Szuperhősök egymás közt

Azért jó Cathyvel egy lakásban élni, mert mindig történik valami szórakoztató. Ha más nem, hát partit szervezünk. Kicsit megkésve ugyan, de a farsangra való tekintettel a hétvégére meghirdettünk egy szuperhős estét, amikor is barátaink és üzletfeleink kötelesek voltak a saját maguk által kitalált (!) szuperhősökként megjelenni.

Cathy már három hétre előre belevetette magát a szervezésbe. Dekorációkat tervezett, meghívókat küldött ki, Facebook eseményt kreált, és természetese tervezte a saját jelmezét. Úgy döntöttünk, titokban gonosz karaktereket kreálunk magunknak, hogy amikor a sok szuperhős megérkezik a partira, alaposan meglepődjenek. Így született meg Lady Amethyst (a ravasz cselszövő aki egy érintéssel bárkit drágakővé tud változtatni) és a Szarka (a hivatásos tolvaj akinek természetfeletti hatalma van a drágakövek felett) verhetetlen kettőse. Hetekig válogattuk a jelmezekhez való kellékeket.
Közben a lakás maga sem maradt érintetlenül. Először is Cathy elment a helyi italboltba és elkunyerált tőlük minden üres dobozt, amiket aztán egymásra ragasztott és befestett, így kreálva a képek hátterében látható felhőkarcolókat. Utána képeket gyűjtöttünk a képregényvilág híres gonoszairól (a Jokertől Emma Frostig), bekereteztük őket, és elhelyeztük a lakás különböző pontjain. Közéjük került a Csipkerózsika boszorkánya is (mint minden idők legstílusosabb Disney gonosza) valamint Taylor Swift, aki a csapat közös véleménye szerint egy szipirtyó.

A nagyszoba dekorációjának kulcsfontosságú darabja volt az a beton vízköpő amit Cathy a srácokkal cipeltetett le a padlásról, és csillogó gyöngysorokkal dekorált. Ezek után már csak a fekete fonalból készült pókháló volt hátra, amit a bejárati ajtó elé fontunk, hogy akárki bejön, át kelljen másznia rajta.
Készen álltunk a vendégek fogadására.
A csapat megint csak kitett magáért. Először is megérkezett egy hivatásos zombivadász a szomszédból, majd nem sokkal utána egy 18. századi francia-kanadai vámpírvadász. Erre következett Doctor Feelgood ezredes katonai kabátban, majd az Afrikai Duó, Szerengeti Kapitány és a Kenya Kölyök, akik vicces módon két fehér srác voltak színes állatmintás ruhákban (szerencse hogy privát parti voltunk különben kaptak volna a fejükre a nagy amerikai egyenlőségtől). Őket követte a Vörös Pók, elegáns köpenyben, kalapban és álarcban, egyenesen a hétvégi Scion játékainkból, majd két-három egyén akik azt állították, vannak szuperképességeik, de jelmezzel nem nagyon bajlódtak. Végül még besétált egy lila-fekete femme fatale is a DC univerzumból, és teljes volt a létszám.
Természetesen nincsen parti játék nélkül. Az egyik egész estés feladat az volt, hogy a résztvevőknek fel kellett ismerniük a háttérben játszott dalokat - aki a legtöbbet elcsípte, a végén nyereményben részesült. A másik játékhoz felfújtunk harminc darab fekete-lila lufit, és mindegyikbe tettünk egy cetlit egy feladattal. A csapatnak az összes lufit egyszerre kellett a levegőben tartania; aki hagyott egyet leesni annak ki kellett pukkasztania, és végrehajtani a feladatot. Olyan dolgok voltak a listán mint pl. "Vágj öt szuperhős pózt tíz másodperc alatt" vagy "Emelj a fejed fölé egy épületet" esetleg "Énekeld el a saját szuperhős indulód". Ez a játék külön vicces volt, és nem is hagytuk abba, amíg mind a harminc lufi ki nem pukkadt.
Az este jó néhány kör maffia játékkal és hosszas beszélgetéssel zárult. Valamikor kora hajnalban küldtünk haza mindenkit, amikor már jó fáradtak voltunk, és egyszerűen bedőltünk az ágyba.
Büszke vagyok a Szarka jelmezemre, szerintem megtartom, jó lesz mesemondáshoz.
Cathy már szervezi a következő jelmezbált.

A jó boszorkány esete a csillámporral

A szokásos havi családi este keretein belül a művelődési központ úgy döntött, Óz napot tartunk. A klasszikus film vetítését játszóház, rengeteg cukorka és nem kevés dekoráció előzte meg. Főnökasszony kibérelt egy rend jelmezt (nagyrészt méretre való tekintet nélkül) és leosztotta a vonatkozó szerepeket.

Én lettem a jó boszorkány.

A jelmez szörnyen rózsaszín tüllből készült, és már mellben nagyon bő volt, legalább földig ért. Kívül ezüst csillámporból szórt csillagok borították az egészet, melynek következtében bőséges csillámcsíkot húztam magam után amerre csak jártam az épületben. Úgy döntöttem, hogy ha már lúd, legyen kövér, és felvettem a jelmezt délután kettőkor. Mivel továbbra is én felügyelem a recepciót este hatra már minden széket és felületet bőséges csillámpor borított. Végtelenül szórakoztató volt Glindaként üldögélni a pult mögött és figyelni az emberek reakcióját. Sok felnőtt egyszerűen nem vett tudomást a ruháról, míg mások tudni akarták, miért viselem; a gyerekek kerekre nyílt szemekkel lelkesen bámultak. Voltam tündér, királykisasszony, királynő, angyal, Csipkerózsika, Hófehérke, Hamupipőke, és gyakorlatilag minden, csak jó boszorkány nem. A kedvencem az a tinédzser srác volt aki megállt a pultnál és rám kacsintott. "Elvesztettél egy fogadást, mi?..."

Pfft.

Este hatra aztán végül mindenki más is belerázta magát a jelmezébe, és érkezni kezdtek a gyerekek. Rózsaszín vattacukornak lenni jó dolog, azt minden gyerek imádja, úgyhogy volt sok fotózkodás meg ölelgetés. Előrelátó módon vittem magammal egy csokor szappanbuborék-fújó üvegecskét is, amik hamar elárasztották a folyosót buborékkal és lelkesen visongó gyerekekkel.

A gonosz boszorkány nem volt ennyire szerencsés. Mivel tetőtől talpig zöldre volt festve és egy hosszú fekete köpenyt viselt, minden gyerek sikítva futott előle. Több apróság harsány és vigasztalhatatlan bömbölésben tört ki a láttára, és sokan nem voltak hajlandóak bemenni a moziterembe sem. A sikító és bőgő gyerekek sorfala között végül is vissza kellett vonulnia az irodába. A madárijesztő és az oroszlán jobban jártak, Dorothyt különösebben nem szerette senki.

Miután mindenki lefotózkodott mindenkivel és mindenki megkapta a kellő adag cukrot és pattogatott kukoricát, végre elkezdődhetett a film, és meg levedlettem a jelmezt és mehettem haza. Ott ahol a tüll a bőrömhöz ért a csuklóm körül piros karikák maradtak, és mindenem viszketett a csillámportól. Most, két nappal később, még mindig csillámban úszik minden amihez hozzáérek, beleértve a macskát, a szobatársat és a pasit is. Buli.

Ennyit a jó boszorkányokról.

Con, con, konferencia

Na végre, magyar billentyűzet. ÍÍÍÍÍÍÍÍ

Szóval.

Lementünk a hétvégén a Laposra. A Lapos alatt Ohio állam értendő, ami, meglepő és eredeti módon, tök lapos. Nekem ez csak jól jött, mivel a nyolc és fél órás út éjfél és hajnal fél három közötti szakaszát én vezettem, autópályán, esőben, maguk mögött vidám ködfelhőt húzó kamionokat kerülgetve. Életemben nem voltam még ennyire vallásos (meg az ember sem), de megúsztuk a dolgot karcolás nélkül.
(Amerikában így jár az aki betartja a sebességhatárt. Nem illik.)

Az úti cél ezúttal Bowling Green egyetemvároskája volt. Előadni hívtak meg az idei Ray Browne Popkultúra Konferenciára. Mivel ide is beadtam idén a PhD jelentkezést gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal és alapos pofavizitet tartok az ország leghíresebb popkultúra tanszékén.
És még azt hittétek a mesemondásnál már nem találok furábbat, mi?!

A konferencia péntek este kezdődött az egyetem hallgató központjában, büfével és kötetlen ismerkedéssel. Emberrel természetesen négy és fél perc valamint egy emelet leforgása alatt találtuk mely a helyi szerepjáték-klubot, melynek két-három tucat tagja egy társasjátékokkal, kártyákkal és szabálykönyvekkel tömött klubszobában ülésezett (mert mi mást csinál az ember péntek este). Gondosan el voltak különítve a folyosó másik végén pattogatott kukoricát ropogtató anime klubtól, hogy senkit ne zavarjon a zaj. (Ezen a ponton elgondolkodtam rajta hogy szagmintákat hagyok a sarkokban, így buzdítva a fejlett szaglószervű tanszékvezetők tudatalattiját arra a felismerése, hogy nekem feltétlenül itt kell PhDznom).

Magára a konferencia-megnyitóra nagyjából két tucat ember gyúlt össze, főleg előadók; időközben pár száz kilométerre tőlük a keleti parton az évszázad hóvihara tombolt, úgyhogy sokan a reptereken rekedtek. Az a pár szerencsés aki időben odaért a büfére hamar lefutotta a kötelező tiszteletköröket, majd lelkesen belevágott a kockulásba. Miután professzorok és diákok megtárgyalták az olyan végtelenül életbe vágó kérdéseket, mint például hogy kinek ki a kedvenc Doktora, ki hol találkozott Neil Gaimennel, és ki melyik szervét adná el egy ComicCon belépőért, eljött végre a megnyitó előadás ideje. Egy dokumentumfilmet néztünk meg ami a fekete szuperhősök szerepéről szólt a képregénytörténelemben, és ebbe természetesen mindenki osztatlan figyelemmel vetette bele magát. A film után hosszas társalgás következett arról, a DC vagy a Marvel rasszista-e jobban, illetve hogy javult-e a helyzet az elmúlt tíz évben. Végtelenül élveztem öltönyös-nyakkendős professzorokkal vitatkozni úgy, hogy nem kellett elmagyarázni nekik, melyik képregényre gondolunk éppen.

