Nemek, igenek, mesék

Tegnap este érkezett sietve összecsapott email mesemondó ismerőstől, hogy sürge kéne neki olyan mese, amiben nem mindenki heteró és cisgender (utóbbi kifejezés arra, amikor a lányok "lányosak" a fiúk "fiúsak"). Valami fellépéséhez kell. Mivel a múlt évben erre is volt tantervem az egyemisták fejlesztésére, meg különben is ilyen témák felett köröz most a média, gondoltam, ide is kiteszem a meglepően kis keresgéléssel összeállított listát, hátha más is hasznosnak találja. Hely szűkében nem írom ki a teljes meséket, ha valakit érdekel részletesen, csipogjon.

Arisztophanész meséje a szerelemről
Ez már a Xénában is benne volt, ki emlékszik? Eredtileg Platón Lakoma c. művéből. Arról a görög meséről van szó, amely szerint az embereknek eredetileg két feje, négy keze, négy lába, és tökéletes gömb formája volt (görögök és az esztétika), amíg fel nem lázadtak az istenek ellen, mire Zeusz kettévágta őket. Azóta keresi mindenki a lelke összeillő másik felét. A történet szerint háromféle gender (nem) volt a gömbemberek korában: A Nap fiai, akik két férfi félből tevődtek össze, a Föld lányai, akik két női félből, és a Hold gyermekei, akiknek az egyik fele nő volt, a másik férfi. Aranyos történet, "a szerelem születése" néven is ismerik, és Hedvig például csodás kis dalt is énekel róla.

Férfivá változott leány
Ortutay Gyula Magyar népmesék gyűjteményéből. Legkisebb királykisasszony férfinak öltözve vezeti az apja hadseregét, és amikor megnyeri a háborút, a szomszéd király hozzáadja a lányát. Amikor a nászéjszakát nem sikerül elhálni, a királylány követeli, hogy szabadítsák meg a férjétől; népmesei szokás szerint mindenféle lehetetlen feladatokat tűz ki neki. Az egyik ilyen feladat során egy eltévedt átok miatt az álruhás leányból valóban férfi lesz, aki erre boldogan szalad haza a feleségéhez, és el is hálják a nászéjszakát, ötször. Csak jelzem, hogy ez a történet formailag tündérmese, nem tréfa vagy "pajzán népi történet."
Van egy nagyon hasonló változatom Norvégiából is, ott a végén a boldog pár gyermeket fogad örökbe.

Iphis
Ovidius Átváltozások c. művéből. Apuka minden áron fiút akar, olyannyira, hogy a lánygyermeket meg is ölné; anyuka uniszex nevet ad az újszülöttnek, és azt hazudja apusnak, hogy fia van. Iphis kislány fiúként nevelkedik, és el is jegyzik egy lánnyal, akivel egymásba szeretnek. Anyuka az istenekhez imádkozik az esküvő napján, hogy oldják meg a problémát, és az istenek kegyesen fiúvá változtatják Iphist, aki azontúl boldogan él a feleségével.

Teiresziasz
A görög jós akit az Odüsszeiából ismerünk, lehúzott hét évet női testben egy kisebb vétség miatt. A hét év alatt Korinthosz városában volt szent prostitutált. Amikor Zeusz és Héra szokás szerint összebalhézott azon, hogy kinek jobb, Teiresziaszt kérdezték meg: Az öreg jós szerint a nők kilencszer jobban élvezik a szexet, mint a férfiak. Ő csak tudta.

Az angyal apród
Ez egy nagyon megható rajnai német legenda egy lovag és a fegyverhordozója (plátói) szerelméről, akik folyton megmentik egymás életét. A sztori végére kiderül, hogy a fegyverhordozó valójában angyal volt.

A leány és a szellem akik nemet cseréltek
Indiai mese. Hasonlóan kezdődik Iphis történetéhez, csak itt az istenek helyett az esküvőre siető álruhás lányt egy erdei szellem szánja meg, és egy évre hajlandó nemet cserélni vele. Az egy év végeztével a herceg visszatér az erdőbe, hogy visszacsinálják a cserét; ekkorra azonban már megszokta a férfi létet és megszerette a feleségét, a szellemről pedig kiderül, hogy éppen terhes és élvezi, és így végül megállapodnak abbam, hogy minden maradjon csak a helyén. Happy End.

Silence
Középkori francia történet egy lányról, akit fiúnak (lovagnak) nevelnek. Dolores Hydock mesemondó csodálatos egész órás verzióban meséli. A történet végén a lány ugyan leteszi a páncélt, de végig fiús marad.

Hüakinthosz
Görög mítosz a jácint virág eredetéről; szerelmi háromszög Apollón, Zephürosz és a Hüakinthosz nevű ifjú között, ami tragikus balesettel végződik.
(Ganümédészt azért nem írom ide, mert kiskorú, és különben sem szívesen mesélem.)

Első körben ennyi elég is. Az egyetemen a történetek legtöbbjét annak illusztrálására használom, hogy a heteró-cisgender lét korántsem minden korban és kultúrában volt kizárólagos alapnorma. És ez még a mesékből is kilátszik. Akit érdekelnek további infók, itt találhat az említett kultúrákról zseniális térképet.

Biff, kalandok, képregények, mongol grill

A félév végi hajtásra való teljes tekintet nélkül két nagyon fontos eseményre is sor került ezen a hétvégén (vagyis több, mint kettőre, de végül ezekre jutottam el). Péntek este házjoz jött Christopher Moore, az egyik kedvenc íróm, szombaton pedig megünnepeltük az Ingyen Képregények Világnapját, ahogyan arra csak popkultúra szakos egyetemisták képesek.
A "házhoz jött" kifejezést természetesen amerikai mértékben tessék érteni: Ez esetben Ann Arbor volt a rendezvény helyszíne, ami ide csupán egy ugrásra (másfél óra kocsiútra) van. Nagyon megérte. Mivel az összes környékbeli egyetemről tegnap költözött ki mindenki, korán elindultunk, hogy legyen időnk állni a forgalmi dugóban. Még így is egy jó órával korábban érkeztünk a kelleténél; kifizettük az előre megrendelt könyveinket, sorszámot húztunk a dedikáláshoz, és helyet foglaltunk az első sorban (ezen a ponton megjegyezném, hogy a királyi többes alatt Becky barátnőmet és Jaime havert illik érteni). A várakozás barátságos hangulatban telt; ahogy lassan szállingózni kezdtek az emberek megcsodáltuk egymás könyveit, rangsoroltuk a kedvenceinket, és idéztük a legjobb poénokat. Végül aztán befutott maga az író is, aki szeret gorombáskodni a kedves olvasókkal onlájn, de élőben végtelenül kedves, barátságos és türelmes volt. Jó fél órát beszélt (ami, mint megtudtam, nem minden dedikálásnak része); valójában lenyomott egy egész stand-up comedy előadást, aminek a végére a padlón fetrengtünk a röhögéstől (és közben még érdekes dolgokat is mondott). Ritkaság, hogy író könyvben és élőben is ilyen humoros legyen. Mindenki imádta.
Az előadás és a kérdések végeztével sorbaálltunk a dedikáláshoz. író úr rettentően türelmesen megígérte, hogy mindenkinek aláírja mindenét, de nevet csak egy könyvbe másol be. Kaptunk kis cetliket amikre előre ráírtuk a kívánt nevet; volt segéd is, aki előre kinyitva Moore orra alá tolta a könyveket. A rohamtempó egyáltalán nem akadályozta meg a trickstert abban, hogy jópofa és barátságos beszélgetésbe bonyolódjon minden egyes látogatóval; velem például eltársalgott arról, milyen a könyvei magyar kiadása, és honnan hallottam róluk. Szívünk csücske lett mindenestül (eddig is az volt, mondjuk).
Alig estünk ágyba péntek este, már kelhettünk is fel: A Free Comic Book Day alkalmából délre vonultunk, mint a vadludak, és jó két órás kocsiút állt előttünk (ezúttal hatan vágtunk neki a kalandnak). Az első bolt tizenegykor nyitott, de nagy érdeklődésre lehetett számítani, így mi már tervszerűen ott toporogtunk az ajtóban fél tízkor, a dicsőséges második helyen (az első háromszáz érkező egy extra könyvet is kapott). A várakozás a nerdök kígyózó sorában jó hangulatban telt, és mire Batman ajtót nyitott nekünk, már mind haverok voltunk. Az első adag ingyen képregény barna zacskóban érkezett (én kaptam egy felnőtt válogatás, az ember meg egy kiskorúaknak valót, hogy mindenből legyen egy), és járt hozzá egy kupon is, amivel át lehetett kocogni a szemben lévő ház alagosrába, és ingyen válogatni régebbi képregények közül. Az alagosr jól el is nyelt minket (és egy jó ötvenes tömeget, háromtól kilencven éves korig), és egy órával később bukkantunk fel újra a kincseinket szorongatva. Innen egyenest mentünk a következő boltba, ami nem volt ennyire jól szervezett; itt mindenki felmarkolhatott az ingyen képregények közül hármat, majd turkálhatott a többi, leárazott könyveket tartalmazó dobozban. Mire ezzel is végeztünk, már hangosan korogtak a gyomrok; megünnepeltük hát a vadászat sikerét egy kiadós mongol grill ebéddel (én sem tudtam, hogy van ilyen, bár hogy mitől mongol, az nem derült ki). Ebéd után már csak egy boltba vonszoltuk el magunkat, ahol hosszú kígyózó sort kellett kiállni, de cserébe fejenként nyolc ingyen képregényt választhattunk magunknak. Volt természetesen leárazott doboz is, három példány eny dollár, ahonnan újabb kincsek kerültek elő. A nap végeredménye (kettőnkre) 82 kötet lett, ebből 41 teljesen ingyen. Sikeres vadászat volt.

Mesemondók ha összefognak

Ezen a hétvégén volt az éves Northlands mesemondó konferencia, ahol idén már a harmadik körömet futottam. Gondoltam, írok megint, és beszámolok a mesemondókról, előadásokról és workshopokról, amikben a három nap alatt részem volt... aztán letettem róla. Inkább arról az egy gondolatról szeretnék mesélni egy kicsit, ami az egész hétvége alatt a fejemben motoszkált:
Nincs mesemondás mesemondó összefogás nélkül.

