Larry vacsora után úgy döntött, nem volt még elég a mókából egy napra; igy aztán kocsiba vágódtunk megint, keresztülhajtottunk a naplemente fényében fürdő tájon ("az ott egy indián halom, meg az is, és ott egy másik, ott meg egy falu nyomait ástuk..."), mig végül megérkeztünk egy kis házhoz a semmi közepén, ahol egy kedélyes öregúr fogadott minket.
Na ez igy ebben a formában nem teljesen igaz. Tulajdonképpen nem fogadott bennünket az égvilágon senki, leszámitva egy hatalmas bölénykoponyát egy fehér farkas bőrén (mindez egy teljesen átlagos garázs közepén); ezek után szűk folyosókon vágtunk át, melyek két oldalát plafonig halmozott dobozok alkották, áttetsző műanyag oldalukon pattintott kőeszközök formái sejlettek át. Egy kisebb laboron sétáltunk keresztül, ahol a polcokon száz meg szát szines üvegcse sorakozott; végül folytattuk utunkat egy könyvtár régészeti könyvekkel tömött polcai között, melyeket csak itt-ot szakitott meg egy afrikai maszk vagy egy tárolónyi pattintott nyilhegy. Végül ennek az egész varázslatos káosznak legeldugottabb sarkában megtaláltuk a házigazdát is, aki egy egyiptomi szobrocskákkal boritott számitógép előtt ült, és legutóbbi, kőeszközöket ábrázoló fényképeit rendezgette.
Nevet, helyet direkt nem mondok, fényképeim vannak, de nem teszem ki őket a netre.
Szerény becsléseim szerint a házban körülbelül annyi érték van összezsúfolva, mint a magyar Nemzeti Múzeumban, a Szépművészetiben meg mondjuk a Kunsthistorischesben együttvéve. Szobától szobára bolyongtam, az állam az első leesés után konstans a földön maradt; házigazdánk szerény mosollyal hivta fel a figyelmem a gyűjtemény érdekesebb darabjaira, mint például az egész falat beboritó pleisztoszaurusz-kövület, az inka harci buzogány, az indonéz árnyékbábok, az óceániai nyakékek, a világ minden tájáról származó pattintottkő fegyverek. Néhány egyéb darabot csak mellékesen szórt ki az asztalra, hadd turkáljak közöttük - azték obszidián tűk, antik indiai arany karkötők, ausztrál ijak és tegezek, néhány afrikai szobrocska...
A fickó abból él, hogy a világ múzeumai számára öntvénymásolatokat készit pattintott kő fegyverekről. Nem régész, sosem volt az, de elképesztő tudást halmozott fel a munkája során, és úgy tűnik, a legtöbb múzeum nagy nagy becsben tartja. Pár százezer öntvény alkotja a gyűjtemény legnagyobb hányadát; nem csak a formájukat, a szinüet is pontosan utánozza az utolsó apró pöttyig (ezért a sok szines üvegcse), a súlyukat pedig a műanyagba helyezett ólomsúlyokkal utánozza. Egészen elképesztő.
Öt órát voltunk nála, az idő legnagyobb részében szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Elhalmozott mindenféle ajándékokkal; posztereket kaptam tőle, amiket ő maga fotózott a különféle kőeszközökről. És azt is megtanultam, hogy a kőpattintás még mindig él és köszöni jól van; sőt, valódi művészeti ággá nőtte ki magát. Mindenféle kőpattintó barátai alkotásait szórta ki elém az asztalra; voltak ott csipkefinomságúra pattintott hófehér nyilhegyek, millefiori üvegből formált lándzsák, és egy olyan késpenge is, ami háromszor megcsavarodott a tengelye körül.
Nem vagyok őskoros, de azt hiszem összenyálaztam a padlót.
Amikor öt órával később távoztunk, a kis ház ismét csak egy kis ház volt a préri közepén, egy fénypont a nagy éjszakában.
2008. május 13., kedd
Kitérő - Találkozás a szárnyas vizipárduccal
Kocsiba szálltunk; Larry is csatlakozott hozzánk, hogy az idegenvezetés a mesék mellett kiegészüljön némi régészettel és madarászattal is - hát, nem csalódtam benne. A verőfényes napsütésben hajtottunk keresztül az illinois-i tájon, és két oldalról ontották rám az információt. Az ott egy indián temetkezési halom, az ott egy másik; az ott a Lewis és Clark múzeum a kilátótoronnyal, innen indult el az expedició kétszáz évvel ezelőtt; az ott egy fehér fejű rétisas fészke, tavaly még benne lakott, de idén nem látták; az ott az új hid a Mississippin és egy vontatóhajó, az ott az Admirális nevű gőzös teljes pompájában, ez itt egy kis falu a hegyek között amit nyáron mutatványosok laknak... ez itt egy gyár, a piros csik fenn a falon a legutóbbi nagy árvizet jelzi. Ahogy a folyó mentén kocsikáztunk, balról alig tiz méterre hullámzott a viz, és néhány háznak csak a teteje állt ki belőle; jobb kéz felől pedig az útépitéshez lerobbantott sziklafalak magasodtak, virágzó fákkal és zöld kúszónövényekkel, és mindenhol viz és viz és ártér, amerre a szem lát.
Azután kibukkantunk egy kanyarból, és elénk tárult a Piasa. (A kép nem az enyém) Ő egy mitikus lény az európai hóditás előtti időkből; az indiánok "szárnyas vizipárduc" néven emlegetik, ami azért vicces, mert eredetileg nem volt szárnya (a kép egy másolat, az eredeti sziklafestményt lerobbantották az útépitéskor és egy 17. századi téritő naplójában maradt csak meg a leirása). Mostanában a Piasa-madár néven fut, ami meg azért vicces, mert szimpatikus barátunk minden, csak nem madár. A legendákban emberevő viziszörnyként szerepel, és sokan találgatták már, vajon mi az eredetije; a legtöbben arra tippelnek, a rajz figyelmezető jelzés volt, és a fürdőzés veszélyességére hivta fel a figyelmet: a Mississippi-ben ugyanis cápák vannak. Ez halálosan komoly; a bikacápa, ami a világ legtöbb halálos kimenetelű cápatámadásáért felelős, képes felúszni St. Louis-ig a folyóban, és előszeretettel meg is teszi. Na, itt határoztam el, hogy ebbe a vizbe se lógatom a lábam... Larry mesélte, hogy legutóbb egy három méteres példányt fogtak ki belőle. Brrr...
Megálltunk ebédelni az egyik faluban; a talajviz olyan magas volt, hogy átszivárgott az utcák betonján és kis patakokat képezett. Az étterem egy fából készült kabin volt, belül nagy, üvegfalú akváriumokkal, amikben mindenféle helyi halfajták úszkáltak. A mi asztalunk mellett egy teknős hevert az üveg mögött; úgy nézett ki, mint Morla a Végtelen Történetből, egy picit s emozdult egész idő alatt, viszont végtelen gyűlölettel bámult minket, amit valahol azért meg tudtunk érteni.
Ebéd után elkirándultunk a Pere Marquette parkba, ami egy tájvédelmi körzet (minden évben százasával tobzódnak itt a fehér fejű rétisasok, ami nem kis látványosság - persze mi épp egyet se láttunk). Felásztunk több kilátóba is (amiket szintén indián temetkezési halmok alkotnak); Larry fél szemét a korható szilfákon tartotta, hátha talál még gombákat, készülvén a vasárnapi partira, fél szemét meg az égen, és mindenféle apró pontnak tűnő madarakat mutatott nekem. Marylin az indián törzsi háborúk történetével szórakoztatott (melyek következtében a legtöbb törzs kihalt mire az európaiak ideértek - a sziúk és az irokézek tettek róla). Betértünk a nemzeti park konferenciaközpontjába is, amitől aztán elállt a lélegzetem - képzeljétek el a középkori legendák királyi csarnokait az óriási kandallóval és a magas gerendákkal (igen, mint a Beowulfban. Nem a filmben. Az eredetiben). Nagyon hangulatos hely volt...
Hazafelé menet ettünk egy kiadós adag csokifagyit, és betévedtünk egy indián trading post-ra is (igy hivják a rezervátumok kézművesboltjait). Végül azután csak hazataláltunk; a fejem zsongott a sok új dologtól és izgalmas történettől, és még csak nem is sejtettem, hogy a nap fénypontja csak ezután következik...
Azután kibukkantunk egy kanyarból, és elénk tárult a Piasa. (A kép nem az enyém) Ő egy mitikus lény az európai hóditás előtti időkből; az indiánok "szárnyas vizipárduc" néven emlegetik, ami azért vicces, mert eredetileg nem volt szárnya (a kép egy másolat, az eredeti sziklafestményt lerobbantották az útépitéskor és egy 17. századi téritő naplójában maradt csak meg a leirása). Mostanában a Piasa-madár néven fut, ami meg azért vicces, mert szimpatikus barátunk minden, csak nem madár. A legendákban emberevő viziszörnyként szerepel, és sokan találgatták már, vajon mi az eredetije; a legtöbben arra tippelnek, a rajz figyelmezető jelzés volt, és a fürdőzés veszélyességére hivta fel a figyelmet: a Mississippi-ben ugyanis cápák vannak. Ez halálosan komoly; a bikacápa, ami a világ legtöbb halálos kimenetelű cápatámadásáért felelős, képes felúszni St. Louis-ig a folyóban, és előszeretettel meg is teszi. Na, itt határoztam el, hogy ebbe a vizbe se lógatom a lábam... Larry mesélte, hogy legutóbb egy három méteres példányt fogtak ki belőle. Brrr...
Megálltunk ebédelni az egyik faluban; a talajviz olyan magas volt, hogy átszivárgott az utcák betonján és kis patakokat képezett. Az étterem egy fából készült kabin volt, belül nagy, üvegfalú akváriumokkal, amikben mindenféle helyi halfajták úszkáltak. A mi asztalunk mellett egy teknős hevert az üveg mögött; úgy nézett ki, mint Morla a Végtelen Történetből, egy picit s emozdult egész idő alatt, viszont végtelen gyűlölettel bámult minket, amit valahol azért meg tudtunk érteni.
Ebéd után elkirándultunk a Pere Marquette parkba, ami egy tájvédelmi körzet (minden évben százasával tobzódnak itt a fehér fejű rétisasok, ami nem kis látványosság - persze mi épp egyet se láttunk). Felásztunk több kilátóba is (amiket szintén indián temetkezési halmok alkotnak); Larry fél szemét a korható szilfákon tartotta, hátha talál még gombákat, készülvén a vasárnapi partira, fél szemét meg az égen, és mindenféle apró pontnak tűnő madarakat mutatott nekem. Marylin az indián törzsi háborúk történetével szórakoztatott (melyek következtében a legtöbb törzs kihalt mire az európaiak ideértek - a sziúk és az irokézek tettek róla). Betértünk a nemzeti park konferenciaközpontjába is, amitől aztán elállt a lélegzetem - képzeljétek el a középkori legendák királyi csarnokait az óriási kandallóval és a magas gerendákkal (igen, mint a Beowulfban. Nem a filmben. Az eredetiben). Nagyon hangulatos hely volt...
Hazafelé menet ettünk egy kiadós adag csokifagyit, és betévedtünk egy indián trading post-ra is (igy hivják a rezervátumok kézművesboltjait). Végül azután csak hazataláltunk; a fejem zsongott a sok új dologtól és izgalmas történettől, és még csak nem is sejtettem, hogy a nap fénypontja csak ezután következik...
(Teknős barátunk)
(Kilátó a temetkezési halom tetején, plusz Marylin és én)
(Kilátó a temetkezési halom tetején, plusz Marylin és én)
(Az Illinois folyó a dombtetőről)
(A folyó és a domb)
(A folyó és a domb)
(Szép virágzó fák mindenütt)
(Pere Marquette hittéritő atya emlékére emelt házikó... hmm)
(Pere Marquette hittéritő atya emlékére emelt házikó... hmm)
2008. május 11., vasárnap
Mesék az ív alatt 2 - Anansi akcióban
Sok dologról gondoltam már, hogy semmi sem szárnyalja túl őket, amikor velük ébred az ember - nos, a lista egy újabb jópofa darabbal bővült, ugyanis kedd reggel meg kellett állapitanom, hogy nagyon mókás a frissen lepattintott kovakő pengék csilingelésére ébredni. Pizsamában másztam le a lépcsőn a garázsba, ahol Larry egy darab bőrrel a térdén már nagy munkában volt, nyilhegyeket készitett a múzeumba látogató iskolás csoportoknak. Egy idő után észrevette, hogy csillogó szemekkel bámulom, és tartott nekem egy rögtönzött idegenvezetést a műhelyben: mindenféle fantasztikus dolgokat mutatott, mint például saját készitésű lándzsákat, csillogó érceket, egy csomó féle szőrmét, egy egész halom pattintott eszközt amiket ő és a barátai gyártottak, némi indián kerámiát, egy fehércápafog harci buzogányt, ijakat, és mindenféle egyéb, kisérleti régészettel kapcsolatos dolgot, amitől azután kis hiján nem maradt időm reggelizni.
Aznapra is szoros programunk volt: először is fellépni mentünk egy iskolába, Marylin meg én; először kocsikáztam keresztül a Mississippi felett, lenyűgözve az Iv látványától (egyébként maga a város nagyon emlékeztetett Budapestre, a folyóparti épületekkel meg a hidakkal). Az iskolában persze a fél személyzetnek fogalma sem volt, kik vagyunk és mit akarunk, de végül aztán csak útba igazitottak a tornaterem felé (Marylin agya hallhatóan kattogott rajta, hogy melyik meséket húzza elő a tarsolyából). Ott találkoztunk a nap másik mesemondójával (megjegyzendő trükk: minden helyszinen egyszerre két mesemondó van, hogy ha az egyik késik, ne maradjon a közönség szórakozás nélkül). Kenya Ajanaku dobokon játszik és afrikai meséket mesél; ő ment először szinpadra, és kellőképpen feltüzelte a néhány száz gyereket, hogy a hosszabb és nyugalmasabb mesékre már legyen türelmük üldögélni. És persze Anansit mesélt, amiért külön hálás voltam (egyes trickstereket nem lehet elégszer hallani). Előhúzott egyéb állatmeséket is, meg jó sok dobolást, tapsolást és kántálást - nagy hangulat volt a tornateremben, mire Marylin szinpadra került.
