Tűkön ülve vártam, hogy elkezdődjön az új év. Nem az újévi tűzijáték meg a születésnapom vonzott ennyire (bár mindegyik elég remekül sikerült), hanem a tény hogy január másodikán kezdődött a téli gyerektábor a központban, és majdnem két hónapos (!!!) szünet után ismét volt kinek mesélni.
Akármilyen állásban dolgozom is éppen, én igazából száz százalékig hivatásos mesemondó vagyok. A dolog nagyjából úgy működik, hogy minél tovább nincs közönség, akinek mesélhetnék, annál lehangoltabb vagyok, aztán rám jön a viszketegség, aztán nyűgös leszek, a falat kaparom, megrágom a telefonzsinórt, elfogyasztom a csokikészletet, és egyéb hasonló elvonási tüneteket produkálok, amíg be nem pótlom a hiányzó meseadagot. Ez egyrészt azért van, mert az utóbbi időben egy rakat új sztorit olvastam, amiket azonnal ki kell próbálnom (most!), másrészt meg azért, mert tükörbe sohasem tudtam mesélni, gyakorlásból sem - tizenöt éves korom óta nem mondtam úgy mesét, hogy ne hallgatta volna valaki. És még csak nem is a hiúságomnak hiányzik, hogy három tucat gyerek és felnőtt figyeljen engem kerekre nyílt szemekkel. Egyszerűen csak látni akarom, milyen reakciókat vált ki belőlük egy-egy történet, aminek én visongva örültem. Ha próbáltátok már életetek kedvenc könyvét/filmjét/zenéjét bemutatni a barátaitoknak, akkor tudjátok, miről beszélek.
Azt hiszem az elmúlt öt évben ez volt a leghosszabb időszak amit mesemondás nélkül kellett kihúznom. Nem csoda hogy vigyorogtam, mint a fakutya, amikor több mint harminc gyerek sorjázott be szerda reggel nyolc és kilenc között a központba. Mivel hivatalosan sporttábor voltunk, természetesen nem kaptam meg őket mind a nyolc órára, de annyi baj legyen. A kosárlabda és az úszás között, amíg arra vártunk, hogy a nyugdíjas pingpong-klub négy tagja átengedje nekünk a vadonatúj tornaterem mindkét térfelét, mégiscsak kaptam egy órát a mesélésre.
Voltak közöttük ismerős arcok: sok környékbeli hat-tizenkét éves kölyökhöz már a régi épületben is volt szerencsém. Nem is lehetett lazsálni: szerencse hogy írtam magamnak listát októberben, mit meséltem nekik, mert ők pontosan emlékeztek rá. Nem volt egyszerű a helyzet. Az egy dolog, hogy harminc-valahány gyerek volt egy légtérben, de a tetejébe még kis csoportokban is ültek kör alakú asztalok körül, a felük nekem háttal, és egymást szórakoztatták. Az első dolgom volt megmondani nekik, hogy forduljanak felém és jöjjenek közelebb, aminek az lett a vége, hogy gyakorlatilag lábujjhegyen álltam szorosan összezárt bokákkal, és igyekeztem nem rálépni a lábam körül tányér nagyságú szemekkel üldögélő kölykök kezére-lábára.
Első nap Fagy Apó volt terítéken, akit az Öt Legenda elsöprő népszerűségének örömére Jack Frost főszereplésével meséltem; a sztorin nem változtatott, a gyerekek viszont lelkes visongásban törtek ki, amikor kedvenc fehér hajú fagyos főhősük megjelent a színen. A dolog plusz szépségét az adta, hogy amikor megmondtam nekik, hogy ez orosz mese volt, az egyik kissrác odajött hozzám él elújságolta, hogy őt Oroszországból fogadták örökbe.
Második meseként nagy hirtelenjében Finn Mac Cool-hoz folyamodtam (ha nincs az embernek jobb ötlete, az ír hősökre mindig nyugodtan rábízhatja magát). Finn és a segítői az óriások földjére utaztak és megküzdöttek egy gonosz boszorkánnyal hogy megmentsék az óriáskirály újszülött gyerekeit. A gyerekek zajos lelkesedéssel követték az eseményeket; szuperhős-csapattal nem hibázhat az ember mostanában.