Sok mesemondó fesztiválon és konferencián megfordultam már, és a mesemondók a világ minden sarkában lelkesek, kedvesek, és barátságosak; de Northlands még ezek között is kiemelkedően családias. Családias a szó sok értelmében (nem csak azért, mert gyakorlatilag kétszáz lökött nagynéniből és nagybácsiból áll, akik egész hétvégén az embert túráztatták, hogy eldöntsék, megérdemel-e engem). Családias, mert minden évben ott folytatjuk a beszélgetéseket, ahogy abbahagytuk őket egy évvel korábban. Családias, mert nem korlátozódik a konferenciára; az év többi háromszázhatvankét napján is gyakran beszélünk, találkozunk, levelezünk. Családias, mert a három nap tényleg egymásra figyeléssel telik; nem csak a koncerteken és a tantermekben, hanem reggeli, ebéd és vacsora közben, délutáni szieszta alatt, érkezéskor és elbúcsúzáskor is.
Karen, a szervezés királynője, tyúkanyóként szaladgál, hogy mindenkinek mindene meglegyen, a hotelszobától a színpadi üveg vízig. Egy perc nyugta sincs, még a csobáját is felajánlotta videófelvételek készítéséhez. Ben, az egyik fentebb említett önjelölt nagybácsi, nyakláncot hozott nekem; tavaly itt volt, amikor a steampunk előadást tartottuk, és amikor szembejött a boltban a fogaskerekes bizsu, megvette, aztán egy évig tartogatta. Kétszázan vagyunk, de nem ül le senki úgy senki más mellé, hogy ne kezdenének beszélgetni. Néha szavak nélkül is. Az egyikünk három hete vesztette el a férjét, három hónap rákkal vívott harc után (ő is mesemondó volt); akárki megy el mellette a folyosón, megöleli. Nem is mondunk semmit. Felmegy a színpadra, zseniális, könnyekig vicces sztorit mesél, nevet. Lejön. Megint megöleljük.
Papírcetlikkel vannak tele a zsebeim. "Tetszett a meséd, honnan van?" Leírja. "Izlandi népmesét keresek." Email címek, telefonszámok, névjegykártyák. "A jövő héten planetáriumba megyünk, csak két óra tőletek, jössz?" "Nagyon tetszett, amit a színpadon csináltál. Hogy is volt?" "Gyere, megtanítlak. Fagyit kérsz?"
Majdnem harmincan jöttek be a workshopomra, olyanok is, akiknek biztosan nem tudok újat mondani a mesekutatásról (avagy hogyan vadásszunk le teljesen ismeretlen és faramuci módon dokumentált meséket). Fel voltak villanyozva, majdnem két órát beszélgettünk. Még az ajtón sem tettem ki a lábam utána, már jött szembe valaki, "hallom jó volt az előadás, maradt handoutod?" Nem maradt. Email cím. Este átküldöm neki. Ki kér még? Kiteszem Fécbukra. Többen a szememre vetik, hogy nem találják a könyvem a könyvesboltban. Adok nekik könyvjelzőt helyette (mindenkinek jobb ha megrendelik onlány).
Fél órával korábban érkeztem az eposzmesélés workshopra. Az előadó is, úgyhogy beszélgettünk - Kínáról, Mongóliáról, Kalevaláról, perzsa eposzokról, Majomkirályról. Három óra elrepült. Történt közben valahol egy workshop is, azt hiszem. "Ha eljössz a kaliforniai eposz hétvégére, lakhatsz nálam."
Valami hiányzott egész hétvégén, és motoszkált bennem a válasz is, hogy mi az. A végére csak rájöttem: A verseny. A legkomolyabb versenyhelyzetünk az volt, ki nyeri meg a tombolán a felajánlott népmese-gyűjteményeket (én nyertem, tele van Törpeszarvassal, megérte az öt tombolajegyet). Senki sem rivalizált senkivel. Senki sem félt tőle, hogy a többeik elveszik a munkáját, vagy az ötletét, vagy a meséit (pedig ez helyi konferencia, mindenki a környékről van). Senki sem aggódott azon, hogy ki mesél jobban vagy rosszabbul. Dame Ragnell az egyik kedvenc történetem, és olyan verziót hallottam róla szombaton, hogy háromszor kértem utána bocsánatot az univerzumtól, meg Pamtől, hogy eddig nem így meséltem. "Miért, te hogyan?" Összekombináltuk.
Fogynak a mesemondók, kevés a fiatalabb generáció, aki van, az meg ritkán jön el konferenciázni (drága). Veszteséges lett a hétvége az alapítványnak, tizenkét éve először. Sebaj. Vasárnap estére összedobták a maradékot. Nehogy már szégyenben maradjunk. Legyen belőle ösztödíj jövőre is a csóró egyetemistáknak, hogy el tudjanak jönni. Itt egymást könyökli mindenki, hogy mentorálni akar, és nincs elég ifjú tanítvány. És minden mentor azt kéri, hogy cserébe te is tanítsd őket. Arra, amit te tudsz.
Évekbe kerül, persze, mire összejön egy ilyen mesemondó közösség, ami államokat és évtizedeket ível át. Megszokjuk egymást, összecsiszolódunk. De ha nem lett volna ez a közösség hat évvel ezelőtt, nem tartanék ott, ahol most tartok. Messze nem. Tiszteletbeli északi lettem.
Végül is logikus. Ha pont a mesemondók nem tudnának összefogni, ki hinné el nekünk a történeteinket barátságról, közösségről, és összetartozásról?

Magyar lovagot avatott Őfelsége a királyi bálon

Tizennégy óra megszakítatlan reneszánsz tánc?! Egész életemben erre vártam.

Tegnap volt a Középső Királyság éves táncrendezvénye, a Terpsichoré néven ismert összejövetel kifejezetten táncosok és zenészek részére. Egy óra kocsiút volt ide, így kifogásunk se volt rá, hogy ne jelenjünk meg; a bárónk meg konkrétan ránk parancsolt, hogy megyünk, legalábbis mi ketten, Sally meg én, mert az itteni csapatban mi vagyunk a tánctanárok. Reggel nyolckor pakolt be minket a kocsiba (én öt perccel korábban borultam ki az ágyból és kapkodtam össze a reneszánsz ruhámat), és már úton is voltunk.

A nap három fő részre oszlott: Reggel tíztől délután négyig táncórák, hattól hétig királyi udvartartás és ceremónia, héttől kifulladásig (legkésőbb éjjel tizenegyig) pedig királyi bál.

A táncórák öt külön teremben zajlottak párhuzamosan, tematika szerint leosztva: Egy terem a kezdőknek, egy terem az olasz táncoknak, egy terem a francia táncoknak, egy terem az angol kontratáncoknak, és egy terem a keleti táncoknak. Legtöbbször azt sem tudtam, hová kapjak a bőség zavarában. Egy nap leforgása alatt megtanultam az öt báróság öt kedvenc táncát (Petit Rose, Black Alman, Montarde, Grene Gynger, Rufty Tufty), két meglehetősen bonyolult olasz táncot (Contrapasso in Due, Bizzarria), két könnyebb olasz táncot (Amoroso, Rostiboli Gioioso), egy variációt Galliard-ra, és három komplikáltabb angol kontratáncot (Gimstock, Beggar Boy, Picking of Sticks). És azért csak ennyit, mert félúton beültem egy órát pihegni a keleti szobába, és meghallgattam egy előadást a perzsa henna történetéről.

A táncokhoz kicsi kézikönyv is járt; a királyság összes kedvenc tánca le van benne írva rövidített formában, hogy puskázni lehessen belőle a bál előtt. És ez még nem is a legjobb szerzeményem tegnapról, mert

KAPTUNK TÁNCRENDET!!!

Kicsi rózsaszín szalaggal. Bezony. Benne volt az esti bál összes tánca (szám szerint harminckettő), és ha valaki szeretett volna előre lefoglalni egyre, beírhatta a nevét. Egész nap gyűjtögettem a neveket, és úgy éreztem magam, mint amikor a tizenkét éves Csenike élete álma teljesül.

A rendezvényen jelen volt ifjú királyunk és királynőnk is, és bár mindenki mély bókokat vágott ki ahányszor felbukkantak, azért ropták ők is nagy lelkesedéssel akárcsak mindenki más. Az órák végeztével sor került az udvari ceremóniára is, melynek keretei között a királyi pár címereket adományozott, kézzel festett okleveleket osztott ki, laurel-t avatott (Laurel a művészetek merstereinek legmagasabb fokozata), és még egy lovaggá ütésre sor került. Amikor a herold bejelentette, hogy "Királyunk és királynénk elrendeli, hogy színük elé járuljon Ákos lovag" akkor azért pislogtam erősen; amikor néhány perccel később becammogott egy hatalmas, tetőtől talpig ősmagyarba öltözött fickó, akkor már nagyon jó kedvem volt. Jobban körülnézve a kápolnában (ahol a ceremónia zajlott) hatalmas meglepetésemre legalább öt ősmagyar ruhás egyént fedeztem fel. Ákost (akinek a nevét csak a király tudta helyesen kiejteni) annak rendje s módja szerint lovaggá ütötték, övvel, sarkantyúval, királyi pofonnal. Utána odamentem hozzá gratulálni és beszélgetni. Ákos lovag anyukája magyar, és gyakran haza is látogatnak. Kicsi a világ.

A ceremónia végeztével már mindenkinek égett a talpa alatt a parketta; kezdődött a királyi bál. Élőzenével, ahogyan kell; mindenki átvedlett a legcsinosabb báli ruhájába (nem mintha előtte egész nap nem öltözékben lettünk volna, csak volt, akinek volt szebb is, amit a nagy alkalomra tartogatott). Az első tánc a Pavane volt, és a királyi pár vezette a sort; hátranázve a vállam felett meg kellett állapítanom, hogy legalább száz ember van a táncparketten, és legalább még egyszer annyi várakozott a terem falai mentén.

A zenekar rázendített, és megkezdődött a bál.

Az elkövetkező három-négy óra folyamán harminckét táncot táncoltunk végig négy szettben, és talán a Gaillard kivételével egyszer sem volt ötven párnál kevesenn a parketten (a Galliard a legfárasztóbb ugrálós táncok egyike, de én imádom). Minden tánc végeztével a táncmester bejelentette a következőt, és adott egy-két percet hogy mindenki megtalálja a kártyán szereplő következő partnerét (vagy, ha üres volt a kártyája, keressen egy szabad táncost). Ilyenkor az ember lánya gyorsan belelapozott a kiskönyvbe, és lecsekkolta, hogy tudja-e a következő táncot végig. Ez persze semmit sem jelentett; nem egyszer fordult elő, hogy azt kellett mondanom az úriembernek, aki felkért, hogy ez a táncot én sajnos nem ismerem; erre kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy "Nem baj, egyszerű, majd mondom a lépéseket!" És mondták. Annyi tapasztalatom már van a táncban, hogy nem kellett elmagyarázniuk, melyik lépés mit jelent. Minden egyes táncpartnerben meg lehetett bízni. 

A legjobb dolog az egész napban az volt, mennyire felhőtlen és kitörő lelkesedéssel tudták a résztvevők élvezni a táncot. Senki nem maradt felkéretlenül; egy tánc sem maradt táncosok nélkül. Mindenki mosolygott, szemezett és flörtölt tánc közben, és nem a lábait nézte. Bevallom, egy kicsit meglepett az egész: arra számítottam, hogy az egyszerűbb körtáncok majd nagyon népszerűek lesznek (azok is voltak; az összes Branle egyetlen táncnak számított a kártyán, mint kiderült, azért, mert ez volt a zenekar jutalomjátéka, ahol kedvük szerint szívathatták a táncosokat. Gyors egymásutánban váltogattak öt különböző körtánc között, és a körben állóknak a zene alapján kellett kitalálni, éppen mit kell csinálniuk. A táncmester például, aki valamiért a kettős kör közepén ragadt, a Lovas Branle alatt jobb híján a Gangam Style lovacskás koreográfiáját prezentálta, amitől a jobbomon táncoló király kis híján összerogyott). Nagyot tévedtem: Minden tánc egyenlő mértékben népszerű volt, a legegyszerűbb körtáncoktól a legbonyolultabb francia és itáliai koreográfiákig. Utóbbiakat nem csak a tapasztalt táncmesterek ropták, hanem gyakorlatilag mindenki; az volt a lényeg, hogy minden párban vagy formációban legyen legalább egy ember, aki tudta, mit csinál, a többiek pedig tudják követni. Életemben először láttam száz embert egyszerre Bizzarriát táncolni. Meseszép látvány volt.

A táncrendem tanúsága szerint harminckettőből húsz táncot jártam el az este folyamán. Az utolsó szett elején bejelentették, hogy fél óránk van az utolsó nyolc táncra. Versenyt futva (táncolva) az órával, tizenegy óra egy perckor fejeztük be az utolsó táncot, és Hamupipőke-szerű tempóban hagytuk el az épületet, mielőtt ránk zárták volna. De a táncrenden végigértünk, és ez volt a fő.

így kell élni. 

A mesemondó és a repertoárja

"És te hány mesét tudsz?"
Valahányszor véget ér egy mesemondó alkalom, és a gyerekek/felnőttek feltehetik az összes kérdésüket, előbb-utóbb ez is előkerül. Együtt más, hasonló kérdésekkel, mint például "Hogyan tudsz ennyi mesét megjegyezni?" és "Honnan tanultad a meséidet?"
Akárhányszor is hallom őket, újra meg újra (néha gyors egymásutánban), szeretek rájuk válaszolni. Olyan dolgok ezek, amiket kevesen értenek, de nélkülük magát a mesemondás mesterségét sem lehet felfogni teljesen. Még a mesemondó szakon is, ahová két évig jártam (aki lemaradt, olvasson vissza), fordultak elő olyan emberek, akik valótlan elvárásokkal érkeztek az egyetemre. Ezek közül az egyik leggyakoribbat valahogy így lehetne összefoglalni:
"A mesék azért vannak, hogy a mesemondónak legyen mit mondania a színpadon."
Ez pedig nagyon nagy tévedés.

