Jessica Jones minden nő szuperhőse

A Marvel Studios és a Netflix házassága szerencsés csillagzat alatt született. A csillogó, robbanásokkal teli szuperhős-világnak nem csak a sorozat-formátum tett nagyon jót, hanem a magasabb korhatár is (17 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott - értsd: lehet benne szex, vér, drogok, és káromkodás). Ehhez járul még a Netflix sorozatok következetesen magas szívonalú írói és képi minősége - az eredmény pedig magáért beszél.

Az első Marvel/Netflix sorozat, a Daredevil idén tavasszal jelent meg (a Netflix jó szokása szerint mind a 13 epizód egyszerre került fel a honlapra), és azonnal látni lehetett, hogy a Marvel univerzum ezen oldala jóval sötétebb, véresebb, és emberközelibb lesz, mint Amerika Kapitány és társai. Az első sorozatot a múlt héten egy második követte, Jessica Jones címmel és egy női főhőssel. Bár Darevedil is a szívembe lopta magát, és végtelenül menő verekedős koreográfiákat produkált, Jessica Jones toronymagasan megugrotta a mércét - és nem véletlenül.

Jessica Jones nem csak azért fontos, mert női főszereplője van (ami még mindig ritka a szuperhős-műfajban, és az újak közül eddig egyetlen film sem vállalta be), hanem azért is, mert a sorozat megalkotója (Melissa Rosenberg) is nő - és pontosan tudja, mit csinál, miért, és kinek. Az írók és a rendezők között is magas a nők aránya (ami Hollywoodban még mindig ritka jelenség), és ez meg is látszik a végeredményen.

(Előre bocsátom, hogy képregényes olvasmányaim alapján Jessica Jones-t mint karaktert eddig csak úgy ismertem, mint "Luke Cage feleségét." A továbbiakban tehát nem elsősorban képregény-rajongói szempontból fogok írni a sorozatról, hanem női nézőként és mesemondóként.)

Íme, 10 ok amiért érdemes megnézni a sorozatot:

1. Jessica Jones trauma-túlélő. Az egész történet nagyrészt akörül forog, hogy visszatér valaki a hősnő múltjából, aki annak idején a képességei segítségével manipulálta, mindenféle szörnyű tettekre kényszerítette, és fizikálisan-mentálisan bántalmazta. Jessicának fel kell dolgoznia a saját félelmeit, gátlásait és poszt-traumatikus stresszét (annak minden tünetével), hogy legyőzhesse ezt az ellenfelet. Krysten Ritter pedig elég jó színésznő ahhoz, hogy hozza is az ehhez szükséges rezdüléseket.

2. David Tennant (akit leginkább a 10. Doktorként ismert és szeretett meg mindenki) hátborzongatóan zseniálisan adja a szociopata főgonoszt. Mindenféle morális gátlás nélkül használja a képességeit, és a sorozat író nem riadnak vissza a legsötétebb ötletektől sem - amitől a karakter egyszerre brilliáns és gyomorforgató.

3. Jessica Jones mellett áll legjobb barátnője, Trish Walker - ám a karakter korántsem esik bele a "vicces legjobb barátnő" sztereotipikus szerepébe. Trishnek megvan a saját háttérsztorija, a saját élete, a saját véleménye és személyisége, és a sorozat folyamán is önállóan mozog a történetben. Egyenrangú félként áll Jessica mellett - bár szuperképességei nincsenek, érzelmi szinten méltó ellenpontja a hősnő durcás és magányos figurájának. A két barátnő remekül kiegészíti egymást, vigyáz egymásra, és tökéletes képet fest róla, milyen egy igazi, jól működő barátság.

4. A főszereplőket körülvevő szereplőgárda hasonló módon remekül van megalkotva. Nem csak látványosan sokfélék - nemre, korra, szexualitásra, társadalmi háttérre, bőszínre, stb. való tekintettel - de ráadásul mindannyian érdekes, árnyalt személyiségek, akiknek megvan a saját története. Külön említést érdemel Carrie-Anne Moss (a Mátrix Trinity-je), aki egy feleségétől válófélben lévő, könyörtelen ügyvédnőt alakít tökéletes magabiztossággal. Bónusz pont jár reprezentációért az alkotóknak, mert a tény, hogy az ügyvédnő leszbikus, semmilyen formában nem játszik szerepet a sztoriban.