Délután még rajtaütésszerűen visszahívtak egy körre: már csak néhány gyerek várakozott a szüleire a klubszobában, és mivel az Alvin és a Mókusok véget ért, nekem kellett elfoglalni őket. Nagy hirtelenjében a Bodzaboszorkány meséjét húztam elő, mert már rég ki akartam próbálni; nem volt egyszerű megtartani a hátborzongató hangulatot, mert négyen fogócskáztak körülöttünk, de azért a törzsközönség feszült figyelemmel hallgatott. A boszorkány után belekezdtem Pakkanen meséjébe a Kalevalából, de érkezni kezdtek a szülők egyenként, így a mese végére csak egyetlen kislány ült velem szemben nagyra nyílt szemekkel, és amikor megkérdeztem akar-e ő is menni a többiekkel a játékterembe, némán rázta a fejét. Amíg egy gyerek hallgat, addig mesélek.
Másnap reggel az irodában egy anyuka fogadott aki tudni akarta, mi a fenét művelt a mesemondó a kölykökkel: a fia azzal ment haza, hogy szörnyű véres belezős történeteket hallott ebéd előtt, és nem is tudott enni miattuk. Kedvesen bemutatkoztam a nőnek és biztosítottam róla, hogy semmiféle véres belezés nem volt a sztoriban; végül sikerült kibogoznunk, hogy a "boszorkány meghalt" mondatot mondta vissza a srác a saját verziójában, mely szerint "a boszorkányt szíven lőtték, és mindenhová fröcsögött a vér." Szerencsére az anyuka jó fej volt annyira hogy hitt nekem, úgyhogy nem lett nagy botrány a dologból. Pfű.
Azért ügyeltem rá, hogy másnap ne haljon meg senki. Sokkal barátságosabb történeteket válogattam: az Egérhercegnőt, a Papírsárkányt, és Bumbuku a teáskanna meséjét. Lehetett látni, hogy a második napra a gyerekek is rákaptak a mesék ízére; örültek nekem, amikor beléptem a terembe, megint a cipőmre ültek, és hangos tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítással követték a fejleményeket. A Papírsárkányt végig találgatták, vajon mi lesz a megoldás a találós kérdésekre és lelkesedtek, amikor eltalálták. Persze jöttek a kérések így, amint felbátorodtak: sok gyerek kérte, hogy mondjak el újra néhány sztorit amit októberben hallottak tőlem. Erre ugyan nem vállalkoztam, de örültem, hogy emlékeztek. Az egyik kisfiú szó nélkül odabattyogott hozzám mesélés után, és megölelt. Elolvadtam persze.
Péntek volt a tábor utolsó napja, úgyhogy minden percet ki kellett használni. Alkalmam volt kipróbálni még egy új mesét, Tomboso hercegnője címmel, és ez a gyerekek egyöntetű véleménye szerint a hét legjobbja volt. Végtelenül szórakoztat, mennyire meg tudják lepni a kölyköket a mágikus tárgyak. Felnőtt fejjel az ember már megszokta, hogy ha valamire rá van írva, hogy varázsöv, akkor az tud valami extrát; de a gyerekek még kerekre nyílt szemekkel kaptak levegő után amikor megmondtam, hogy az öv viselője teleportálni tud (és igen, mind tudják mi az a teleport). A mese végével még volt tíz percem, úgyhogy ír tündérekhez folyamodtam (sokat olvasok róluk mostanában), és Görbe szokás szerint figyelmeztette a kölyköket arra, hogy vigyázzanak vele, mit kívánnak. Tanulságos mese, és szeretem, hogy a tündérek nem száz százalékig kedvesek és aranyosak benne.
Azt hiszem, ezzel most kihúzom jövő hétig, amíg elkezdődik a napközi.