A mesemondó repertoárja ideális esetben végtelen, normális esetben pedig folyamatosan bővül. Egy előadást nem lehet kicentizni. Attól, hogy valaki elért arra a szintre, hogy ki tud tölteni egy órát a színpadon, nem hogy megélni nem lehet, de még csak huzamosabb ideig szerepelni sem. A mesemondó minden előadásra automatikusan túlkészüli magát, arra az esetre, ha...
... Ráadást kérnek.
... A közönség fiatalabb vagy idősebb az előre vártnál.
... A közönségnek vagy a rendezőknek speciális kérése van.
... A mesemondónak nincs kedve az egyik meséhez. Vagy kettőhöz.
... Valamelyik mese rövidebbnek bizonyul a kelleténél.
... Valamelyik mese jobban elhúzódik a kelleténél.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a mesék hossza nem attól váltakozik, hogy a mesemondó ügyetlen. Pont ellenkezőleg. A mesét mindig az adott közönségre szabjuk; van közönség amelyik rövidebb, hosszabb magyarázatot igényel egy-egy történethez, van, hogy belekérdeznek (gyerekek főleg), beletapsolnak, beszállnak az ismétlésekbe, vagy ezer más olyan helyzet adódik, ami megrövidíti, meghosszabbítja a történetet. A mese attól jó, hogy rugalmas, de csak akkor, ha a mesemondó is rugalmas tud lenni.
A repertoár másik alapvető lényege az, hogy a mesemondó ne unja magát hülyére. Ezt tapasztalatból mondom: Még a legkedvesebb meséimet is pihentetni kell néha, és ha egy hétig meséltem őket gyors egymásutánban, általában félreteszem őket egy időre, és mesélek mást. Néha vissza is megyek a forrásaikhoz, átolvasom az eredeti verziókat, kipróbálom őket másképpen. A mese élő, változékony dolog, nem szabad porosodni hagyni.
Közben persze folyton vadászok újabb mesékre. Olvasok. Sokat. Egy teljes népmesegyűjteményből lesz kettő, maximum öt olyan történet, ami a szívembe lopja magát (ötjómesés könyvek már kincset érnek). Van, amelyik csak később, amikor újra eszembe jut. Ez teljesen normális arány, mindenkinek más az ízlése. Ezért van az, hogy a mesemondó szakmájának jéghegy-szerűen láthatatlan nagyobb hányada olvasással, kutatással, jegyzeteléssel telik. A közönség pedig csak a jégyhegy nyúlfarknyi csücskét látja.

Tulajdonképpen magától értetődő dolog ez: Azért lettem mesemondó, mert szeretem a meséket. Szeretek új meséket hallani, olvasni, és aztán elmondani őket, ízlelgetni, alakítani, próbálgatni. Megosztani a kincseket amiket találtam másokkal is. A mesemondás nem nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, ahol az ember bezárja az irodát amikor "elég" meséje van.
A mesemondó azért van, hogy a meséknek legyen hangja a színpadon.

Hangyák megszőtték, Rák Úr kiszabta, az SCAsok pedig megvarrták

A fenti idézetből is azonnal látható, hogy a legközvetlenebb személyes tapasztalatom a szabás és varrás nemes művészetéről eddig a Kisvakond Nadrágja című örökérvényű remekműből származott. Gombot felvarrni remekül tudok, de ezen felül minden egyéb öltözékkel kapcsolatos tudomány messze elkerült az elmúlt huszonnyolc évben.
Végülis csak egy kontinensváltás és egy új királyság kellett hozzá, hogy rákényszerüljek az alkotásra.

Március végén lesz az év első íjászversenye a Középső Királyságban, és ha az égiek nagyon szeretnek bennünket, akár még a hó is elolvadhat addigra (ha nem, bajban leszek, mert az új vesszőim fehérrel vannak tollazva). Ennek örömére úgy döntöttem, az előző versennyel ellentétben ezt a kört már nem kívánom full olasz reneszánsz szoknyában végiglőni, és elhatároztam, hogy ideje beújítani egy íjász-öltözéket. Saját két kicsi kezemmel.
Az SCA-ban beszületbeli ügy, hogy mindenki maga készíti az öltözékét (vagy legalábbis annyit belőle, amennyit nem szégyell). Erre való tekintettel (meg arra, hogy nincs pénzem profi jelmezeket vásárolni) odasomfordáltam csapatunk kézműves tagjaihoz és megkértem őket, avassanak be a tudományukba.
Beavattak.
Úgy döntöttem, szarmata íjász óhajtok lenni. Egyrészt, mert milyen unalmas már ha az embernek az alteregója ugyanaz, mint a civil nemzetisége, másrészt pedig azért, mert már régóta nagy rajongója vagyok a szarmata divatnak. Előtúrtam jó sok cikket boldogult régész koromból a szarmata női viseletről és annak rekonstrukciójáról, és belevágtam a tervezésbe.
Először az öv készült el, csapatunk hivatalos szövőnőjének szigorú vezénylete alatt. Hét centi széles, másfél méter hosszú példányról van szó, amit kék, fekete és fehér hímzőfonálból szőttem  meg nem egészen két hét alatt. Ebből másfél hét a szövőszék felszálazása volt; kártyaszövéssel készült az öv, ami azt jelenti, hogy félbevágott játékkártyákon kellett darabonként négy szálat átfűzni megadott sorrendben. Hét centi szélességhez nyolcvanhat kártyát és szemem világának jó részét használtam fel. Kétszer vissza is kellett fejtenem, mert nem volt elég feszes a szálazás; Chris szavaival élve "a szövés maga a szálazásért járó jutalom." Amikor végre elkezdhettem szőni, már gyorsan ment a munka; két-három epizód True Detective alatt el is készült az öv, amit aztán mosni és vasalni kellett nagyon sokáig. Úgy döntöttem, kipróbálom hogy működik az övkarikás öv, ha már a régészeti publikációk annyit írnak róla, és sikerült is a helyi hobbiboltban szereznem 'tentikus méretű függönykarikát. Az öv eddig nagyon kényelmesen viselkedik, kezdek ráapplikálni csillogó dolgokat és üveggyöngyöket.
Másodjára a tunikának álltam neki. Ehhez mélykék pamutanyagot vettem, ami gyűrődik ugyan, ellenben nem műszál, és különben is, ahogyan egyik ruhaszakértőnk megjegyezte, "a gyűrődés autentikus." A színkombinációra nagyon egyszerű a magyarázat: Szarka akarok lenni. Színben legalábbis. A nyílvesszőim fekete-fehérek sötétkék nokkal, a ruha pedig sötétkék lesz, fehér nadrággal és fekete ujjassal. A színfoltot majd az az istentelen mennyiségű gyöngy szolgáltatja, amiket felvarrok a kész ruha szegélyeire. Ez egyben a legnagyobb érv is amellett, hogy szarmata akartam lenni. A gyöngyök miatt.
Amikor tettre készen felbukkantam a csütörtöki találkozóra, percek alatt kisebb tömeg gyűlt össze az asztal körül, és összehajolva firkáltak egy lapra, megpróválva kieszelni, hogyan működik az íjászruha a legjobban. Elvetettük az ötletet, hogy négy helyen legyen a tunika felhasítva és két oldalsó, valamint egy első és egy hátsó lapot képezzen a "szoknya" része, azzal az érveléssel, hogy folyton a lábaim közé keveredne a középső lapja, főleg, ha súlyosra ki lesz gyöngyözve. Helyette maradtunk annál a megoldásnál, hogy kétoldalt hasítjuk fel, meg elöl és hátul középen (nadrágot viselek alatta, de botránkozzék meg senki). A hasításra egyrészt azért van szükség, mert szarmata alteregóm nagy valószínűséggel sokat lovagol, másrészt meg azért, hogy én se essek pofára rohangálás közben.
Nagyon jó móka volt csapatostul tervezni és szabni; igazából ez tetszett a legjobban az egész élményben. Mindenki hozzászólt a folyamathoz, ha megakadtunk, valakinek biztosan támadt mentő ötlete. Közben persze mindenki dolgozott a saját alkotásán is, úgyhogy néha tűvel a szájban, vagy ujjat a hímzőfonálon tartva szóltak bele a munkába; de még így is azonnal ráért mindenki, ha segíteni kellett. A rajzolást és a vágást magam követtem el, és némi gyakorlatozás után megtanultam kézzel szegni is, aminek az lett az eredménye, hogy három óra alatt nem csak a tunika lett kiszabva, de a nyakát körbe is szegtem. A többihez már varrógépet használunk majd (lelkes vagyok, nem mazochista), úgyhogy a jövő héten folytatása következik. Az eredményről közlök majd fotókat is.

Kulturálódunk, másnap

A kvízjáték remek hangulatban zajlott. Bár eleinte nehéz volt csapatot találni, végül csak összeszedtünk hat embert, akik hajlandóak voltak a jó hírüket kockáztatni egy olyan csapatban, melynek egyik tagja amerikai popkultúra terén jelentős veleszületett hátránnyal indult (ez vagyok én). Jó kis banda jött össze, ketten voltunk csajok (minketten történészi háttérrel) és négy srác. A csapatnak hirtelen ötlettől vezérelve a Magányos Farkasok Falkája nevet adtuk.
A kvízben volt minden, olimpiától történelmen át popzenéig. A történelmi részben én taroltam, a zenéhez meg a sporthoz viszont hozzá sem tudtam szólni. Az első három kört dicsőséges harmadik helyen zártuk (öt csapatból). Az utolsó kör első kérdése (földrajz) így hangzott: "Hol laknak a Magyar nevű emberek?" Ettől aztán egyrészt én is leestem az asztal alá, másrészt az összes osztálytársam is felvisított egyszerre; a rendezők, bár ismerem őket, úgy tűnik elfelejtkeztek róla, honnan jöttem. Mire rájöttek, már késő volt, de végül úgy döntöttek, nekem is járhat egy kósza pont... Az utolsó kör végére holtversenyben voltunk az első helyért. Nem a kósza pont miatt, hanem azért, mert April minden egyes lejátszott zene-részletet felismert, címmel-előadóval együtt. A holtversenyt extra kérdésekkel próbáltuk eldönteni, de négy kör után még mindig fej fej mellett álltunk, és az ötödik kérdést egyszerre rontottuk el; végülis elfelezték a nyereményt a két csapat között, ami épp annyira jött ki, hogy a nevezési díj után kijöttünk nullára. A szórakozás és az izgalom viszont minden pénzt megért.

A vasárnapi konferencia-nap hasonlóan fényes siker volt. A reggeli főelőadó egy nagyon jópofa nő volt, aki arról beszélt, hogyan kezdtek el a női szerepek megváltozni az amerikai tévésorozatokban a hetvenes évek elején. Sok remek sztorit hozott mindenféle interjúkból, ahol színészek és írók arról beszéltek, milyen csatákat kellett vívniuk a kulisszák mögött a producerekkel azért, hogy a főszereplőjük lehessen elvált nő, szedhessen fogamzásgátlót, lehessenek meleg ismerősei, stb. Mindez a hetvezenes évek bájos virágnyelvén. Öt csillagos előadás volt.
A nap első panelje popkultúra témájú volt. A három előadásból egy a nyolcanas évek képregényiparával foglalkozott (hogyan és miért kezdtek el felnőtt témájú, sötétebb sztorikat írni), a második a Supernatural folklór hátteréről (ez mondjuk nem mondott túl sok világrengető újdonságot), a harmadik pedig arról, hogy különböző évtizedekben készült regény- és képregény-adaptációt mit árulnak el a készítésükkor uralkodó kulturális jelenségekről. Az előadásokat hosszas beszélgetés követte, amiben főképpen közösen szidtuk a Supernatural utóbbi négy évadát.
Ebéd után végül aztán az én előadásomra is sor került. Jamie haverral ketten közösen terveztünk meg egy panelt online szerepjáték és narratíva témakörben. Én főleg az írásban játszott szerepjátékok mesemondói részeire koncentráltam (hogyan írnak emberek közös erőfeszítéssel történeteket), ő pedig arra, hogyan tevődik át a szerepjátékos szubkultúra az internetre. Mivel csak ketten voltunk másfél órára, rengeteg időnk maradt kérdésekre, és az utolsó negyven percet élénk beszélgetéssel töltöttük. Több popkultúra tanárunk is beült az előadásra, ami az utólagos statisztikák szerint a délutáni körben a legtöbb embert vonzotta. (Juhé!)
A vasárnapi nap (és a konferencia) utolsó panelje vegyes felvágott volt. Az első előadás a "színlelő nerd lányok" legendájáról szólt (miszerint minden nő, aki szereti a képregényeket, hazudik, és valójában csak a nerdök figyelmét akarja felhívni magára). Jacob, az előadó, kihangsúlyozta mekkora baromság lányokat "levizsgáztatni" a tudásukról hogy lássuk, "valódi" nerdök-e. Baromság. Pedig sajnos van ilyen.
A második körben egy kommunikáció szakos duó adott elő az HBO Newsroom sorozatáról, és arról, hogyan kezdtek el anonim újságírók a sorozat karakterei nevén írni az Interneten, igazi híreket. Szórakoztató előadás volt, ami túlment a "nézzétek, ilyen is van!" tézisen, és tárgyalta a virtuális valósággal járó kérdéskört: Kinek hiszünk jobban, a valódi híradónak vagy a képzelt karakterek valódi híreinek? Az utolsó előadás az internetes fórumokon zajló marihuána-kultúrát boncolgatta, de ekkorra már mindenkinek elolvadt az agya a sok tudománytól. A panel végeztével elmentünk szendvicsezni.

Azt imádom a kulturális tanulmányokban (legyen az popkultúra vagy American Culture Studies), hogy akárki akármiről ad elő, tudni lehet hogy hatalmas rajongói a témának. Mindenki lelkes, elkötelezett, alapos, és főleg csillogó szemű. Sok érdekes dolgot láttunk és hallottunk, és sok új emberrel ismerkedtünk meg, aki beszéli a fura nerd nyelvünket. Éljen!