5. A sorozat tökéletesen és fokféle formában leírja, milyen nőnek lenni egy veszélyes világban (a mai Amerikában, meg úgy általában). Egyrészt Jessicát mindenki alábecsüli, mert nő (és mert nagyjából húsz kiló vaságyastul). Másrészt pedig rengeteg érdekes, apró pillanat van a sorozat folyamán, ami sok nőnek nagyon ismerős lehet - onnan kezdve, hogy vadidegen férfiak mondják neked, hogy "mosolyogj, úgy szebb vagy," egészen odáig, hogy mindenki azt mondogatja Jessicának, hogy nem kell félni a gonosz telepatától, "biztosan csak túlreagálod a dolgot." Sok férfi szereplő megpróbálja helyette megoldani a problémáit (bár akad olyan is, mint Luke Cage, aki szerethető ellenpontként totálisan megbízik benne). Mások a saját problémáikat hasonlítgatják Jessicáéhoz - a legjobb példa a fickó, aki szerint az, hogy a főgonosz ellopta a zakóját, ugyanolyan trauma, mint a két nőé, akiket megerőszakoltak.
Külön erőssége a sorozatnak, hogy mindezekkel a részletekkel együtt sohasem didaktikus vagy szájbarágós; nem dörgöli az ember orra alá, mit csinál, csupán bemutat olyan apró élményeket, amelyek sokak (főleg nők) számára ismerősen csengenek.

6. A sorozat egymás mellé állítja a főgonosz telepatikus manipuláló képességeit mindennapi emberek egyszerű, mezei mentális játszmáival. Kilgrave-nél csak egy lépéssel kevésbé szörnyű Trish anyja, például, aki a klasszikus "te már nem is szeretsz engem" előadással manipulálja a saját lányát kényére-kedvére; hasonló módon az ügyvédnő is mindenkit úgy mozgat maga körül, ahogyan nem szégyell (és nem különösebben szégyenlős). A sorozat egyik alapvető gondolata az, hogy egy erőszakos, manipulatív személynek nincs szüksége szuperképességekre ahhoz, hogy pokollá tegye a körülötte lévők életét.

7. Jessica és Trish mindketten önálló, erős női karakterek - ám ami még ennél is fontosabb, okosak. Rengeteg olyan pillanat van a sorozatban, amikor zseniálisan jó ötletekkel kerülnek ki fáradt kliséket. Nem csak azért szurkolunk nekik, mert ők állnak a "jó" oldalon - hanem azért is, mert epizódról epizódra vannak olyan pillanatok, amikor az ember felvisít, hogy "óóóóó, ez milyen okos húzás volt!" Persze egyik karakter sem tévedhetetlen, de legalább messze nem bénáznak annyit, mint sok más sorozathős. (Vagy mondjuk Katniss a legutóbbi Éhezők Viadalában...)

8. A sorozat egyik epizódja tartalmazza az eddigi legjobb Szépség és a Szörnyeteg feldolgozást, amit életemben láttam (nem a Disney verzióra gondolok, hanem a népmesetípusra). Sohasem voltam nagy rajongója a sztorinak, és JJ pontosan eltalálta, mi nem tetszett benne. Nem spoilerezek, de hangosan visítottam rajta. What Would Jessica Do?

9. Mivel a főgonosz képes mások agyát manipulálni - és főleg női áldozatokat választ - a sorozat üzenetének jelentős része az erőszak, beleegyezés (consent), és kényszer témája körül forog. Kilgrave megpróbálja elhitetni az áldozataival, hogy maguk is akarták azokat a dolgokat, amikre kényszerítette őket - a média és az ügyvédek pedig beállnak a sorba. Mivel a nemi erőszak továbbra is sokat vitatott és végtelenül fontos téma az amerikai médiában, jó volt látni, hogy Jessica Jones hangosan, konkrétan, és szépen artikulálva küldte el a főgonoszt a kurva anyjába, és magyarázta el, hogy néz ki az "önkéntes beleegyezés."