A konferencia az elkövetkező két napon hasonló hangnemben folytatódott. Szombat reggel megtartottam én is az előadásomat, amiben a szakdolgozati témámat dolgoztam fel. Külön vicces volt, hogy amikor megkérdeztem az elején, hányan vannak tisztában a szerepjáték fogalmával, mindenki feltette a kezét. Ilyen se történt velem a folklór konferencián... Az előadás jól sikerült, voltak okos kérdések, bár kissé rosszul éreztem magam, hogy nem idéztem annyi tudományos forrást mint a többiek. Na bumm.
A többi előadás hasonlóan szórakoztató volt. Volt szó az égvilágon mindenről: fanfiction, online szerepjáték, zombik, dokumentumfilmek, még több fanfiction, Szürke ötven árnyalata, Justin Bieber, Sherlock Holmes, Avengers, X-men, ami a csövön kifért. Nehéz volt eldönteni, mikor melyik előadásra üljünk be. Bár a témák mind a popkultúra aktuális világából származtak, az előadásmód változatlanul tudományos volt, és minden panel nagyon érdekes elméleti kérdéseket vetett fel az anyaggal kapcsolatban.
A két vezető előadó szintén zseniális beszédeket tartott. Az egyikük, Dr. Brendan Bailey, mellesleg zombiszakértő, arról beszélt, hogy a mai világban hogyan változik meg a tanárok szerepe, miután már nem ők a tudás egyedüli birtokosai. Dr. Thomas Malaby a játéktervezés és játékfejlesztés gyakorlati és elméleti hasznáról beszélt. Összességében nagyon sok okosat hallottunk a három nap alatt.
Természetesen nincs konferencia buli nélkül. A szombat este közös karaoke-élménybe torkollt a helyi Grumpy Dave's nevezetű vendéglátóipari egységben, ahol előző este a helyi agytröszt megnyerte a kvíz-estet, és most módjukban állt behajtani öt pint ingyen sört a tulajdonoson. Az Indiana-ból jött folklorista különítmény különösen jól bírta az öklömnyi rántott hagymával kiegyensúlyozott ivászatot. Közben becsöppent egy musical szakos osztály is, akik aztán nekiálltak torokból lebontani az épületet. Nagy volt a hangulat.

Néhány új barátra is szert tettem a három nap alatt, köztük egy Becky nevű csajra, akiről szeretem azt hinni, hogy szegről-végről rokon. Mindenki marha jó fej volt, természetesen, nerdök egymás közt különösen közvetlenek tudnak lenni. Ha nem is vesznek fel PhD-ra, akkor is felbukkanok majd még ezen a környéken.

Ki mondta hogy egy konferencián nem lehet jól mulatni?!

Kedd esti mulatás

Az új félév kezdetével rászoktunk egy újabb hagyományteremtő műfajra: kedd esténként kedélyes közös tévézést tartunk. Nem mintha amúgy is nem folyamatosan egymás nyakán lógna kis csapatunk, de hát ugye közös mókából sohasem elég.
A kedd estéknek osztatlan kedvencünk adta meg az apropóját: elindult a RuPaul's Drag Race ötödik évada. Annak, aki nem ismerné a valóságshow-k eme hangulatos mellékutcáját: az "Amerika következő topmodellje" verseny nőimitátoroknak tervezett változatáról van szó. Magas színvonalú előadóművész urak/hölgyek versenyeznek azért hogy a színpad következő csillagává váljanak (és kognitív disszonanciát okozzanak minden férfi nézőnek). Minden héten más kategóriában kell divatbemutatót kreálniuk, sokszor olyan elmés alapanyagokból mint függöny, tapéta, turkált ruha, vagy épp szemétkosár. Női szemmel nem kevéssé frusztráló nézni hogy tizenkét férfi jobban varr, öltözik és sminkel mint én valaha is fogok, de egyben végtelenül szórakoztató is.
Csak a hangulat kedvéért álljon itt a múlt heti összeröffenés leírása: Joshua és Travis egymás mellett terpeszkednek a kanapén, miközben én egy babzsákon heverek a lábaiknál. Mindhárman sört kortyolunk és pizzát eszünk a dobozból amit öt perce hozott fel a futár, és nagy lelkesedéssel kommenteljük a képernyőn bemutatott ruhákat és sminkeket, valamint a hölgyek között kibontakozó versenydrámát. Közben Cathy, csapatunk legnőiesebb tagja, a háttérben egyik kezében sörrel, másik kezében egy kalapáccsal könyvespolcot szerel össze.
Aki nem látta még, nézzen bele: RuPaul végtelenül szórakoztató műsor, tesztoszteronnal túlfűtött baráti összejövetelek kiegyensúlyozására tökéletesen alkalmas.

A mesemondónak is lehet rossz napja

Mert a mesemondók élete sem csak játék és mese. Időről időre belefutok olyan olvasókba, akik a blogom böngészése után nekem szegezik a kérdést: tényleg ilyen felhőtlen egy mesemondó karrierje, vagy csak nem szokásom írni az árnyoldaláról?
A válasz: természetesen a mesemondóknak is vannak rossz napjai. Aki dolgozott valaha gyerekekkel az tudja, hogy nem minden nyolcéves pufók orcájú kis angyalka aki néma áhítattal csüng az ember minden szaván; és aki dolgozott már nyugdíjasokkal az pedig tudja, hogy néha igenis meg kell magyarázni az idős hölgynek, miért nem tudom megoldani, hogy ingyen mehessen be a szomszéd teremben lévő jógaórára. Néha van az embernek szerencséje szülőkhöz, akik kikérik maguknak, hogy én a gyerekeknek halálról/mágiáról/boszorkányokról/harcról mesélek, és bepanaszolnak a főnökömnél hogy megrontom az ártatlan ifjúságot aki csak az Óz a Nagy Varázslót jött megnézni a játékszobában.
(Ez utóbbi a múlt héten történt, az irónia ideát sem egy közismert fogalom).
Akár hivatás, akár nem, a mesemondás, mint már említettük, szakma, és ha az embernek a földkerekség a munkahelye, biztos, hogy lesznek néha rossz napjai.
Vegyük például a tegnap délutánt. Már jó három hete zajlik a napközis program, melynek keretein belül minden délután öttől hatig mesélek. Nagyjából harminc kölyök van a csoportban, hat és tizenkét éves kor között. Az iskolából busz hozza őket; először házit írnak, aztán játszanak a tornateremben, végül pedig megkapom őket én egy órára. A rendszer szépséghibája abban rejlik, hogy a szülők általában öt és hat között veszik fel a gyerekeket, vagyis ha elkezdek egy mesét huszonöt gyerekkel, lehet, hogy a végére csak öt marad, ez pedig azt jelenti, hogy nagyjából tíz-tizenöt szülő fog a mese közepén a nézőtéren keresztülvágtatni, mert a sztori végét ugye senki sem várja meg. Ez borzasztóan zavarja a gyerekek amúgy is könnyen elkószáló figyelmét.
A fiatalabb generáción erősen látszik hogy a tévén nagyobb hangsúly van mint az élőszón: nem ismerik az "odafigyelés" koncepcióját. A tévé akkor is beszél, ha a gyerek közben elmászik/beszélget/mást csinál, és bármikor meg lehet állítani és visszatekerni, ha valaki nem figyelt oda. A hatévesek egyszerűen nincsenek ránevelve arra, hogy egy öt-hét perces mesét végigüljenek anélkül, hogy elkalandozna a figyelmük, arra pedig végképp nem tanította meg őket senki, hogy ha valaki beszél hozzád, illetlenség mást csinálni. Ez még egy jó napon, nyugis környezetben, lefárasztott gyerekekkel sem egyszerű helyzet egy mesemondónak, de olyankor, amikor szülők mászkálnak keresztbe-kasul, és a szomszéd teremben ott áll egy teljesen szabad pingpongasztal és egy játékkonzol, szinte lehetetlen dolgozni velük. A dolog tegnap érte el a mélypontját, amikor a mellettem ülő kisfiú teli torokból sikoltott jó tíz percen át a többiekre, hogy "POFA BE!" amitől természetesen még nagyobb káosz keletkezett; a másik oldalamon egy kissrác hangosan kántálta, hogy "SPORT! SPORT! SPORT!" követelvén hogy engedjük vissza a tornaterembe, két kislány az elektronikus ceruzahegyezővel játszott a székem alatt, a napközis tanárok pedig nem tettek semmit, hogy úrrá legyenek a káoszon.
Ilyenkor a mesemondó tapasztalatim szerint egyetlen dolgot tehet: mesél azoknak, akik odafigyelnek. Lenyelve a végtelen frusztrációt amit a kis büdös dögök okoznak az embernek, szépen lemásztam a mesemondó székről, félrevontam az az öt-tíz gyereket akiket tényleg érdekelt a történet, és nekik meséltem, próbálva túlbeszélni (és nem ordítani) a háttérben egyre fokozódó káoszt. Az első sztori (A Törpekirály Kristálykertje) után az egyik kislány megkérdezte, tudok-e nekik a majomkirályról mesélni; innentől már sínen volt a történet.

Visszatérve a bejegyzés elejére: a mesemondónak is vannak rossz napjai. Csodát tenni én sem tudok (legalábbis nem minden egyes délután). A dolog titka az, hogy az ember nem izgul rajta, hogy mind a harminc gyerek teljes figyelmét és tetszését elnyerje; mindig lesznek lehetetlen esetek akik megtagadják az együttműködést, vagy dacból, vagy mert egyszerűen nem tudják, hogyan kell figyelni. Ilyenkor a legjobb, amit a mesemondó tehet, az, hogy mesél azoknak, akik odafigyelnek. Az a szép a mesemondásban, hogy mindig lesz legalább egy, kettő vagy öt gyerek, akik tényleg a mesét akarják hallani. Amíg ők megkapják, amit szeretnének, addig a napközis nénik birkózhatnak a többivel.

Szex, tűz és világvége - MythOff USA 2013

Mert mivel lehetne illendőbben megnyitni a poszt-apokaliptikus újévet, mint egy alapos mitikus összecsapással?

A csodálatos Cathy Jo és jómagam úgy döntöttük, felvállaljuk a kockázatot, és megrendezzük a következő MythOff-ot. A kockázat kereken százötven dollárra jött ki, amit saját zsebeinkből kellett volna kipengetni, amennyiben nem jött össze az est bevételéből. Ez persze nem kicsi összeg, ellenben nagy, főleg két friss diplomásnak, de hosszas töprengés után megegyeztünk abban, hogy a bimbózó MythOff mozgalom megéri az anyagi kockázatot.
És lőn.
A rendezvényre ismét Al Capone hangulatos páncéltermében került sor. Két hétre előre meghirdettük hogy aki a legtöbb vendéget hozza, jutalmat érdemel; a rádióhírek és poszterek mellett így próbáltuk ösztönözni az iskolába visszatámolygó lusta egyetemistákat, hogy mítoszokkal nyissák a félévet. Ennek ellenére kockásra izgultuk magunkat, hogy vajon hányan fognak eljönni.
Az izgalom feleslegesnek bizonyult. Majdnem negyven ember töltötte meg a páncéltermet, virító színű koktélokat kortyolgatva az asztalok körül, és mindenki lelkesen várta a mesemondást, a szorgosan dolgozó bárpultos kisasszonyt is beleértve. A legtöbb vendégért járó díjat Griffin barátom és örökös kalandmesterem nyerte, aki egymaga kilenc vendéget hozott be, kapott is érte egy szép nagy zöld pillangót. A bevétel, kis jóakarattal (sokan legyintettek a visszajáróra és három dolcsi helyett ötöt fizettek), összehozta a terembérlet díját, aminek mi külön nagyon örültünk. Nem volt más hátra, mint élvezni a mítoszok csatáját.