(Elnézést kérek a gépelési hibákért. Kicsit fáradt vagyok...)

Kulturálódunk

Egy teljes év telt el azóta, hogy először jártam Bowling Green-ben. Akkor még nem tudtam, felvettek-e az egyetemre vagy sem; aki még emlékszik rá, a tavalyi popkultúra konferencián adtam elő. Azóta eltelt egy év, bekerültem a doktori programba, és most épp itt lakom. Ismét eljött a konferencia ideje. Megint előadok.

Péntek délután kezdődött el a móka; óra után rögtön átkocogtam a főépületbe, hogy elcsípjem az első panelt. Amber és Krista, akikkel tavaly is találkoztam, és azóta össze is barátkoztunk, adtak elő rajzfilmekről és szexualitásról. Amber azt elemezte, hogyan próbálnak minél nagyobb férfi avagy női közönséget csalogatni a Japán animék alkotói - rengeteg mókás videót láttunk az előadás folyamán gravitációt meghazudtoló dekoltázsokról és sakktáblaszerűen kockásra rajzolt férfi hasakról. Krista előadása ennél komolyabb vizekre evezett, és arról szólt, hogyan bukkan fel a nők elleni erőszak a gyerekeknek szánt rajzfilmekben, anélkül hogy különösebben felhívnák rá a figyelmet, általában humoros mellékszálként (a mi generációnk emlékszik még a szerencsétlen lánymacskát molesztáló Bolondos Dallamok büdösborzra). Minkét előadás érdekes volt, és utána hosszasan beszélgettünk is róluk.

A péntek estét a helyi könyvesbolt/kávézóban zártuk forró csokoládéval és előadással, melynek első része beatbox fuvola műsor volt (halál komoly, bár én se tudtam, hogy van ilyen), a második pedig jómagam. Mivel nem akartam az amúgy is lassan ájult közönséget sokáig marasztani, elmeséltem a mandulavirág legendáját (ha már két hónapja havazik ránk...) és Mómosz mítoszát, utóbbin remekül derült a közönség. Eddigre már én is alig láttam a fáradtságtól, úgyhogy a mesélés végeztével el is oszlott a közönség. Még két teljes nap állt előttünk.

A szombat délelőttüt sikerült átaludnom (na ugye), de ebéd után már becsatlakoztam a programba. Az első panel amire beültem a rajongói kultúrákról szólt; volt benne előadás Star Trekről, Supermanről és mindkettő rebootjáról, valamit Én Kicsi Pónim-rajongó felnőtt férfiakról és valami fura régi Cartoon Network rajzfilmről is, ami mostanában romantikus regényekként él tovább az Internet végtelen sűrűjében. Kétségkívül szórakoztató előadás volt, sokat tanultunk belőle. Sok olyasmit is, amit sohasem akartunk tudni.

Második körben tévésorozatokról és nőiességről esett szó; a résztvevők kielemezték a Girls és a Shameless női humorát, meg még néhány egyéb sorozatét is, amiket sohasem láttam. Nagy érdemben nem tudtam hozzászólni a vita elméleti részéhez, de legalább abban megállapodtunk a végén hogy a Gallagherek sokkal kevésbé irritálóak, mint a Girls vagy a Szex és New York. Aki nem érti, nézzen Shameless-t.

A szombat esti fő előadást José Gonzales tartotta, aki egy azirónai középiskolai tanár és polgárjogi aktivista. Az iskolájában beavatott kulturális tanulmányok program hihetelen sikerekkel zajlott éveken keresztül; az indián és spanyol anyanyelvű diákok dupla akkora sikerrel érettségiztek és felvételiztek, mint bárhol máshol az államban. Ennek ellenére a helyi vezetőség bezáratta a programot, mert azt állították, hogy ha az indián gyerekek indián történelmet tanulnak, az tulajdonképpen lázadás az állam ellen, és nyilván ki fogják irtani a fehéreket (valamint sok egyéb látványosan sötét dolgot is, mint például hogy "a tanárok azt hazudják, az indiánok voltak it előbb"). Az előadás során játszott interjúk fájdalmasan ostobák voltak, az előadó viszont egy az egyben zseniális. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. 

A szombati napot kvíz est zárja Morcos Dave bárjában, sör és hagymakarikák mellett. Indulok is, hogy el ne késsek.

Mitől magyar a magyar mesemondó?

Ha fesztiválhoz, konferenciához, vagy akármilyen fellépéshez bemutatkozó szöveget kérnek tőlem, általában így szoktam bemutatkozni: Zalka Csenge Virág, nemzetközi mesemondó Magyarországról. Túlesve a kezdeti nehézségeken ("mit értesz az alatt, hogy mesemondó?") sokszor belefutok egy második körbe is: "Mit értesz az alatt, hogy nemzetközi?", kérdezik udvariasabb egyének, míg néhányan köntörfalazás nélkül nekem szegezik a kérdést: "Miért nem egyszerűen 'Magyar Mesemondó?' Szégyelled?!" 

A mesemondásnak, mint bárelyik másik szakmának, megvan a maga nyelvezete, és a maga kihívásai. Azt hiszem, itt az ideje kitárgyalni néhányat.

"Nemzetközi mesemondó" alatt alapvetően két dolgot szokás érteni:

1. Az illető több országból, több kultúrából mesél történeteket,

2. Az illető több országban, sokszor több nyelven is mesél.

Az én esetemben mindkettő (három) igaz.

Ha "magyar mesemondó" címkével látnám el magam, az az alábbi dolgokat vonná maga után:

1. Magyarországon felesleges sallang, a nevemből mindenki láthatja akit érdekel hogy helyre magyar leányka vagyok. 

2. Külföldön az emberek hajlamosak azt hinni, hogy magyarul mesélek, esetleg azt, hogy csak magyar meséket; és míg ez bizonyos esetekben hasznomra is válhat, legtöbbször inkább korlátozza a lehetőségeimet.

3. Itthon és külföldön egyaránt az emberek hajlamosak a "magyar mesemondót" behelyezni a "népi mesemondó" skatulyájába.

Akkor most én magyar mesemondó vagyok-e? Attól függ, mit értünk alatta. Válogasson ki-ki kedvére az alábbiak közül:

1. Magyar állampolgár vagyok? Igen.

2. Magyar az anyanyelvem? Igen.

3. Genetikailag magyar vagyok? Igen. Valamint genetikailag sváb, morva, és feltehetően sok egyéb is, akárcsak mindenki más a Kárpát-medencében.

4. Van tájszólásom? Naná hogy van. Eredeti szigetközi. Az nem az én bajom, hogy megszoktátok a tévéből. Felénk az emberek úgy beszélnek, ahogy köll.

5. Népviseletben mesélek? Nem. Életemben nem hordtam népviseletet (de már a dédszüleim sem), és úgy érzem, színpadra felvenni tiszteletlenség és képmutatás lenne (ezért is nem villogtatom mások tájszólását se).

6. Magyar meséket mesélek? Is. Magyarországon keveset, és főleg kevésbé ismerteket, mert nem szeretek olyasmit mesélni, amit már hallott a közönségem (hacsak nem kifejezetten azt kérik). Külföldön jóval többet, mert nekik ismeretlen és egzotikus, és minding szeretem látni, ha a magyar népmeséknek nemzetközi sikere van.

7. Csak magyarul mesélek? Nem. Mesélek angolul és spanyolul is, bár mindkettőbe szúrok be magyar mondatokat, hogy halljanak egy kicsit a nyelvből is. A meséket azért fordítom le, mert szerintem fontosabb, hogy értse a közönség a történetet, mint az, hogy eredeti nyelven legyen.

8. Nagyszüleim térdén ülve tanultam-e a mesemondást? Igen. Meg a szüleimén. Meg az ebédasztal körül. Meg a cseresznyefán lógva fejjel lefelé. Az én családomban mindenki mesél.

9. Az anyatejjel szívtam-e magamba a népmeséket? Nem. Benedek Elektől meg Illyés Gyulától. Könyvekből. Akárcsak a repertoáromban szereplő többi, nem magyar mesét. 

10. Magyar népmeséken nőttem-e fel? Igen. A rajzfilm-sorozaton főleg, akárcsak az egész generációm. Mellette pedig a szüleim meséltek nekem mindent, középkori olasz tündérmeséktől afrikai állatmesékig. Gyerekként az egyetlen különbség "jó mese" és "rossz mese" között volt, nem országhatárok mentén.

Sokszor találkozom olyan felkéréssel, amikor kifejezetten "magyar mesemondót" keresenek. Ilyenkor érdemes megkérdezni, a fentiek közül melyiket értik. Ha valaki magyar népmeséket szeretne hallani, válogatok olyat. Sok van, és szépek. Ha valaki magyarul szeretne meséket hallani, mesélek magyarul.

De, (és ez csak az én személyes hozzáállásom, nem általános érvényű igazság) ha valaki azt akarja, hogy felvegyem a rámás csizmát és ékes székely tájszólással adjak elő "igaz magyar" meséket, köszönettel ajánlok magam helyett valaki mást. Olyat, akinek az a természetes közege. Mesemondó vagyok, nem színész.

A lényeg: Nem érzem úgy, hogy "magyar mesemondó" és "nemzetközi mesemondó" ellentétben állna egymással. Én mindkettő vagyok. A mesemondás mindig is nemzetközi jelenség volt. Ha kétszáz évvel ezelőtt betévedtél volna egy alföldi tanyára, és leültél volna a tűzhely mellé, hogy történetekkel háláld meg a vendéglátást, nem azt a kérdést szegezték volna neked, hogy "De mondd meg, édes ecsém, igaz magyar-é ez a történet?" hanem jó eséllyel azt, hogy "Tudsz-e nekünk egy jó történetet mondani?"

Mítoszok csatája a hóviharban

Igaz, hogy felköltöztem Északra (kellett a francnak, mínusz harminc fokban a méteres hó se hatja meg gyermeki lelkemet), de mégsem tudok meglenni MythOff nélkül. Rájöttem, hogy Johnson City igencsak elkényeztetett - ott követ se lehet eldobni anélkül, hogy valaki ne mesélne róla, és idefenn Bowling Green kedves városkájában én vagyok az egyetlen mesemondó talpon a vidéken... De a mesehiány hamar felül kerekedett a kételyeimen, és nemlétező szabadidőmben meg is szerveztem Bowling Green első MythOff estjét.
Hatalmas sikerrel.

Aki nem tudná még korábbi megnyilvánulásaimból: A MythOff (mítoszok csatája) olyan mesemondó rendezvény, ahol mítoszokat mesélünk (na neee), általában bárban vagy teaházban, és a közönség szavazhat a kedvenc történeteire. A slam-ekkel ellentétben tisztességes mítosz-mesélésre fel kell készülni rendesen, így aztán a résztvevők általában két-három héttel korábban már megkapják a kalapból húzott témát és a mitológiát, amiből választaniuk kell. Hivatásos mesemondók híján kreatív csatornákon keresztül toboroztam résztvevőket. Négyen az SCA soraiból kerültek ki (egy bárd, egy lelkes mitológia-rajongó, és két srác, akik született mesemondók), egy lány a popkultúra tanszékről csatlakozott be, a házigazdánk pedig a korábban említett Boldog Borz előadóestek szervezője volt.
 Nem fűztem az első rendezvényhez vémes reményeket. Gondoltam, péntek este van, eljönnek majd páran, főleg haverok, mesélünk egy jót, iszonk forró csokit, és jól érezzük magunkat...
Negyvenen jöttek el, és rokadásig tele volt a ház.

 Ahhoz képest, hogy a mesemondásnak nincs a városban bevett hagyománya, úgy tűnik, mindenki szeretné, ha lenne. Eljöttek barátok az SCA-ból, osztálytársak az egyetemről, sőt, egy csoport nemzetküzi tanár is, akiket busszal hoztak el a rendezvényre. Mindenki halál izgatott volt, és közös lelkesedéssel tolta össze az asztalokat és székeket, hogy a későn érkezőknek is jusson hely. Teljesen le voltam taglózva. Tom kackiásan félrecsapott kalapban vezette le az egész eseményt, és remek házigazdának bizonyult (mítoszokhoz sose volt még szerencséje, de sokáig volt főállású stand-upos). A közönség jókedvű volt és barátságos, és még azok is, akik először álltak mikrofon mögött, hamar feloldódtak a sok mosolyban.