10. A sorozat remekül ötvözi a detektív-sztori műfaját a pszichológiai thrillerrel és a szuperhősökkel. Bár szuperképességek sokféle formában felbukkannak a történet folyamán, elsősorban nem róluk szól a sorozat. Míg valahol a felhők felett Vasember és társai gyepálják egymást, Jessica Jones-nak és csapatának olyan banális, mindennapi dolgokkal kell megküzdeniük, mint a villanyszámla, családi drámák, és a Bosszúállók után maradt rombolás az utcákon. Jessica szupererős, de nem sérthetetlen - ha falhoz vágják, akkor bizony foglalkoznia kell a törött bordáival. Egészében véve, ha lehet ilyet mondani egy Marvel termékről, a sorozat nagyon sok szepontból "realisztikus." Érzelmi szinten legalább is mindenképpen.

Összefoglalásként azt kell mondanom, hogy női nézőként nem csak élveztem a sorozatot, hanem éreztem is, hogy nekem szól. Nem attól volt "női szuperhős" valaki, hogy feszes latexben pucsított, vagy verekdés közben dobálta a haját - hanem arról, hogy nőként látta a világot, nőként mozgott benne, és más női karakterekkel összefogva próbálta meg a helyzetet kicsit jobbá, elviselhetőbbé tenni. Jessica Jones nem sztereotipikus Mary Sue, vagy feminista idol - egyszerűen egy árnyalt, érdekes, szerethető karakter, aki éppenséggel nőből van. Szükség volt végre egy ilyenre is.

Feminista Magyar Népmesék 3. - A hétlábú paripa

Íme, a Feminista Magyar Népmesék harmadik felvonása! Akit érdekel a sorozat háttere, célja vagy alapötlete, az itt találja a bemutatkozó bejegyzést! Az eddigi meséket egy címke alatt ide kattintva éritek el.

A hétlábú paripa

Források:

"Mesélte Albert András, 1943, Csíkszentdomokos, gyűjötte Belatini Braun Olga."

Ortutay Gy. - Kovács Á. - Dégh L.: Magyar népmesék (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960), I. kötet, 381.

T. Aszódi Éva (szerk.): Világszép népmesék (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1962).

A mese teljes szövegét itt olvashatjátok online.

A történet:
Történetünk főhőse, az aranyhajú Ilona, édesanyjával él kettesben, míg az anya meg nem hal, csupán egy aranygyűrűt hagyva a lányára. Ilona elszegődik Tündérország özvegy királynéjához szolgálatba; Tündérország sötétben él, amióta egy sárkány elrabolta a napot, holdat és csillagokat az égről. A tündérkirálynő fia beleszeret a lányba, de nem tetszik neki, hogy ügyetlen, és ezért nem hajlandó feleségül venni, amíg a lány nem bizonyítja a rátermettségét az égitestek kiszabadításával.
Ilona elszegődik egy barlangban élő öregasszonyhoz kilenc évre (három nap egy esztendő), és az öregasszony tanáccsal látja el az útra. Ilona egy háromlábú paripán jut el a sárkányok országába, ahol egy kisegér segítségével megszerzi az égitesteket rejtő három tojást; ám hazafelé menet a sárkány utoléri, és visszaveszi őket. Másodjára egy ötlábú paripán próbálkozik, de ismért kudarcot vall; harmadjára az öregasszony egy hétlábú táltost ad neki. Ismét megszerzi a tojásokat, és menekülés közben fésűt, kefét dob hátra, amikből annak rendje s módja szerint erdő és tűz lesz, és Ilona gond nélkül visszaér Tündérországba, ahol megesküszik a királyfival, és szabadon engedi az égitesteket.

Mitől feminista?

Ismét adott egy bátor, önálló női főhős, és számos nőnemű mellékszereplő. Érdekes szerepcserét látunk a mesében: Ezúttal a lány teljesít egy feladatot, hogy elnyerhesse a királyfi kezét. Külön figyelemre méltó, hogy az aranyhajú Ilona a mitikus égitestszabadító szerepében jelenik meg, pedig ezek a hősök a mesék többségében férfiak (királyfiak). A segítők szintúgy nők (az egér kivételével). Nekem egyébként az is tetszett, hogy Ilona ügyetlen ("mindent fonákul csinált") - szeretem, ha egy mesehős nem teljesen tökéletes.

Amit érdemes átgondolni

Előfordulhat, hogy valakinek nem tetszik az "ügyetlen vagy, nem kellesz feleségül" elem a mesében - ez viszont aránylag kevés szöszmötöléssel orvosolható.