Az első körben szerény személyem csapott össze a Nagyasszonnyal. Érdekes meccs volt, főleg mert a rómaiak ellen nem meséltem még, de nagyon élvezetesre sikerült. A közös téma az "Újrakezdés" volt. Részemről a szláv mitológia volt terítéken, és az oroszoktól kölcsönzött Dazsbog és Koscsej a Halhatatlan című történettel meg is nyertem (mint később kiderült). Delanna a rómaiaktól Trója égését hozta, ami nagyon erős választás volt - ahelyett hogy végigrohant volna az egész történeten, kidolgozta az első jelenetet. Ez persze az emlékezetembe idézte Szabó Magda Pillanat című könyvét, ami örök kedvencem, úgyhogy külön örültem a választásnak. A díj egy műkörte volt, amit azért vettünk a hobbiboltban, mert kifogytak a műalmákból. De hát a gyümölcs az gyümölcs.

A második körben két férfiú ütközött meg "Elemek" kategóriában. Joshua, aki finnugor mitológiát húzott a kalapból, egy finn sellő-történetet mesélt el nagy beleéléssel és egy csipet humorral. Itt már elkezdett egy trend kialakulni az est témáiban: míg az én sztorimban a férj nyitja ki a tiltott ajtót és pórul jár, addig Joshua sztorijában, bár ugyanez a végeredmény, a kíváncsiság meg volt indokolva. Ez történik, ha egy pasi meg egy nő meséli ugyanazt a sztorit... Griffin, aki először próbálkozott mesemondással színpadon (bár amúgy színész), a jász-alán eposzból hozott egy részletet, ami nem csak hogy zseniálisan sikerült, de elsöprő fölénnyel el is vitte a díjat egy csinos gyertya képében. A sztori arról szólt, hogyan lopta el egy hős a tüzet az embereknek, és remekül illeszkedett az est spontán kialakult tűz-tilalom-világvége témakörébe. Griffin boldog volt a nyereménnyel és most hogy belekóstolt a mesemondásba már nem is akarja abbahagyni. Feliratkozott rögtön a következő körre.

A harmadik menet eredetileg Cathy Jo és Marci csatája lett volna, de Marci hirtelen megbetegedett szerda délelőtt, így beugrót kellett keresnünk. A választás természetesen a professzorra esett, mert ki más tudna hirtelen egy mítoszt előrántani megjelölt kategóriában ("Zene") ha nem a mesemondó tanszék feje? Hirtelen ötlettel Orpheusz mondáját adta elő, hozzá méltóan gyönyörű szavakkal és beleéléssel. Cathy Jo Dél-Amerikát húzta; egy bolíviai mítosz mellett kötött ki, ami arról szólt, hogyan ment feleségül a káosz istennője a rend istenéhez. Az egész előadás nagyon szexi volt, és egy az egyben Cathynek való, nem csoda hogy meg is nyerte, és egy csinos tollas kék szajkóval távozhatott.

Azt kell mondanom az egész este zseniálisan sikerült. A sztorik élvezetesek voltak, a koktélok finomak, a társaság pedig elsőrangú. Már készülünk is a következőre.

Anyósok, vikingek, és egyéb családi ügyek - Mesemondás nyugdíjasoknak

Fél éves szervezkedés és költözködés után végre sikerült elindítani a nyugdíjas mesemondó kört.
...
Mielőtt továbblépnénk itt szeretném megjegyezni, hogy tisztában vagyok vele, mennyire izgalmasan és érdekfeszítően hangzik ez az elnevezés, és azt is tudom, mennyire lázba hoz mindenkit már a gondolata is.
...
Be kell vallanom, én is meglepődtem az eredményen.

Minden hétfő délután nyugdíjasok kicsi, négy-öt fős csapata gyűlik össze a művközpont egyik termében. Az eredeti ötlet az volt, hogy én fogok mesemondást tanítani nekik, de ezt már kezdés előtt kihúztam a listáról, egyrészt azért, mert szörnyen nagyképűen hangzott, másrészt meg azért, mert inkább őket akartam hallgatni és nem saját magamat. Így aztán abban egyeztünk ki, hogy mindenki hozza a maga történeteit, és úgy mesélünk, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva: az asztal körül, egymásnak adva a szót.

Az első alkalommal egy kedves, csendesen mosolygó hölgy nyitotta a sort, aki kis hezitálás után (személyes sztorikkal mindig nehéz idegenek között kezdeni) elmesélte, hogyan akadt egy családi horgászkiruccanáson a saját anyósa horgára. Ezen persze jókat kuncogott mindenki, és a kuncogáson felbátorodva rögtön folytatta is a sort az anyós mentén haladva egy másik sztorival arról, hogyan szedte be anyóspajtás a rossz gyógyszert, minek következtében arccal szunyált bele a hálaadás-napi vacsorába, és ez a család egyetlen tagját sem izgatta fel különösebben, csak magasabb ívben kellett egymásnak passzolni a feje felett a tálakat. Erre persze már másnak is volt szava: a Hálaadás olyan ünnep, ami legendásan sok konfliktust okoz a családokban, erről persze mindenkinek volt sztorija. Az anyósoktól szép lassan haladtunk a keménykezű nagymamák felé, majd természetes úton tovább a családi legendákhoz harcos asszonyokról akik a nyakukba vették az Újvilágot, és tíz gyereket neveltek fel fél kézzel, miközben a másikkal repülőket szereltek a világháborús frontra. Itt már egészen otthon éreztem magam. A családfa-kutatás amerikai körökben nagy hagyomány (mindenki jött valahonnan, ha más nem, hát Texasból). A kis csapat menet közben, a sztorikon keresztül össze is szokott, és elkezdtek egyre izgalmasabb dolgok előkerülni. Az egyik néni azt mesélte el, hogyan tudta meg harmincöt évesen egy családi veszekedés közben, hogy örökbe fogadták, amiből aztán önsajnálat helyett izgalmas nyomozási történet kerekedett. Csapatunk nagyhangú született mesemondója azt mesélte el, hogyan festett neki egy képet egy ismerőse fiatal korában, és milyen hányattatott sorson ment a kép keresztül míg végül a mesemondó unokája rábukkant egy elhagyatott házban. Az egyik hölgy sokáig csendesen üldögélt, azt hajtogatva, hogy ő csak hallgatni jött, neki nincs története. Végül aztán ezen a héten felbukkant egy úr aki ismerte, és tudta, mivel kell noszogatni amíg meg nem szólal. Először fiatal kori élményeiről mesélt egy kicsit fából épült híres hullámvasutakon, aztán csak-csak belekezdett egy családi történetbe is, amitől mindenkinek leesett az álla. A sztori Svédországban indult, ahol egy család két részre szakadt, majd az egyik ágból híres ezüstműves família lett, akik a királynak dolgoztak rendelésre. Kis mesemondónk ezt még a családon belül kutatta vissza, majd tovább is gördült a sztorival odáig, hogy egy napon besétált New York-ban egy múzeumba, és a saját családja művei tekintettek rá vissza. Végül oda lyukadtunk ki, hogy a dédunokái a svéd ősök nevét viselik (plusz kínai keresztneveket, az anyuka jóvoltából).
Nem csak személyes sztorik kerültek persze elő. Egy idő után valahogy elkeveredtünk a helyi történelemig, minek következtében meghallgathattam, miért nem él egyetlen fekete személy se a szomszédos Erwin városkájában. A történet maga jól ismert és a rasszizmus hőskorára nyúlik vissza; ami igazán érdekes az az, hogy egyik mesemondónk kész kis nyomozást végzett arról, hányan ismerik a lassan száz éves történetet, és ki hogyan viszonyul hozzá. Mese a mesében.

Azt kell mondanom, nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni a mesélős délutánokat. A nagy korkülönbség ellenére mindenki nagyon kedves velem, és odafigyelnek, amikor én beszélek; jókat társalgunk arról, mitől jó egy jó egy jó sztori, és mitől élvezetes egy előadás. A szó körbejár az asztal körül, és mindenkinek van egymáshoz kedves szava vagy biztatása. Sokszor ott helyben fedezi fel az ember, hogy van egy jó sztorija, és rögtön le is írja, hogy ne felejtse el. Azon külön meglepődtem, hogy eddig egyszer sem került elő szörnyű történet - volt, amelyik hosszabbra sikerült a kelleténél, de egyik sem volt egy percig se unalmas vagy értelmetlen. Kis társaságomnak rengeteg mondanivalója van, és érdemes odafigyelni rájuk.

A hétfőben is van valami jó.

Mesemondó elvonási tünetekkel

Tűkön ülve vártam, hogy elkezdődjön az új év. Nem az újévi tűzijáték meg a születésnapom vonzott ennyire (bár mindegyik elég remekül sikerült), hanem a tény hogy január másodikán kezdődött a téli gyerektábor a központban, és majdnem két hónapos (!!!) szünet után ismét volt kinek mesélni.

Akármilyen állásban dolgozom is éppen, én igazából száz százalékig hivatásos mesemondó vagyok. A dolog nagyjából úgy működik, hogy minél tovább nincs közönség, akinek mesélhetnék, annál lehangoltabb vagyok, aztán rám jön a viszketegség, aztán nyűgös leszek, a falat kaparom, megrágom a telefonzsinórt, elfogyasztom a csokikészletet, és egyéb hasonló elvonási tüneteket produkálok, amíg be nem pótlom a hiányzó meseadagot. Ez egyrészt azért van, mert az utóbbi időben egy rakat új sztorit olvastam, amiket azonnal ki kell próbálnom (most!), másrészt meg azért, mert tükörbe sohasem tudtam mesélni, gyakorlásból sem - tizenöt éves korom óta nem mondtam úgy mesét, hogy ne hallgatta volna valaki. És még csak nem is a hiúságomnak hiányzik, hogy három tucat gyerek és felnőtt figyeljen engem kerekre nyílt szemekkel. Egyszerűen csak látni akarom, milyen reakciókat vált ki belőlük egy-egy történet, aminek én visongva örültem. Ha próbáltátok már életetek kedvenc könyvét/filmjét/zenéjét bemutatni a barátaitoknak, akkor tudjátok, miről beszélek.

Azt hiszem az elmúlt öt évben ez volt a leghosszabb időszak amit mesemondás nélkül kellett kihúznom. Nem csoda hogy vigyorogtam, mint a fakutya, amikor több mint harminc gyerek sorjázott be szerda reggel nyolc és kilenc között a központba. Mivel hivatalosan sporttábor voltunk, természetesen nem kaptam meg őket mind a nyolc órára, de annyi baj legyen. A kosárlabda és az úszás között, amíg arra vártunk, hogy a nyugdíjas pingpong-klub négy tagja átengedje nekünk a vadonatúj tornaterem mindkét térfelét, mégiscsak kaptam egy órát a mesélésre.

