségével nem csak szórakoztat, de rávilágít sok klasszikus motívum mókás oldalára is, anélkül, hogy túlzásba vinné. Egy ponton például Orlando, Nagy Károly legbecsesebb lovagja, imigyen töpreng: "Többet nem szállok partra, amíg célba nem érek ezzel a hajóval, mert valahányszor szárazföldre teszem a lábam, valaki előáll, hogy segítsek neki..." 

A történet telis-tele van mindennel, ami egy epikus kalandot epikussá tesz: Vannak benne (részletesen és látványosan leírt) csaták és ostromok, lovagi tornák, szívszaggató szerelmi történetek, varázslók és varázslónők, eltűnő paloták, óriások, tengeri szörnyek, kalandok messzi mitikus földeken, és itt teszi először tiszteletét a világirodalom színpadán mindannyiunk kedvence, a hippogriff is (Harry Potter rajongók előnyben). Megvan tehát benne minden, ami szem-szájnak, mesemondónak ingere.

A sztorit nehéz röviden összefoglalni, de nagyjából így képzeljétek el: Nagy Károly háborúban áll az Agramant által vezetett össz-afrikai szaracén sereggel, akik Párizst ostromolják. Károly körül szorul a hurok, mivel legjobb lovagjainak fele egy mágikus forrásnak köszönhetően teljesen belehabarodott egy Angelica nevezetű kínai királykisasszonyba, és (néhány szaracén lovaggal egyetemben) fel-alá kergetik szegény nőt a kontinensen, aki próbál szabadulni tőlük. Közben Bradamante, a keresztény udvar híres női lovagja, beleszeret Ruggieróba, aki a szaracénok egyik bajnoka. Őket a sors egymásnak szánta, de valahogy mégis sikerül mindig elmenniük egymás mellett, miközben a többieket próbálják összehajkurászni. Bradamantét Merlin egy tanítványa, Melissa a varázslónő segíti olykor, Ruggierót pedig Marfisa, aki szintén női lovag, csak a szaracén oldalon (és később kiderül, hogy ő Ruggiero rég elveszett ikertestvére). És akkor ott van még Astolfo, az angol király fia, aki menet közben beszerez egy hippogriffet, és fel-alá kalandozik vele ég és föld között.
Az eposz onnan kapta a nevét, hogy amikor Angelica (aki egyébként nagyon okos és emancipált hölgy) férjhez megy egy lovaghoz, akit ő maga választott, a szerelmes Orlando megőrül, és borzas fenevadként pusztítja végig a kontinenst. Astolfo elrepül a Holdba, ahol minden elveszett dolog megkerül, és visszahozza Orlando eszét egy üvegben. Az ilyen és egyéb módokon meggyógyított lovagok végül összeszedik magukat annyira, hogy visszaverjék a szaracén sereget, és még Bradamante és Ruggiero is egymásra találnak, megalapítva az Este házat (akiknek Ariosto az eposzt eredetileg írta).
A sztori tehát tele van kalandokkal, érdekes és szerethető karakterekkel (két kedvencem Marfisa, aki mindenkit megver párbajban, és nem érdekli a szerelem, és Astolfo, aki leginkább csak kirándulni akar), és sok-sok meglepő fordulattal. Külön érdekes, hogy irodalmi műről van szó, ami nem élő előadásra született - így érdekes volt megfigyelni, hogyan működött a mesemondó gyakorlatban.

És akkor lássuk magát az Eposznapot.