Csak az én kedvemért a Piasa legendájával nyitott (és hogy mi az a Piasa, azt holnap meg fogjátok tudni); azután elmesélte még Rumpelstiltskin meséjét (a kis gonosz manó akinek ki kell találni a nevét) meg egy indián történetet arról, hogyan születtek a szúnyogok (ami azért különösen vicces, mert én Romániából ismerek egy majdnem ugyanolyat...). A gyerekek pedig figyeltek és hallgattak, nekem meg csillogtak a szemeim.
Keddre csupán ennyi mesélés jutott - délután viszont következett valami sokkalta jobb.
Kirándulás a Mississippi mentén.
Folytatása következik.
Aznapra is szoros programunk volt: először is fellépni mentünk egy iskolába, Marylin meg én; először kocsikáztam keresztül a Mississippi felett, lenyűgözve az Iv látványától (egyébként maga a város nagyon emlékeztetett Budapestre, a folyóparti épületekkel meg a hidakkal). Az iskolában persze a fél személyzetnek fogalma sem volt, kik vagyunk és mit akarunk, de végül aztán csak útba igazitottak a tornaterem felé (Marylin agya hallhatóan kattogott rajta, hogy melyik meséket húzza elő a tarsolyából). Ott találkoztunk a nap másik mesemondójával (megjegyzendő trükk: minden helyszinen egyszerre két mesemondó van, hogy ha az egyik késik, ne maradjon a közönség szórakozás nélkül). Kenya Ajanaku dobokon játszik és afrikai meséket mesél; ő ment először szinpadra, és kellőképpen feltüzelte a néhány száz gyereket, hogy a hosszabb és nyugalmasabb mesékre már legyen türelmük üldögélni. És persze Anansit mesélt, amiért külön hálás voltam (egyes trickstereket nem lehet elégszer hallani). Előhúzott egyéb állatmeséket is, meg jó sok dobolást, tapsolást és kántálást - nagy hangulat volt a tornateremben, mire Marylin szinpadra került.
Csak az én kedvemért a Piasa legendájával nyitott (és hogy mi az a Piasa, azt holnap meg fogjátok tudni); azután elmesélte még Rumpelstiltskin meséjét (a kis gonosz manó akinek ki kell találni a nevét) meg egy indián történetet arról, hogyan születtek a szúnyogok (ami azért különösen vicces, mert én Romániából ismerek egy majdnem ugyanolyat...). A gyerekek pedig figyeltek és hallgattak, nekem meg csillogtak a szemeim.
Keddre csupán ennyi mesélés jutott - délután viszont következett valami sokkalta jobb.
Kirándulás a Mississippi mentén.
Folytatása következik.
2008. május 9., péntek
Mesék az ív alatt különkiadás - Néhány szó a Fesztiválról
(Tudom, tudom, évezredek óta be kellett volna már fejeznem az egész történetet - jelen pillanatban nagy leeresztésben vagyok, és még kell néhány nap pöszmötölés mire újraindul az agyam, bocsi)
Azt hiszem, itt ki kell térnem magára a Fesztiválra és annak szervezetére (egyrészt, mert a hátralévő napok krónikája csak igy lesz érthető, másrészt, mert szerintem nagy ötlet, és otthon is meg kéne honositani. Na majd én!).
A St. Louis Mesemondó Fesztivál idén ülte 29. évfordulóját, és ez alatt a huszonkilenc év alatt az Egyesült Államok legnagyobb ingyenes mesemondó rendezvényévé nőtte ki magát (a legnagyobb fizetős rendezvény a Nemzeti Mesemondó Fesztivál a.k.a. Jonesborough, lapozzatok vissza).
Az alapfelállás: 7 db meghivott mesemondó (alias "a nagyok"), és néhány tucat "helyi mesemondó" (vagyis mi); egy központi helyszin (az Iv alatit múzeum) és néhány tucat egyéb helyszin (iskolák, könyvtárak, múzeumok, intézmények) amik között a mesemondók folyamatosan forognak és váltják egymást. A fesztivált szponzorok fizetik és támogatják; a 7 "nagy" fizetést is kap érte, a "kicsik" önkéntesek (meg lelkes csavargók, mint én). A helyszinek között megtalálhatók iskolák, múzeumok, kórházak, művelódési házak, és egyéb intézmények, mint pl. a siketek intézete és két börtön. A rendezvények egy héten keresztül jóformán megszakitás nélkül zajlanak - nos, ebbe sikerült belecsöppennünk.
Azt hiszem, itt ki kell térnem magára a Fesztiválra és annak szervezetére (egyrészt, mert a hátralévő napok krónikája csak igy lesz érthető, másrészt, mert szerintem nagy ötlet, és otthon is meg kéne honositani. Na majd én!).
A St. Louis Mesemondó Fesztivál idén ülte 29. évfordulóját, és ez alatt a huszonkilenc év alatt az Egyesült Államok legnagyobb ingyenes mesemondó rendezvényévé nőtte ki magát (a legnagyobb fizetős rendezvény a Nemzeti Mesemondó Fesztivál a.k.a. Jonesborough, lapozzatok vissza).
Az alapfelállás: 7 db meghivott mesemondó (alias "a nagyok"), és néhány tucat "helyi mesemondó" (vagyis mi); egy központi helyszin (az Iv alatit múzeum) és néhány tucat egyéb helyszin (iskolák, könyvtárak, múzeumok, intézmények) amik között a mesemondók folyamatosan forognak és váltják egymást. A fesztivált szponzorok fizetik és támogatják; a 7 "nagy" fizetést is kap érte, a "kicsik" önkéntesek (meg lelkes csavargók, mint én). A helyszinek között megtalálhatók iskolák, múzeumok, kórházak, művelódési házak, és egyéb intézmények, mint pl. a siketek intézete és két börtön. A rendezvények egy héten keresztül jóformán megszakitás nélkül zajlanak - nos, ebbe sikerült belecsöppennünk.
Mesék az ív alatt 1 - Érkezés
És íme, így kezdődik történetünk második fele.
Nyolc órányi kocsikázás után érkeztünk meg Marylinék házába Dél-Illinois-ban, a Mississippi keleti oldalán (St. Louis városa a folyón fekszik, akárcsak Budapest, de az egyik fele Missouri állam, a másik fele pedig Illinois - térkép, katt ide). Halálosan fáradtak voltunk (de azért az utat persze sikerült végigbeszélgetnük... Amerikáról, Magyarországról, mesékről, oktatásról és úgy általában mindenről, ami eszünkbe jutott - majd azzal szórakoztunk, hogy felidéztük a koncerteket, és pontoztuk a többi mesemondót...). Amikor betámolyogtam a garázsba, kis hiján sikerült átesnem egy fél méter magas kupacnyi kőtörmeléken, mely Larry pattintómunkájának mellékterméke, és a szoba közepén diszelgett, néhány kifejlett szavras agancsa, egy vödörnyi toll, pár lándzsa és egy nyilhegyekkel tömött szekrény társaságában. Ez aztán meg is adta az alaphangulatot.
Marylinék házára leginkább a barátságos káosz kifejezés alkalmazható: én magam az emeleti szobában voltam elszállásolva, ami máskor a látogatóba érkező négyéves lányunoka birodalma - ennek megfelelően tömve volt mesekönyvekkel, meg olyan kis műanyag játékokkal, amik orvul talpon szúrják az embert, ha nem vigyáz. Nagyon otthonos kis hely volt, egy hét alatt meg is szoktam...
Hétfő reggel, még félálomban a konferencia meg az utazás után, Marylin meg én autóba szálltunk, és útnak indultunk az első fellépésre (én nem voltam meghívva, de úgy gondoltam, tanulni sosem árt, Marylin meg szivesen vitt magával).
Először egy nőegylet diszebédjére mentünk (ezek a nőegyletek annyira tipikusak Amerikában...) - egy jótékonysági szervezet tagainak özvegyei gyűltek össze; a teremben az átlagéletkor valahol hetven körül mozgott. Kaptunk egy kiadós, finom ebédet, bájcsevegtünk a hölgyeményekkel, azután Marylin előadott két történetet (az egyik a mesemondásról szólt, a másik pedig az Admirálisról, ami egy hires hajó St. Louis kikötőjében, és évtizedekkel ezelőtt minden család kedvenc hétvégi kirándulóhelye volt - a hölgyek bólogattak is meg sóhajtoztak). Mivel a közönség azt kivánta, meséljen a kis magyar is valamit, én is felkocogtam a pódiumra, és hirtelen felindulásból előadtam a Havas Hegyek Hercegnőjét (mert az egész környéken fehér virágban álltak a fák, hát eszembe jutott). Sikere volt, megtapsoltak, és már vágódtunk is be a kocsiba, mert várt minket a következő helyszin, egy helyi iskola könyvtára.
Arról az iskoláról, azt hiszem, ejtenem kell néhány szót. Marylin szerint egy időben nagy divat volt nyitott tantermű iskolákat épiteni - ami azt jelenti, hogy az egész épület egyetlen gigantikus csarnok, amiben alacsony paravánokkal elkülönitett kis rekeszek találhatók osztálytermek helyett. Hát, nem tudom. Biztos volt valami indok a terv mögött, de néhány száz általános iskolás egy visszhangos csarnokban nem épp a legjobb ötlet, ha engem kérdeztek... A könyvtár szerencsére egész csendes volt, és én békésen böngésztem a folklór szekciót mig be nem vonultak a második osztályosok, mindannyian a kezükkel a fejükön (ami egy fogolytáborba illő jelenetet idézett...). A könyvtárosnő (fiatal, szőke töltöttgalamb) roppant izgatott volt, hogy magyar akcentust hall, és persze ezt muszáj volt rögtön demonstrálnia is a kölköknek ("Ugye milyen érdekes a kiejtése?"). Mindegy, már megszoktam.
Csak egy mesére volt idő - Marylin egy afrikai történetet mondott el a gyerekeknek arról, miért nem szabad a tűzzel játszani, azután beszélgettek róla. Érdekes és tanulságos volt megfigyelni, hogyan vezeti rá a gyerekeket a válaszokra, és hogyan ösztönzi őket, hogy elgondolkozzanak a történeten, és előálljanak a saját ötleteikkel (ezt feltétlenül meg kell tanulnom).
Visszatérve a házba megismerkedtem Drew-val, aki Marylinék egy szem lányunokája, négy éves, és kondenzcsikot húz maga után amerre jár. Együtt vacsoráztunk a családdal; látogatónk is érkezett, Marylin egyik barátnője, akinek méretei egy kisebb bálnáéval vetekszenek (le kellett bontanunk az ajtót, hogy be tudjon jönni), de ettől függetlenül irtó jó fej, és vigan elbeszélgettünk az esti lámpafényben, miközben Drew különféle játékállatokkal bombázott minket.
Igy végződött az első nap. Kedd reggel pedig ránk virradt a Fesztivál...
Nyolc órányi kocsikázás után érkeztünk meg Marylinék házába Dél-Illinois-ban, a Mississippi keleti oldalán (St. Louis városa a folyón fekszik, akárcsak Budapest, de az egyik fele Missouri állam, a másik fele pedig Illinois - térkép, katt ide). Halálosan fáradtak voltunk (de azért az utat persze sikerült végigbeszélgetnük... Amerikáról, Magyarországról, mesékről, oktatásról és úgy általában mindenről, ami eszünkbe jutott - majd azzal szórakoztunk, hogy felidéztük a koncerteket, és pontoztuk a többi mesemondót...). Amikor betámolyogtam a garázsba, kis hiján sikerült átesnem egy fél méter magas kupacnyi kőtörmeléken, mely Larry pattintómunkájának mellékterméke, és a szoba közepén diszelgett, néhány kifejlett szavras agancsa, egy vödörnyi toll, pár lándzsa és egy nyilhegyekkel tömött szekrény társaságában. Ez aztán meg is adta az alaphangulatot.
Marylinék házára leginkább a barátságos káosz kifejezés alkalmazható: én magam az emeleti szobában voltam elszállásolva, ami máskor a látogatóba érkező négyéves lányunoka birodalma - ennek megfelelően tömve volt mesekönyvekkel, meg olyan kis műanyag játékokkal, amik orvul talpon szúrják az embert, ha nem vigyáz. Nagyon otthonos kis hely volt, egy hét alatt meg is szoktam...
Hétfő reggel, még félálomban a konferencia meg az utazás után, Marylin meg én autóba szálltunk, és útnak indultunk az első fellépésre (én nem voltam meghívva, de úgy gondoltam, tanulni sosem árt, Marylin meg szivesen vitt magával).
Először egy nőegylet diszebédjére mentünk (ezek a nőegyletek annyira tipikusak Amerikában...) - egy jótékonysági szervezet tagainak özvegyei gyűltek össze; a teremben az átlagéletkor valahol hetven körül mozgott. Kaptunk egy kiadós, finom ebédet, bájcsevegtünk a hölgyeményekkel, azután Marylin előadott két történetet (az egyik a mesemondásról szólt, a másik pedig az Admirálisról, ami egy hires hajó St. Louis kikötőjében, és évtizedekkel ezelőtt minden család kedvenc hétvégi kirándulóhelye volt - a hölgyek bólogattak is meg sóhajtoztak). Mivel a közönség azt kivánta, meséljen a kis magyar is valamit, én is felkocogtam a pódiumra, és hirtelen felindulásból előadtam a Havas Hegyek Hercegnőjét (mert az egész környéken fehér virágban álltak a fák, hát eszembe jutott). Sikere volt, megtapsoltak, és már vágódtunk is be a kocsiba, mert várt minket a következő helyszin, egy helyi iskola könyvtára.