Megjegyzés
Utólag vettem észre, hogy ennek a történetnek ugyanaz a mesemondója, mint a Táltos kancának. És ráadásul férfi. Szeretnék még olvasni a gyűjtéséből :)
(A hétlábú paripáról pedig Sleipnir jutott az eszembe)

Otthontalan Mesék: Népmesegyűjtés szír menekültektől

Két héttel ezelőtt landolt a postaládámban egy Svédországból érkező csomag. Peter Hagberg, a svéd Fabula Storytelling egyik mesemondója küldte, ingyen és bérmentve, és egy újkönyv-illatú, csinos kötetet tartalmazott: A Hakawati névre hallgató svéd-jordániai-libanoni-szír mesemondó project eredményét.

A könyv a Timeless Tales (Időtlen Mesék) névre hallgat, és 21 olyan népmesét tartalmaz, melyeket szíriai és libanoni menekülttáborokban gyűjtöttek fel 2014 folyamán. A teljes gyűjtés több, mint 250 történetet eredményezett - ezek közül válogattak a projektben részt vevő mesemondók, külön tekintettel arra, hogy a kötet Szíria kultúrájának, hagyományainak népszerűsítésére és terjesztésére hivatott. A projektet a svéd Kulturális Örökség Határok Nélkül és a nemzetközi, arab nyelvű Hakaya mesemondó hálózat támogatták. A könyv kétnyelvű: Balról jobbra angolul, hátulról előre pedig arabul lehet olvasni. Nem csak azzal a céllal íródott, hogy angol nyelvű közönségek elé tárja a szír meséket; a projekt mesemondói arab nyelvű közösségekhez is eljuttatják, hogy az otthonuktól távol nevelkedő ifjabb generációk ne veszítsék el kulturális gyökereiket. Mindenképpen fontos kezdeményezésről van tehát szó.

UPDATE: A könyv PDF formátumban, angolul ingyen letölthető erről a honlapról.

A könyv nagy érdeme, hogy amilyen fontos, olyan elegáns. Igényes kiadás, szépen rajzolt illusztrációkkal, áttekinthető fejezetekkel. Külön örömömet leltem benne, hogy bőségesen akadnak benne jegyzetek: Minden mesénél feltüntették az eredeti mesemondó nevét, életkorát, származási helyét, és a tábort, amelyben a felvételkor tartózkodott. A nevek és idegen kifejezések jelentését/jelentőségét lábjegyzetekben magyarázták meg, és gondosan megjelölték még azt is, hol változtattak a történeteken a fordító és szerkesztő mesemondók (egyébként nem sok helyen). Profi munka.

A mesék maguk nagyon szórakoztatók; remekül válogatták őket. Akadnak közöttük tricksterek, tragikus sorsú szerelmesek, arany tojást tojó tevék, bölcs bírók és királyok, furfangos asszonyok, emberevő gúlok, és minden egyéb, ami szem-fülnek ingere. Külön élveztem, hogy sok volt közöttük, ami magyar hallgatóknak is érdekes lehet: van "forró vizet a kopaszra!" oroszlánokkal, "egyszer volt Budán kutyavásár" (avagy citromvásár), Tücsök suszter, "úgy szeretlek, mint a sót," sőt, Három kismalac is (malacok nélkül). És annak ellenére, hogy a motívumok sokszor ismerősek, maguk a mesék nagyon színesek, eredetiek, és jellemzőek a helyre és kultúrára, ahonnan mesélőik származnak. Szintén nagyon élveztem, hogy a szerkesztők értő kézzel válogattak nőkkel, asszonyokkal kapcsolatos meséket - akad olyan, amelyben egy feleség a férje bántalmazása elől menekül meg, furfanggal és szerencsével; olyan, ahol egy anya három lányát menti meg egy gúl karmai közül, sőt, olyan is, ahol egy házsártos férj megtanulja, hogy a feleségei hűtlen viselkedését a saját bizalmatlansága okozta. Persze nem az összes mese szól hősies nőkről, de ez nem is követelmény; mindenki mazsolázhat közülük kedve szerint. Elég színes a paletta.

Végezetül idézném a Bevezető záró sorait:

"Mind mesékből vagyunk; ha elveszítjük a meséinket, fennáll a veszélye, hogy elveszítjük a kapcsolatot az emberségünkkel és az identitásunkkal. Hiszünk benne, hogy az ezeréves hagyomány terjesztésével a Hakawati projekt képes lesz új hidakat építeni etnikai, politikai, és vallási különbségek felett, és remélhetőleg hozzásegíti az embereket egymás jobb megértéséhez."