Tizenhét mesemondó vállalkozott rá, hogy egy nap alatt végigmegy az egész történeten. Végül a negyvenhatból harmincegy éneket meséltünk végig, kivágva azokat a fejezeteket, amiknek semmi köze nem volt a végkifejlethez (mint például a Random Tengerész Tízoldalas Meséje a Varázslatos Kutyáról). A szüneteket nem számolva majdnem percre pontosan öt óra alatt jutottunk el a végkifejletig; délelőtt tizenegykor kezdtünk, és este fél hétkor mentünk vacsorázni. Ez alatt az idő alatt pontosan 42 párbaj és csata zajlott le a történetben, hét hajó szenvedett hajótörést, és nyolc férfi esett halálos szerelembe Angelicával (valamint egy ló is). És természetesen könnyesre röhögtük magunkat.
Voltak persze kisebb problémák. Mivel most meséltük először együtt, és nem minden mesemondó olvasta el az egész eposzt a saját részein kívül, néhol döccent egy kicsit a történet, és közbe-közbe kellett szólnunk, hogy segítsük egymásnak felvenni a fonalat. Mivel a történet szorosan összefüggő események sorozatából áll, kisebb kihagyások is vezethettek nagyobb hiányosságokhoz, amiket egy későbbi ponton valakinek pótolnia kellett; ilyenkor jöttek az "emlékeztek, amikor..." típusú kiszólások, meg az "amikor utoljára láttuk őt, akkor éppen..." kezdetű anekdoták. Igazi közösségi mesélés volt, ahol minden résztvevő együtt próbálta meg kibogozni a több tucat cselekményszálat.
Először úgy volt, hogy csak egy éneket mesélek majd; a kedvencemet, amiben Astolfo a Holdra utazik. De pár héttel az Eposznap előtt Cathryn felhívott, hogy néhányan visszaléptek, és valakinek be kéne fejeznie a történetet; így aztán megkaptam az utolsó négy éneket is, zárásnak. Aztán a múlt héten visszalépett még valaki, és hirtelen az utolsó öt volt az enyém; majd megérkezvén péntek este Cotatiba és a programot (ld. a fotón) nézegetve rádöbbentem, hogy az előző két éneket sem meséli senki, amik pedig létfontosságúak az eposz végkimeneteléhez. Így aztán hirtelen jött ihlettől vezérelve én meséltem az utolsó hét éneket... (ami a prózai kiadásban közel száz oldalra rúg). Az egész napom azzal telt, hogy figyeltem, ki hol hagyta ott a szereplőit, hogy a végén mindannyikunak el tudjam varrni a történetét. Nagy kihívás volt, de nagyon élveztem, és sikerült gondosan, csinosan, kereken lezárnom az eposz végét egy háromnegyed órás maratoni előadással.

Sajnálom, hogy az őszi ismétlésre nem tudok majd elmenni. Biztos vagyok benne, hogy a második kör még izgalmasabb lesz, most, hogy már tudjuk, mire kell odafigyelni. Cserébe viszont örülök, hogy az utolsó Eposznapomra sikerült egy ilyen remek sztorit választani. Őrjöngő Lóránt bekerül az örök kedvencek közé.

Még egyszer a nyugati parton

Mivel egy időre ez lesz az utolsó látogatásom a nyugati parton, ezúttal nem egyedül, hanem emberestül repültem San Franciscóba az eposzhétvégére. Csütörtök éjszaka érkeztünk, és a pénteki napot városnézésre szántuk.
Már maga az érkezés is klassz volt, mert a város japán negyedében szálltunk meg, egy japán hagyománynak megfelelően kialakított szállodai szobában. Nyilván turistáknak készült, de nagyon jópofa volt a papír falaival, elhúzható ajtóival, és a kis bambuszkerttel, amit gereblyézni lehetett. Másnap reggel aztán megtekinthettük a japán negyed többi érdekességét is sétálás közben.
A "sétálás" alatt ezúttal azt kell érteni, hogy a japán negyedtől elgyalogoltunk egészen a kikötőig, ami a térképen egy csinos, egyenes vonal, ám valójában jó félórányi erőltetett hegymenet, San Francisco szeszélyes topográfiájának köszönhetően. Azért a kilátás az utca tetejéről nagyon megérte... és mivel Kaliforniában voltunk, már bimbóztak a fákon a cseresznyevirágok is.