Arról az iskoláról, azt hiszem, ejtenem kell néhány szót. Marylin szerint egy időben nagy divat volt nyitott tantermű iskolákat épiteni - ami azt jelenti, hogy az egész épület egyetlen gigantikus csarnok, amiben alacsony paravánokkal elkülönitett kis rekeszek találhatók osztálytermek helyett. Hát, nem tudom. Biztos volt valami indok a terv mögött, de néhány száz általános iskolás egy visszhangos csarnokban nem épp a legjobb ötlet, ha engem kérdeztek... A könyvtár szerencsére egész csendes volt, és én békésen böngésztem a folklór szekciót mig be nem vonultak a második osztályosok, mindannyian a kezükkel a fejükön (ami egy fogolytáborba illő jelenetet idézett...). A könyvtárosnő (fiatal, szőke töltöttgalamb) roppant izgatott volt, hogy magyar akcentust hall, és persze ezt muszáj volt rögtön demonstrálnia is a kölköknek ("Ugye milyen érdekes a kiejtése?"). Mindegy, már megszoktam.
Csak egy mesére volt idő - Marylin egy afrikai történetet mondott el a gyerekeknek arról, miért nem szabad a tűzzel játszani, azután beszélgettek róla. Érdekes és tanulságos volt megfigyelni, hogyan vezeti rá a gyerekeket a válaszokra, és hogyan ösztönzi őket, hogy elgondolkozzanak a történeten, és előálljanak a saját ötleteikkel (ezt feltétlenül meg kell tanulnom).
Visszatérve a házba megismerkedtem Drew-val, aki Marylinék egy szem lányunokája, négy éves, és kondenzcsikot húz maga után amerre jár. Együtt vacsoráztunk a családdal; látogatónk is érkezett, Marylin egyik barátnője, akinek méretei egy kisebb bálnáéval vetekszenek (le kellett bontanunk az ajtót, hogy be tudjon jönni), de ettől függetlenül irtó jó fej, és vigan elbeszélgettünk az esti lámpafényben, miközben Drew különféle játékállatokkal bombázott minket.
Igy végződött az első nap. Kedd reggel pedig ránk virradt a Fesztivál...
2008. május 7., szerda
Északvidék 5 - A nagy finálé
Szombat reggel már mindenki pakolt és készülődött; és mégis, különösen vidáman indult a nap. Hatalmas különbség van a három- és a négynapos konferenciák között: eggyel több kellemes este, eggyel több közös reggeli és eggyel több vidám délelőtt... Ég és föld.
Vasárnapra csak egy környi műhely maradt; Nicole és én Meg Gilman csoportjához szegődtünk, aki misztikus-sámánisztikus-spirituális dolgokat magyarázott (na jó, valójában arról szólt, hogyan kell a körülöttünk lévő természetből ihletet meriteni élethű és szines mesemondáshoz). Kavicsokkal játszadoztunk és fürdőztünk a reggeli fényben, nem is kellett ennél jobb délelőtt.
Miután sikerült minden cuccomat a bőröndbe gyömöszölni, és elvonszolni Mary Lu kocsijáig, már csak az utolsó, vasárnapi koncert volt hátra - amin történetesen én is szerepeltem.
Ráadásul rögtön én nyitottam a sort. A konfer persze megerőszakolta a nevemet (Xendzsi Valka néven vonulok be a történelembe, haha), de ettől eltekintve szeretettel és lelkesedéssel fogadtak. A Nap lánya cimű mesét meséltem; a közönség lelkes volt és vigan jelezte tetszését (ez azt jelenti, hogy nevettek a poénoknál és felszisszentek amikor az ostoba hercegnők kárt tettek magukban). Mindenki együntetűen azon a véleményen volt, hogy remek történet (és néhányan azt is mondták, a vasárnapi koncert volt a legjobb, amiért rajtam kivül a többiek is felelősek, mint azt látni fogjátok. Most.)
Utánam Don Falkos következett, aki Leanne tiszteletére az ő egyik meséjét mondta el (egy nagyon fárasztó poénokkal teletűzdelt Jancsi és Juliskát). Mindenki kacagott a könnyein keresztül.
Karol Kerman személyes sztorit mesélt egy majdnem tragédiába torkolló vitorlás-kalandról (ami számomra azért volt nagyon élvezetes, mert tudtam követni, mikor mit hol hibáztak el... kezd hiányozni a vitorlázás is).
Clare Noelle meséje, Hogyan jött az oroszlán a dzsungelbe, egy erős környezetvédelmi párhuzammal megtűzdelt afrikai mese volt - és a párhuzam tett róla, hogy mindenki rajongva éljenezzen, és elkérje a történetet későbbi használatra... (ez már csak igy működik, a modern mesemondás egyik fő profilja a környezettudatosság és -védelem).
Végül a sort és a koncertet Meg Gilman zárta, egy viharos ír történettel, amitől aztán megint könnyesre röhögtük magunkat (percekig levegőt sem kaptunk) - ez a mese egyike a gyöngyszemeknek, amiket gondosan elraktározok, és hazaviszek majd, hogy ti is hallhassátok ;) A cime "A férfi, akinek nem volt története". Majd emlékeztessetek, hogy meséljem el ;)
Imigyen zárult a konferencia. Volt még némi dijkiosztás, és mindenféle kérdések és válaszok, beszélgetések, köszönet a szponzoroknak, stb. Már épp készültünk útnak indulni, amikor berobbant Danielle, és emnnydörgő hangon közölte, hogy micsoda dolog, kihagyni a záró ceremóniát - hogy nincs itt a felelős ember, az nem kifogás! Pillanatok alatt mindenki vissza lett terelve a terembe; körben álltunk, kézenfogva, és énekeltük Északvidék hagyományos záró dalát, csigabigába tekeredtünk, és a végén nagyöleléééés (elég bárgyún hangzik, de valójában nagyon szép volt, együtt énekelni, meg a dal is jó, és igy tényleg úgy éreztük, lezárult a hétvége...)
Kissé hosszú időbe telt mindenkitől elbúcsúzni, de azért csak sikerült; kocsiba ültünk, Mary Lu (Mr. Death nagymamája), Marylin meg én, és útnak indultunk Délre. Igy kezdődött a kaland második fejezete...
(Jobbról balra: Trickster Sisters, Sárkányos Alakulat, avagy Danielle, Nicole, Én, Lois, és Danielle húga, szintén reménybeli mesemondó)
Vasárnapra csak egy környi műhely maradt; Nicole és én Meg Gilman csoportjához szegődtünk, aki misztikus-sámánisztikus-spirituális dolgokat magyarázott (na jó, valójában arról szólt, hogyan kell a körülöttünk lévő természetből ihletet meriteni élethű és szines mesemondáshoz). Kavicsokkal játszadoztunk és fürdőztünk a reggeli fényben, nem is kellett ennél jobb délelőtt.
Miután sikerült minden cuccomat a bőröndbe gyömöszölni, és elvonszolni Mary Lu kocsijáig, már csak az utolsó, vasárnapi koncert volt hátra - amin történetesen én is szerepeltem.
Ráadásul rögtön én nyitottam a sort. A konfer persze megerőszakolta a nevemet (Xendzsi Valka néven vonulok be a történelembe, haha), de ettől eltekintve szeretettel és lelkesedéssel fogadtak. A Nap lánya cimű mesét meséltem; a közönség lelkes volt és vigan jelezte tetszését (ez azt jelenti, hogy nevettek a poénoknál és felszisszentek amikor az ostoba hercegnők kárt tettek magukban). Mindenki együntetűen azon a véleményen volt, hogy remek történet (és néhányan azt is mondták, a vasárnapi koncert volt a legjobb, amiért rajtam kivül a többiek is felelősek, mint azt látni fogjátok. Most.)
Utánam Don Falkos következett, aki Leanne tiszteletére az ő egyik meséjét mondta el (egy nagyon fárasztó poénokkal teletűzdelt Jancsi és Juliskát). Mindenki kacagott a könnyein keresztül.
Karol Kerman személyes sztorit mesélt egy majdnem tragédiába torkolló vitorlás-kalandról (ami számomra azért volt nagyon élvezetes, mert tudtam követni, mikor mit hol hibáztak el... kezd hiányozni a vitorlázás is).
Clare Noelle meséje, Hogyan jött az oroszlán a dzsungelbe, egy erős környezetvédelmi párhuzammal megtűzdelt afrikai mese volt - és a párhuzam tett róla, hogy mindenki rajongva éljenezzen, és elkérje a történetet későbbi használatra... (ez már csak igy működik, a modern mesemondás egyik fő profilja a környezettudatosság és -védelem).
Végül a sort és a koncertet Meg Gilman zárta, egy viharos ír történettel, amitől aztán megint könnyesre röhögtük magunkat (percekig levegőt sem kaptunk) - ez a mese egyike a gyöngyszemeknek, amiket gondosan elraktározok, és hazaviszek majd, hogy ti is hallhassátok ;) A cime "A férfi, akinek nem volt története". Majd emlékeztessetek, hogy meséljem el ;)
Imigyen zárult a konferencia. Volt még némi dijkiosztás, és mindenféle kérdések és válaszok, beszélgetések, köszönet a szponzoroknak, stb. Már épp készültünk útnak indulni, amikor berobbant Danielle, és emnnydörgő hangon közölte, hogy micsoda dolog, kihagyni a záró ceremóniát - hogy nincs itt a felelős ember, az nem kifogás! Pillanatok alatt mindenki vissza lett terelve a terembe; körben álltunk, kézenfogva, és énekeltük Északvidék hagyományos záró dalát, csigabigába tekeredtünk, és a végén nagyöleléééés (elég bárgyún hangzik, de valójában nagyon szép volt, együtt énekelni, meg a dal is jó, és igy tényleg úgy éreztük, lezárult a hétvége...)
Kissé hosszú időbe telt mindenkitől elbúcsúzni, de azért csak sikerült; kocsiba ültünk, Mary Lu (Mr. Death nagymamája), Marylin meg én, és útnak indultunk Délre. Igy kezdődött a kaland második fejezete...
(Jobbról balra: Trickster Sisters, Sárkányos Alakulat, avagy Danielle, Nicole, Én, Lois, és Danielle húga, szintén reménybeli mesemondó)
Északvidék 4 - Egy újabb koncert
Miután fellélegeztem (és kilihegtem magam), már csak a mulatság volt hátra - egy újabb esti koncert.
Gwyn Calvetti nyitotta a sort egy személyes sztorival (amiben az volt a pláne, hogy közben egy madzaggal játszott - tudjátok, amikor az ujjaid között kifeszited és aztán valaki más átveszi - csakhogy ő egyedül csinálta, és a végére mindenféle állatok meg képek lettek a dologból, elképesztő volt). Gwyn egyébként nem csak jópofa mesélő, de nagyon kedves, jó fej nőszemély is, és mellesleg Északvidék új elnöke.
Másodjára aztán igazi csemegét kaptam, Mary Lu Bretsch mesélte:... a Halál és a Vörös Hajú Lány. Igazi dögös texasi akcentussal :D Végre hallottam élőben is valaki mástól! Vigyorogtam mint a tejbetök. Meg mindenki más is. Megállapitották, hogy egy az egyben rólam szól... ami igaz is, mert a legerősebb érzésem az előadás alatt az volt, hogy Mary Lu az én mesémet meséli... ez történik, ha nagyon beleszokik az ember egy mesébe :D
Joe Jekot személyes történetet mesélt az egykori vizilabda-edzőjéről - de ilyen hanggal a telefonkönyvet is olvashatta volna, mert berezegtek tőle az ablaktáblák. A szép hang nem a legfőbb dolog egy mesemondónál... de hogy a második a sorban, abban egészen biztos vagyok...
Terry Visger azután végképp bennünk akasztotta a szuszt. A története megrázó erejú volt, katartikus és minden szempontból emlékezetes; ahogyan előadta, az pedig egészen magával ragadott... (a sztori cime A Gyűrű, emlékeztessetek rá, hogy elmeséljem egyszer!)
A sort Patricia Coffie zárta, aki csak egy személyes anekdotát adott elő - de gurultunk a röhögéstől. Nagymama korú, csendes és cinikus barátnénk ugyanis arról mesélt, hogyan ment el egy Marylin Manson-féle rock-koncertre a fia kedvéért... hát, potyogtak a könnyeink...
És ezek után nem volt más hátra, mint újból swappolni egyet (persze más koncertekre is mehettünk volna, minden több helyszinen zajlott egyszerre, de ennyi remek mese után az embernek megjön a kedve a szerepléshez...
Ragyogó kis csapat verődött össze a szombat esti meséhez (és lelkesedésünk akkor is töretlen maradt, amikor Yvonne begyalogolt és szigorú szabályok tömegét sorolta fel, majd ott hagyott minket egy undok kinézetű stopper társaságában - amit Steve rövid bütykölés után végleg működésképtelenné tett). Ezek után kényelmesen hátradőltünk, és éjszakába nyúlóan meséltünk; ott volt Robin, kedvenc Fianna-mesemondónk, aki egy vidám nótával, gitárzenével és egy nagyon fárasztó viccel szórakoztatott bennünket; ott volt Nicole, aki a saját verzióját mesélte az egérről és az oroszlánról, ott volt Danielle, aki megörvendeztetett az ő verziójával a Papir Sárkányról; azután ott volt Marcia, akinek costa rica-i a férje (és igen és igen és igen a férje családja felelős a costa rica-i himnuszért, hehe) és kaptam tőle egy nagyon vidám és szines kis trickster-történetet. Azután ott volt Diane Ladley, aki lekapcsolta a villanyt, és az EXIT felirat kisértetiesen derengő vörös fényében, az ablakon át a falra vetülő holdfény-árnyékok között egy igaz kisértethistóriát mesélt nekünk (amitől aztán két napig rémálmaim voltak...). Steve zárta a swappot, csak nekem, egy amerikai történettel egy zátonyra futott gőzösről a Mississippi-n...