Reméljük!

MEGJEGYZÉS:
Hasonló gyűjtésre itthon is van precedens: 1995-ban például Magyarországra menekült bosnyák családoktól gyűjtöttek fel egy csokor történetet, és publikálták őket Menekülő mesék címmel egy magyar-angol-bosnyák nyelvű kötetben. Érdemes elolvasni.

Feminista Magyar Népmesék 2. - A szépen zengő pelikánmadár

Íme, a Feminista Magyar Népmesék sorozat második felvonása! Aki kíváncsi a sorozat alapötletére, hátterére, vagy céljaira, az itt találja őket, a bemutatkozó bejegyzésben. Most pedig következzen az egyik kedvenc magyar népmesém:

A szépen zengő pelikánmadár

Források:
Mesemondó: Erős (Kovács) Júlia, Hertelendyfalva (Vajdaság). Gyűjtötte Matijevics Lajos, közzétette Penavin Olga.

Jékely Z. (szerk.).: Szélördög (Móra, 1971) - Jékely átdolgozásai az eredeti gyűjtés szövegeire
Jung K. (szerk.).: A szépen zengő pelikánmadár - jugoszláviai magyar népmesék (Forum, 1986)

Az eredeti (nyelvjárásban írt) szöveget itt olvashatjátok online (PDF).
A Jékely-féle átdolgozás teljes szövegét (bevezető elemzéssel) itt olvashatjátok online.

A mese az ATU 955-ös (Rablóvőlegény) típusba sorolható, magyar nyelvterületről több más változata is ismert.

A történet:
Egy gazdag és népszerű királykisasszonynak három különös kérője akad: Három királyfi (akik közül a legkisebb rögtön meg is tetszik neki), akik nyakra-főre állítják, hogy varázslatos kastélyuk van, tele kinccsel, de csak neki akarják megmutatni, senki másnak. A király nem engedi el a lányát kíséret nélkül, és végül megkérik a királyfiakat, jöjjenek vissza másnap. Aznap éjjel a királylány koldusgúnyában kiszökik a palotából, és elmegy megnézni magának a varázslatos kastélyt.
A kastély valóban szépséges, és tele van kinccsel; a királylány ellenben egy lélekkel sem találkozik, amikor benyit. Az egyetlen hang, ami megtöri a csendet, a szépen zengő pelikánmadár hangja, aki óva inti a királykisasszonyt, hogy fusson, ha kedves az élete. Ennek ellenére győz a kíváncsiság, és a királykisasszony 99 szobát csodál meg, míg a századikat üresen találja, csak egy ágy, néhány szék, és a négy fehér fal van benne. Már fordulna is ki belőle, amikor véletlenül megnyom egy gombot, és a lábai előtt megnyílik egy kaszakút. Ugyanebben a pillanatban a három királyfi - akik valójában rablók - hazatér egy másik királykisasszonyt vonszolva, akit megfosztanak az ékszereitől, és belöknek a kútba (miközben hősnőnk az ágy alatt kuporog). Az egyik gyűrű az ágy alá gurul. Amikor a királyfiak távoznak, a királykisasszony ész nélkül rohan haza, azonnal dupla őrséget rendel a falakra, és az apja megdöbbenésére úgy osztja a parancsokat, mintha hirtelen hadvezér vált volna belőle. Amikor megérkezik a három királyfi, a királykisasszony szembesíti őket a tetteikkel; bilincsbe verik őket, és a lány vezetésével mindannyian elmennek a kastélyba, ahol a három királyfit a kaszakútba lökik, majd a kutat befalazzák. A királylány megkapja a kastélyt pelikánmadarastul. Idővel találkozik egy szegény vándorlegénnyel, akivel egymásba szeretnek, és boldogan élnek.

Mitől feminista?
Néhány változatában ez a mese "a bátor leány és a betyárok" címmel ismert, ami önmagáért beszél. Hősnőnk önálló egyéniség, aki nem fél éjszaka, álruhában kimerészkedni az erdőbe, és a saját szemeivel meggyőződni valamiről, ami gyanúsan túl jól hangzott. Annak ellenére, hogy beleszeret a legkisebb királyfiba, nem bízik meg vakon a fivérek szavában. Királylány létére vakmerő, kíváncsi, és bár ezek a tulajdonságai rövid távon kis híján az életébe kerülnek, a gyanakvása végül megmenti attól, hogy a korábbi áldozatok sorsára jusson.