Ide én is szívesen járnék kutyát sétáltatni

A partra érve aztán egy sétányon folytattuk az utat, amíg ki nem bukkantunk a kikötőnél. Bár már jártam itt az ősszel, sikerült újabb érdekességeket felfedezni; az egyik egy antik játékterem volt, ahol mindenféle pénzbedobálós masinákat nézegethettünk (legtöbbjük működött is), mert lövöldözős játékokat lehetett játszani (az osztálykiránduláson lévő elsősök játszották is, harsány ordítással, sámlin állva). Tovább sétálva természetesen nem hagyhattuk ki az oroszlánfókákat sem, akik továbbra is ott henyélnek a harminckilences mólónál. Felmásztunk a Fókaközpontba is, ahol megtudtuk, hogy minden henyélő fóka hím, valamint azt is, hogyan néz ki egy oroszlánfóka csontváza.

Pofátlan sirály, San Francisco-i kiadás

Én a bal alsó fóka akarok lenni

Egy kiadós (halas) ebéd után meglátogattuk az Öböl Akváriumát, amiben mindenféle helyi állatok laknak. Láttunk medúzákat, szardellákat, tengeri herkentyűket, majd egy mélyebb szinten üvegalagútból tekinthettük meg a helyi vizek cápáit és nagyhalait. Külön kiírták, hogy bár az Alcatraz börtön lakóit a cápáktól hemzsegő vizekkel tartották rettegésben, valójában még soha senkit nem ért halálos támadás az öbölben - pontosabban embert nem, mert egy fehércápa két éve pont itt csomagolt ki egy óvatlan oroszlánfókát. De hát ez a természet rendje.
Az akvárium legcukibb része természetesen a vidraterem volt, ahol a vidráknak mindenféle csúszdák, búvóhelyek, és mászókák álltak a rendelkezésére. Az élményen egy totyogós kislánnyal osztoztunk, aki sikongatva rohangált fel-alá az üvegfal mentén.

Csinos medúza

Ember s a vidrák

Az akvárium után klasszikus villamosra szálltunk (ezt ugye nem lehetett kihagyni), és némi hajmeresztő hullámvasút után megérkeztünk a városközpontba. Innen az Ázsiai Művészeti Múzeumba vezetett az utunk. A Rámájana kiállítást sajnos más lebontották, de így is jó volt megint végigjárni a gyűjteményt; eljátszottam a sárkányvadászt, és több tucat csinos sárkányt sikerült összefotóznom, amíg ember a tárolók között bóklászott. 

A múzeum végeztével már csak annyi időnk volt, hogy vacsorázzunk valamit (sikerült kifogni egy déli stílusú kajáldát), majd buszra szálltunk, hogy kimenjünk Cotatiba az Eposznapra. Ezzel azonban még nem volt vége a kalandoknak; a mesélés utáni napon, vasárnap Cathrynnel közösen indultunk kirándulni, ezúttal a mammutfenyő-erdőbe. Egész nap esett az eső, de nem bántuk; az erdőnek misztikus, ködös (enyhén csepegős) dzsungel-hangulatot kölcsönzött, amitől csak élénkebbek lettek a színek, és szebbek a kontrasztok. Íme:

A kirándulást az óceán partján fejeztük be egy korai vacsorával. Az időjárás ugyan viharos volt, de ablak mögül nézve lenyűgöző látványt nyújtott. Ezzel a képpel egy időre most búcsút mondtam a Csendes-óceánnak, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk még...

Napfivér, Kagylónővér (Népmesék nyomában a világ körül 23. - Tonga)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; a postokat követhetitek a NNyaVK Facebook oldalán is. Aki csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Tonga, az eddigi szigetországokkal ellentétben, valódi királyság. 169 szigetből áll, de csak 36 lakott.

Po Fananga
Folk tales of Tonga
Tupou Posesi Fauna
Friendly Islands Bookshop, 1982.