Ja és én is meséltem - nem készültem rá egyáltalán, de valamiért a szilva-dolog ott motoszkált az agyamban már a megérkezés óta (Wisconsin = Duchy of Plums. Szilva Grófság. Changeling. Mindegy. Hosszú.) és fogalmam sincs, mesemondói lelkem melyik zugából mászott elő, de mire észbe kaptam, már félúton jártam Plumia Flor történetében (minden jog és imádat a Bran együttesnek, és nem, nem kaptam pénzt a fellépésért). Utoljára olyan három vagy négy éve olvashattam, és eszembe sem jutott azóta; mégis visszajött, tisztán és majdnem szóról szóra, és öt perces döbbent, áhitatos csend követte...
Mivel nem volt kedvünk még aludni menni, éfjélig beszélgettünk a nappaliban; Steve és Diane felváltva meséltek borzasztó horrortörténeteket vagy fárasztó poénokat, Leanne tiszteletére. Leanne Északvidék egyik kedvenc mesemondó trickstere volt, én csak a netről ismertem; akkor halt meg rákban, amikor megérkeztem tavaly augusztusban. A közösség még nem dolgozta fel az elvesztését, egész hétvége alatt láttunk itt-ott könnyeket; a legtöbben azzal emlékeztek rá, hogy újra és újra elmesélték a történeteit...
Gwyn Calvetti nyitotta a sort egy személyes sztorival (amiben az volt a pláne, hogy közben egy madzaggal játszott - tudjátok, amikor az ujjaid között kifeszited és aztán valaki más átveszi - csakhogy ő egyedül csinálta, és a végére mindenféle állatok meg képek lettek a dologból, elképesztő volt). Gwyn egyébként nem csak jópofa mesélő, de nagyon kedves, jó fej nőszemély is, és mellesleg Északvidék új elnöke.
Másodjára aztán igazi csemegét kaptam, Mary Lu Bretsch mesélte:... a Halál és a Vörös Hajú Lány. Igazi dögös texasi akcentussal :D Végre hallottam élőben is valaki mástól! Vigyorogtam mint a tejbetök. Meg mindenki más is. Megállapitották, hogy egy az egyben rólam szól... ami igaz is, mert a legerősebb érzésem az előadás alatt az volt, hogy Mary Lu az én mesémet meséli... ez történik, ha nagyon beleszokik az ember egy mesébe :D
Joe Jekot személyes történetet mesélt az egykori vizilabda-edzőjéről - de ilyen hanggal a telefonkönyvet is olvashatta volna, mert berezegtek tőle az ablaktáblák. A szép hang nem a legfőbb dolog egy mesemondónál... de hogy a második a sorban, abban egészen biztos vagyok...
Terry Visger azután végképp bennünk akasztotta a szuszt. A története megrázó erejú volt, katartikus és minden szempontból emlékezetes; ahogyan előadta, az pedig egészen magával ragadott... (a sztori cime A Gyűrű, emlékeztessetek rá, hogy elmeséljem egyszer!)
A sort Patricia Coffie zárta, aki csak egy személyes anekdotát adott elő - de gurultunk a röhögéstől. Nagymama korú, csendes és cinikus barátnénk ugyanis arról mesélt, hogyan ment el egy Marylin Manson-féle rock-koncertre a fia kedvéért... hát, potyogtak a könnyeink...
És ezek után nem volt más hátra, mint újból swappolni egyet (persze más koncertekre is mehettünk volna, minden több helyszinen zajlott egyszerre, de ennyi remek mese után az embernek megjön a kedve a szerepléshez...
Ragyogó kis csapat verődött össze a szombat esti meséhez (és lelkesedésünk akkor is töretlen maradt, amikor Yvonne begyalogolt és szigorú szabályok tömegét sorolta fel, majd ott hagyott minket egy undok kinézetű stopper társaságában - amit Steve rövid bütykölés után végleg működésképtelenné tett). Ezek után kényelmesen hátradőltünk, és éjszakába nyúlóan meséltünk; ott volt Robin, kedvenc Fianna-mesemondónk, aki egy vidám nótával, gitárzenével és egy nagyon fárasztó viccel szórakoztatott bennünket; ott volt Nicole, aki a saját verzióját mesélte az egérről és az oroszlánról, ott volt Danielle, aki megörvendeztetett az ő verziójával a Papir Sárkányról; azután ott volt Marcia, akinek costa rica-i a férje (és igen és igen és igen a férje családja felelős a costa rica-i himnuszért, hehe) és kaptam tőle egy nagyon vidám és szines kis trickster-történetet. Azután ott volt Diane Ladley, aki lekapcsolta a villanyt, és az EXIT felirat kisértetiesen derengő vörös fényében, az ablakon át a falra vetülő holdfény-árnyékok között egy igaz kisértethistóriát mesélt nekünk (amitől aztán két napig rémálmaim voltak...). Steve zárta a swappot, csak nekem, egy amerikai történettel egy zátonyra futott gőzösről a Mississippi-n...
Ja és én is meséltem - nem készültem rá egyáltalán, de valamiért a szilva-dolog ott motoszkált az agyamban már a megérkezés óta (Wisconsin = Duchy of Plums. Szilva Grófság. Changeling. Mindegy. Hosszú.) és fogalmam sincs, mesemondói lelkem melyik zugából mászott elő, de mire észbe kaptam, már félúton jártam Plumia Flor történetében (minden jog és imádat a Bran együttesnek, és nem, nem kaptam pénzt a fellépésért). Utoljára olyan három vagy négy éve olvashattam, és eszembe sem jutott azóta; mégis visszajött, tisztán és majdnem szóról szóra, és öt perces döbbent, áhitatos csend követte...
Mivel nem volt kedvünk még aludni menni, éfjélig beszélgettünk a nappaliban; Steve és Diane felváltva meséltek borzasztó horrortörténeteket vagy fárasztó poénokat, Leanne tiszteletére. Leanne Északvidék egyik kedvenc mesemondó trickstere volt, én csak a netről ismertem; akkor halt meg rákban, amikor megérkeztem tavaly augusztusban. A közösség még nem dolgozta fel az elvesztését, egész hétvége alatt láttunk itt-ott könnyeket; a legtöbben azzal emlékeztek rá, hogy újra és újra elmesélték a történeteit...
Északvidék különkiadás - Már megint a magyarok
Igen, igen, megint kis termet kaptam, és megint dugig tömve volt (25-30 ember, ahogyan Meg számolta). Már előző nap jöttek oda emberek és biztositottak róla, hogy alig várják az előadásomat - és meg is jelentek mindannyian. Meg Gilman barátosném konferált fel, nagy szeretettel (és még arra is vette a fáradságot, hogy kimondja a teljes nevem, hehe). A szokásos sorozatot meséltem. Bús királyfi (felvezetőnek mindig jó), szigetközi tündérek (ez meg, a népdallal együtt, könnyeket csal az emberek szemébe - amellett, hogy tényleg szivszakasztóan gyönyörű történet, ebben szerintem szerepe van némi nosztalgikus Tolkien-utóhatásnak is, tündérek elmennek örökre, brühühühü), Mátyás király és Bátorkő vára (az udvari bolondot mindenki szereti, főleg a jó kis tréfás történetei miatt; Kinizsitől meg el vannak halva, az a malomköves trükk még mindig elég népszerű...), Fehérlófia (elejétől végéig egy remekmű, és egyre jobban szeretem mesélni; Hétszünyű Kapanyányimonyók az egyik fénypont, de nem a neve miatt, hanem mert kihúzza a fát a földből a szakállával - ezen mindig jókat kacarásznak. Nagy szeretettel viseltetnek a bébi griffek iránt - jelzem, én is - és mindenkinek megfagy az ereiben a vér, amikor Fehérlófia levágja a saját lábát...), és végül, természetesen, a garabonciások (sárkánylovasok mindig tarolnak).
Ezúttal az utolsó fél óra kérdés-válasz-beszélgetés szekcióban megkértek, meséljek még egyet - igy aztán elhangzott a Tündértó Titka (ééééjen! :D ) és szintén nagy sikert aratott.
Az emberek általában arra kiváncsiak, milyen kapcsolatban állnak a magyar népmesék más népek meséivel (általában az - általuk jobban ismert - oroszok és irek kerülnek szóba. Steve, akiről még lesz szó, engem tiszteletbeli irré is fogadott azon melegében... igen, még mindig mindenki azt hiszi, természetes vörös vagyok). És persze mindig el kell nekik mesélnem a táltoslovat a parázzsal, meg hogy honnan jönnek a garabonciások, és még egy csomó apró részletet, ami megragadja a figyelmüket a mesékben. Külön ki szokták emelni, mennyire örülnek, hogy hallottak magyarul beszélni (megtűzdelem a meséket magyar szavakkal és kifejezésekkel, és a népdalt is magyarul éneklem, a forditása benne van a handoutomban).
Nagy siker volt, na. Utána nem győztem mindenki kezét szorongatni meg tűrni az öleléseket; még vagy egy órát beszélgettem a teremben mindenkivel, aki hátramardt hogy kérdezzen vagy gratuláljon (mindig arra kiváncsiak, hol tanultam angolul... és teljesen el vannak ájulva, hogy nálunk az iskolában kötelező az idegen nyelv). Rögtön megkaptam az értékeléseket is (mert indigóra irták, hogy jusson egy példány a konferencia szervezőinek). Hát csupa nagybetűs dicséret...
Legyünk büszkék a magyar mesékre! Angolul is megállják a helyüket :)
Ezúttal az utolsó fél óra kérdés-válasz-beszélgetés szekcióban megkértek, meséljek még egyet - igy aztán elhangzott a Tündértó Titka (ééééjen! :D ) és szintén nagy sikert aratott.
Az emberek általában arra kiváncsiak, milyen kapcsolatban állnak a magyar népmesék más népek meséivel (általában az - általuk jobban ismert - oroszok és irek kerülnek szóba. Steve, akiről még lesz szó, engem tiszteletbeli irré is fogadott azon melegében... igen, még mindig mindenki azt hiszi, természetes vörös vagyok). És persze mindig el kell nekik mesélnem a táltoslovat a parázzsal, meg hogy honnan jönnek a garabonciások, és még egy csomó apró részletet, ami megragadja a figyelmüket a mesékben. Külön ki szokták emelni, mennyire örülnek, hogy hallottak magyarul beszélni (megtűzdelem a meséket magyar szavakkal és kifejezésekkel, és a népdalt is magyarul éneklem, a forditása benne van a handoutomban).
Nagy siker volt, na. Utána nem győztem mindenki kezét szorongatni meg tűrni az öleléseket; még vagy egy órát beszélgettem a teremben mindenkivel, aki hátramardt hogy kérdezzen vagy gratuláljon (mindig arra kiváncsiak, hol tanultam angolul... és teljesen el vannak ájulva, hogy nálunk az iskolában kötelező az idegen nyelv). Rögtön megkaptam az értékeléseket is (mert indigóra irták, hogy jusson egy példány a konferencia szervezőinek). Hát csupa nagybetűs dicséret...
Legyünk büszkék a magyar mesékre! Angolul is megállják a helyüket :)
Északvidék 3 - A nagy nap
Miután kellően lefosztottuk a könyvesboltot (ahol könyveken kivül mindenféle egyebet is lehetett kapni), megkezdődött a konferencia harmadik napja. Némi izgalommal, mert lélekben már készültem a délutáni előadásomra. Meg Gilman utánam hozta a Sharing the Fire értékeléseim fénymásolatát - ez sokat javtitott a hangulatomon, mert mind a harmincon ötcsillagos minősités volt és mindenféle lelkes és biztató megjegyzések. Hát akkor annyira rossz műsor nem lehet.
De még előttünk állt a délelőtt. Először Marylin előadására ültünk be, ami arról szólt, hogyan kell egy meséhez kreativ foglalkozásokat vagy beszélgetést fűzni, hogy ne csak szórakoztató legyen egy iskolás osztály számára, hanem hasznos is. Kaptunk egy példatörténetet (hogyan hozta el Pók Asszony a fényt a világnak; indián mese), és minden csoportnak más szemszögből kellett hasznositania. Charlotte, Danielle, egy srác meg én alkottuk a Matek és Tudomány szekciót; olyan ötletekkel rukkoltunk elő, mint naptárszámitás, idő mértékegységei, pókok biológiája, tűz és kémia, állattan, fotoszintézis, és meg vagy egy tucat másik. Egy nagyon egyszerű és rövid kis történetben több órára elég hasznos dolgot találtunk... (a dolog lényege az, hogy a mesét kapcsoljuk a tananyagban szereplő témákhoz, és igy mintegy felvezetésként lehet használni, nem csak szórakoztató elem - ami növeli annak az esélyeit, hogy a tanárok időt szoritanak a mesemondásra a tanteremben).
A második kör technikai jellegű volt; Diane Ladley, Amerika első számű kisértethistória-mesélője tartott előadást arról, hogyan kell jó hangfelvételt késziteni (nem profi stúdióban, hanem házilag, reklámcéllal), és a programot is bemutatta hozzá, amivel szerkeszteni lehet. Sokat tanultunk (és jókat kuncogtunk a különféle hangeffekteken...)
Ezután következett az ebéd, majd némi szabadidő (a mesemondók államonként csoportokba gyűltek némi megbeszélésre, de mivel Magyarországot és Connecticutot egyedül én képviseltem, inkább átkocogtunk a csajokkal a nemzetközi ajándékboltba körülböngészni).