Három témában versenyeztünk: Titkok, Tricksterek (juhé!) és Szörnyek. A Titkok kategória győztese egy Hindu mítosz lett egy kolduslányról, aki azt hazudta a hercegnek, hogy ő igazából királylány, és egy istennő kis segítségével majdnem meg is sikerült úsznia a leleplezést... Tom azt a kérdést tette fel a szavazó közönségnek, hogy melyik meséből választanának szívesebben címet a saját önéletrajzuknak. A díj egy csinos, fehér-és-arany karneváli álarc volt. A Trickster kategóriát a vívómesterünk nyerte, aki civilben régész (hehe), és egy maja mítoszt mesélt, amivel mellesleg a Szörnyek kategóriát is megnyerhette volna. Tom kérdése alapján szavatunk megint: Melyik trickster házából menekülnél el előbb sikítva, ha felvennének bébiszitternek? (A másik sarokban Dan haverom szerepelt Lokival, nem volt egyszerű győzelem). A díj egy apró plüss majmocska volt hatalmas, ártatlan szemekkel; egy bronz karikát applikáltam a fejére, így lett belőle Majomkirály. Végül aztán az utolsó körben én is szóhoz jutottam: A Nyugati Utazásból mondtam el egy rövidke részletet, az egyik kedvencem, amikor gyönyörű nőknek álcázott pók-démonok próbálják meg elveszejteni a főhősöket... Tom kérdése révén (melyik hős-szörny ellentét írja le a legjobban életed legrosszabb kapcsolatát?) haza is vihettem a Szörny kategória díját, egy műanyag karmokból és agyarakból fűzött csini nyakláncot.

Azt kell mondjam, nem volt még olyan hálás közönsége MythOff-nak, mint itt Északon. Már másnap elkezdtek érkezni az üzenetek emberektől, akik azt akarták tudni, legközelebb szerepelhetnek-e ők is, és egyáltalán, mikor csinálunk ilyet megint?!

Soká éljen a mitológia.

Mártírokról vidáman

Na, ilyet sem meséltem még.
Az elmúlt egy hónapban rekord hidegek mellett rekord mennyiségű hó is esett idefenn Északon. És bár az egyetem még azután is nyitva volt, hogy a szomszéd állatkertben bevitték a jegesmedéveket melegedni (nem vicc!), az általános- és középiskolák úgy döntöttek, nem teszik ki az iskolabuszra várakozó gyerekeket a mínusz harmincnégy fokos jeges szélnek. Január elseje óta többször volt szünet mint tanítás.
Ez a fő oka annak, hogy mostanában kevés idő jutott a mesékre. És amikor jutott, akkor aztán fel kellett kötnöm a szoknyámat.
Az ürükbe fogadott katolikus iskolámból a hittantanár keresett meg január elején, hogy a hetedik osztályban a mártírság éppen a téma. Nyeltem kettőt, mert jó katolikus leány létemre a szentekkel vígan elvagyok, de a máríroktól kiskorom óta kiráz a hideg. Tudom, hogy nem hithű dolog ilyesmit mondani, de a legtöbbjük egyszerűen nem jó sztori. Az pedig kifejezetten idegesít, amikor valaki ragaszkodik a mártírhalálhoz minden ésszerű belátás ellenére. Nem szeretek olyasmit mesélni a gyerekeknek, ami arra tanítja őket, hogy dobják el az életüket a vallás nevében. Sorry.
A fellépést természetesen elvállaltam; hittem abban, hogy kétezer év alatt a katolikus egyház kitermelt azért annyi mártírt, hogy legyen közöttük nekem tetsző történet is. Nem kis kutakodásba és szorgos mesemondói szöszmötölésbe telt, de végül sikerült kirukkolnom egy egész órás műsorral.
Szent Sebestyén volt az első történet. Egyrészt azért, mert (kissé morbid módon) ő az íjászok védőszentje, másrészt meg azért is, mert ő nem is egyszer, hanem rögtön kétszer volt mártír (abba, hogy telelőtték nyilakkal, az ikonográfiájával ellentétben nem halt bele). Ezen felül tetszett a történet, hogy egy praetoriánus katona dolgozott össze a keresztényekkel. Amerikai gyerekeknek külön nehéz történelmi hátterű történeteket mesélni, mert nem európai történelemmel nőnek fel (bár, khm, nekem se volt meg a 16. századi alapműveltségem az Egri Csillagokhoz). Azért is választottam Sebestyént, mert ő a katonák egyik védőszentje is, és a katonai szolgálattal kapcsolatos kifejezések, szabályok és képek viszont nagyon is bele vannak nevelve itt az ifjúságba. Abban a pillanatban, hogy azt mondtam, Sebestyén katona volt, tudták hová tegyék. A többit meg elmagyarázta a történet.
Másodjára, mivel szeretek magyar történeteket hozni, Apor Vilmos vértanúságát meséltem el. Bár ő (még) nem szent, szerintem a mártírhalál legszebb formáját testesíti meg: Amikor másokért adja valaki az életét. Meséléshez sok okból ideális volt: Személyesen közel áll hozzám (mutattam nekik fotókat Győrről, Apor Vilmosról, a Püspökvárról, stb. ami külün lenyűgözte őket), viszonylag nemrég történt (ami megérteti a gyerekekkel hogy a mártírság nem ősi dolog, hanem emberi dolog), és olyan történelmi helyzetben, amihez van valami megfogható hátterük (ha máshonnan nem, hát az Amerika Kapitányból). Azt ugyan kissé döcögős volt elmagyarázni, miért volt a németekkel, az oroszokkal ÉS a nyilasokkal is baj, de a lényeget azért megértették. És Apor Vilmosnak szép üzenete van. Meg azt is elmondhattam nekik, hogy az én iskolámat rőla nevezték el. Minden, ami a mesét a mesemondó személyéhez köti, bónusz pont. Nagyon sok okos kérdést kaptam.
Harmadjára az óra végére egy női mártírt is kerestem, de olyat, akinek nem a melleit vágják le vagy a szüzességét veszik el. Nem volt egyszerű, de végül is Szent Quiteria (kevéssé bizonyítható, ám Portugáliában nagyon népszerű) legendája mellett döntöttem. A sztori szerint Quiteria kilenc lányiker egyikeként született egy római helytartó gyermekeként, és az anya, aki kis híján gutaütést kapott a kilences szüléstől, titokban elküldte a gyerekeket a háztól, hogy a férje meg ne tudja a szégyenét. A kilenc lányt egy keresztény közösség nevelte fel, és amikor felnőttek, rögtön börtönbe is kerültek érte az apjuk várában. Amikor kiderült a származásuk, az apa ki akarta házasítani őket, de a lányok ehelyett kitörtek a börtönből, megszöktették a többi rabot, és azzal töltötték napjaik hátralévő részét, hogy további börtönökből szöktettek meg további keresztény rabokat. Végül aztán a római hadsereg a tőle megszokott hatékonysággal levadászta őket, de legalább hármójukból rögtön szent is lett. Amellett, hogy érdekes történet, és lányok körül förög, azt is tudtam illusztrálni vele, hogy egyes szenteket és mártírokat jobban tisztelnek bizonyos orszégokban, mint másutt.

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer mártír témájú mesemondó előadást fogok tartani. De hogy ha már így hozta a sors, azt kell mondanom, várakozásaim ellenére élveztem, és meglepően sokat tanultam belőle.

Az év könyvekben - 2013

Miután Rigó barátosném (aki nem sokkal ezelőtt elsőkönyves íróvá vált!) idén belerángatott a Moly.hu életmódba (ahonnan aztán áttettem működésem a Goodreads.com-ra a kiadóm sürgetésére), úgy döntöttem, lekoppintom egy másik jó ötletét is, és írok összegzést 2013-as könyes kalandjaimról.

Először is: Idén jelent meg az első angol nyelven írt könyvem! Nem csak abban újdonság, hogy Amerikában adták ki, hanem abban is, hogy az első próbálkozásom népmesegyűjteménnyel - nagyon ritkán szoktam leírni a meséket, amiket fellépéseken előadok. A könyv összerakása angy kaland volt, sok új és érdekes történetet gyűjtöttem, és nagyon sok kedves és segítőkész emberrel hozott össze a kutatómunka. Az új évre tervezek egy újabb mesegyűjteményt, de még nem döntöttem el, a lehetséges témák közül melyikbe vágjak bele.

És ha már elsőkönyveseknél tartunk: Idén jelent meg Patrick Gerard barátom vadonatúj képregénye, Ungrounded címmel. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a képregényeket, rengeteg belső poénnal megtűzdelt, élvezetes kaland.

Ami az olvasást illeti: 50 könyvet olvastam ki az idén (nem számolva az órára feladott kötelező olvasmányokat és a részleteikben átolvasott vagy folyamatban lévő köteteket). Visszatekintve rájuk azt kell mondanom, 2013 a történelmi regények éve volt. Néhány kiemelkedő élmény:

Philippa Gregory Rózsák Háborúja sorozata: Amikor felköltöztem Északra és nem volt Internet a lakásban, majdnem két teljes hónapot töltöttem lázas esti olvasás-maratonokkal, melyek során kis híján kivégeztem Philippa Gregory teljes életművét. A kedvencem a Rózsák Háborújáról szóló sorozata volt (amiről BBC tévésorozat is készült, White Queen címmel), abból is a Lady of the Rivers (A folyók asszonya) című első kötet, ami sokkal kevésbé nyálas-romantikus mint a fülszöveg alapján gondolná az ember. Gregory történész aki főleg női történelemmel foglalkozik, és remek könyveket ír belőle. Általában nagyon válogatós vagyok, szeretem ha a történelmi regényeim egyszerre izgalmasak, szerethetőek és korhűek is. Háromból három.

Klasszikus, de nekem újdonság volt: Gene Wolfe Latro-sorozata (Soldier of the Mist, Soldier of Arete, Soldier of Sidon). Egy római katonáról szól aki a görög-perzsa háborúkban fejsebet kap, és reggelre mindig minden elfelejt ami előző nap történt vele, ezért aztán naplót kezd írni (ez maga a könyv). Klasszikus, alapos kutatómunkára épített történelmi regény egy hitetlenül zseniális alapötlettel. Latro nem görög, így aztán minden nevet lefordít magának, amitől az egész könyv olyan volt, mint egy nagy rejtvényjáték klasszikus műveltségű olvasóknak. Én nagyon élveztem.

Idén rákaptam a spanyol nyelvű történelmi regényekre is. Az év fénypontja (amit a júliusi spanyol fellépés alatt olvastam, stílusosan) Albert Salvadó három kötetes sorozata volt Hódító Jakab aragóniai királyról. Azért figyeltem fel a sorozatra, mert a második kötet a La Reina Húngara (A magyar királyné) címet viseli, és II. András királyunk lányáról, Jolántáról szól. Maga a sorozat remekül (és olvasmányosan) megírt történet egy fiúról, akit kicsi korától kezdve királynak és hódítónak neveltek; aki kiélvezte az életet az utolsó cseppig, harcolt az égvilágon mindenkivel, és alapjában rajzolta át a 13. századi Ibériai-félsziget térképét.

A történelmi regényeken kívül idén rávettem magam tündérmese-regények olvasására is, és nem bántam meg. A nagy kedvenc Marissa Meyer sorozata lett (Hamupipőke a kiborgok között), alig várom már az újabb kötet megjelenését. Hasonlóan élvezetes volt Jennie Bates Bozic Damselfly sorozata, ami Hüvelyk Panna meséjére biggyesztett egy 23. századi csavart. Catherynne M. Valente varázslatos-mesés könyvei (Marja Morevna és a Halhatatlan, Six Gun Snow White) is felkerültek a kedvencek polcára.

És hogy ejtsünk egy szót a rossz könyvekről is, amiken végigverekedtem magam: Szerencsére nem volt belőlük túl sok. A filmre való tekintettel ledaráltam a Mortal Instruments sorozat első részét is, amiről hamar kiderült, hogy boldogult gyermekkorában Harry Potter fanfiction volt, és a kiadás se tett túl jót neki. A másik nagy csalódás a zseniális Orange is the New Black tévésorozat alapjául szolgáló (azonos című) könyv volt, ami olvasva nem csak unalmas, hanem egyenesen ellenszenves. Szerencsére a Netflix csapata csodákat művelt a történettel.

Ami pedig a jövő évet illeti: Három óvatos fogadalmat szeretnék tenni a 2014-es könyvélmények megalapozására.

1. Fáj a fogam több magyar könyv olvasására.
2. Szeretnék minél több kevéssé ismert (19. századi) mesegyűjteményt felfedezni, elolvasni és véleményezni. Ezen már most is dolgozom, és csodás kincsekre bukkantam.
3. Mindenképpen dolgozom a következő saját könyvön - regényen és mesegyűjteményen egyaránt.

Mindenkinek bodog, kalandos, sikeres, könyvekben gazdag 2014-et kívánok!