Különösen szeretem azt a pillanatot, amikor a királylány felfedi az apja és az udvar népe előtt, mit látott a kastélyban. Bár semmi döntő bizonyítéka nincs az átélt szörnyűségekre - a gyűrűn kívül, amit csak később vesz elő -, mindenki kérdés nélkül hisz neki, és az őrség engedelmeskedik a parancsainak. A király, bár döbbenten figyeli a lánya újdonsült határozottságát, nem mond ellent neki. Ez többek között azért fontos mozzanat, mert sajnos nagyon sok esetben a bántalmazás női áldozatait gyanakvás és felelősségrevonás veszi körül első reakcióként, ahelyett, hogy hinnének nekik. Ezt még Mad Max is tudja.

Ebben a mesében a szerelem nem győz le mindent. A királykisasszony, miután látta, milyen is valójában a számára vonzó királyfi, nem próbálja mentegetni, vagy a másik két testvérre hárítani a felelősséget.

A királylány elnyeri a kincseket, és saját, önálló uradalomra tesz szert, pozitív hellyé változtatva a fivérek véres áron szerzett kastélyát. Kifejezetten szeretem, hogy a mese végén a pelikánmadár megváltoztatja az énekét; a "Fordulj vissza, mert megbánod" helyett azt mondja, "Csak előre, szép királykisasszony! Fel a fejjel, lesz még boldogságod!"

Amit érdemes átgondolni
A királykisasszony mindkét meseszövegben névtelen. Mesemondók ízlés szerint hagyhatják így, vagy adhatnak neki nevet (nem csak az identitás végett, hanem azért is, mert két névtelen királylány egy jelenetben könnyen összezavarja a közönséget).
Nem mindenkinek fűlik a foga a mese sötétebb elemeihez. A kettes számú királylány elrablása meglehetősen grafikus - kitépik a fülbevalóit, rugdossák, hajánál fogva rángatják, stb. - ezt a leírást mindenki ízlés és közönség szerint színezi ki. Tinédzsereknek nyilván máshogyan meséli az ember, mint óvodásoknak.
A saját verziómban nem szerepel a házasság a mese végén (nem mintha nem tetszett volna, egyszerűen elfelejtettem) - a közönségeknek tetszeni szokott, hogy a királykisasszony esküvő nélkül is boldogan él a kastélyában. Általában annyit szoktam mondani, hogy "nem tudni, későb megházasodott-e vagy sem, de mindenesetre boldogan élt" stb. Persze a házasságos verziónak is megvan az az előnye, hogy megbizonyosodunk róla, akadt tisztességes férjnekvaló is a környéken. #NotAllMen, satöbbi.

Megjegyzés
Egyike azon magyar népmeséknek, amiket Halloween környékén nagy sikerrel szoktam mesélni. Különösen lány közönségek nagyon szeretik.

Eposzok és a bőség zavara

Visszatérve az alábbi kis kiruccanásból a kulturális tanulmányok világába, íme egy update a Nemzetközi Eposznapról.

Említettem a korábbi bejegyzésben, hogy az Eposznap hagyományai szerint az őszi mesemondás végén szavazunk a következő évi eposzról. Annak érdekében, hogy a választást megkönnyítsük a hagyományos történetek terén kevésbé jártas mesemondók számára, közösen kifosztottuk Cathryn házi könyvtárát, és felhalmoztunk az asztalon néhány lehetséges opciót.
Íme:

Bal oldalon az európai eposzok láthatók - csupán ízelítőként, mivel minden második évben választunk csak európai eposzt, és idén az írek voltak terítéken (mielőtt valaki szólna, igen, én is látom hogy a Biblia valahogy átkúszott a bal oldalra). Jobb oldalon sorakoznak az Európán kívüli opciók, Ázsiától Afrikáig. A nap folyamán, a kávészünetek alatt mindenki elzarándokolt az asztalhoz, és belelapozott a számára ismeretlen kötetekbe.