És azután nagy levegő, és fejest ugrani a magyar mesemondásba...
De még előttünk állt a délelőtt. Először Marylin előadására ültünk be, ami arról szólt, hogyan kell egy meséhez kreativ foglalkozásokat vagy beszélgetést fűzni, hogy ne csak szórakoztató legyen egy iskolás osztály számára, hanem hasznos is. Kaptunk egy példatörténetet (hogyan hozta el Pók Asszony a fényt a világnak; indián mese), és minden csoportnak más szemszögből kellett hasznositania. Charlotte, Danielle, egy srác meg én alkottuk a Matek és Tudomány szekciót; olyan ötletekkel rukkoltunk elő, mint naptárszámitás, idő mértékegységei, pókok biológiája, tűz és kémia, állattan, fotoszintézis, és meg vagy egy tucat másik. Egy nagyon egyszerű és rövid kis történetben több órára elég hasznos dolgot találtunk... (a dolog lényege az, hogy a mesét kapcsoljuk a tananyagban szereplő témákhoz, és igy mintegy felvezetésként lehet használni, nem csak szórakoztató elem - ami növeli annak az esélyeit, hogy a tanárok időt szoritanak a mesemondásra a tanteremben).
A második kör technikai jellegű volt; Diane Ladley, Amerika első számű kisértethistória-mesélője tartott előadást arról, hogyan kell jó hangfelvételt késziteni (nem profi stúdióban, hanem házilag, reklámcéllal), és a programot is bemutatta hozzá, amivel szerkeszteni lehet. Sokat tanultunk (és jókat kuncogtunk a különféle hangeffekteken...)
Ezután következett az ebéd, majd némi szabadidő (a mesemondók államonként csoportokba gyűltek némi megbeszélésre, de mivel Magyarországot és Connecticutot egyedül én képviseltem, inkább átkocogtunk a csajokkal a nemzetközi ajándékboltba körülböngészni).
És azután nagy levegő, és fejest ugrani a magyar mesemondásba...
Északvidék 2/2 - Swap és Sárkányok
És eljöve a péntek esti koncert (azt szeretem az Északvidékben, hogy minden este van egy koncert. Ez sok sok sok jó történetet jelent).
És megint sikerült lélegzetelállitó élménnyel kezdeni. Yvonne Healy (Békakirályfi-csapatunk egyik tagja) nyitotta az estet, és nem mást mesélt, mint Cormac király legendáját (amitől aztán megint tüzijátékot láttam). Yvonne civilben pattogós, karakteres nőszemély, aki szereti irányitani a dolgokat (és ezzel néha a frászt hozza az emberre) - de szerencsére a szinpadon is megtartja ezt a jó szokását, és lenyűgözően alakit. Cormac király legendáját sokan már hallhattátok tőlem; évekkel ezelőtt az első mese volt, amit megtanultam elmondani, és azóta is előveszem újra meg újra meg újra (ez az a történet, ahol a király eladja a családját a varázslatos zenélő csengettyűkért, majd utánuk megy a tündérek földjére, hogy visszaszerezze őket). Hosszú, részletes, gyönyörű mesélés volt.
Kevin Strauss az Egér és az oroszlán meséjével örvendeztetett meg minket - amilyen nagy darab fickó, olyan aranyosan-vigyorgósan adta elő az egészet...
Michael Parent bemutatta, miről prédikált eddig: egy személyes sztorit mesélt, egy valódi trickster-történetet, ahol a nem túl okos, ám találékony diák megúszott egy verekedést némi Tapsi Hapsi-képzés segitségével... (ne tessék nevetni, Tapsi Hapsi az összes nyúl trickster egyenes ági leszármazottja).
Rachel Nelson különleges mesélőnek bizonyult (valójában bárd). Sokféle hangszerrel láttam már embereket mesélni, de hegedű eddig nem volt köztük. És Rachel nem csak elképesztően jó zenét játszott elképesztően jól, hanem a tetejébe a sztori is megállta a helyét, a hangja is, meg a mozgás is, amivel az egészet eljátszotta. Személyes történet volt - az előző esti műsorral ellentétben erre azt mondom: szivesen hallgattam volna még.
És a sort Barbara Schutzgruber zárta. Ő nem csak mesemondó, hanem textilművész is - ennek megfelelően már a szivárványszin kendő, amit viselt, elakasztotta a lélegzetünket. És utána jött a történet: a Hamelni Patkányfogó, gyönyörűen előadva, egész idő alatt a hideg futkosott a hátunkon, és végig libabőrös voltam... (érdekes volt, hogy az elbeszélő a hamelni híd volt a folyó felett, aki csak hallotta, de nem látta az eseményeket - nagyon szép leirások születtek az ötletből...)
A koncert végeztével eljött az idő, hogy swappoljunk egyet (igy hivják a kötetlen esti mesélést). Nicole, Danielle meg én felrohantunk Nicole-ék szobájába, hogy felébresszük Celandine-t - aki egy vállon ülő sárkány (igen, tudom, hogy már sokaknak lelkendeztem róluk). Ő személy szerint Nicole tulajdona, de természetesen Danielle-nek is van otthon vagy három ugyanilyen - a gyerekek imádják, mert úgy néz ki és úgy mozog, mint egy élő állat (és erre még rátesz egy lapáttal, hogy a csajok élőállat feliratú macskakosárban szállitják őket...). Egyesült erővel felerősitettük a vállnyeregre (mert egyeseknek olyan keskeny a válla, hogy nem kényelmes egy bébisárkány számára), bezsinóroztuk Nicole ruhája alatt (a dolog lényege, hogy ha a sárkány a jobb válladon van, a hátad mögött a bal zsebedbe futnak le a zsinórok, igy anélkül tudod mozgatni, hogy bárki észrevenné). Igy vonultunk le a nagyterembe esti mesélésre.
Természetesen ha már sárkány volt a társaságban, elő kellett adnom a Sárkányherceget (amit Celandine nagy érdeklődéssel kisért, pici fejét billegetve). Marylin (akivel először találkoztam huzamosabb időre) egy indián legendát mesélt a napok hosszáról és a naptárról, meg attól, mitől vörös a cédrusfa (jegyezzétek meg, mert később irni fogok a cédrusfa naptárról, amit Cahokia-ban láttunk). Nicole rám ruházta Celandine-t, és maga is előállt egy számomra vadonatúj sárkányos történettel (A Papir Sárkány - na ezt is fogjátok még tőlem hallani). Lois egy hercegnőről mesélt, aki imádott táncolni egy birodalomban, ahol tiltva volt a tánc; hallottunk még ezen kivül egy ír mesét és egy ausztrál legendát (arról, hogyan születtek a koalák), szóval végülis megegyezhetünk abban, hogy a péntek esti műsor meglehetősen nemzetközi volt...
Mindezen után már megint csak ágyba zuhanni volt erőm. Csodálkoztok?
És megint sikerült lélegzetelállitó élménnyel kezdeni. Yvonne Healy (Békakirályfi-csapatunk egyik tagja) nyitotta az estet, és nem mást mesélt, mint Cormac király legendáját (amitől aztán megint tüzijátékot láttam). Yvonne civilben pattogós, karakteres nőszemély, aki szereti irányitani a dolgokat (és ezzel néha a frászt hozza az emberre) - de szerencsére a szinpadon is megtartja ezt a jó szokását, és lenyűgözően alakit. Cormac király legendáját sokan már hallhattátok tőlem; évekkel ezelőtt az első mese volt, amit megtanultam elmondani, és azóta is előveszem újra meg újra meg újra (ez az a történet, ahol a király eladja a családját a varázslatos zenélő csengettyűkért, majd utánuk megy a tündérek földjére, hogy visszaszerezze őket). Hosszú, részletes, gyönyörű mesélés volt.
Kevin Strauss az Egér és az oroszlán meséjével örvendeztetett meg minket - amilyen nagy darab fickó, olyan aranyosan-vigyorgósan adta elő az egészet...
Michael Parent bemutatta, miről prédikált eddig: egy személyes sztorit mesélt, egy valódi trickster-történetet, ahol a nem túl okos, ám találékony diák megúszott egy verekedést némi Tapsi Hapsi-képzés segitségével... (ne tessék nevetni, Tapsi Hapsi az összes nyúl trickster egyenes ági leszármazottja).
Rachel Nelson különleges mesélőnek bizonyult (valójában bárd). Sokféle hangszerrel láttam már embereket mesélni, de hegedű eddig nem volt köztük. És Rachel nem csak elképesztően jó zenét játszott elképesztően jól, hanem a tetejébe a sztori is megállta a helyét, a hangja is, meg a mozgás is, amivel az egészet eljátszotta. Személyes történet volt - az előző esti műsorral ellentétben erre azt mondom: szivesen hallgattam volna még.
És a sort Barbara Schutzgruber zárta. Ő nem csak mesemondó, hanem textilművész is - ennek megfelelően már a szivárványszin kendő, amit viselt, elakasztotta a lélegzetünket. És utána jött a történet: a Hamelni Patkányfogó, gyönyörűen előadva, egész idő alatt a hideg futkosott a hátunkon, és végig libabőrös voltam... (érdekes volt, hogy az elbeszélő a hamelni híd volt a folyó felett, aki csak hallotta, de nem látta az eseményeket - nagyon szép leirások születtek az ötletből...)
A koncert végeztével eljött az idő, hogy swappoljunk egyet (igy hivják a kötetlen esti mesélést). Nicole, Danielle meg én felrohantunk Nicole-ék szobájába, hogy felébresszük Celandine-t - aki egy vállon ülő sárkány (igen, tudom, hogy már sokaknak lelkendeztem róluk). Ő személy szerint Nicole tulajdona, de természetesen Danielle-nek is van otthon vagy három ugyanilyen - a gyerekek imádják, mert úgy néz ki és úgy mozog, mint egy élő állat (és erre még rátesz egy lapáttal, hogy a csajok élőállat feliratú macskakosárban szállitják őket...). Egyesült erővel felerősitettük a vállnyeregre (mert egyeseknek olyan keskeny a válla, hogy nem kényelmes egy bébisárkány számára), bezsinóroztuk Nicole ruhája alatt (a dolog lényege, hogy ha a sárkány a jobb válladon van, a hátad mögött a bal zsebedbe futnak le a zsinórok, igy anélkül tudod mozgatni, hogy bárki észrevenné). Igy vonultunk le a nagyterembe esti mesélésre.
Természetesen ha már sárkány volt a társaságban, elő kellett adnom a Sárkányherceget (amit Celandine nagy érdeklődéssel kisért, pici fejét billegetve). Marylin (akivel először találkoztam huzamosabb időre) egy indián legendát mesélt a napok hosszáról és a naptárról, meg attól, mitől vörös a cédrusfa (jegyezzétek meg, mert később irni fogok a cédrusfa naptárról, amit Cahokia-ban láttunk). Nicole rám ruházta Celandine-t, és maga is előállt egy számomra vadonatúj sárkányos történettel (A Papir Sárkány - na ezt is fogjátok még tőlem hallani). Lois egy hercegnőről mesélt, aki imádott táncolni egy birodalomban, ahol tiltva volt a tánc; hallottunk még ezen kivül egy ír mesét és egy ausztrál legendát (arról, hogyan születtek a koalák), szóval végülis megegyezhetünk abban, hogy a péntek esti műsor meglehetősen nemzetközi volt...
Mindezen után már megint csak ágyba zuhanni volt erőm. Csodálkoztok?
Északvidék 2 - Erről jut eszembe...
Nem, nem megint kifelejtettem valamit, ez volt a cime az első műhelynek péntek délelőtt. Ben Rosenfield, "a békás fickó" tartotta, mesemondó, keramikus és dobkészitő. Elméletileg arról szólt, hogyan kell több mesét hatékonyan összefűzni (mese a mesében stílusban) és hogyan kell hátteret teremteni a különféle szereplőknek, hogy több szempontból láttassunk egy történetet. Ez magában is elég érdekes lett volna, a műhely azonban hamar össznépi játszadozásba csapott át, amikor is csapatonként kaptunk egy-egy jól ismert történetet, amit aztán vigan kicsavartunk, átirtunk, kiforditottunk, majd vissza, és végül előadtuk munkánk gyümölcsét. Az én csapatom a Békakirályfit kapta (én nagy élvezettel alakitottam a tóban felejtett békalányt, akinek a családja befogadta azt a hálátlan dögöt, aki aztán lelépett az ostoba hercegnővel, hehe). Jó kezdés volt, megismerkedtünk egymással, nagyokat nevettünk, egy kicsit énekeltünk, és megtudtunk néhány új dolgot néhány régi meséről...
Amikor kikeveredtem a műhelyről, két elképesztő miniatűr forgószél vett a szárnyai alá: Danielle Todd (aki egyáltalán nem úgy néz ki, mint a honlapján a képek, de erre csak most döbbentem rá), és a baránője, Nicole. Mindketten tizenhat évesek, de régebb óta vannak a szakmában, mint én magam, és az idei sorozatban a hatodik konferenciájuk volt. Igen, mindketten mesemondók, és azon belül is sárkányos mesékre szakosodtak (máris szimpatikus); rettenetesen sokat tudnak beszélni, általában egyszerre, annyi energia van bennük, hogy köröket futottak körülöttem, és vidámak és jó fejek és nagyon szórakoztatóak. Együtt vonultunk le az ebédlőbe, majd az ebéd végeztével tettünk egy sétát a parkban (amit az új cipőm azóta is bán, de legalább megtanultam miniszoknyában falat mászni); a csajok (akik Trickster Sisters néven vonulnak be a krónikámba) kiokositottak engem mindenféle dolgokról a mesemondással kapcsolatban, mint például hogyan kell gyerekeket teljesen és totálisan elkápráztatni. Ebben nagy szerepet kapnak a sárkányok, akikre később még visszatérek.