A Boldog Borz és Barátai

A félévi hajrá végére való tekintettel tegnap délután harmadszor is elmentünk megnézi a karácsonyi Disney filmet (igen, még mindig a popkultúra tanszékkel lógok együtt). Továbbra is jó. Mivel a film után egy óra holtidőm volt az SCA szokásos csütörtöki táncmulatsága előtt, úgy döntöttem, hazamenni már nem érdemes, inkább beülök a Boldog Borz nevű vendéglátóipari egységbe egy forró csokira.
A Boldog Borz a helyi hippi társadalom törzshelye. Egy lakóházból kialakított kávézó, ahol minden falat tarka kendők borítanak, és minden sütemény vega és gluténmentes. Amikor besétáltam, egy lélek nem volt benn; hamar kiderült hogy azért, mert ilyenkor már zárva szoktak lenni, kivéve csütörtökönként, amikor "open mic" est van - bárki felléphet bármilyen műfajban. Úgy terveztem, elüldögélek a sarokban egy könyvvel és a forró csokival, de persze nem ez lett a dologból; becsattogott ugyanis egy ifjú házaspár, és nagy gyakorlattal kezdték el átrendezni az egész kávézót hogy helyet csináljanak két mikrofonnak, egy erősítőnek, néhány dobnak, meg a sarokba tolt zongorának. Közben pedig engem kérdezgettek, mint az egyetlen új arcot, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Hamar élénk társalgás alakult a dologból; a házaspárról kiderült, hogy az asszony zenész, a férj pedig volt standupos és jelenleg szervező minőségben van jelen. Elkezdtek szállingózni a többiek is, ki gitárral, ki dobbal, ki szaxofonnal, ki nádi hegedűvel. Tom, a szervező, eddigre már fellelkesült azon felfedezésén, hogy mesemondó vagyok, és bár hamar le kellett lépnem a táncmulatságra (nálam volt a zene...) azért rávettek hogy maradjak ott egy mesére, és erre a jelen, félév végi mesemondásra kiéhezett állapotomban nem tudtam nemet mondani. Arra is rögtön fellelkesültek, hogy akkor majd a zenészek rögtönöznek a háttérben. Ilyet már csináltam korrábban, akkor meglehetősen jól sült el, úgyhogy rábólintottam a dologra. A mesemondás jópofára sikerült, csillogó szemű, lelkes (és nem kicsit meglepett) közönséggel, forró csokival, némi gitárral, és egy betévedt bácsi lelkes (és teljesen ritmustalan) dobolásával a háttérben. Kétperces sárkányt meséltem, meg Wedderbur Kapitányt; érdekes közönség volt, mert ámulva és teljes odaadással hallgatták a sztorikat, de semmin nem nevettek... utána viszont nagy volt a taps, és többen oda is jöttek beszélgetni velem.
A mese után ott maradtam zenét hallgatni egy kicsit, majd átkocogtam táncolni a szomszédba. Mielőtt kislisszoltam volna, beszéltem a Boldog Borz tulajával: Szívesen (és ingyen) fogadnak a jövőben mesemondó rendezvényeket. Azt hiszem megtaláltuk a helyszínt - és a közönséget - a következő MythOff-hoz...

Minden gyereknek joga van a mesékhez

Az alábbi tíz pont már több évtizede kering a spanyol és latin-amerikai mesemondók között a világ gyerekeinek a mesehallgatáshoz való jogairól. Úgy gondoltam, ideje magyarul is kitenni a virtuális falra. Minden falra.

Egyetemes nyilatkozat a gyermekek mesehallgatáshoz való jogairól

1. Minden gyermeknek, népre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül, joga van hallani a világ népeinek legszebb történeteit, különösen azokat, amelyek fejlesztik a képzelőerőt és kritikus gondolkodásra tanítanak.

2. Minden gyereknek korlátlan joga van mesét követelni a szüleitől a nap bármelyik órájában. Azok a szülők, akik megtagadják a mesélést, nem csak súlyos bűncselekményt követnek el, hanem azt is veszélyeztetik, hogy a gyermekük soha többé nem kéri őket mesélésre.

3. Azoknak a gyerekeknek, akiknek senkije sincs, teljes joga van bármilyen általuk választott felnőttet mesélésre kérni. Ezeknek a felnőtteknek kötelessége szeretettel és kedvességgel válaszolni, mert történetet mondani csak úgy lehet.

4. Minden gyermeknek joga van meséket hallgatni a nagyszülei ölében ülve. Azoknak a gyerekek, akiknek mind a négy nagyszülője él, joga van kölcsönadni néhányat másoknak, akiknek valamilyen okból egy nagyszülő sem jutott, hogy meséljenek nekik. Ugyanígy azon nagyszülők, akiknek nincs unokája, szabadon mesélhetnek akármennyi történetet iskolákban, parkokban, és egyéb helyeken ahol sok gyerek fordul elő.

(Imádom a spanyol nyelvet: az eredeti kifejezés 'concentración infantil', 'magas gyermeksűrűség')

5. Minden gyermeknek joga van tudni ki az a José Martí, Hans Christian Andersen, a Grimm testvérek, Elena Fortún, Lewis Carroll, Elsa Bornemann, Carlo Collodi, Gloria Fuertes, María Elena Walsh, Benedek Elek, Illyés Gyula, Lázár Ervin, Csukás István, Varga Katalin, és mások.

(A fordításnál minden ország hozzáteheti a saját mesemondóit a listához. A lista nem teljes, mindenki kiegészítheti ízlés szerint!)

6. Minden gyermeknek teljes joga van ismerni hazájának összes meséjét, mítoszát és legendáját.

7. Minden gyermeknek joga van kitalálni és előadni a saját történeteit, vagy saját verziót alkotni már létező mesékből. Olyan esetekben, ahol a gyermekeket a televízió erősen befolyásolja, a szülők felelőssége kézenfogva vezetni őket a képzelet ösvényein, és szerethető gyermekkönyveket adni a kezükbe.

8. Minden gyereknek joga van folyamatosan kutatni új történetek után. A felnőttek felelőssége új mesékkel táplálni ezt a kíváncsiságot. A mesék lehetnek sajátok vagy kölcsönzöttek, szólhatnak királyokról vagy bármi másról, lehetnek hosszúak vagy rövidek - a lényeg az, hogy szépek és érdekesek legyenek.

9. Minden gyermeknek joga van még egy mesét kérni, vagy újabb egymillió alkalommal elmeséltetni ugyanazt a történetet.

10. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy együtt nőjön fel Alízzal, Piroskával és a farkassal, a ravaszdi rókával, Csizmás Kandúrral, Süsüvel, az 'itt a vége, fuss el véle' és az 'Egyszer volt, holnemvolt' varázslatos szavaival, amik kitárják a képzelet kapuit, és megtöltik a gyermekkort csodás álmokkal.

(Néhány mesét itt is kicseréltem magyar vonatkozásúra, akit érdekel az eredeti, kattintson a linkre a bevezetőben)

Vigyétek és terjesszétek.

Könyvbemutató

Most hogy megjelent a könyvem nyomtatott, Kindle és Nook formátumban is, ideje volt, hogy könyvbemutatót tartsak. Kicsit rendhagyóra sikerült a dolog, több okból is: egyrészt idefenn az egyetem környékén senki se tudja, eszik-e vagy isszák a nemzetközi mesemondást, másrészt nekem sincs még bejáratott hallgatóságom. A hagyományos könyvbemutató gondolatától borsódzott a hátam, mert előre tudtam, hogy csak barátaim és üzletfeleim várhatóak az eseményre: Attól mindenki csak rosszul érzi magát, ha úgy érzi, muszáj megvennie a könyvet, különben megbántódom. Így aztán ünnepélyes mesemondó előadás lett a dolog vége, ahová bejöhetett bárki ingyen kajára és mesére, és mellesleg megcsodálhatta a könyvet is, ha volt hozzá kedve. Sok barátom és ismerősöm már így is megvette a nyomtatott verziót korábban, és hozta aláíratni.
A rendezvényre Morcos Dave kocsmájában került sor, önös érdekekből: Közvetlenül a bemutató után következett szokásos havi egyetemi kvíz-est, így aztán volt instant közönség. Nagyjából húsz-harminc ember gyűlt össze, ami nem rossz egy mesemondó előadásra, főleg itt a kies puszták közepén. Morcos Dave nevéhez hűen a kisebb termet foglalta le nekünk és mikrofont sem volt hajlandó adni, ellenben csinált ingyen büfét, és kihoztuk a lehető legjobbat a körülményekből.
Jópofa, laza mesemondó előadás lett az eredmény; mindenki jól szórakozott, a sztorik működtek, a poénok ültek, és többen is odajöttek a mesélés után azzal, hogy "Áááá, szóval ezt érted, amikor azt mondod hogy mesemondó vagy." Úgy tűnt, mindenki jól érezte magát. Szervezünk majd más meséléseket is a közeljövőben.
Több lovag és hölgy is eljött a fellépésre, ami külön aranyos volt tőlük; egy kvíz csapatot alkottunk, és közös lendülettel buktunk bele az összes sport és politika kérdésbe, pofára, de töretlen lelkesedéssel. A verseny vége felé feladtuk a harcot, mert kifutottunk az időből, és elkocogtunk egy késő esti mozizásra, Thort (vagyis inkább Lokit) nézni.
A könyv, szimbolikusan legalábbis, be vagyon mutatva és meg van ünnepelve. Örülök a barátaimnak. Jöhet a következő projekt.

Kísértetjárás

A közelgő Halloween-ra való tekintettel (az utóbbi években Amerikában egész Októberben Halloween van) a Kultúrklub úgy döntött, befizet minket egy kísértet-túrára a helyi múzeumban. Annak ellenére, hogy az egész egyetemen meghirdették a lehetőséget, végül mégiscsak baráti kiruccanásba torkollt az est - a popkultúra és amerikanisztika szakon kívülről nem jelentkezett senki. Ennek egyik lehetséges magyarázata a campuson zajló zombi apokalipszis lehet: egész héten zombik és zombivadászok szaladgáltak az épületek között, és pillecukorral töltött zoknikkal dobálták egymást. Tegnap este még nagyban zajlott a világvége.

Végül tizenhárman (haha) zsúfolódtunk be két kocsiba, és a ragyogó csillagos ég alatt elfurikáztunk a helyi múzeumba. Tiszta szép idő volt, bár meglehetősen hideg - az a fajta, amiben a helyi diákok még rövidgatyában-tornapapucsban járnak, de rajtam már vastag harisnya volt a nadrág alatt.

A múzeum fényesen ki volt világítva, és több csoport is mászkált az épület körül; önkénten idegenvezetők terelgették őket. Megtudtuk, hogy minden tizenöt percben indul egy új csoport. Nagy meglepetésemre és örömömre kiderült, hogy a mi idegenvezetőnket jól ismerem: az egyik bárdunk az SCA-ból... 

Maga a túra a fő épületben indult. A múzeum a hetvenes évekig bezárólag szegényház volt, a század elején pedig elmegyógyintézet; nem csoda, hogy sok benne a kísértet. A szűk folyosókon és besötétített szobákban tolongva meghallgattunk egy rakás történetet szellemjárásokról, megmagyarázhatatlan jelenségekről, visszajáró volt lakókról, és néhány gyilkosságról - a leghíresebb eset az volt, amikor két idős hölgy összebalhézott egy lépcsőfordulóban, és egyikük lelökte a másikat. Állítólag a tettes sírján sorra elszárad minden ültetett növény. Megcsodáltunk egy dunsztosüveget is tele levágott ujjakkal; bizonyíték volt a város történelmének leghíresebb gyilkossági perében az 1800-as évek végén, a régi szép időkben amikor még minden vásárral járt egy nyilvános akasztás is. Dan jópofa mesemondó, cinikus és humoros, és ismeri az egész épületet, mint a tenyerét. Amikor végigértünk a szobák és folyosók labirintusán, néhány önkéntes forralt almaborral és pattogatott kukoricával várt minket, mielőtt kimerészkedtünk az éjszakába. Itt egy usánkát viselő fiatalabb srác vett át minket, és elvezetett a legelőn keresztül a történelmi értékű telepes-házba, ami előtt egy fehérre festett halottaskocsi parkolt, két műanyag ló mögött. Itt egy viktoriánus kori viseletbe bújt úriember várt minket lámpással a kezében; temetkezési vállalkozóként mutatkozott be, és nagy hűhót és reklámot csapott a megye legjobb halottasházának. Az egész mesterséges szituáció a 19. századi kolera-járvány körül forgott, amely a vállalkozó elmondása szerint két gyereket vitt el az elmúlt héten. A reklámszöveg után - mely kitért a kocsi kiváló minőségére és a faragott sírkövet dekorációira is - bezsúfolódtunk az egyszobás faházba, melynek közepén az asztalon két gyerekkoporsó feküdt, gyertyákkal körülvéve. A vállalkozó cilinderét igazgatva előadta, hogy mekkora újítás a gyerekkoporsó, amire kis ablakot szerelnek, hogy be lehessen nézni, és hogy a vállakozás állja a halotti fényképezés költségeit is, mivel a viktoriánus korban szokás volt halott rokonokat beöltöztetni el lefényképezni a temetés előtt (több ilyen fénykép is állt az asztalon). Ezen a ponton már masszívan borsózott a hátam, és elég kényelmetlenül érkeztem magam, de a muki tovább ragozta a mondókáját azzal, hogy a többi vállalkozó nem megbízható ám, és ha rossz helyre ásnak el valakit, a koporsók hajlamosak felúszni a mocsár tetejére. Régészként nem gyakran hat meg a temetkezés gondolata, de a halott gyerekekről készült fényképek nélkül azért vidáman meglettem volna.