Voltak közöttük ismerős arcok: sok környékbeli hat-tizenkét éves kölyökhöz már a régi épületben is volt szerencsém. Nem is lehetett lazsálni: szerencse hogy írtam magamnak listát októberben, mit meséltem nekik, mert ők pontosan emlékeztek rá. Nem volt egyszerű a helyzet. Az egy dolog, hogy harminc-valahány gyerek volt egy légtérben, de a tetejébe még kis csoportokban is ültek kör alakú asztalok körül, a felük nekem háttal, és egymást szórakoztatták. Az első dolgom volt megmondani nekik, hogy forduljanak felém és jöjjenek közelebb, aminek az lett a vége, hogy gyakorlatilag lábujjhegyen álltam szorosan összezárt bokákkal, és igyekeztem nem rálépni a lábam körül tányér nagyságú szemekkel üldögélő kölykök kezére-lábára.

Első nap Fagy Apó volt terítéken, akit az Öt Legenda elsöprő népszerűségének örömére Jack Frost főszereplésével meséltem; a sztorin nem változtatott, a gyerekek viszont lelkes visongásban törtek ki, amikor kedvenc fehér hajú fagyos főhősük megjelent a színen. A dolog plusz szépségét az adta, hogy amikor megmondtam nekik, hogy ez orosz mese volt, az egyik kissrác odajött hozzám él elújságolta, hogy őt Oroszországból fogadták örökbe.
Második meseként nagy hirtelenjében Finn Mac Cool-hoz folyamodtam (ha nincs az embernek jobb ötlete, az ír hősökre mindig nyugodtan rábízhatja magát). Finn és a segítői az óriások földjére utaztak és megküzdöttek egy gonosz boszorkánnyal hogy megmentsék az óriáskirály újszülött gyerekeit. A gyerekek zajos lelkesedéssel követték az eseményeket; szuperhős-csapattal nem hibázhat az ember mostanában.
Délután még rajtaütésszerűen visszahívtak egy körre: már csak néhány gyerek várakozott a szüleire a klubszobában, és mivel az Alvin és a Mókusok véget ért, nekem kellett elfoglalni őket. Nagy hirtelenjében a Bodzaboszorkány meséjét húztam elő, mert már rég ki akartam próbálni; nem volt egyszerű megtartani a hátborzongató hangulatot, mert négyen fogócskáztak körülöttünk, de azért a törzsközönség feszült figyelemmel hallgatott. A boszorkány után belekezdtem Pakkanen meséjébe a Kalevalából, de érkezni kezdtek a szülők egyenként, így a mese végére csak egyetlen kislány ült velem szemben nagyra nyílt szemekkel, és amikor megkérdeztem akar-e ő is menni a többiekkel a játékterembe, némán rázta a fejét. Amíg egy gyerek hallgat, addig mesélek.

Másnap reggel az irodában egy anyuka fogadott aki tudni akarta, mi a fenét művelt a mesemondó a kölykökkel: a fia azzal ment haza, hogy szörnyű véres belezős történeteket hallott ebéd előtt, és nem is tudott enni miattuk. Kedvesen bemutatkoztam a nőnek és biztosítottam róla, hogy semmiféle véres belezés nem volt a sztoriban; végül sikerült kibogoznunk, hogy a "boszorkány meghalt" mondatot mondta vissza a srác a saját verziójában, mely szerint "a boszorkányt szíven lőtték, és mindenhová fröcsögött a vér." Szerencsére az anyuka jó fej volt annyira hogy hitt nekem, úgyhogy nem lett nagy botrány a dologból. Pfű.

Azért ügyeltem rá, hogy másnap ne haljon meg senki. Sokkal barátságosabb történeteket válogattam: az Egérhercegnőt, a Papírsárkányt, és Bumbuku a teáskanna meséjét. Lehetett látni, hogy a második napra a gyerekek is rákaptak a mesék ízére; örültek nekem, amikor beléptem a terembe, megint a cipőmre ültek, és hangos tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítással követték a fejleményeket. A Papírsárkányt végig találgatták, vajon mi lesz a megoldás a találós kérdésekre és lelkesedtek, amikor eltalálták. Persze jöttek a kérések így, amint felbátorodtak: sok gyerek kérte, hogy mondjak el újra néhány sztorit amit októberben hallottak tőlem. Erre ugyan nem vállalkoztam, de örültem, hogy emlékeztek. Az egyik kisfiú szó nélkül odabattyogott hozzám mesélés után, és megölelt. Elolvadtam persze.

Péntek volt a tábor utolsó napja, úgyhogy minden percet ki kellett használni. Alkalmam volt kipróbálni még egy új mesét, Tomboso hercegnője címmel, és ez a gyerekek egyöntetű véleménye szerint a hét legjobbja volt. Végtelenül szórakoztat, mennyire meg tudják lepni a kölyköket a mágikus tárgyak. Felnőtt fejjel az ember már megszokta, hogy ha valamire rá van írva, hogy varázsöv, akkor az tud valami extrát; de a gyerekek még kerekre nyílt szemekkel kaptak levegő után amikor megmondtam, hogy az öv viselője teleportálni tud (és igen, mind tudják mi az a teleport). A mese végével még volt tíz percem, úgyhogy ír tündérekhez folyamodtam (sokat olvasok róluk mostanában), és Görbe szokás szerint figyelmeztette a kölyköket arra, hogy vigyázzanak vele, mit kívánnak. Tanulságos mese, és szeretem, hogy a tündérek nem száz százalékig kedvesek és aranyosak benne.

Azt hiszem, ezzel most kihúzom jövő hétig, amíg elkezdődik a napközi.

Karácsonyi kontra

Úgy terveztük hogy mielőtt mindenki lelép a városból karácsonyra még egyszer elmegyünk közösen valamit csinálni. A választás Joshua kérésére a karácsonyi kontratáncra esett Jonesborough-ban. Természetesen nem lepődtünk meg, amikor a srácok végül az utolsó pillanatban visszatáncoltak (aú) a kihívás elől, így végül csak Cathy meg én kerekedtünk fel, hogy karácsony előtt még táncoljunk egy jót.

Nem bántuk meg. Az ünnep alkalmából nagyon sokan eljöttek; a központ fel volt díszítve és ki volt világítva, és a bálterem két fala mentén különböző szervezetek és társaságok által adományozott, plafonig érő karácsonyfák sorakoztak. Sok volt az ismerős arc a táncosok között, de sok volt a kezdő is; mi odaértünk a kezdő leckére, hogy Cathy fel tudja frissíteni a kontratánc-tudását. A caller egy fiatal, velünk egyidős csaj volt Asheville-ből (jó látni hogy vannak fiatal táncmesterek, és nem hal ki a hagyomány), a zenekar (ContraForce) pedig a legjobb, amit eddig kontratánchoz hallottam. Három fiatal srác volt, akik gitáron, hegedűn, dobon és szaxofonon játszottak ír zene - bluegrass - keleti dallamok keveréket, de olyan jól, hogy a táncosoknak kedve volt kirúgni a ház oldalát. Eddig még nem volt szerencsém olyan kontra zenekarhoz, aminek teljes dobszerkója lett volna, és meg kell mondanom, sokat ad a lendülethez. Az este végén megvettem a CD-jüket, egyrészt hogy támogassam őket, másrészt hogy legyen mit hallgatni, ha rossz a kedvem.

Maga a tánc nagyon hangulatos volt a nagy karácsonyi kivilágításban. A caller csaj jó táncokat hozott; egy volt csak, amiben gyakorlatilag mind a kétszáz embernek sikerült csomót kötnie a sorra, de annyi baj legyen, azért jól szórakoztunk. Nagyon örültem hogy az estébe belefért mindenki kedvenc tánca, a Petronella is, mielőtt haza kellett volna indulni. Megvolt egy újabb ízig-vérig amerikai élmény is: az egyik cowboy-kalapos, vidáman pörgő-forgó srácról kiderült, hogy hétfőn indul Afganisztánba szolgálatra, amiért is az egész közönség köszönetet mondott neki. Úgy esett, hogy az utolsó táncot velem táncolta, és az is kiderült róla, hogy nagyon jó táncos. Megint úgy éreztem, részesültem az amerikai kultúrából. 

Idén ez volt az utolsó kontra, de annyi baj legyen, januárban kezdődik megint. Addig csak kibírom valahogy...

Tizenkét és fél törpe, egy mágus, és Dr. Bilbó

Természetesen elmentünk a Hobbit éjféli premierre.

A lelkesedést az sem csorbította hogy teljesen igazságtalan módon a világ nagy része egy nappal előbb láthatta a filmet (és ezzel az Amerikában tanulás el is vesztette értelmének jó öt százalékát). Szokásos kis csapatunkkal közösen felcuccoltunk (a hidegre való tekintettel lemondtunk a tervről hogy a film tiszteletére egyes oszlopban meneteljünk a moziig) és elzarándokoltunk Bristolba. Kilenc körül érkeztünk meg az éjféli premierre, és a közbeeső időt egy palacsintázóban töltöttük mézeskalácsos forró csokival és sok lelkesedéssel. természetesen mindenki kiöltözött az alkalomra a maga módján - voltak hegyes fülek, reneszánsz hobbitruhák, lobogó köpenyek, és sok-sok Egy Gyűrű. Részemről munkából estem oda így nagy kiöltözésre nem került sor, de azért felvettem egy hosszú zöld kabátot.
A mozi közönsége ismét hozta a formáját. Teljes díszbe öltözött Gandalfok, Bilbók és egyéb Középföldi egyének szaladgáltak az előcsarnokban nagyon izgatottan (és mindenki imádkozott hogy Gandalf ne eléjük üljön le). Kis csapatunk egy teljes sort elfoglalt, és rögtön meg is indult a barátkozás a mozi közönségével. A hangulaton nagyot dobott, hogy Bilbó Egy néha felpattant a székéből két premier között és elüvöltötte magát, hogy "BILBÓ!" mire az egész tömeg visszaüvöltött hogy "BAGGINS!" Gandalf azzal járult hozzá az élményhez, hogy néha felemelkedett az első sorból és a vándorbotjával vezényelte a hullámzást a közönségnek. Hullámoztunk.
A film maga sokkal jobb volt mint én személy szerint vártam. A könyvet mindig is szerettem, de a filmmel kapcsolatban aggasztott, hogy Jackson bácsi háromszor három órába akar belesűríteni százötven oldalnyi anyagot. Lelkiekben felkészültem sok gyaloglásra, de kellemesen csalódnom kellett. Valószínűleg mivel a sztori sokkal kompaktabb, filmre is jobban illett; azt kell mondanom, nekem sok szempontból jobban bejött a Hobbit mint a Gyűrűk Ura trilógia nagy része. Bilbó zseniális volt, a törpék nagyon menők, Thorin karizmatikusabb mint bármelyik elf nemes, és a harcjelenetek is szépen meg lettek koreografálva. Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy Kili igazából tünde, akit örökbe fogadtak, de amíg nézhetem, felőlem ork is lehet. Doktor Watson pedig ezért a hobbitért megérdemelne egy Oscar-díjat.
Hajnali háromkor jöttünk ki a moziból, és négyre értünk haza. A dolog extra szépsége az volt, hogy több tucat hullócsillagot láttunk a sztrádáról, mert ezen a környéken elég kicsi a mesterséges világítás. Elégedetten és hullafáradtan értünk haza, és még tudtam is két órát aludni, mielőtt munkába kellett mennem...