A délutáni műsorra is Danielle-el együtt ültünk be; az előadó Michael Parent volt, a téma pedig: hogyan kell embereket (főleg gyerekeket) mesemondásra vagy egyáltalán szinpadi szereplésre bátoritani, és hogyan kell fejleszteni hozzá a különféle képességeket. Egy kis frissités sohasem árt - természetesen saját magunk próbáltuk ki az összes feladatot és gyakorlatot, és azt kell mondanom, működtek remekül. Michael mély hangú, karizmatikus és nagyon intelligens fickó, el tudom képzelni, hogy az iskolásai vakon biznak benne. A gyakorlatokat gondosan felirtam és elraktároztam, még hasznát veszem egyszer (ha elinditom a saját mesemondó iskolámat, hehe).
Mivel a pénteki műhelyek egyenként három órásak voltak, mire a második véget ért, már várt ránk a vacsora. Az ebédlő ajtajához érve megint ráköszöntem Lois-ra (akit a neten keresztül már évek óta ismerek, és aki hetek óta lelkesedett nekem, hogy mikor találkozunk már - majd csütörtök este kétszer elsétált mellettem egy szimpla hello-val). Ő rám nézett, biccentett, majd rám nézett megint, elolvasta a nevem a kártyán - és akkorát sikitott, hogy az egész épületben felugráltak az emberek, megrezzentek az ablaktáblák, és még fél órig csengett utána mind a két fülem. Ezt Danielle mesélte utólag, aki kétrét görnyedt a röhögéstől - én azzal voltam elfoglalva, hogy oxigénhez jussak, mert Lois rám vetette magát, és csontropogtató öleléssel üdvözölt (mint kiderült, azt hitte, hogy csak Lois és Nicole egy újabb barátnője vagyok).
Lois kis trickster csapatunk rangidős és oszlopos negyedik tagja. Ő a Sárkányos Hölgy néven fut (amihez hűen legalább három helyen képviselteti magát a sárkány minden öltözékén - kendőn, válltűn, fülbevalón); ahhoz képest, hogy anyukánk lehetne, messze nem ő a legkomolyabb négyünk közül... viszont hihetetlenül tarka, jópofa, érdekes hölgy, és egész vacsora alatt be nem állt a szánk.
Aznap este kaptuk azt a bizonyos tornádót is; na most már tudjátok, kikkel töltöttem az időt a biztonsági zónában (ami tulajdonképpen a konyha hátsó, megerősitett kamráját jelentette). A forgószelet magát nem láttuk, mert eltáncolt a város mellett; eső az volt, majd' beverte az ablakokat, de amig mi a kényelmes fotelekben ülhettünk és mesélhettünk, addig ez különösebben senkit nem zavart. És két év levelezés után az első személyes találkozáskor volt mit mesélni bőven.
Amikor kikeveredtem a műhelyről, két elképesztő miniatűr forgószél vett a szárnyai alá: Danielle Todd (aki egyáltalán nem úgy néz ki, mint a honlapján a képek, de erre csak most döbbentem rá), és a baránője, Nicole. Mindketten tizenhat évesek, de régebb óta vannak a szakmában, mint én magam, és az idei sorozatban a hatodik konferenciájuk volt. Igen, mindketten mesemondók, és azon belül is sárkányos mesékre szakosodtak (máris szimpatikus); rettenetesen sokat tudnak beszélni, általában egyszerre, annyi energia van bennük, hogy köröket futottak körülöttem, és vidámak és jó fejek és nagyon szórakoztatóak. Együtt vonultunk le az ebédlőbe, majd az ebéd végeztével tettünk egy sétát a parkban (amit az új cipőm azóta is bán, de legalább megtanultam miniszoknyában falat mászni); a csajok (akik Trickster Sisters néven vonulnak be a krónikámba) kiokositottak engem mindenféle dolgokról a mesemondással kapcsolatban, mint például hogyan kell gyerekeket teljesen és totálisan elkápráztatni. Ebben nagy szerepet kapnak a sárkányok, akikre később még visszatérek.
A délutáni műsorra is Danielle-el együtt ültünk be; az előadó Michael Parent volt, a téma pedig: hogyan kell embereket (főleg gyerekeket) mesemondásra vagy egyáltalán szinpadi szereplésre bátoritani, és hogyan kell fejleszteni hozzá a különféle képességeket. Egy kis frissités sohasem árt - természetesen saját magunk próbáltuk ki az összes feladatot és gyakorlatot, és azt kell mondanom, működtek remekül. Michael mély hangú, karizmatikus és nagyon intelligens fickó, el tudom képzelni, hogy az iskolásai vakon biznak benne. A gyakorlatokat gondosan felirtam és elraktároztam, még hasznát veszem egyszer (ha elinditom a saját mesemondó iskolámat, hehe).
Mivel a pénteki műhelyek egyenként három órásak voltak, mire a második véget ért, már várt ránk a vacsora. Az ebédlő ajtajához érve megint ráköszöntem Lois-ra (akit a neten keresztül már évek óta ismerek, és aki hetek óta lelkesedett nekem, hogy mikor találkozunk már - majd csütörtök este kétszer elsétált mellettem egy szimpla hello-val). Ő rám nézett, biccentett, majd rám nézett megint, elolvasta a nevem a kártyán - és akkorát sikitott, hogy az egész épületben felugráltak az emberek, megrezzentek az ablaktáblák, és még fél órig csengett utána mind a két fülem. Ezt Danielle mesélte utólag, aki kétrét görnyedt a röhögéstől - én azzal voltam elfoglalva, hogy oxigénhez jussak, mert Lois rám vetette magát, és csontropogtató öleléssel üdvözölt (mint kiderült, azt hitte, hogy csak Lois és Nicole egy újabb barátnője vagyok).
Lois kis trickster csapatunk rangidős és oszlopos negyedik tagja. Ő a Sárkányos Hölgy néven fut (amihez hűen legalább három helyen képviselteti magát a sárkány minden öltözékén - kendőn, válltűn, fülbevalón); ahhoz képest, hogy anyukánk lehetne, messze nem ő a legkomolyabb négyünk közül... viszont hihetetlenül tarka, jópofa, érdekes hölgy, és egész vacsora alatt be nem állt a szánk.
Aznap este kaptuk azt a bizonyos tornádót is; na most már tudjátok, kikkel töltöttem az időt a biztonsági zónában (ami tulajdonképpen a konyha hátsó, megerősitett kamráját jelentette). A forgószelet magát nem láttuk, mert eltáncolt a város mellett; eső az volt, majd' beverte az ablakokat, de amig mi a kényelmes fotelekben ülhettünk és mesélhettünk, addig ez különösebben senkit nem zavart. És két év levelezés után az első személyes találkozáskor volt mit mesélni bőven.
2008. május 6., kedd
Északvidék 1 és fél - Elalvás helyett
Na látjátok, ez történik ha nem jegyzetelek rendesen. A koncert után ugyanis volt még egy fringe, egy egész órás műsor egy mesemondótól. Don Falkos a Life sucks cimet adta az estnek (Az élet szívás), és jó sok személyes sztorit osztott meg velünk (némelyikükben rajtam kivül szerintem senki nem ismerte fel a Münchausen-meséket, egyes szám első személyben előadva, hehe). Azon töprengek igy utólag, vajon milyen véleményt alkossak az ilyesmiről - néhány személyes sztori egész élvezhető volt, és persze mindent remekül adott elő, de még mindig nem vagyok teljesen meggyőzve róla, hogy ez a klasszikus értelemben vett mesemondással egyenértékűnek minősül (sok volt közötte az öngyógyitó mesélés - az embernek jó, ha elmondhatja, miken ment keresztül az életében, de ha nem emelkedik metafora szintjére a dolog, akkor... hát, nem venném meg a CDjét, na).
Szóval, ott tartottunk, hogy aludni tértünk. Következzen a második nap.
Szóval, ott tartottunk, hogy aludni tértünk. Következzen a második nap.
Északvidék 1 - A Zöld Tó Menedék
Nos hát, két hete csütörtökön repülőre szálltam, és Cincinnati-n keresztül (átrepülve a Nagy Tavak felett) megérkeztem Appletonba. Kissé visszafelé haladtam az időben; idehaza a campuson már javában tombolt a nyár, Wisconsinban pedig szürke ég és szemerkélő eső fogadott. A konferencia-központ egyik embere várt a reptéren, és miután kötelességtudóan megebédeltetett egy Burger King-ben, végre megérkeztünk az Északvidék Mesemondó Konferencia helszinére (műforditó hangulatomban vagyok. Northlands Storytelling Conference. Azért North, mert az északi államok összesitett konferenciája. Néhány egyéb vendéggel, mint pl. a kis magyar). Green Lake, Wisconsin. Tulajdonképp egy hatalmas birtok, hatalmas golfpályákkal, ligetekkel, parkokkal, és egy gyönyörű nagy tóval (ami ugyan nem zöld volt, hanem szürke, de annyi baj legyen), és a tóparton házakkal, melyekben a hétvégére jó néhány tucat mesemondót szállásoltak el...
Először is megismerkedtem a szobatársammal, Charlotte-tal, aki egy szép szál fekete nőszemélynek bizonyult (egész hétvégén biztosra vettem, hogy egyidősek vagyunk, erre kiderül, hogy a lánya egyidős velem...), és nagyon jó fejnek; a délután nagy részét beszélgetéssel töltöttük, majd kószáltunk egy sort a szállodában, ahol már felkészültek az első esti előadásokra, és a könyvesbolt is megnyitott... (khm) (ne akarjátok tudni).
Azután persze jöttek a találkozások; először is Meg Gilman, aki a szokásos "Csenge vííííííííííííííííí" felkiáltással vetette rám magát (a sok konferencia után már nagyon jó barátnők vagyunk), azután az a fura, szemüveges kiscsaj, aki egy nagy vázlatfüzetbe szorgalmasan sárkányokat rajzolgatott... (később rá még visszatérünk, hehe). Megismerkedtem jótündér keresztanyámmal is, Marylin Kinsella-val, aki az elkövetkező másfél hétre őrangyalom, vendéglátóm és barátnőm lett; azon az első estén pávamintás kendőbe burkolózva ő konferálta fel a mesemondókat.
Mert a hivatalos konferencia még el sem kezdődött ugyan, de ha már egyszer ott vagyunk, miért ne használjuk ki a lehetőséget - a csütörtök esti koncert az 5-5-5 jegyében telt: 5 mesemondó 5 államból 5 perces mesékkel. Ime a lista (akit nem érdekel nyugodtan ugorjon):
Sajnos késtünk egy kicsit, szóval Judy Jarrow-Busack meséjét csak félig kaptuk el; valamiféle modern Jancsi és Juliska volt, amiben a gyerekeket bentlakásos iskolába paterolták el a szüleik... (ha nem az ülőhely keresésével meg az ismerősöknek való visszaintegetéssel lettem volna elfoglalva, jobban emlékeznék...:P )
A második viszont... na igen, a második. Robin Nott látványnak sem utolsó (szép szál fériember, szakáll meg hosszú haj), de amikor kiejtette a száján Finn Mac Cool nevét, hát tüzijátékot láttam. Számomra akkor kezdődött el a valódi mesemondó kaland, a Fiannával, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon irva (és onnantól kezdve le sem lehetett törölni a vigyort a képemről). Finn Mac Cool, Diarmuid a nők kedvence, az éles nyelvű Conan (a Fianna House dokija), egy csinos hölgy és a Halál - ez mindig dijnyertes kombináció... (további részletekért forduljatok a mesemondóhoz hazatérés után ;).
És folytatódott a sor. Andy Talley egy 18. századi francia kereskedő bőrébe bújva kocogott fel a szinpadra (kéretik a képen a fejkendőt külön megfigyelni) és előadott egy szivemnek roppant kedves történetet, a Kereskedő és a Halál cimmel (megtalálható a Canterbury mesék-ben, valamint az Üdv néked Arthur, nagy király! cimű könyvben, és eredetileg egy keresztes történet ami Damaszkuszban játszódik. Andy egy ügyes kis csavarral a helyszint Kanadára változtatta, és ékes francia akcentussal mesélt. Amit külön élveztünk.)
Őt John Buzza követte a szinpadon, aki prédikátori múltjára való tekintettel egy kisebb bibliai történetet adott elő a Tizparancsolatról (megtűzdelve egy Isten és Mózes közötti barátságos párbeszéddel, amitől gurultunk a nevetéstől).
A sort Duffy de France zárta, aki családi történetet mesélt az anyjáról (minden fesztiválon van valaki, aki az anyjáról mesél, ideát ez valamiféle trend... szépen megirt sztori volt, szó se róla, de Finn Mac Cool után... hát, igen :D )
És imgyen végződött az első esti koncert. Nem volt más hátra, mint ágyba zuhanni, és aludni egyet, mielőtt elkezdődik a valódi konferencia...
Először is megismerkedtem a szobatársammal, Charlotte-tal, aki egy szép szál fekete nőszemélynek bizonyult (egész hétvégén biztosra vettem, hogy egyidősek vagyunk, erre kiderül, hogy a lánya egyidős velem...), és nagyon jó fejnek; a délután nagy részét beszélgetéssel töltöttük, majd kószáltunk egy sort a szállodában, ahol már felkészültek az első esti előadásokra, és a könyvesbolt is megnyitott... (khm) (ne akarjátok tudni).
Azután persze jöttek a találkozások; először is Meg Gilman, aki a szokásos "Csenge vííííííííííííííííí" felkiáltással vetette rám magát (a sok konferencia után már nagyon jó barátnők vagyunk), azután az a fura, szemüveges kiscsaj, aki egy nagy vázlatfüzetbe szorgalmasan sárkányokat rajzolgatott... (később rá még visszatérünk, hehe). Megismerkedtem jótündér keresztanyámmal is, Marylin Kinsella-val, aki az elkövetkező másfél hétre őrangyalom, vendéglátóm és barátnőm lett; azon az első estén pávamintás kendőbe burkolózva ő konferálta fel a mesemondókat.