A halottasházból szabadulva átcaplattunk az elmegyógyintézet különálló szárnyába, ahol egy gót Hófehérkének öltözött csaj várt minket az elmebetegség kezelésének vidám történelmével. A falon elolvashattuk a diagnózisok listáját, amik ide juttatták a megye betegeit: "vallásos", "női gyengeség", "túl sokat beszél", "ellenkezett férjével", "kiugrál az ablakon", "önkielégítés"... A történetek érdekesek lettek volna ugyan, de a lány előadói stílusától olyan érzésem volt, mintha valaki a körmét húzkodta volna egy iskolai táblán, így leginkább a táblák olvasásával foglaltam el magam. 

A bolondok házából a bálterembe vezetett az út, ahol vidáman pattogott a tűz a kandallóban (juhé!), és valamiért még egyszer meghallgattuk a híres-hírhedt gyilkossági per teljes történetet, megtekinthettük az akasztófakötelet, és a korabeli újságcikkeket fényképekkel. Innen már csak egy utolsó állomás volt hátra: a temető.

A temetőbe magába szerencsére nem botladoztunk be a koromsötét mező közepén; a kapunál egy újabb hölgy várt minket egy lámpással, erősen vacogva. Öt perc alatt letudta a történeteket, amik kísértetekről szóltak ugyan, de Bowling Greenhez nem sok közük volt. Eddigre már mi sem éreztük kezünket-lábunkat, úgyhogy megköszönve a túrát az idegenvezetőknek sürgősen visszazsúfolódtunk a kocsiba.

Valószínűleg a kísértettúrák népszerűségének tudható be, hogy ilyen gyorsan lezavartuk az egész műsort. Néhány esetben szívesen hallottam volna többet is, míg más esetekben az egész sztorit szívesen kihagytam volna. A koporsós háztól még mindig kiráz a hideg, a fene se érti mi köze annak a kísértetekhez. Történelmi szempontból mindenesetre érdekes volt a túra; mesemondói szempontból hagyott némi kívánnivalót maga után.  

Éljen a király, és az írfarkasok

Szombat reggel puccba, majd kocsiba vágtuk magunkat, és elzötyögtünk Columbusba koronázásra.
(Ahhoz is őrültnek kell lenni hogy szombat reggel hétkor az ember teljes reneszánsz díszben masírozzon ki az esőbe)

A koronázást összekötötték a királyság egyik nagy éves eseményével, a Vörös Sárkány névre hallgató fesztivállal, mely egy egész tábort foglalt el valahol a hegyekben, faházakkal, sátrakkal és sportpályákkal együtt. Mire odaértünk, és átjutottunk a Trollon (trollnak hívják a belépőt szedő embereket, mert ki kell fizetni őket, mielőtt átengednek a hídon...), már megkezdődött a koronázás, amire a szoknyánk a térdünk köré kapva rongyoltunk be az utolsó utáni pillanatban. A történelmi hagyományoknak megfelelően nekünk már csak a folyosón jutott hely: a tornacsarnok tömve volt emberekkel, és az ajtóban is kisebbfajta horda csoportosult a nyakát nyújtogatva, hogy egy pillantást vethessen az új uralkodói párra. Mivel én nem látok át a tömeg feje felett, Liz leírására kellett hagyatkoznom, aki összefoglalta nekem az esemény lényegét, imigyen:

Úgy lesz valakiből király, hogy megnyeri az évente rendezett Királyi Lovagi Tornát (ami meghívásos alapon működik, vagyis nem szambázhat be boldog-boldogtalan és veheti fel a koronát a sárból). Esélyegyenlőség van, vagyis a győztes lehet királynő is, volt már rá példa, sőt, az is az uralkodó választása, hogy ki foglalja el a mellette lévő trónt: szíve választottja lehet ellenkező avagy azonos nemű, bár erre királyi szinten eddig nem, csk a báróknál akadt példa. Nem sokkal a koronázás után meg kell rendezni a következő tornát, és amíg a királyi pár egy éves urlakodási ideje le nem jár, a sorára váró jövendőbeli uralkodói pár a herceg és hercegnő rangját kapja.
Vadonatúj királyi párunk Liz állítása szerint a Középső Királyság eddigi legnépszerűbb hercege és hercegnője volt; az egész nép a rajongásig imádja őket. Mivel az elmúlt két hónapot a Rózsák Háborúja világában töltöttem (Philippa Gregory egy istennő), azonnal Elizabeth Woodville és IV. Edward ugrott be róluk: szépek, fiatalok, mosolygósak, és népszerűek. Liz azt is elörvendezte nekem, hogy a korábbi tornagyőztesekkel ellentétben az ifjú király elsősorban nem harcos: táncol, zenél, énekel, varr, hímez (!!!), vezeti az SCA gyerekszekcióját... és még ezzel együtt is megverte az összes többi lovagot a királyságban. Királynője hasonló módon aktív: nehéz- és könnyűfegyverzetű harcos, íjász, és a művészetek patrónusa. Közösen rendelték el, hogy mostantól az élőzene kötelező része legyen az udvari ceremóniáknak. Ja, és van egy házi malacuk.

A reggel koronázás keretein belül először a lovagok, majd a művészek, végül a pórnép esküdött fel az új uralkodók szolgálatára. Jelen volt a Középső Királyság népén kívül két szomszédos királyság két uralkodói párja is, északi és déli szomszédaink. Jól megbámultuk őket, még akkor is, ha a szemünk sarkából csak, mert amikor elvonultak a sorfalunk mellett, mindenkinek meg kellett hajolni (avagy, a mi esetünkben, bókolni). Amikor véget ért a ceremónia, megkezdődött a nap hátralévő része: a lovagi tornák, az íjászverseny, evés-ivás, kirakodóvásár, tánc, zene, és hasonló izgalmas dolgok. Eleinte céltalanul kószáltam fel és alá; a lovagi torna pályája körül minden báróság saját sátrakat vert fel, ahol hölgyek és lovagok üldögéltek, ételt és italt szolgáltak fel, és nézték a párbajokat. Itt futottam bele a nap fénypontjába is, aki az Artemisz névre hallgatott, és a hátára feküdve birkatürelemmel hagyta, hogy kopaszra vakargassam a hasát (lásd a képet).

Az íjászversenyt természetesen nem lehetett kihagyni. Jóval többen voltunk, mint legutóbb, és több bárósági íjászmester is felbukkant, közöttük a legendás Merlin is (mert ki más), aki kerekesszékben ül és nyolcvan fontos íjjal szégyíti meg a fiatalságot. A versenyt futózáporok szaggatták meg, amikor is mindenki vígan tömörült az apró sátor védelme alá, mint Kisvakond a gomba alá, testünkkel védelmezve az íjakat. A versenyből ezúttal hamar kiestem (ázott tollazással nem egyszerű lőni), de jól szórakoztam, és volt alkalmam ismét megbámulni a királyi párt, akik tiszteletüket tették a pályán, és lőni is beálltak egy körre. Be lettünk mutatva a királyi kutyának is, aki az említett királyi malaccal ellentétben jelen volt a rendezvényen, és harsány röfögéssel jelezte, hogy foglalkozzanak vele is.

Miután a versenyből kiestem, áttettem székhelyem az ebédlőbe egy remek lakoma erejéig. Míg sorbaálltam a kondérhoz, megcsodálhattam a művészek és kézművesek kiállítását, ahol hosszú asztalokon mutattak be mindent, ami a királyságban készül és szépül. A kedvencem az az asztal volt, ahol reneszánsz olasz szépítőszerek rekonstrukcióit mutatták be, és mindet ki is lehetett próbálni. Itt újból belefutottam a királyi párba, akik türelmesen nézték végig az egész kiállítást, és kedves szavakat váltottak a kézművesekkel.

Ebéd után áttettem székhelyem a bárdok sátrába, ahol épp szünetet tartottak a zenélésben, és épp mesemondás zajlott. Beugrottam egy mesére (Nap lánya), ami mindenkinek nagyon tetszett, és a bárdok rögtön maguk közé is fogadtak. A következő pár órát a királynő személyes bárda, Zsof társaságában töltöttem. Zsof eredetileg Zsófia, és az SCA alteregója honfoglaláskori magyar... ez teljesen újdonság volt a számomra. Hamar kiderült, hogy nem kevesen vannak a csoportban akik magyar alteregókat (is) alakítanak. Zsof például tűrhetően beszél magyarul, és csak magyar meséket mond, amikor épp nem énekel. Lecsapott rám, amikor bemutatkoztam, és a délutánt úgy beszélgettük át, ahogy csak két mesemondó tudja, amikor közös témájuk van. Zsof kiválóan ismeri a magyar történelmet, de rengeteg kérdése volt a népmesékről; cserébe én pedig a bárdok életéről és karrierjéről kérdezgettem. Be lettem mutatva egy ruhakészítő mesternek is, egy vidám, szürke bajuszos bácsinak, aki alteregójára nézve orosz, és elárasztott kérdésekkel a magyar középkorral, honfoglaló öltözékkel, kunokkal, S végű hajkarikákkal és egyébb részletekkel kapcsolatban (miközben gyöngyözött gombokat varrt fel egy kaftánra). Ott hidaltam le, hogy Ohio közepén nem egy, de egy egész csapat ember volt, aki pontosan tudta, mi az az S végű hajkarika...

A bárdoktól végül akkor szakadtam el, amikor sor került az esti udvari ceremóniára. Ez jóval tovább tartott mindt a reggeli, de tánc és zene előzte meg. A ceremónia keretein belül kihirdették a tornák győzteseit, rangokat, neveket és címereket adományoztak, lovagokat avattak, okleveleket osztottak szét művészeknek és zenészeknek, és fontos dolgokat hirdettek ki jövőbeli rendezvényekről. Még én is részt kaptam a csinnadrattából, amikor az egész báróságunkat (nagyából két tucat embert) maguk elé rendeltek, hogy megdicsérjenek minket kiváló eredményeinkért (utoljára általános iskolában volt ilyen). Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor egy srác oklevelet kapott, mert az egész viselete és minden tartozéka saját keze munkája volt, kézzel varrva és hímezve. Nagy lelkesen járult a király elé, de félúton az egész tömeg felvisított, hogy "fegyver!" Még időben eszébe jutott, mi a helyzet, és engedelmesen leadta a kardját a testőröknek. A másik kedvenc pillanatom az volt amikor a király maga elé rendelte az összes gyereket, megdicsérte őket, majd azt mondta, hogy biztosan marhára unják már a ceremóniát, indítsanak kifelé a játszótérre.
A ceremóniát Zsof zárta egy saját, a királyi párt és a királyságot dicsőítő dallal, és azután mindenki mehetett a dolgára. Mivel az esti lakomára már elfogyott a jegy, mi hazafelé indultunk, és megálltunk útközben hamburgert enni. Nem mi voltunk az elsők, akik reneszánsz ruhában sétáltak be a gyorsétterembe, és hamar kisebb csapat verődött össze vidáman falatozó és nevető, a nap eseményeit tárgyaló alattvalókból.

Éljen a király.