Hungarikum, avagy mi hiányzik Magyarországról

Másfél évvel az Amerikába való megérkezés után rengeteg kérdést kapok ismerősöktől arról, mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról. Erre természetesen elsősorban "a család és a barátok" az elfogadott válasz, de amint túlléptünk ezeken, azt kell mondanom, sok váratlan felfedezést is tettem arról, mit jelent valójában magyarnak lenni. Vagy legalábbis (közép-)kelet-európainak. Vagy csak jobban megismertem a saját személyes ízlésemet.

(Nem árulok el nagy titkot ha azt mondom hogy a paprika és a csikósok nem szerepelnek a listán.)

Íme a lista, mindenféle rangsorolás nélkül, ahogy puffan:

Marcipán
Nekem le se esett hogy Amerikában nincs marcipán (vagy ha van, nem használja senki). Teljesen kétségbe vagyok esve, az amcsik meg nem értik miért, szerintük a cukormáz is ugyanolyan jó.

Tömegközlekedés
Ez valószínűleg az első számú ok a kétségbeesésre külföldi diákok számára, főleg ha olyan helyen vannak mint én. Errefelé a madár ugyan jár, de a busz nem, metróról meg villamosról álmodni sem szokás, és taxi is csak elvétve van. Soha nem éreztem még úgy magam, mint egy hajótörött a lakatlan szigeten, amíg rá nem jöttem hogy itt kaja sincs kocsi nélkül elérhető közelségben.

Túró rudi
Ez elég klisé, de bevállalom.

Kinder tojás
Sajnálatos módon kiderült, hogy ezt még csomagban küldeni sem lehet, Amerikában ugyanis illegális áru, és tojásonként ötszázezer forintnyi összegre büntethető bárki, aki áthozza a határon. Ilyen drága csokit is régen ettem már...

Szaloncukor
Szintén ismeretlen, nem csak mint termék, hanem mint gondolat is: a csokoládéval bevont zselé ötlete ötből négy amcsiból azonnali fulladást vált ki, és aki elég bátor hozzá, hogy kipróbálja, az is udvariasan mosolyogva szokta kiköpni a második felét. A legtöbben azt mondták, egyszerűen az állaga szokatlan nekik. Cserébe legalább szaloncukrot importálni teljesen törvényes, így nem maradok karácsonyi fogszuvasodás nélkül.

Íjászat
Mielőtt magyar feleink nagyon tapsikolni kezdenének előre bocsátom, hogy nem kulturális gyökereimet hiányolom, csupán a sportot; ha egy helyi hillbilly a kezembe nyomna egy vadászíjat azzal ugyanolyan vidám lennék mint egy Grózerrel, lényeg, hogy legyen. Sajnos errefelé sokkal kevesebb lehetőség nyílik íjas lövöldözésre mint odahaza (igaz, politikai vonzata is jóval kevesebb van). Ez a pont a listán egyébként engem is meglepett, biztos az az oka, hogy mostanában a csapból is íjász szuperhősök folynak, és ez régi emlékeket idéz fel bennem.

Kutyák
Az amerikaiak, vagy legalábbis azok akikkel az utóbbi időmben dolgom volt, nagyon macskás népek (ha az Internet nem lenne erre elég bizonyíték). Nagyon kevés kutyát vagy kutyasétáltató embert látni. Mivel a macskákkal sohasem voltam különösebben jó viszonyban, Bob elszánt dorombolása ellenére sem, kezd nagyon hiányozni egy hátsó szándék nélkül barátságos háziállat.

Járda
A tömegközlekedés hiányát súlyosbítja, hogy errefelé járda sincs, így viszonylag kis távolságok megtételéhez is autó szükséges, ha nem akarja az ember egy terepjáró alatt végezni. Sohasem gondoltam bele mennyire készpénznek vesszük a gyalogutakat amíg olyan helyre nem vet bennünket a sors, ahol nincsenek. Ha gyalog vágok át az egyetemi parkolón gyakran meg szokták tőlem kérdezni, lerobbant-e a kocsim...

Kiló, méter, liter és Celsius
Marha nehéz magyar receptből főzni amikor itt minden fontban és unciában van, a reggeli időjárás-jelentésről nem is beszélve (bár most már tudom hogy 30F környékén bundabugyi kell). A listára a fentieken kívül felkerülhetne még a ruhaméret (otthon M-es, ideát S-es), a cipőméret, és az időbeosztás is (valahányszor valaki meglátja hogy az én órámon 14:45 van mindig azt hiszik "katonai időn" vagyok).

Kőrözött
Túró, az nincs. Legalábbis nem abban a formában ahogyan mi ismerjük. Ebből kiindulva sajnos kőrözött se, pedig néha nagyon megkívánom.

Kenyér
Rendes ropogós, nem ehető söralátét. Valamiért az amcsik imádják az édes kenyeret, amitől is a legtöbb kenyér a boltban gyanúsan kalácsízű, a kenyérhéjaz meg még azon is utálják (pedig az a legjobb része!). Friss meleg fehér cipó. Határozottan hiányzik.

Biztonságos kirándulás
Sokkal izgalmasabb, de egyben sokkal aggasztóbb is úgy kirándulni, hogy medvék, mérges kígyók és prérifarkasok kószálnak a környéken. Nyilván Ausztráliához képes bölcsőde vagyunk, de mégis.

Autentikus történelmi fesztiválok
Személy szerint nagyon szórakoztat az egész "Ren fair" mozgalom, de azért néha kedvem lenne olyan reneszánsz rendezvényre menni ahol nem szaladgálnak vámpírok, tündérek, és 19. századi steampunk hölgyek. Ez olykor még otthon is bajos, de azért van sok remek példa is (Mare Temporis Alapítvány, hogy csak egyet említsünk).

Tojásfestés
Tessék, került autentikus magyar népművészet is a listára. A húsvéti tojásfestés nálunk mindig jó móka, főleg mert valódi méhviasszal és gicával történik, és nem bolti temperával. A festett tojás fogalmát ugyan az amcsik is ismerik, de nem sokan űzik művészi fokon.

Régi épületek
Háromszáz évnél régebbi. A régész beszél belőlem.


Én személy szerint szeretném kezdeményezni hogy minden külföldön huzamosabb időt töltő magyar készítsen egy ilyen listát, és gondoljuk át egy kicsit a fejünkben élő országimázs dolgot.

Karácsony magyar módra

Avagy inkább Csenge módra.
Cathy Jo-ban az a jó, hogy sok bennünk a közös. És amikor két kreatív katolikus csaj van összezárva, akkor két dolog történik: sok kaja, és adventi készülődés.

Szombat délután mézeskalácssütő partit tartottunk. Előző este megcsináltam a tésztát jól kidolgozott családi recept szerint (mondjuk az vicces volt, hogy elfelejtettem a szegfűszeg angol nevét, így a bevásárlás közepén rögtönzött Activity játékot tartottam Cathynek mire kitaláltuk, mi az a kicsi illatos dolog, ami úgy néz ki mint egy szög és a narancsba szokták szurkálni). A tésztát viszonylag hamar összedobtam, de mivel az egyetlen dolog, amit a boltban nem lehetett kapni, a mézesfűszer volt, így addig gyúrtam amíg elégnek nem éreztem a fahéjat és a szegfűszeget, minek következtében másnap reggel kalapáccsal kellett a tésztát az edényből kifeszegetni. A sütés viszont jó móka volt; Joshua meg az ember átjöttek és megkapták a szaggatás kitüntető feladatát (miután elmagyaráztuk nekik hogyan kell így szaggatni, hogy ne maradjon felesleg). A projekt végére a konyha lisztben úszott, Cathy és Joshua musical-számokat énekeltek kórusban, a mézeskalács szépen kisült, és a fiúk még egy kicsi műanyag karácsonyfát is felállítottak az asztalon. Az egyik lába ugyan hiányzott, de hát nem azért vagyunk frissen végzett egyetemisták hogy ne oldjuk meg a problémákat (az eredmény a mellékelt ábrán látható).

Mivel azért műanyag fával mégsem lehet karácsonyt várni, vasárnap elmentünk venni egy igazit. Nagy szerencsénkre volt ismerős, aki nagylelkűen felajánlott a köz javára egy karácsonyfatalpat és egy doboz égőt, így már csak a fő attrakció volt hátra. A hivatalos karácsonyfa-piacon elég kókadt példányokkal találkoztunk, de szerencsére észrevettük, hogy az út túloldalán a cserkészek is felállítottak egy standot, és meglepő módon az ő fáik sokkal szebbek (és olcsóbbak) voltak. Egy plafonig érő, csodásan illatos, tökéletes karácsonyfa formájú fenyővel távoztunk a helyszínről, ötven dolcsival szegényebben de karácsonyi sikerélménnyel gazdagabban.

A fa örömére, és mert ezzel el is ment az adventi vasárnapunk, úgy döntöttünk kedd este adventi vacsorát tartunk a katolikus hagyományok iránt érdeklődő tömegeknek. Mivel már régóta kedvem volt főzni a társaságnak (alapvetően nem vagyok egy konyhatündér, de egy idő után elkezdenek hiányozni az otthoni kaják), úgy döntöttem, magamra vállalom eme nemes feladatot. Cathy végtelenül lelkes volt, hogy figyelemmel kísérheti egy igazi magyar vacsora alakulását, amiért is kicsit szégyenkezve mondtam el neki, hogy grúz pulykamellet készítek (és az én családomnál a karácsonyi specialitás különben is a kínai kaja, amit apa főz). Magyar vagy nem magyar a drúz pulyka remekül sikerült, és készült belőle annyi, hogy jusson az összes éhező férfinak akit meghívtunk. A vendégsereget Joshua, Travis, Patrick és az ember alkották. Először is adventi gyertyákat gyújtottunk, énekeltünk, és felolvastuk a vasárnapi imádságot, majd bekapcsoltuk a karácsonyfaégőket és egyéb lámpákat, és egy kellemes vacsora és bor mellett válaszoltunk az összes katolikus vallással kapcsolatos kérdésre. Nagyon mókás társalgás kerekedett a dologból, főleg mert kettőnkön kívül mindenki más baptista, metodista, és ki tudja még milyen egyéb keresztyén felekezetbe tartozik. Miután kiveséztük a gyónás, keresztelés, Luca-nap, balázsolás és egyéb katolikus érdekességek részleteit, ideje volt áttérni az adventi este következő attrakciójára, a filmezésre. Mivel az utóbbi hetekben Joshua és Cathy szisztematikusan adagolták nekem az amerikai karácsony klasszikusait, Muppet Karácsonyi Énektől olyan klasszikusokig mint a White Christmas, úgy döntöttem ideje mutatni nekik valamit amit nálunk ad a tévé minden karácsonykor. Ti tudtátok hogy a "Legyetek jók ha tudtok" csak az olaszoknál meg nálunk megy a tévében? Mert én nem. Ellenben sikerült khm, megszereznem angol felirattal, és kis csapatunk teli hassal nekivághatott egy újabb nagyon katolikus élménynek.
Az első öt perc alatt kiderült, hogy a film szórakoztatóbb lesz, mint bárki gondolta volna: a mellékelt angol felirat ugyanis látványosan Google translate-tel készült, feltehetően magyar eredetiből. Erre olyan jelek utaltak, mint a film közepén kontextus nélkül felbukkanó "Crosstown Pálinka!" mondatok, és hasonló végtelenül mókás, ás kevéssé érthető párbeszéd-töredékek. Hamar rájöttem arra is, miért nem adták ezt a filmet Amerikában: az ördög egy mór nő, és Néri Szent Fülöpöt ideát már biztos beperelték volna, amiért néha hókon csapja a gyerekeket... Ennek ellenére kis csapatunk végtelenül jól szórakozott, helyenként gurult a nevetéstől, és a végére kórusban énekelte a főcímdalt. Alaposan katolikus élmény volt, de hát a démonnak szentelt vízzel való lesavazását a Supernatural óta már megszokta az amerikai közönség...
Hát, így készülünk ideát a karácsonyra.