Mert a hivatalos konferencia még el sem kezdődött ugyan, de ha már egyszer ott vagyunk, miért ne használjuk ki a lehetőséget - a csütörtök esti koncert az 5-5-5 jegyében telt: 5 mesemondó 5 államból 5 perces mesékkel. Ime a lista (akit nem érdekel nyugodtan ugorjon):
Sajnos késtünk egy kicsit, szóval Judy Jarrow-Busack meséjét csak félig kaptuk el; valamiféle modern Jancsi és Juliska volt, amiben a gyerekeket bentlakásos iskolába paterolták el a szüleik... (ha nem az ülőhely keresésével meg az ismerősöknek való visszaintegetéssel lettem volna elfoglalva, jobban emlékeznék...:P )
A második viszont... na igen, a második. Robin Nott látványnak sem utolsó (szép szál fériember, szakáll meg hosszú haj), de amikor kiejtette a száján Finn Mac Cool nevét, hát tüzijátékot láttam. Számomra akkor kezdődött el a valódi mesemondó kaland, a Fiannával, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon irva (és onnantól kezdve le sem lehetett törölni a vigyort a képemről). Finn Mac Cool, Diarmuid a nők kedvence, az éles nyelvű Conan (a Fianna House dokija), egy csinos hölgy és a Halál - ez mindig dijnyertes kombináció... (további részletekért forduljatok a mesemondóhoz hazatérés után ;).
És folytatódott a sor. Andy Talley egy 18. századi francia kereskedő bőrébe bújva kocogott fel a szinpadra (kéretik a képen a fejkendőt külön megfigyelni) és előadott egy szivemnek roppant kedves történetet, a Kereskedő és a Halál cimmel (megtalálható a Canterbury mesék-ben, valamint az Üdv néked Arthur, nagy király! cimű könyvben, és eredetileg egy keresztes történet ami Damaszkuszban játszódik. Andy egy ügyes kis csavarral a helyszint Kanadára változtatta, és ékes francia akcentussal mesélt. Amit külön élveztünk.)
Őt John Buzza követte a szinpadon, aki prédikátori múltjára való tekintettel egy kisebb bibliai történetet adott elő a Tizparancsolatról (megtűzdelve egy Isten és Mózes közötti barátságos párbeszéddel, amitől gurultunk a nevetéstől).
A sort Duffy de France zárta, aki családi történetet mesélt az anyjáról (minden fesztiválon van valaki, aki az anyjáról mesél, ideát ez valamiféle trend... szépen megirt sztori volt, szó se róla, de Finn Mac Cool után... hát, igen :D )
És imgyen végződött az első esti koncert. Nem volt más hátra, mint ágyba zuhanni, és aludni egyet, mielőtt elkezdődik a valódi konferencia...
Hazatérés
Visszavagyok!
Hazatértem a Vadnyugatról. Minden szép és jó, csicseregnek a madarak, tavasz van, elképesztő egy hetet töltöttem utazgatással; most már csak az van hátra, hogy megirjam a krónikát... el is kezdem rögtön, csak előtte szólok, hogy figyeljetek, hosszú lesz, és egy csomó minden mást is be kell hoznom közben, szóval lassan de biztosan.
Ja, és a visszapillantó tükörben látható mesék közelebb vannak mint ahogy látszanak.
(Ezt a nagyszerű szöveget Marytől nyúltam, és azt jelenti, hogy annyi minden történt egy hét alatt, hogy a múlt hétvégi események már nagyon nagyon réginek tűnnek...:) szóval nem biztos hogy minden teljesen sorrendben lesz, legalábbis nem kronológiailag. Annyi baj legyen.)
Kezdődjék a mulatság!
Egyszer volt, hol nem volt...
Hazatértem a Vadnyugatról. Minden szép és jó, csicseregnek a madarak, tavasz van, elképesztő egy hetet töltöttem utazgatással; most már csak az van hátra, hogy megirjam a krónikát... el is kezdem rögtön, csak előtte szólok, hogy figyeljetek, hosszú lesz, és egy csomó minden mást is be kell hoznom közben, szóval lassan de biztosan.
Ja, és a visszapillantó tükörben látható mesék közelebb vannak mint ahogy látszanak.
(Ezt a nagyszerű szöveget Marytől nyúltam, és azt jelenti, hogy annyi minden történt egy hét alatt, hogy a múlt hétvégi események már nagyon nagyon réginek tűnnek...:) szóval nem biztos hogy minden teljesen sorrendben lesz, legalábbis nem kronológiailag. Annyi baj legyen.)
Kezdődjék a mulatság!
Egyszer volt, hol nem volt...
2008. május 4., vasárnap
Sic transit
Hat, vege van. Tegnap este hatalmas pompaval es vagy negy oranyi folyamatos mesemondassal veget ert a 29. St. Louis Mesemondo Fesztival. Most epp megint abban a melankolikus-nosztalgikus allapotban leledzem, ami a legjobb dolgok elmulasaval jar egyutt (meg a tudattal, hogy jovore nem jovok vissza, mint a tobbiek :P )
A merleg:
Megint szert tettem egy csomo uj ismerosre es baratra; az amerikai mesemondo kozosseg ujabb darabkaja adpotalt (mar csak ugy hivnak USA-szerte, hogy "a mi sajat magyar mesemondonk"). Beszereztem egy rakat uj meset, egyik kiralyabb mint a masik (alig varom hogy halljatok oket!). Bejartam St. Louis-t es kornyeket, kaptam egy ujabb lecket amerikai tortenelembol (ezuttal Lewis es CLark meg a nyugati terjeszkedes volt teriteken), szegyenletes mennyisegu szorolapot, brossurat, programot es jo nehany konyvet gyujtogettem ossze; rengeteget tanultam a tortenelmen kivul egyeb temakorokben is, mint pl. a gombavadaszat rejtelmei (mikozben irok, Larry odakinn suti az elso adagot, hat isteni illata van). Ja, es persze meseltem en is, nem is keveset ("This little light of mine, I'm gonna let it shine..."), aminek nagy sikere volt (tegnap meg jott oda hozzal tanarno az esti galan hogy hallott meselni csutortokon es mennyire kiraly volt, meg hogy a gyerekek nagyon elveztek) (igen, Feherlofia). Csinos repertoarom van magyar nepmesekbol (ma probalok ki egy ujabbat, amin mar dolgozom egy ideje - Cifra Janos Jozsef es Karoly cimu mesejet, ami egesz lenyugozo).
Holnap reggel repulok vissza Hartfordba; jo esellyel estere mar lesznek ekezeteim, es elkezdhetem leirni az elmult het epikus hosszusagu kronikajat...
(Hm, kepzavar XD )
A merleg:
Megint szert tettem egy csomo uj ismerosre es baratra; az amerikai mesemondo kozosseg ujabb darabkaja adpotalt (mar csak ugy hivnak USA-szerte, hogy "a mi sajat magyar mesemondonk"). Beszereztem egy rakat uj meset, egyik kiralyabb mint a masik (alig varom hogy halljatok oket!). Bejartam St. Louis-t es kornyeket, kaptam egy ujabb lecket amerikai tortenelembol (ezuttal Lewis es CLark meg a nyugati terjeszkedes volt teriteken), szegyenletes mennyisegu szorolapot, brossurat, programot es jo nehany konyvet gyujtogettem ossze; rengeteget tanultam a tortenelmen kivul egyeb temakorokben is, mint pl. a gombavadaszat rejtelmei (mikozben irok, Larry odakinn suti az elso adagot, hat isteni illata van). Ja, es persze meseltem en is, nem is keveset ("This little light of mine, I'm gonna let it shine..."), aminek nagy sikere volt (tegnap meg jott oda hozzal tanarno az esti galan hogy hallott meselni csutortokon es mennyire kiraly volt, meg hogy a gyerekek nagyon elveztek) (igen, Feherlofia). Csinos repertoarom van magyar nepmesekbol (ma probalok ki egy ujabbat, amin mar dolgozom egy ideje - Cifra Janos Jozsef es Karoly cimu mesejet, ami egesz lenyugozo).
Holnap reggel repulok vissza Hartfordba; jo esellyel estere mar lesznek ekezeteim, es elkezdhetem leirni az elmult het epikus hosszusagu kronikajat...
(Hm, kepzavar XD )
2008. május 2., péntek
Zajlik az elet
Nagyban duborog a St. Louis Storytelling Festival, es minden percet elvezem! Legalabb husz helyszin van, ugyhogy mindenki futkos egyiktol a masikig, es le minden kalappal a szervezok elott, mert csinos mennyisegu kozonseget vonzottak! Tegnap reggel haromszor ketszaz gyerek ment at a kezeim alatt: elso korben egy rakat 2-4 osztalyos (kaptak garabonciasokat, hat mindenki teljesen paff volt), azutan egy rakat 3-5 osztalyos (Feherlofia ismet tarol) vegul egy adag bolcsodes es ovodas (amitol elore fraszt kaptam, de sikerult vegig remekul megtartanom a figyelmuket, ami egyeni rekord, es meg elveztem is a meselest :). Ma nem volt fellepesem, ugyhogy vegre volt idom meghallgatni masokat is a kozponti helyszinen a nagy iv alatt (szo szerint alatt. Van egy foldalatti muzeumuk, Museum of Westward Expansion, a Nyugati Terjeszkedes Muzeuma, mert az iv a Vadnyugat Kapuja, aki nem tudja milyen ivrol beszelek nezze meg St. Louis-t a Google-ben). Ott aztan volt minden ami szem-szajnak ingere, tobb ezer gyerekkel koritve (aaa, kicsit sem volt zajos, egy fold alatti korkoros csarnokban). Es mivel Marylin az egyik szervezo, bejutok mindenhova a kulisszak moge, amni igencsak jo moka, plusz igy lehetosegem van beszelgetni a meghivott mesemondokkal, akik roppant jo fejek es erdekesek, es meg egy csomot fogok roluk aradozni amint meglesznek az ekezeteim.
Egyszoval megvagyok, jol vagyok, holnap egy egesz oras fellepesem lesz a Central Library-ben. Juhe!
Egyszoval megvagyok, jol vagyok, holnap egy egesz oras fellepesem lesz a Central Library-ben. Juhe!
2008. április 30., szerda
Ujabb helyzet (jelentes)
Nah, ma is kiszivtuk az elet velejet! Reggel fellepes egy iskolaban (ezuttal csak megfigyelokent voltam jelen), delutan pedig kocsikazas a Mississippi es az Illinois menten, gyonyoru, vizzel erasztott tajak a habokbol kikandikalo haztetokkel (hehe), sziklafalra festett mitologikus szornyek, indian temetkezesi halmok kilatokkal a tetejukon, viragzo fak, kis vendeglo nagy akvariummal, csokifagyi, indian trading post, sasok es egyeb vadmadarak, es minden egyeb, ami szem-szajnak ingere. Este regeszekkel fogunk vacsorazni, es holnap tovabbi kirandulas varhato tovabbi meselessel (Illinois az 50. az allamok listajan turizmus szempontjabol - el nem tudom kepzelni miert). Ma lattam az ivet is St. Louis-ban, messzirol (marha nagy!), szombaton alatta fogunk meseket mondani, ott zajlik a fesztival :)
Random coolsag: nincs jobb mint reggel a szorgosan lepattintott obszidian nyilhegyek csilingelesere ebredni! (tettem egy turat Larry muhelyeben, hat azt hiszem az oskorosaink helybol lepeteznenek...)
Egyeb random coolsag: szorgosan keszulunk a vasarnapi mushroom partira (neeem, nem az a mushroom. Az eheto fajta. Es a szarnyas viziparducot is meg a gombavadaszat elott lattuk, akar hiszitek, akar nem, hehe) (termeszetesen rezervatum teruleten voltunk, de hat inkabb vadasszon az ember gombara mint indianra...) Jah, es ott jartunk ahonnan Lewis es Clark elindult a Vadnyugat fele, how cool is that :D
Random coolsag: nincs jobb mint reggel a szorgosan lepattintott obszidian nyilhegyek csilingelesere ebredni! (tettem egy turat Larry muhelyeben, hat azt hiszem az oskorosaink helybol lepeteznenek...)
Egyeb random coolsag: szorgosan keszulunk a vasarnapi mushroom partira (neeem, nem az a mushroom. Az eheto fajta. Es a szarnyas viziparducot is meg a gombavadaszat elott lattuk, akar hiszitek, akar nem, hehe) (termeszetesen rezervatum teruleten voltunk, de hat inkabb vadasszon az ember gombara mint indianra...) Jah, es ott jartunk ahonnan Lewis es Clark elindult a Vadnyugat fele, how cool is that :D
2008. április 28., hétfő
Helyzetjelentes
(Aaaah nem elhetek az ekezeteim nelkul!!!)
Hahooo, meg elek, megvagyok, jol vagyok, immar Egyiptomban!
Nem vicc :) Az amcsik Del-Illionist Kicsi Egyiptomnak hivjak (hosszu tortenet, he aki olvasta az Amerikai isteneket, az most eljenezhet!). Tegnap egy laza nyolc oras kocsiut utan megerkeztunk Marilyn hazaba ahol az elkovetkezo heet tolteni fogom.