Nagyon boldog voltam, hogy tongai születésű szerzőtől származó, tongai kiadó által publikált könyvet sikerült beszereznem. A kötet gyakorlatilag szétesett a kezeim között (a ragasztása nem volt az igazi), de a szöveg messzemenően kárpótolt az óvatos lapozgatásért. Mindössze kilencven oldalas, kétnyelvű, és illusztrált is, így elég rövid olvasmány volt - tizenegy népmese van benne, plusz a végén egy történet, amit maga a szerző hölgy talált ki (de ha nem árulja el az elején, simán népmesének néztem volna). Tupouról az derült ki a bevezetőből, hogy a tongai hagyomány nagy tudója; családja ősi tongai család, és az egyik felmenője Kahomovailahi, a szigetek leghíresebb vak navigátora volt (aki úgy tudott tájékozódni a nyílt óceánon, hogy a kezét a vízbe mártva érezte az áramlatokat). Azt is megtudtam, hogy amikor Tupou nem néprajzi előadásokat tart, akkor nagymamaként is tevékenykedik - hét lánya és egy fia révén tizenhat unkája van. A könyv a nyolcvanas években íródott, egyébként. Sajnos azóta elhunyt a szerző, de a könyve méltó emléket állít neki...

Fénypontok

Szépséges óriáskagyló

Az egyik legszebb (és legérdekesebb) mese a kötetben A kagyló lánya című volt. Ebben egy véletlen folytán egy nőnek óriáskagyló-lánya született, akit egy közeli tóban neveltek. A kagyló beleszeretett a tóban fürdő királyfiba, és addig szívogatta a királyfi hátrahagytott fürdőszivacsát, amíg teherbe nem esett (komolyan). A kagylónak szépséges (ember)lánya született, akibe később beleszeretett az immár királlyá vált királyfi. A vérfertőzést végül sikerült azzal elkerülni, hogy a kagyló szülei bevallották, honnan származik az unokájuk. A szép pillanat az volt, amikor a lány összetörte a kagylót, és az édesanyja szépséges nőként lépett ki belőle - addig volt elátkozva ugyanis, amíg valaki szeretettől könnyes szemmel el nem törte a kagylót. És a lánya mentette meg így, nem a királyfi.
Nagyon tetszett egyébként Tupou saját kitalálású meséje is, A szivárvány lánya. Mindenféle ismerős mesei elemekből építkezett, és történetében sem nagyon tért el tőlük. A kedvenc részem az volt, amikor két fiú alászállt a tenger alatti túlvilágra, ahol a nagymamájuk segített nekik kihalászni a lelkek közül a meggyilkolt édesapjukat, hogy életre kelthessék.

Kapcsolatok

Tongai királyi esküvő, 1976. 

A másik kedvencem a Nap fia című mese volt. Ennek főleg az eleje tetszett: Egy lányról szólt, aki beleszeretett a Napba, és addig heverészett a felkelő nap fényében a tengerparton, míg teherbe nem esett tőle (ilyet Italo Calvino olasz népmeséi között olvastam utoljára). A fiú később, a saját esküvője előtt személyesen is meglátogatta az apját, aki felhővel takarta el magát, hogy porrá ne égesse (Phaétón mítosza jutott az eszembe). A Nap két ajándékot adott a fiának, az egyikben balszerencse volt, a másikban szerencse - persze a fiú útközben hazafelé az előbbit bontotta ki, és a belőle süvítő szelek kisodorták a tengerre (á la Odüsszeusz). A végén persze minden jóra fordult, és még a balszerencsés csomagot is fel tudták rá használni, hogy eltakarítsa a szemetet az esküvői lakoma után.
Maui legendáiból volt ismerős a történet, amelyben egy angolna levágott fejéből sarjadt ki az első kókuszpálma. Timorból és más szigetekről származó mesékhez volt hasonló, hogy az angolna a lefejezése előtt egy ember nővel folytatott intim kapcsolatot...
A meglehetősen depresszív című "anyám megölt, apám megevett" mesetípusba tartozott A féltékeny fivér című mese, amelyben egy fiú megölte elkényeztetett húgát. A hugi később visszatért az élők közé, miután a szélben szálló hangja elpanaszolta a szüleinek a gyilkosságot (a magyar népmesék között is van hasonló, ld. A szegény ember hegedűje).

Hova tovább?
Szamoára.

Feminista Magyar Népmesék 48. - A sófalvi tündérkastély

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék. Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző mesék itt olvashatók.