Káosz, ménkű és nyugdíjasok, avagy a mesemondó első napja a munkahelyen

Hát ez a nap is elérkezett. Nem mintha most mentem volna először munkába, azt már gyűröm augusztus óta, de a vadonatúj, csilli-villi művelődési központ most szombaton nyitott meg nagy csinnadratta és teljes katonai-rendőri jelenlét kíséretében, enyhe nyolc hónapos késéssel (pontosabban tizenhat darab kéthetes késéssel, ennyiből már egy gyerek is kijön).
A megnyitó ugyan szombaton történt, Mikulással és zenével, de hivatalosan hétfő reggel kezdtük meg a működésünket. Teljesen normális, hogy egy városi művelődési központ első napja kaotikusra sikerül, hiszen egy csomó apróság van, ami csak menet közben szúr szemet a személyzetnek. Például ki venné észre, hogy az irodában nincs szemetes, amíg ki nem akar dobni valamit? És ugyan kinek tűnne fel, hogy az összes irodai asztal a térdünk magasságában van, amíg meg nem próbál leülni a számítógépéhez? És ha már a számítógépeknél tartunk, senki sem hibáztatható érte, hogy az összes egyszerre fagyott le, hiszen most kapcsoltuk be őket először. Hasonló módon az első nap meglepetései közé tartozott az is, hogy az irodában nincs elég szék (én speciel nyolc órát ültem egy asztalon), a fénymásolóban nincs papír, az egész épületben nincs nyomtató, és hogy tulajdonképpen nyolc alkalmazott közül senki sem tudta, mennyi a tagsági díj, vagy hogy hogyan kell kezelni a pénztárgépet.
Ezektől az apróbb bökkenőktől eltekintve a munkanap vígan zakatolt reggel héttől este hétig. Mivel kiderült, hogy az összes sajtó és média "nyugdíjasház"-ként reklámozta az épületet, nyugdíjasokból bejött néhány száz a nap folyamán, gyerek viszont mutatóba se. A nyugdíjasok türelmesen álltak sorba amíg egyenként bepötyögtük az összes adatukat a számítógépbe, lefotóztuk őket, és beszkenneltük a kártyájukat az adatbázisba, és utána mind nagyon kedvesen mosolyogva mondták, hogy ők csak a nyitva tartásról szerettek volna érdeklődni, és különben is kifizetik inkább a két dollárt az úszásért, nem kell nekik a havi belépő. Ez utóbbival csak akkor volt gond, amikor kiderült, hogy valaki a tévében azt nyilatkozta, hogy délután háromtól hatig ingyenes az uszoda, márpedig ha a tévében azt mondták, akkor az úgy is van, még akkor is, ha az iroda teljes személyzete sűrű bocsánatkérések közepette bizonygatja, hogy tévedés volt. Adj az embernek egy ingyen belépőt, boldog egy napig; vedd el az ingyen belépőjét, és örökre bojkottálni fog.
A megnyitóra veretett arany emlékérme fényesebbik oldala az volt, hogy végre elkezdhettem mesemondói működésemet, amiért tulajdonképpen fel lettem véve ebbe a nagy múltú és mélyen tisztelt intézménybe (négy hónappal ezelőtt). A reggeli mesélés ugyan elmaradt, mert "méhecske" (3-5 évesek) nem jött mutatóba se, viszont a délutáni Nyugdíjas Mesemondó Körre hárman is felbukkantak, és egy zseniális órát töltöttünk együtt a gyerekszobában, miközben a háttérben a börtönből kölcsönzött takarítószemélyzet elmélyülten karácsonyi képeslapokat ragasztgatott. (Oké szarkazmus vége, a rabok marha jó arcok, a nyugdíjas mesélők megy tényleg zseniálisak voltak). Ez aztán tartotta bennem a lelket a következő két órában, amikor is összesen két gyerek bukkant fel a délutáni mesélésre (az anyukával viszont nagyon jót beszélgettem, újságíró, és remélhetőleg segít majd behozni több gyereket a héten, szóval Halvor és a trollok nagyon hasznos közönségnek lettek előadva, a gyerekek meg marha cukik voltak, és nagyon élvezték). A tinédzserek esti dráma klubjára megint csak nem bukkant fel senki, de hát ezen a környéken a kosárlabdameccsel a mesemondás nem tud és nem is akar versenyezni.
Mivel a múlt héten túlóráztam, a keddi napot megkaptam szabinak. Remélhetőleg mire holnap visszamegyek, valaki már kibogozta, hogy működik az adatbázis. És a kassza. És a programok. És a nyomtató. És a terembérlet... Amíg gyerek van, ha csak kettő is, addig érdemes munkába járni.

Asheville - Slam, duplán, jéggel

Kedd este bezsúfolódtunk Cathy kocsijába (Joshua, Travis, az ember és jómagam) és elzötyögtünk a hegyeken át Asheville-be a szokásos havi slammelésre. Útközben volt sok éneklés meg dumálás, meg egyéb dolgok amik teljesen normálisak amikor négy mesemondó van egy kicsi légtérbe összezárva.

A slam témája a hideg volt, mivel a szervezők úgy gondolták, decemberben már lehet ilyesmire számítani, de tévedtek – a hegyek között épp aznap dőlt meg minden idők decemberi melegrekordja, szóval nem hogy hó nem volt, de még hideg se. Annyi baj legyen, ittunk italokat jéggel, és remekül éreztük magunkat.

A témát szokás szerint elég tágan értelmezte a kalapból kihúzott hét mesemondó. Joshua az emberek életében előforduló “hideg” időszakokról beszélt meg egy leszokóban lévő drogos srácról akivel találkozott. Travis egy kellemesen gusztustalan sztorival szórakoztatott minket arról, hogyan vágta el az apja a fűrésszel az ujjait (a sajátját, nem a gyerekét), és hogyan kellett az ujjakat jeges tasakban utána vinni a kórházba. Cathy, a színpadon elhelyezett nagy piros plüss fotelben elterpeszkedve, arról számolt be hány hokijátékossal randizott már az évek során, és hogyan tanult meg ő is hokizni egy befagyott tavon (említettem már, hogy Cathy északi?...). Egy ismeretlen muki a téli szaunázás gyönyöreiről mesélt, egy nagy szakállú fickó pedig arról, hogyan csúszott le egy hegyoldalon és zuhant majdnem egy szakadékba.

Részemről egy régi családi sztorit vettem elő arról, hogyan celluxoztuk a négyéves húgomat a szánkóhoz, hogy ne húzza a csizmáit a hóban miközben elvonszoltuk a szánkót a nagymama házáig. A közönség hangosan derült az egész történeten, ami helyenként szimplán stand up comedy-be fordult, én meg rettenetesen élveztem, hogy meg tudom nevettetni őket. Sohasem vállalkoznék hivatalos stand-upra, de mókás személyes sztorikat mesélni egyre jobban szeretek.

Az eredmény senkit sem lepett meg: Cathy hatalmas fölénnyel megnyerte a versenyt (neki ez a műfaja, slamben soha nem veri meg senki, főleg nem amikor olyan hazai témán játszik, mint a jég és a jégkorong). Szerény személyem runner-up-ként a dicsőséges második helyen végzett, és nagyon büszke volt magára. Ha ezt előre tudom, többször celluxoztam volna hugit a szánkóhoz.

Boone - kirándulás Appalachia szívébe

 Egy napon, mikor a mesemondóknak semmi dolga nem akadt, eszükbe jutott hogy elmehetnének kirándulni a hegyekbe amíg még nem szakad le az első hó. Kocsiba ültünk hát, Travis, Joshua meg én, és útnak indultunk a legendás Boone, North Carolina irányába. Hogy mi van Boone-ban? Nem sok minden, de csak a kocsiútért megéri odamenni. Korán reggel indultunk, és kellemes country zenéket hallgatva kocsikáztunk keresztül az Appalache bércein. Láttunk gyönyörű nagy tavakat, maradék őszi faleveleket, meg sok sok hegyet. Végül aztán, közel két óra kocsikázás végeztével átmásztunk az utolsó emelkedőn, és egy kedves kis völgybeli városkában találtuk magunkat. A sok nagy modern téglaépületről hamar kiderült, hogy az egyetemi campushoz tartoznak – Boone az otthona az Appalache-i Állami Egyetemnek, ami nyilván a hegyvidéki kultúra vegytiszta megnyilvánulása. A nagy tömegből és a sok száz parkoló kocsiból hamar rájöttünk arra is, hogy valami komolyabb rendezvénybe csöppentünk bele; a választ a fekete és sárga darázsruhában feszítő tömegek szolgáltatták, amik az egyetemi focicsapat rajongóiból álltak, és a szombati meccs alkalmából árasztották el a várost.

Boone nagyjából olyan, mint Asheville: egyetemi hippiváros. Masszázsszalonok, jógastúdiók, tibeti éttermek és ezoterikus ajándékboltok váltakoznak az utcák mindkét oldalán, és batikolt ruhákba öltözött, vastag keretes szemüveget viselő alternatív személyiségek sétálnak fel-alá kézen fogva, mintha a Hair eredeti gárdája tartana állandó flashmobot. Végtelenül jó móka volt a tömeget stírölni. Meglátogattunk egy karácsonyi kirakodóvásárt, karácsonyfadíszeket ragasztgattunk, sétáltunk az utcákon, és kiadósat ebédeltünk egy Proper nevű étteremben, ahol dunsztosüvegben szolgálták fel az édes teát, ahogy annak Délen lenni kell. A háttérben mindenféle aktuális slágerek szóltak, ami ugyan levett egy kicsit a hegyvidéki autentikus hangulatból, de a focimeccs miatt elnéztük nekik a dolgot. Mivel a meccsre magára nem jutottunk be, felmásztunk helyette a közeli kilátóba.Félúton ugyan kerítésbe ütköztünk, mert a télen várható zord időjárás miatt októberben bezár a turistaösvény, de mivel húsz fok volt és hét ágra sütött a nap, átkúsztunk a kerítés alatt, és felmentünk egészen a hegytetőig. Gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre, a völgy meg még egy kilométerrel feljebb is visszhangzott a meccsközvetítéstől meg a tömeg üvöltésétől. Kellemes ősz végi nap volt.