Rovid osszefoglalonk kovetkezik:
Green Lake roppant csinos kis hely. A konferencia kiraly volt, mint mindig, sok ismerossel akik minden iranybol a nyakamba ugraltak, meg uj arcokkal is, mint peldaul a sarkanyos mesemondo brigad (aka Trickster Sisters) akikrol majd bovebben irni fogok. Sokkal bovebben. A muhelyek erdekesek es hasznosak voltak, a tarsasag elsorangu, es persze a magyar mesek megint taroltak annak rendje es mondja szerint. A vasarnapi koncerten a Nap lanyat meseltem, elsopro sikerrel, az elozo ket esti swappolason meg a Sarkanyherceget es Plumia Flort (utobbitol halvany sejtelmem sincs, hogy jutott eszembe, de elemi kesztetest ereztem az elmondasara, minden credit coryright es royalti a Bran bandanak, cupp). Mellesleg volt egy tornadonk is, ugyhogy vidam meselos orakat toltottunk a viharbunkerben (ot perccel azutan hogy biztositottak rola, a tornadok sosem jonnek ilyen messze eszakra...). Persze kikerult minket, csak a repteret vitte el ahova elozo nap erkeztem.. kaland kaland. No para, Marilyn ma biztositott rola, hogy errefele sosincs tornado... hehe
Szoval, jelen pillanatban St. Louis mellett vagyok egy kisvarosban (valojaban az erdo kozepen, nem messze Eszak-Amerika legnagyobb ember epitette foldmuvetol, ami egy indian foldvar vagy halomsir vagy a frasz se tudja, de nagyon kiraly). Az alagsorban egy pattintott koeszkoz-muhely talalhato, terdig jarunk a tormelekben meg a szarvasagancsban. Cool. A mai napot joreszt azzal toltottem, hogy Marylint kisergettem fel es ala a mesemondo fellepereire (meg en is meseltem); csutortokon mar en is fellepek, az a fesztival elso napja. Nagy banzaj lesz, huszonvalahagy helyszinnel es sok sok sok mesemondoval (az USA legnagyobb ingyenes fesztivalja). Addig is megtanulok koeszkozt pattintani...
Kaland kaland. Remekul szorakozom. Ha visszakapom az ekezeteimet, majd bovebben is irok.
Hahooo, meg elek, megvagyok, jol vagyok, immar Egyiptomban!
Nem vicc :) Az amcsik Del-Illionist Kicsi Egyiptomnak hivjak (hosszu tortenet, he aki olvasta az Amerikai isteneket, az most eljenezhet!). Tegnap egy laza nyolc oras kocsiut utan megerkeztunk Marilyn hazaba ahol az elkovetkezo heet tolteni fogom.
Rovid osszefoglalonk kovetkezik:
Green Lake roppant csinos kis hely. A konferencia kiraly volt, mint mindig, sok ismerossel akik minden iranybol a nyakamba ugraltak, meg uj arcokkal is, mint peldaul a sarkanyos mesemondo brigad (aka Trickster Sisters) akikrol majd bovebben irni fogok. Sokkal bovebben. A muhelyek erdekesek es hasznosak voltak, a tarsasag elsorangu, es persze a magyar mesek megint taroltak annak rendje es mondja szerint. A vasarnapi koncerten a Nap lanyat meseltem, elsopro sikerrel, az elozo ket esti swappolason meg a Sarkanyherceget es Plumia Flort (utobbitol halvany sejtelmem sincs, hogy jutott eszembe, de elemi kesztetest ereztem az elmondasara, minden credit coryright es royalti a Bran bandanak, cupp). Mellesleg volt egy tornadonk is, ugyhogy vidam meselos orakat toltottunk a viharbunkerben (ot perccel azutan hogy biztositottak rola, a tornadok sosem jonnek ilyen messze eszakra...). Persze kikerult minket, csak a repteret vitte el ahova elozo nap erkeztem.. kaland kaland. No para, Marilyn ma biztositott rola, hogy errefele sosincs tornado... hehe
Szoval, jelen pillanatban St. Louis mellett vagyok egy kisvarosban (valojaban az erdo kozepen, nem messze Eszak-Amerika legnagyobb ember epitette foldmuvetol, ami egy indian foldvar vagy halomsir vagy a frasz se tudja, de nagyon kiraly). Az alagsorban egy pattintott koeszkoz-muhely talalhato, terdig jarunk a tormelekben meg a szarvasagancsban. Cool. A mai napot joreszt azzal toltottem, hogy Marylint kisergettem fel es ala a mesemondo fellepereire (meg en is meseltem); csutortokon mar en is fellepek, az a fesztival elso napja. Nagy banzaj lesz, huszonvalahagy helyszinnel es sok sok sok mesemondoval (az USA legnagyobb ingyenes fesztivalja). Addig is megtanulok koeszkozt pattintani...
Kaland kaland. Remekul szorakozom. Ha visszakapom az ekezeteimet, majd bovebben is irok.
2008. április 24., csütörtök
A Tarkabarka Hölgy ismét útra kel
Mozgalmas utolsó tanítási nap volt (ide lőjetek). Elbúcsúztam Öcsitől; a mentorok és a mentoreek vidám vacsit töltöttek együtt, tombolával és sok sütivel, és megállapitottuk, hogy remek félév volt (a magam részéről szivesen folytatnám, és Öcsi is sajnálkozott, hogy nem maradok tovább). Fotók Katánál láthatók (lesznek hamarosan).
Holnap hajnali nyolckor leteszem első és egyetlen vizsgámat spanyolból (mielőtt még szidni kezdenétek az amcsi oktatást, közlöm, hogy három hete hajnali kettőig irom a beadandó dolgozataimat minden éjjel). És utána...
Utána indulok a másfél hetes maratoni mesemondó kalandra. Az úticél: Green Lake, Wisconsin, Northlands Mesemondó Konferencia (ezen a hétvégén); azután St. Louis, Missouri, St. Louis Mesemondó Fesztivál (és a kettő között egy mesemondó családnál leszek elszállásolva, ahol a férj mellesleg őskoros régész).
Igyekszem majd szorgalmasan irogatni a blogra. Addig is, legyetek jók!
Kezdődjék a mulatság :)
(*zeneeeee* "Tell everybody I'm on my way, new friends and new places to see...")
Holnap hajnali nyolckor leteszem első és egyetlen vizsgámat spanyolból (mielőtt még szidni kezdenétek az amcsi oktatást, közlöm, hogy három hete hajnali kettőig irom a beadandó dolgozataimat minden éjjel). És utána...
Utána indulok a másfél hetes maratoni mesemondó kalandra. Az úticél: Green Lake, Wisconsin, Northlands Mesemondó Konferencia (ezen a hétvégén); azután St. Louis, Missouri, St. Louis Mesemondó Fesztivál (és a kettő között egy mesemondó családnál leszek elszállásolva, ahol a férj mellesleg őskoros régész).
Igyekszem majd szorgalmasan irogatni a blogra. Addig is, legyetek jók!
Kezdődjék a mulatság :)
(*zeneeeee* "Tell everybody I'm on my way, new friends and new places to see...")
2008. április 22., kedd
Visszatérés a Rókaerdőbe
Végül aztán, időutazás ide vagy oda, csak megérkeztünk a Pequot múzeumba; gyönyörű idő volt, friss illatot árasztott a fenyőerdő, és ennek örömére első dolgunk volt felmenni a toronyba és körülnézni (ha emlékeztek még, legutóbb köd volt, és az orrunkig se láttunk). Egészen lenyűgöző látvány. Egyrészt látni lehet a kaszinót teljes pompájában (Gail szerint a Smaragdvárosra hajaz; Carol szerint a cél az volt, hogy harmonizáljon a környezettel... hát, nézzétek meg a fotót, és alkossatok véleményt....); másrészt látni lehetett egyéb fontos dolgokat is, mint pl. a mocsarat és a Lantern Hillt, ami a helyi Világosvár (vagyis arra használták, hogy jelzőtüzeket gyújtsanak a tetején).
A múzeum egyébként majdnem teljesen üres volt (mint megtudtam, ideát az osztálykirándulásokat mindig hét közben tartják, hétvégén nagy a pangás, még a múzeumbolt sem volt nyitva, brühühühü). Szép kényelmesen sétálgattunk a kiállitásban (ahol még mindig tilos fotózni, grrr); egészen más élmény volt, mint első alkalommal, és egy csomó új dolgot is sikerült felfedeznünk (pl. egy mozitermet, ahol indián mesemondókról készült filmfelvételeket vetitettek - na, ott leragadtunk egy időre). Carol egészen más dolgokra figyel fel, mint én, vagy mint Nagyi amikor először itt jártunk - jobban vonzza a természet meg az állatok. Volt időm jó sokat játszadozni az érintőképernyőkkel, legalább fél órát voltunk az indián faluban, egy csomó sztorit mesélt nekem (pl. az utolsó connecticuti farkas legendáját, amit nem birok elégszer hallani), és megnéztük a filmet még egyszer (az indián srác még mindig szép látvány, szivesen bámulnám még egy darabig csak mert olyan gyönyörű arca van). Továbbá sikerült felfedezni a múzeum kültéri részét - egy indián farmot mintáztak meg, nem sok látszott belőle mert korán van még hozzá, de maga tény, hogy sétálhattunk egyet a napsütésben, elég volt hozzá hogy jókedvünk legyen.
A múzeumozás végeztével hazafelé vettük az irányt - Carol meghivott a farmra vacsorázni, és persze az ilyesmire nem mondunk nemet... útközben elmesélte a legújabb történetet, amin dolgozik, és egészen elképesztő. Egy telepes családról szól, akiket elszakitottak egymástól a francia-indián háborúkban (történelmi tény, minden családtag dokumentálva van - a tizéves kislányt rabszolgának adták egy kanadai törzshöz, később egy harcos felesége lett, és hazajött megkeresni a testvéreit. Ja igen, kora 1700-as évekről van szó).
És persze Carollal nem lehet úgy átkocsikázni a környéken, hogy ne mutatna mindig valami érdekeset: most épp egy tisztást láttunk, ahol a hódok a múlt héten kikezdték a fákat (és a hódgátat a patakban), meg egy csapat vadpulykát (és azt is megtudtam, hogy kis hiján a vadpulyka lett az USA nemzeti állata - buta és könnyű elfogni, igy aztán a telepesek ezen éltek). A farmról látni lehet Lantern Hillt a távolban; mivel gyönyörű idő volt, láttuk is. Az este hátralévő részét jegyzetelve töltöttem, és Carol vadonatúj könyveit olvasgattam, amiket Gettysburgből hozott; azután együtt vacsoráztunk a családdal, és végül hazajöttem, hogy kiterüljek az eseményteli nap jóleső fáradtságával, miközben még mindig kavarogtak a fejemben a történetek...
A múzeumhoz vezető ösvény a fenyőerdőben.
A Kaszinó.
A Kaszinó kisértete a tájképen...
A Lantern Hill (aka Világosvár)
A múzeum a farm felől nézve (a toronyból fotóztam a fenti képeket)
Kilátás Carol farmjáról. A pici fekete pontok középen vadpulykák, Lantern Hill egészen halványan látszik baloldalt...
A múzeum egyébként majdnem teljesen üres volt (mint megtudtam, ideát az osztálykirándulásokat mindig hét közben tartják, hétvégén nagy a pangás, még a múzeumbolt sem volt nyitva, brühühühü). Szép kényelmesen sétálgattunk a kiállitásban (ahol még mindig tilos fotózni, grrr); egészen más élmény volt, mint első alkalommal, és egy csomó új dolgot is sikerült felfedeznünk (pl. egy mozitermet, ahol indián mesemondókról készült filmfelvételeket vetitettek - na, ott leragadtunk egy időre). Carol egészen más dolgokra figyel fel, mint én, vagy mint Nagyi amikor először itt jártunk - jobban vonzza a természet meg az állatok. Volt időm jó sokat játszadozni az érintőképernyőkkel, legalább fél órát voltunk az indián faluban, egy csomó sztorit mesélt nekem (pl. az utolsó connecticuti farkas legendáját, amit nem birok elégszer hallani), és megnéztük a filmet még egyszer (az indián srác még mindig szép látvány, szivesen bámulnám még egy darabig csak mert olyan gyönyörű arca van). Továbbá sikerült felfedezni a múzeum kültéri részét - egy indián farmot mintáztak meg, nem sok látszott belőle mert korán van még hozzá, de maga tény, hogy sétálhattunk egyet a napsütésben, elég volt hozzá hogy jókedvünk legyen.
A múzeumozás végeztével hazafelé vettük az irányt - Carol meghivott a farmra vacsorázni, és persze az ilyesmire nem mondunk nemet... útközben elmesélte a legújabb történetet, amin dolgozik, és egészen elképesztő. Egy telepes családról szól, akiket elszakitottak egymástól a francia-indián háborúkban (történelmi tény, minden családtag dokumentálva van - a tizéves kislányt rabszolgának adták egy kanadai törzshöz, később egy harcos felesége lett, és hazajött megkeresni a testvéreit. Ja igen, kora 1700-as évekről van szó).
És persze Carollal nem lehet úgy átkocsikázni a környéken, hogy ne mutatna mindig valami érdekeset: most épp egy tisztást láttunk, ahol a hódok a múlt héten kikezdték a fákat (és a hódgátat a patakban), meg egy csapat vadpulykát (és azt is megtudtam, hogy kis hiján a vadpulyka lett az USA nemzeti állata - buta és könnyű elfogni, igy aztán a telepesek ezen éltek). A farmról látni lehet Lantern Hillt a távolban; mivel gyönyörű idő volt, láttuk is. Az este hátralévő részét jegyzetelve töltöttem, és Carol vadonatúj könyveit olvasgattam, amiket Gettysburgből hozott; azután együtt vacsoráztunk a családdal, és végül hazajöttem, hogy kiterüljek az eseményteli nap jóleső fáradtságával, miközben még mindig kavarogtak a fejemben a történetek...
A múzeumhoz vezető ösvény a fenyőerdőben.
A Kaszinó.
A Kaszinó kisértete a tájképen...
A Lantern Hill (aka Világosvár)
A múzeum a farm felől nézve (a toronyból fotóztam a fenti képeket)
Kilátás Carol farmjáról. A pici fekete pontok középen vadpulykák, Lantern Hill egészen halványan látszik baloldalt...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