Kastély a föld alatt

A történet

Parajd-Sófalva

Történetünk Felsősófalván, Hargita megyében játszódik. A monda szerint egy nap egy helyi asszony hajnalban vízért ment, és hazafelé menet két ismeretlen hölgy leszólította, hogy menjen velük a várba, vigye ki a szemetet, megfizetik érte (meg azért is, hogy hallgasson a dologról). Az asszony elcsodálkozott, mert tudomása szerint nem volt kastély a közelben; ám a két hölgy (akik tündérek voltak) biztosította róla, hogy van kastély, csak éppen a föld alatt. Oda is vezették a hegy oldalában tátongó kőajtóhoz, ami nyitva állt; ám ahogy az asszony belépett rajta, az ajtó csukódni kezdett. Szerencsére hősnőnknek volt annyi lélekjelenléte, hogy kiugorjon rajta, bár a csizmája sarkát még így is odacsapta az ajtó. Lélekszakadva hazafutott, és elújságolta az egész falunak, mi történt vele.
Mindenkinek más ötlete volt arra, mit kell tenni a várral meg a tündérekkel. Végül a bíró küldöttséget menesztett az énlakai tudós asszonyhoz (a hegy túloldalára), tanácsot kérni. Két csomag földet is vittek, az egyiket a hegyről, a másikat máshonnan, de egyforma volt mind a kettő. Ennek ellenére a tudós asszony egy pillantással felmérte, hogy az egyik kupac föld érdektelen, a másik viszont olyan helyről származik, ahol tündérek laknak. Részletes tanácsot adott a küldöttségnek, hogyan találják meg a hegy bejáratát, és hol ássanak, hogy elérjék a tündérek arany- és ezüstkincsét. Sajnos a jövendölésben az is benne volt, hogy az első két ember, aki leereszkedik a föld alá, ott fog pusztulni, így senkinek sem akaródzott követni az utasításokat. Végül oldalról próbáltak beásni a hegybe, de eredménytelenül. Az üreg viszont azóta is látható.

Mitől feminista?
Ritkán találni olyan mesét vagy mondát, amelyben a női szereplők vannak többségben, és még változatosak is. Itt például négyük körül forog az egész történet: Adott a helyi asszony, akit lélekjelenléte ment meg a tündérektől, és egy pillanatig sem hezitál, amikor menekülnie kell egy kétes szituációból; adottak a tündérek, akik női formában képviselnek természeti (avagy természetfeletti) erőket; és ott van az "énlakai tudós asszony", aki jelen esetben a tanácsadó szerepét tölti be. A bíró két kupac földet küld neki, hogy letesztelje, elég tudománya van-e ahhoz, hogy a dolgok mögé lásson. A tudós asszony könyedén veszi a tesztet, úgy képzelem, még kuncog is rajta.
Érdekes a karakterek szempontjából, hogy sem a helyi asszony, sem a jó boszorkány nem érdeklődik a hegy mélyében rejlő kincsek iránt. A bíró és a falu férfijai ("tíz erős ember") ásnak utána nagy lelkesedéssel, de egyikük sem meri leszólítani a titokzatos öregembert, aki megjelenik éjfélkor a hegyoldalban (*tudom én, hol vagyunk, nem kell megkérdezni!*), így a titokra nem is derül fény. A két pozitív (női) szereplő ebben az esetben a józan eszet és a bölcsességet képviseli, míg a kincs után ásók (nemre való tekintet nélkül), az ellenkezőjét. Még azt is el tudom képzelni, hogy a tudós asszony előre bízott a küldöttek józan eszében, hogy két embert nem áldoznak fel a kincsekért...

Amit érdemes átgondolni
A történetet Gárdonyi Géza leírásából ismerjük, aki saját bevallása szerint a helyiektől hallotta. Mivel magára a sófalvi "tündérek kincse" mondára több forrásban is ráakadtam, és a történet többi részének is megvannak a mondai és népmesei párhuzamai, úgy döntöttem, beveszem a sorozatba, még akkor is, ha esélyes, hogy Gárdonyi "szépített" kicsit a történeten.

Források

Gárdonyi G.: Két menyasszony

Megjegyzés
A "hegy" jelen esetben a Kodáros-domb, amin helyi legenda szerint egykor vár állt, és annak pincéiben őrizték Dárius kincsét.