Délután indultunk haza újabb adag country zene kíséretében. A naplementében még megálltunk a tóparton vizet nézni és fotózkodni, és épp hazaértünk, mielőtt besötétedett volna.

Hát, így telik el errefelé egy üres szombat. A többiről beszéljenek a fényképek.

Mítoszok csatája - mesemondás másképp

Azt kell mondanom, a második MythOff USA egészen zseniálisra sikerült. Mindössze két hetünk volt összedobni, mert November 17-e Tellabration, nemzetközi mesemondó nap, és szerettük volna, ha egybeesik a kettő. Mivel ilyen későn álltunk neki, az utóbbi két hétben rengeteg munkánk volt vele, de a végére nagyon szépen összerázódott az egész rendezvény.
Cathy Jo, lakó- és bűntársam, különösen sokat dolgozott azon, hogy minden varázslatos legyen. Posztereket tervezett, nyomtatott és ragasztott szerte a városban. Ezzel adódtak is kisebb kalandjaink, mert bár számunkra Loki remek ötletnek tűnt, sok helyi lakos azt hitte, a Sátán szerepel a hirdetményeinken, és csak fiatal kockák közbeavatkozása mentett meg minket attól, hogy a könyvtáros nénik elkárhozott léleknek bélyegezzenek és lelocsoljanak szentelt vízzel.
A meseválogatás külön jó móka volt. Egy közös házibuli keretein belül kalapból kihúztuk, ki melyik mitológiából fog mesélni; kisorsoltuk a párokat, és témákat is választottunk a nagy összecsapáshoz. Másfél hét meglehetősen rövid idő ahhoz, hogy az ember egy teljes eposzt lerövidítsen tíz percre és betanulja, de mindenki remekül szórakozott a saját kihívásával.
A legjobb az egészben a helyszín volt: Cathy mindenféle furfangos módon elérte, hogy megkapjuk ingyen a Capone's névre hallgató bár hátsó bártermét, ami stílusosan a Széf névre hallgat (Johnson City egyik történelmi nevezetessége, hogy Al Capone itt húzódott meg a helyi raktárházaiban, amíg Chicagoban kereste a rendőrség). Jobb helyszínt kívánni sem lehetett volna: hangulatos, félhomályos terem, tükrök és csillárok, külön bárpult, és egy színpad a sarokban.

Cathy, mint az est háziasszonya, többek között a díjakért is felelős volt. Az utóbbi három napban azzal szórakoztam, hogy néztem ahogy a konyhaasztalnál ülve alkot: Barbie babát forgat csillámporba, póniszárnyakat ragaszt, és hasonló teljesen átlagos tevékenységekkel foglalja el magát. A MythOff egyik alapszabálya, hogy nem kaphat pénz a győztes, így aztán humoros díjakkal pótoljuk ki a hiányt.
Most pedig következzen az est programja:

Első párbaj: Szerelem
Egyiptom: Gini Richards, Ízisz és Ozirisz
Kelet-Afrika (Etiópia): Carolina Quiroga, Salamon király és Sába királynője
Díj: A Szerelem Szárnyai, csillámporba forgatott szárnyas póni
A kört Carolina nyerte, de nagyon szoros volt a verseny. Mindkét csaj remekül mesél, és jó humoruk van; sikerült anélkül, hogy az eredeti történetet megváltoztatták volna, a saját személyiségüket belevinni az előadásba. Carolina egy Bob Marley dallal fűszerezte a saját meséjét, és még meg is tudta magyarázni, hogyan kapcsolódik a rasztafari vallás Sába királynőjéhez. Bár mindketten nagyon izgultak a fellépésen, a párbaj remek indítás volt az est hátralévő részéhez, és nagyon magasra tette a mércét.

Második párbaj: Mágikus tárgyak
Inkák: Patrick Gerard, Manco Capac és az aranypálca
Mezopotámia: Joshua Sellers, Anzú és a Sorstáblák
Díj: A Leghasznosabb Mágikus Tárgy Foszforeszkáló Varázspálcája
Azt kell mondanom így másfél év után, hogy eddig ez volt Joshua legjobb előadása. Csodákat művelt az eredeti történettel, remekül mesélt, és gond nélkül túlharsogta a szomszéd terem színpadán bőszen hangoló rockzenekart. Ezzel egyébként Patricknek sem volt baja, aminek nagyon örültünk - ha lányos kör lett volna a hangpróba alatt, gondjaink lettek volna a hangerővel, de a mély hangú színész srácok rutinból leküzdötték a dolgot.

Harmadik párbaj: Harcos Asszonyok
Északi mitológia: Paul Herrin, Helvör és a mágikus kard
Perzsák: Travis Wolven, Gordafarid, a harcos asszony
Díj: Feminista Elismerés Díja, rózsaszín csillámporba forgatott Barbie baba
Ez megint csak szoros meccs volt: nehéz feminista elismerést osztogatni, amikor mindkét srác nagyon erős sztorikat választott önálló, harcias nőkről. Paul visszafogott volt és humoros, Travis pedig zengő és komoly, és mindkét történet szépen megállta a helyét, főleg ahhoz képest, hogy mindketten újoncok a mesemondó programban.

Negyedik párbaj: Tricksterek
Japánok: Meg Zinky, a Rókahölgy
Thaiföld: Zalka Csenge (én), Ramakien
Díj: A Meggyőzés Ezüst(ösen csillogó) furulyája
Meg Joel és Gini barátnője, hivatására nézve színész, és nagyon gyorsan megtalálta a helyét a mesemondás terén. Jó humorú, kedves csaj, aki a japán rókákkal zseniálisat alkotott, és hatalmas fölénnyel learatta a babérokat. Egy cseppet sem bántam a dolgot; az elmúlt hetekben remekül szórakoztam a Ramakien olvasásával, ez már önmagában is győzelem. Hanumánról mesélni roppant szórakoztató volt a színpadon, el is úsztam az idővel rendesen, legközelebb majd nem a zuhany alatt gyakorlok...

Mindent egybevetve a második amerikai MythOff sikerrel zárult. Közönség ugyan nem volt annyi, mint szerettük volna (nagyjából húsz fő), de lesz ez még így se, majd januárban. Addig is, mindenkinek jó mítosz-olvasást!

Koncertek, kirándulások és egyéb apróságok

Mivel már egy ideje nem volt érkezésem pötyörészni (a munkahelyen sajna nincs ékezet), úgy gondoltam, egy bejegyzésbe sűrítem az utóbbi hetek fénypontjait. Volt belőlük néhány.

Cathy Jo, lakó- és bűntársam a diploma végeztével a hivatásos mesemondás rögös útjára lépett. Pályakezdését megünnepelendő, és hogy tesztelje az új műsorát, házikoncertet hirdetett barátoknak és ismerősöknek Le Sexe Faire címmel. Összehordtuk az épület minden kanapéját, székét és fotelját a nagyszobába, míg Cathy vásárolt magának egy rózsaszín bolyhos kiskosztümöt és mű gyöngysort, hogy teljes mértékben gazdag amerikai hölgynek nézzen ki. Amikor a ruha megvolt, irdatlan mennyiségű sütit sütött (egy évig cukrász volt Jonesborough-ban), ezzel csábított be mindenkit az előadásra. Az egy órás show fergetegesre sikerült, visítottunk a röhögéstől miközben Cathy teljesen komoly arccal mesélt szexmániás francia szobatársakról, beszélő teddy macikról, és éjszakai kalandokról egy lámafarmon.

Nem ez volt az utóbbi idők egyetlen koncertje: nagyfőnök kiadott egy új zenei CD-t, és bemutató koncertet tartott a Down Home nevű színvonalas szórakozóhelyen. A Citternity fantázianévre hallgató lemezen ír zene keveredik a bluegrass és egyéb hagyományos amerikai műfajokkal. Legnagyobb döbbenetünkre még az is kiderült, hogy a fő hangszer (cittern) kategóriájában Dr. Sobol számít Amerika vezető zenészének, gyakorlatilag őstehetség. A koncert nagyon szórakoztató volt, egy teljes ír zenekar volt fenn a színpadon, úgyhogy volt jó sok rögtönzés, tapsolás meg lábdobogás, és vendégszereplések az egyetem bluegrass szakos hallgatóitól (meg sör. sok sör.). Hegedűn Trae barátunk szerepelt, aki meg azon a téren őstehetség, és úgy cincog, mint senki más. Egészen csujjogatós kelta hangulat kerekedett az estéből.

Hogy adjunk a valódi amerikai kultúrának is (meg hogy kihasználjunk minden közös percet, amíg Joel és Gini még nem költöztek el a szomszédból) mozizós estet tartottunk a lakásban, és baráti társaságban néztük meg a minden idők legrosszabb filmjének ítélt Troll Kettőt. Hatalmas adag popcorn és némi chips kíséretében fetrengtünk szőnyegeken és párnákon, és hangosan visongtunk az egész film alatt. Valódi klasszikus, igazi filmművészeti remekmű, mindenkinek kötelezően ajánlott.

Hogy ne csak az elménket pallérozzuk, a múlt hétvégén elmentünk kirándulni is, amíg még jó idő van, és nem fagy be a hidegtől a mosómedvék feneke. Elmásztunk a hegyekbe egy egész délelőttre, és hosszas sziklákon való bukdácsolás és Gyűrűk Urába illő tájakon való libasoros menetelés után megtaláltuk a Laurel Falls nevű vízesést. Szikrázó őszi napsütés volt, és bár a folyóvölgyben tíz fokkal hidegebb volt, mint a hegytetőn, nagyon kellemes kis kirándulás kerekedett a délelőttből. Az Appalache-hegység továbbra is lenyűgözően gyönyörű, főleg őszi lombozattal.

Ha pedig Appalachia, akkor természetesen kontratánc. Az utóbbi időben kevés érkezésem volt elvándorolni a campusra vagy Jonesborough-ba a táncokra, de a héten végre nem bírtam tovább az elvonási tüneteket és mindenféle furfangos női praktikákkal rávettem az embert, hogy menjünk el táncolni (szegény azóta sem heverte ki a sokkot amit a víg hegyvidéki népek okoztak neki, de azért hősiesen megállta a helyét). A táncmozgalom a campuson sokat fejlődött tavasz óta; vannak például helyes kis kitűzők, az egyik fajtán az áll, hogy "szeretem a kezdőket, kérj fel táncolni" a másikon meg az, hogy "kezdő vagyok, óvatosan pörgess". Továbbra is tartom hogy a kontratáncért magában érdemes Délre látogatni.