A nap végére elég sok vélemény és preferencia zsibongott már a közönségben. Egyrészt sokan szerették volna az Eszeveszett Orlandót mesélni (ami nekem is szívem csücske, de sajnos olasz), másrészt pedig a Táin vérengzése után a legtöbben azt javasolták, válasszunk valami rövidebbet, könnyedebbet, és epizodikusat. A záró beszélgetés folyamán négy lehetséges eposz merült fel:

Szungyata, az Oroszlán Fia (a Mali királyság alapításáról - egyébként állítólag ezen alapul az Oroszlánkirály is)

Mahábhárata (bár a Rámájánát mesélték már pár éve, a híresebb eposzok mindig népszerűek, még akkor is, ha ez történetesen egyrészt elég véres, másrészt pedig irgalmatlanul hosszú és bonyolult, szóval kettőből nullában felel meg a fenti kritériumoknak)

Hamzanama (perzsa mesegyűjtemény, melyben a Próféta nagybátyjának kalandos életét követhetjük végig rövidebb történetek füzérén keresztül, sárkányokkal, tigrisekkel, óriásokkal, miegymással)

Az Arany Hulla Meséi (a Hulladémon Huszonöt Meséjének tibeti változata - csak állítólag jobbak benne a történetek, mint a szanszkrit szövegben. Ez is rövid mesék füzére egy keretsztoriban)

A négy opciót feltettük egy Google szavazásra, és most a Frissítés gombot nyomkodva várom, hogy az eposzmesélő kör mind a harminc tagja megtegye tétjeit. Húsz embernél járunk, és egyelőre magasan az Arany Hulla vezet, Szungyátával a második helyen. Cathrynnek kifejezetten ez utóbbi a kedvence, én meg mindkettőre szavaztam, úgyhogy nagyon kíváncsi leszek, mi lesz a végeredmény. Az Arany Hullát holnap hozza meg a könyvtárközi kölcsönzés. Addig elolvasom.

Ti melyikre szavaznátok?

Polkorrektség, biztonságos helyek, trigger warning - lelkizés az amerikai iskolákban

Má' megint bele kell szólnom valamibe.

Ma láttam a 444.hu (egyébként nagyon korrekt) cikkét, melynek címe "Az amerikai egyetemistákra ráomlik a politikailag korrekt álomvilág." Mivel a "polkorrektség" amúgy is csak szitokszóként hangzik el idehaza, úgy gondoltam, ideje hozzáfűznöm, hogy néz ez ki a gyakorlatban, amikor valaki (jelen esetben én) amerikai egyetemen oktat.
Előzetesen: Alsósoknak (18-22 éveseknek) tartok Kulturális Tanulmányok kurzusokat, melyek keretein belül kultúráról, hagyományról, társadalmi nemekről, mindenféle kulturális fogalmakról, és a hozzájuk kapcsolódó szeterotípiákról és előítéletekről (rasszizmus, szexizmus, homofóbia, stb.) beszélünk. Elsősorban amerikai vonatkozásban, de sok példát említünk a világ más részeiről is.

Trigger warning
A cikk szerint: "Figyelmeztetés, hogy egy szöveg olyan részleteket tartalmaz, melyek érzelmileg megviselhetik az olvasót."

Valójában ennél komolyabb a helyzet. Sajnos az amerikai médiában is nagyon sokan úgy állítják be a 'trigger warning'-ot, mintha egyetmisták nyafognának, hogy nem akarnak semmi érzelmileg megterhelőt, szomorút vagy kényelmetlent olvasni. Ez elő is fordul; nekem is volt (fehér srác) diákom, aki a félév végén panaszkodott, hogy "mindig csak a negatívumokról beszéltünk." Ennek ellenére a 'trigger warning' eredetileg nem arra lett kitalálva, hogy a diákokat pátyolgassuk vele.
Minden félévben előforul, hogy van egy-két diák az osztályban, akik a nehezebb témákkal kapcsolatos valós és nemrég történt traumát éltek át. Egy egész előadás foglalkozik például a nemi erőszak és a szexizmus kapcsolatával - attól függően, az adott személy mennyire dolgozta fel a saját élményét, az óra folyamán különböző mértékben kiborulhat, esetleg pánikrohamot kaphat.
Sok egyetemen a diákok elkezdték követelni, hogy a tanár minden egyes, potenciálisan "triggering" (súlyos érzelmi reakciót kiváltó) téma előtt tegyen közzé figyelmeztetést. Ez egyértelműen túlzás. Ha tartanám magam ehhez a szabályhoz, az én szakterületemen nagyjából minden második mondat előtt kéne meglengetnem a piros zászlócskát. Így nyilván nem lehet oktatni. Vannak ellenben működő, köztes megoldások.
Az én esetemben úgy működik a dolog, hogy félév elején megmondom az osztálynak: Nem lesznek 'trigger warningok.' DE, ha valaki tudja magáról, hogy valamilyen konkrét témára ilyen reakciója lehet, az szóljon nekem ELŐRE és PRIVÁTBAN, és segítek neki más módon behozni a kihagyott előadást (beadandó dolgozattal, a témába vágó alternatív olvasmánnyal, stb.). Általában osztályonként egy, maximum kettő ilyen diák szokott jelentkezni, és maximum egy előadást hagynak ki. Elenyészőnek tűnik, de én jobban érzem magam tőle, mintha az előadás közepén omlana össze valaki, akit nemrég erőszakoltak meg.