Lovagi Torma

Miután egy rosszul megsütött fél marha kiterítette a helyi nemesség színe-virágát, a két héttel ezelőtti lovagi tornát végül tegnap este tartottuk meg a szokásos csütörtöki találkozó keretében. Majdnem százan gyűltünk össze a kellemes őszi melegben a városi parkban , mindenki a legszebb középkori öltözékében feszített, és elővonszoltuk a báró és a báróné trónszékeit is. A kocogó és kutyasétáltató pórnép jókat bámult rajtunk.
A lovagi torna ünnepélyes keretek között zajlott. Minden résztvevő lovagnak (római katonának, vikingnek, stb.) saját heroldja volt, akik az egész rendezvény legszórakoztatóbb részét képezték. A Lovagregény hagyományait követve egyenként járultak a báró színe elé, és elszavalták uruk és parancsolójuk hősi és dicső tetteit. Vagy olyasmi. Volt, aki énekelt (az egyik bárdunk hivatásos énekesnő, szerintem a park túlsó végén is hallották), volt, aki suttogott (Csendes Steve lovagunk heroldja), volt, aki totál lejáratta a saját urát ("Olyan cuki, mint egy bébifóka, és úgy is fog küzdeni!"), és olyan is volt, aki ugatott - a római katona heroldot kérvényezett ugyan, de egy sem akadt, így végül kölcsönzött valakitől egy ijesztő kinézetű kutyát.
Maga a torna a "mindenki mindenki ellen" jegyében zajlott: mindenki megküzdött mindenkivel, és az nyert, aki a legtöbb párbajban győzedelmesekedett. Amíg a lovagok egymást püfölték, a heroldok a pálya szélén állva hol egymást szidták, hol az ellenséges lovagot, hol a saját urukat,attól függően, hogy épp ki állt nyerésre. Ez önmagában is verseny volt: a báró jutalmat ígért a legjobb heroldnak. A nézőtér akkor feküdt el a legjobban, amikor egy és ugyanaz a herold szolgált két úrnak, akik egymás ellen küzdöttek, és remekül elvitatkozott saját magával a háttérben. Volt egy önkéntes extra heroldunk is, a korábban emlegetett zsoldoscsapatból, aki az általános nyugalom megzavarása végett rohangált fel és alá és szidott mindenkit kivételezés nélkül. A legnagyobb rajongótábora a bébifókának volt (Ronan a becsületes neve, ami kis fókát jelent), amit onnan lehetett tudni, hogy amikor pályára lépett, mindenki hangos fókaugatással paskolta össze a kezeit az asztal felett.
A lovagi torna éjszakába nyúlt; szerencsére volt elég világítás a parkban hogy ez ne okozzon problémát. A harc végeztével csokis sütit osztottak szét a báró rendeletére, és mindannyian letelepedtünk a fűbe hogy meghallgassuk az eredményt. A báróság idei bajnoka Abdul lett, az egyik keleti lovagunk, aki nagy csinnadratta közepette vette át a ranggal járó köpenyt, lándzsát és pénzes erszényt. A járás harcosainak bajnokságát is lezavartuk rögtön - eme neves verseny kő-papír-olló alapon zajlott, és Csendes Steve lett a győztes.
Ha már így összegyűlt az udvar, a nagy sütievés közepette egyéb témákról is szó esett, mint például a szombati koronázási ünnepségről, melynek keretei között új királyt kapunk (lásd a blogot vasárnap), vagy arról, hogy a királyságban áruló lakozik, aki állami titkokat fecsegett ki a Facebookon, és ezért büntetést érdemel. Boszorkányégetésre azért nem került sor, de a bűnösnek pantomim keretein belül kellett előadnia a királyság történelmét az egész udvar előtt, ami roppant szórakoztató volt.
A jó mulatság és férfi munka végeztével testületileg átvonultunk a szokásos sportkocsmába, ahol épp csütörtök esti focimeccs-nézés zajlott. Külön szórakoztató volt látni a szurkolók arcát amikor becaplatott három tucat lovag és hölgy, és nagy egyetértésben leült hamburgert enni. Amikor a szurkolók ujjongtak, ujjongtunk mi is, bár kevesen tudták mi is történik a képernyőn valójában.
Az SCA-ra mindig számíthat az ember egy hosszú és fárasztó csütörtöki nap végeztével: megbízhatóan barátságos lesz, komolytalan, és szórakoztató.

Szentek és szörnyek - Mesemondó elfoglalja a katolikus iskolát

Hétfőn görög mitológia, szerdán szentek. Az osztály ugyanaz. Katolikus iskolában mesélni otthonosabb, mint gondoltam.
(Nem mintha nem jártam volna én is a maristákhoz tizenegy évig, de Amerikában az ember semmit sem vesz biztosra)

Hétfő reggel volt az első mesélésem a Saint Aloysius (barátainak csak Saint Al) iskolában. A történelem-tanárnő hívott meg hogy vezessem fel a görög mitológia tananyagot a hatodik és a hetedik osztálynak. Nem kellett kétszer mondai. A hatodikosok már akkor zsongtak, amikor besétáltam - könnyű dolga van a mesemondónak olyan kölykökkel, akik épp Pecy Jackson korszakukat élik. A lányok fele azonnal felsorolta nekem, ki melyik görög istennek a gyermeke, amire meglepő módon a tanárnő nem mondott semmit (talán már feladta a harcot), és amikor Zeusz lánya rákérdezett, hogy én ugyan ki vagyok, nyilván azt kellett mondanom, hogy Mómosz lánya. Innentől kezdve aztán benne voltam a bandában. A hetedik osztály jóval csendesebb és visszafogottabb volt (köztudott, hogy hatodik és hetedik között a nyáron minden gyerekből kész felnőtt lesz), de azért ők is csillogó szemekkel figyeltek. Mindkét osztályban másfél órám volt, ami rendesen kikészíti a mesemondót, de egy percig se jutott eszembe panaszkodni. Olyan mítoszokat vittem nekik, amik kevésbé ismertek; Mómoszt, Erysichtont, Dionysost és a kalózokat, Achilleus sarkát, görög Hamupipőkét, és rómaiakat is, mert felbuzdult bennem a római büszkeség amikor a lányok azt mondták, a rómaiak mindent a görögöktől loptak. Így lett aztán az óra végére Pomona és Vertumnus, és Camilla, és aztán egy jó hosszú kérdezz-felelek az osztályokkal. A hatodik osztály totál jutalomjáték volt elejétől végéig: valahányszor megemlítettem egy istent vagy istennőt valaki biztosan felujjongott; óra végén pedig még kicsengetés után is kérdezgettek. Főleg olyasmikre voltak kíváncsiak hogy ki a kedvenc istenem, ki a kedvenc istennőm, kit szeretek a legkevésbé, melyik szörny a kedvencem, melyik hősnek szurkolok a legjobban, mi a kedvenc könyvem, mi a kedvenc műfajom, és hogy mit gondoltam a Percy Jackson filmekről. Esküszöm, most már el kell olvasnom ezt a könyvsorozatot, többet tett a mesemondásért az utóbbi időben mint Harry Potter valaha. Nem viccelek.
A hetedik osztály kérdései inkább a személyemre irányultak: ki vagyok, honnan jöttem, hogyan lettem mesemondó, milyen nyelvet beszélek; amikor rájöttek hogy az angol a második nyelvem (miután belebuktam a kalózhajó leírásába), tudni akarták, hogy hangzik a magyar, mennyire nehéz megtanulni, és az óra hátralévő részét azzal töltöttük, hogy mondatokat fordítottam nekik magyarra. Az iskola diákjai között sok a magyar származású, ami észak-Ohio jellemzője, úgyhogy személyes okaik is voltak az érdeklődésre. Végül meg kellett ígérnem nekik hogy tartok majd egyszer egy magyarórát.

Ma reggel visszatértem a hetedik osztályba, ezúttal hittanórára, szentekről mesélni. Ez külön csemege volt mesemondói énemnek: Tennessee-ben mindenki baptista vagy metodista, vagy egyéb módon protestáns, és főleg azt vallja, hogy a katolikusok egy fokkal jobbak csak az ördögnél, és titokban csecsemőket esznek. Mindig is kedvem volt szent-legendákat mesélni (kimeríthetetlen forrása a jó sztoriknak), de eddig nem akadt rá alkalom. Az már csak a cseresznye a habon a tortán, hogy jó katolikus diákok módjára a gyerekek minden legendát szó szerint elhittek. Vitatható vagy sem, ritkán van mesemondónak alkalma olyan közönségnek mesélni, ami valóságként fogja fel az összes történetet. Kicsit borzongató érzés.
Ezúttal csak háromnegyed órám volt mesélni, de azért belezsúfoltam Szent Mártont és Szent Ilonát (egyúttal körberágva Nagy Konstantint és a kereszténység felvételét), Szent Erzsébetet (az is egy felemelő érzés, amikor megjelennek a rózsák a kötényben, és az egész osztály egyszerre kap levegő után) és Skót Szent Margitot. Tudtam volna még menni tovább is, csak kifutottunk az időből. Helyette megint voltak kérdések, ezúttal ereklyékről és szentekről (és mindenki irigykedve nézett amikor elárultam hogy voltam a római Szent Kereszt templomban), és arról is kérdeztek, Magyarországon járnak-e térítők, mire el kellett magyaráznom, hogy mi már ötszáz évvel Amerika felfedezése előtt is keresztények voltunk... A hetedik osztályt, felnőttek vagy sem, könnyű lenyűgözni. Végül megint csak a magyar nyelvhez lyukadtunk ki. Kiderült, hogy a szentek jó része a hittantanárnak is újdonság volt. Meg vagyok elégedve a mai teljesítménnyel.

Folytatása következik.

Rakugo - Japán mesék sok nyelven

És még mondja valaki, hogy az iskola a mesemondás rovására megy.
Tegnap reggel érkezett az email, több forrásból, hogy az egyetemi Japán Klubnak különleges vendége van: egy japán rakugo mesemondó, aki nem csak hogy ide tévedt a turnéja során, és este fellép a nagyközönség előtt, hanem ráadásul workshopot is tart, és mindezt teljesen ingyen. Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni, úgyhogy a tankönyveket csinos ívvel sutba vágva átszáguldottam a campuson, hogy még legyen helyem a workshopra.
Nem kellett volna aggódnom: még egy olyan kockákkal teli egyetemen is, mint BG, viszonylag kevés ember gyűlik össze egy csütörtök délutánon japán meséket tanulni. Pedig sokat vesztettek, akik nem jöttek el. Először jártam A Hiroko Nakamoto teremben, amit az egyetem egyik híres volt diákja tervezett. A kollégium épületének teljes legfelső, 11. emeletét foglalja el, és van benne minden, amire egy japán klubnak szüksége lehet: pici kert, festmények, teakészlet, satöbbi. Amikor odaértem, a mesemondó már épp készülődött, egy apró ám nagyon energikus japán tanárnő sürgölődésével kerítve. Kezdésre nagyjából húsz ember gyűlt össze a workshopra, majdnem kizárólag a japán klubból, amit onnan lehetett tudni, hogy mind udvariasan meghajolt a vendég előtt, és mind nevetett a japán nyelvű vicceken.
Nagy szerencsémre maga a foglalkozás angolul zajlott. Legalábbis eleinte. Sowto-san az asztal tetején térdelt egy párnán, és arról magyarázott, hogy a rakugo több mint négyszáz éves műfaja nagyrészt a képzelet erején alapul. Hogy bizonyítsa állítását, különböző pantomim-jeleneteket mutatott be, amikről ki kellett találnunk, mire utalnak. A rakugo mesélőknek két eszköze van: egy legyező és egy zsebkendő. A legyező gyors egymásutánban változott át két tucat különböző dologgá, gyertyától ollón keresztül kardig, és mind felismerhető volt. A kendő hasonlóan sokféleképpen lehetett társka, könyv (angol vagy japán), vagy esernyő is. Ezzel jól eljátszogattunk egy darabig, majd Showto-san áttért a mesélésre. Egy rövid és csattanós történetet adott elő beszélő virágokról. A rakugo tulajdonképpen humoros műfaj, ennek megfelelően szakadtunk is a röhögéstől, és ez még csak a móka kezdete volt: a sztori végeztével Showto-san megkérdezte, ki beszél idegen nyelveket. Néhányan feltettük a kezünket. Az elkövetkező egy órában mindannyiunknak ki kellett ülni a párnára, és mozdulatról mozdulatra elismételni az egész sztorit, más és más nyelven. A magyar azért betett a közönségnek; Showto-san többször megakadt az előmesélésben röhögési szünetet tartani, amikor a 'virágárus' kifejezés előfordult. Többször megállt azért is, hogy egy-egy gesztusunkat kijavítsa, vagy hogy emlékeztessen rá, melyik képzelt szereplőre a szoba melyik sarkába kell néznünk. Egy óra visítva fetrengés végeztével mindenki nagyon büszke volt komédiási képességeire, és nagy egyetértésben termeltük be az ingyen pizzát.
Az esti előadás jóval nagyob közönség előtt zajlott, a diákközpontban. Itt látszott meg igazán, mennyi profizmus van a rakugo mögött (is, mint minden más mesemondó műfaj mögött) - Showto-san szóról szóra lenyomta a "kötetlen és rögtönzött" bemutatkozást másodszorra is, és ismét kötetlennek és rögtönzöttnek tűnt... A mese viszont új volt, és nem kevésbé humoros, mint az előző. A sztori végeztével ismét választott valakit a közönségből, akinek vele együtt elő kellett adnia a színpadon, és ez így ment tovább - egy mese, egy ismétlés, és néha nehéz volt eldönteni, a kettő közül melyik volt viccesebb. Az utolsó sztorinál tíz embert tanított be egyszerre. Ezen a ponton már folytak a könnyeink, mág azoknak is, akiket az előadás kezdete előtt hallottam a hátsó sorból: "Most akkor ez vicces lesz, vagy mi?..."