Tovább folytatódnak természetesen a mesemondó slamek is. A novemberi slam témája "fall out" volt, ami több mindent is jelenthet, de leginkább katasztrófák utáni állapotokat, minek következtében egy rakat sztori volt felrobbanó kocsikról, égő szomszéd házakról, és katolikus iskolákról (nem viccelek, a meghívott vendégünk, Pat Cronin, keressetek rá az imdb-n, katolikus iskolai emlékeivel nyitott, és Cathy meg én természetesen vettük a lapot). Cathy toronymagasan megnyerte a kategóriát, de hát ugye így jár az, akinek az apukája nukleáris mérnök. Aki szeretné a sztorit élőben hallani, segítsen nekünk szponzorokat szerezni a Holnemvoltra!

Hát, ennyi az utóbbi hetek termése. Most pedig megyek feltakarítani a csillámport a konyhából. Este MythOff! Holnap várhatjátok a beszámolót.

New Orleans második felvonás: mesemondó álruhában

Előre bocsátom, hogy az AFS volt életem első néprajzos konferenciája (a nagyokkal érdemes kezdeni). Jártam nem kevés régész konferencián, természetesen, és még annál is több mesemondó összeröffenésen, de a néprajz mindig csak akkor került közel az életemhez, amikor együtt laktam vele, két zseniálisan jó fej szobatárs személyében. Természetesen a mesemondás azért elég közel hozza az embert a néprajz háza tájára, de érzékelhető néhány alapvető különbség. Például az, hogy a mai világ mesemondóinak nagy százaléka a néprajzosok nagy százaléka szerint nem is "igazi" mesemondó. De ez egy hosszú történet.
Az viszont tény, hogy a néprajzosok korántsem voltak annyira barátkozóak és közlékenyek, mint a mesemondók, viszont jóval több volt közöttük a fiatal. Voltak szép számmal popkultúrával foglalkozó kutatók is, akik jórészt a nerd kategóriából kerültek ki, és remekül el lehetett velük beszélgetni az indiai képregények és a redneck valóságsók néprajzos vonzatairól. Még annál is fontosabb, hogy jelen volt sok nagy nevű kutató és tanár az ország minden egyeteméről, akikkel lehetett szorgosan kezet rázni és hasznos szavakat váltani, hátha emlékezni fognak a nevemre, amikor a doktori jelentkezésem olvassák. Haha.
Voltak azért a konferenciának komoly szakmai fénypontjai is:

1. Két órás beszélgetés a Tremé (New Orleans-ban játszódó HBO sorozat, igen jó, nézzétek) alkotóival. Itt persze megcsapott mindenkit a hírnév szele, David Simon mégiscsak felelős az elmúlt tíz év két legjobb sorozatáért, meg aztán jött velük mindenféle író, producer, sőt, egy indián nagyfőnök is. Az előadás népszerűbb volt, mint bármelyik folklór panel, és az emberek alig fértek el a kiselőadóban (pláne, mert az élelmesebbje belógott ide belépő nélkül is, khm). Az előadás után odamentünk beszélgetni a csapathoz, nagyon jó fejek voltak, barátságosak, és türelmesen válaszoltak minden rajongói kérdésre, sőt, autogramot is adtak, ha szépen kérte az ember. Az az igazság, hogy személy szerint sokkal jobban élveztem az írókkal való beszélgetést, mintha a színészek jöttek volna el. Többször kéne ilyet csinálni.

2. Kay Stone két órás előadása a Grimm hagyományról sokkal izgalmasabb volt, mint amilyennek hangzik. Kay elegáns, fehér hajú hölgy, aki nem csak folklorista, de hivatásos mesemondó is (ritka kombináció). Miközben arról beszélt, milyen hatással vannak a Grimm mesék a nyugati kultúrára, közbe-közbeszúrt egy-egy sztorit is, főként jól ismert mesék egzotikus vagy korábbi változatait. Hallottunk Hófehérkéről, akit az édesanyja átkoz meg és az apja ment meg az átoktól; volt japán Jancsi és Juliska, és indián Hamupipőke, akit a vadpulykák tánca változtat hercegnővé. Nagyon jópofa előadás volt.

3. Milbre Burch, aki velünk együtt a mesemondást képviselte, nagyon érdekes projectet hozott: a férjével közösen meginterjúvoltak és filmre vettek kilencven hivatásos mesemondót, és összesen nagyjából kétszáz órányi anyagot gyűjtöttek össze. Ebből mutattak be egy rövid, tizenkilenc mesélőből álló montázst, amin nagyrészt hírességek beszéltek a mesemondás fontosságáról és a kedvenc élményeikről. A filmek jórészt tíz évvel ezelőtt készültek, és mókás volt nézni, mennyivel fiatalabbak voltak még a mai nagy öregek. A legérdekesebb gondolat viszont egy hawaii mesemondótól származott, aki arról beszélt, hogy az ő mesemondó hagyományában ha nincs arra érdemes tanítvány, akire a történeteket rá lehet hagyni, a mesemondó köteles "elengedni" a meséket. "A mesék nem a te tulajdonaid" magyarázta "Önálló lények, nem kényszerítheted őket semmire. Ha nincs, aki méltó lenne rájuk, hagyni kell őket elmenni." Ettől persze minden néprajzosnak és a legtöbb mesemondónak feláll a hátán a szőr, de érdemes elgondolkodni rajta, mennyire alapvetően más lehet egy-egy szájhagyomány a sajátunktól.

4. A saját előadásunkra szombat reggel nyolckor került sor, aminek egyenes következménye volt, hogy fél tucatnyi nagyon másnapos mesemondó és folklorista támolygott csak be a terembe (egy sarokra voltunk a Bourbon Street-től). Ehhez képest elég jól sikerült, mindenki elmondta a kis mondókáját, beszélgettünk a szerepjáték és a mesemondás kapcsolatairól, játszottunk egy kicsit hogy a közönség is lássa, aztán megvitattuk az ötleteinket és a felmerült kérdéseket. Az előadás második felére besétált egy fickó is, tornacipőben és hosszú kabátban, és amikor végeztünk, odajött barátságosan kezet fogni. Kiderült, hogy Loki a becsületes (?) neve, és hivatására nézve szerepjáték-író (Pathfinder). Ebből persze azonnal országos nagy barátság lett, és egy kreol étteremben kötöttünk ki négyesben, ahol aztán jó három órát beszélgettünk képregényekről. Doctor Who-ról, szerepjátékról, és természetesen viking istenekről. Teljesen Amerikai istenek hangulata volt a dolognak: ha valaki kérdezi, Loki New Orleans-ban lakik. Mert hol máshol.

Azt hiszem, a konferenciáról elég is ennyi.

Újabb intermezzo: Már megint Halloween

Komolyan mondom, olyan érzésem van, mintha Amerikai kalandjaim hetvenöt százaléka Halloween-ből állna. Ez talán nincs is olyan messze a valóságtól, mióta a töklámpások már augusztus végén ekezdenek felbukkanni, és november elsején egyesek már díszítik a karácsonyfát.
New Orleans után visszatértem a melóba, ahol az elmúlt egy hét alatt nem változott semmi. Ugyanaz a rakat gyerek szaladgál délután a tornateremben akik két hete is engem szórakoztattak azzal, hogy Magyarországról akartak tudni fontos dolgokat (pl. hogy hordunk-e cipőt és szoktunk-e szellemet idézni). Végül természetesen a vámpíroknál lyukadtunk ki, mielőtt a főnök kirugdosta őket az irodából.
Ma délután, miközben a számítógépbe próbáltam életet lehelni (a karbantartás megint kihúzta alólam a dugaszt), az egyik tinédzser srác sompolygott be az irodába és lezöttyent a velem szemben lévő székre. "Na most akkor elmondod mi lett a nővel aki vérben fürdött, vagy nem?"
Ez így alapjáraton is elég mókás; tinédzserek ritkán ismerik be, hogy érdekli őket a mesemondás, és ha meg is teszik, általában csak biztonságot nyújtó nagyobb csapatokban (és általában a lányok). A fiatalembert viszont úgy tűnt, komolyan érdekli Báthory Erzsébet története, mert feszült figyelemmel hallgatta végig, és amikor a sztori közepén megszólalt a telefonja, nemes egyszerűséggel kikapcsolta, és integetett, hogy mondjam csak tovább. Ennél őszintébb bókot is régen kaptam már közönségtől.
Báthory asszony aztán még egyszer visszaköszönt a mai nap folyamán: este az egyik koleszba voltunk hivatalosak, Joshua meg én, egy kis hátborzongató mesélésre. Jó mesemondó módjára fogalmam sem volt, mit fogok mesélni, amíg rá nem néztem a közönségre; mivel főleg lányokból és süteményből állt, kidobtam az ablakon a tervezett viking vérfarkasokat, és meséltem inkább Báthoryt. Jó döntés volt, és ha nem lenne fura egy ilyen sztorival kapcsolatban ezt a kifejezést használni, azt mondanám, élvezték. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt eddig alkalmam előadni ezt a történetet, de kezd egész szépen összeállni. Ha már a magyarokról mindenkinek a vámpírok jutnak az eszébe, csináljunk belőle legalább valami hasznosat.

Intermezzo közkívánatra: a definíciók fontosságáról

Mivel többen kérdezték, miért állított meg minket a rendőr az úton, íme a teljes történet:

Hajnali háromkor csorogtunk lefelé az autópályán valahol Mississippi Alsó és az Isten Háta mögött, kellemes hetvenes sebességgel (mérföld, nem kilométer), amikor is a vaksötét vadonból ránk ugrott egy ötvenes tábla. Mire a megfelelő sebességre lassítottunk, már mögöttünk is villogatott a policáj, kezeket a kormánykerékre, félreállni, mi voltunk az egyetlen kocsi kétszáz kilométeren, nekik is kell valami elfoglaltság az éjszakára. Embert azonnal kikapták a kocsiból, tessék szépen félresétálni hallótávolságon túlra, keresztkérdések következnek. Én üldögéltem az anyósülésen és azon töprengtem hogy fogok levezetni New Orleans-ig egyedül, amikor is kopogott kék barátunk az ablakomon, és az arcomba szegezett egy zseblámpát.

- Hová mennek?!

- New Orleans-ba.

- Miért?!

- Folklór konferencián adok elő.

- Micsodán?!

- Folklór konferencián.

- Micsodán?!

- Folk... lór?... - (ezen a ponton azt hittem, a kiejtésemmel van a baj)

- Definiálja!

Gyerekek és zsenge néprajzosok, a sztori tanulsága: a folklór definícióját az iskolában úgy kell megtanulni, hogy ha hajnali háromkor, nyolc óra kocsikázás után, egy rendőr az arcoba szegez egy szeblámpát, el tudd darálni, angol nyelven.