Safe space
Ez megint csak olyasmi, aminek gyakorlati célja és értelme van, csak éppen vagy nem tudnak róla, vagy rosszul használják. Eredeti értelmében a 'safe space' egy olyan zóna (iroda, épület, stb.), ahol mindenki biztonságban érezheti magát, és a benne lévők (tanárok, irodai dolgozók, stb.) tudatos ígéretet tesznek, hogy nem bántalmazzák az oda érkezőket, sőt, közbelépnek, ha valaki más ilyesmit tenne. Ehhez tréning és felkészítés is jár, ami a legtöbb egyetemi campuson elérhető. A 'safe space' helyeket kis matricákkal jelöljük.
A gyakorlati megfontolás: Amerikában sok helyen jelenleg is nagyon komoly következményei vannak a mindenféle vallási és ideológiai előítéleteknek, rasszizmusnak, homofóbiának. Még egyetemi környezetben is gyakran előfordul, hogy a meleg/kisebbségi/muszlim/stb. diákokat szóban és/vagy tettlegesen bántalmazzák csak azért, akik. Ráadásul csak az idei év folyamán fekete lakosságú környékek templomainak tucatjait gyújtották fel, transznemű lányok tucatjait verték agyon vagy gyilkolták meg, és rengeteg egyéb atrocitás ért mindenféle egyéb társadalmi csoportokat, egyénileg és közösségileg egyránt. Az ilyen háttérből érkező diákok esetében különösen fontos, hogy tudják, vannak olyan helyek, ahol szívesen és előítélet nélkül látják őket, és nem fog felpattanni a titkárnő a láttukra, és vallási tirádába kezdeni, hogy megmentse a lelküket a bűn fertőjétől (igen, előfordul).
Természetesen nem arról van szó, hogy az egész egyetemi campus 'safe space' legyen (bár mondjuk én díjaznám, ha a matricátlan helyeken se vernének diákot), csupán az, hogy segítsenek az egyes diákoknak kicsivel nagyobb biztonságban érezni magukat, vagy tudtukra adni, hová fordulhatnak segítségért.

"Nem akarok vitatkozni. Csak beszélni a fájdalmamról."
Ez megint sokkoló hatású idézet, főleg így kontextus nélkül, mert sokan azt értik alatta, hogy az egyetemeken megszűnik az egészséges vitakultúra. Ez megint csak túlzás, és - bár nyilván vannak diákok, akik ezt pozitív eredményként könyvelnék el - megint csak nem ez az alapgondolat.
Vannak olyan társadalmi helyzetben élő emberek (csoportok), akiknek mindennapi élménye, hogy az "egészséges vita" égisze alatt boldog-boldogtalan megkérdőjelezi az identitásukat. Ez terjedhet a szexuális zaklatását panaszoló nőnek mondott "biztos vagy benne, hogy nem reagálod túl?"-tól a "tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy a homoszexualitás mégiscsak választás kérdése" fickón át egészen a diákomig, aki lehordta a muszlim barátnőmet, hogy miért hagyja elnyomni magát a kendőviselés által.
Az, hogy valaki másnak a mindennapi élete és küzdelme számodra "érdekes vitatéma" - az bizony kiváltság. Előrángatod, amikor egy kis mentális akrobatikára vágysz, majd visszateszed a dobozba, és megteheted, hogy megfeledkezel róla. Azoknak, akik benne élnek, nem adatik meg ez a luxus - nekik bizony fűvel-fával le kell állniuk újra és újra megvédeni az igazukat, és elmagyarázni, miért bántják őket egyes viselkedési formák vagy odavetett megjegyzések. Minden egyes alkalommal fel kell állni a tornaszőnyegre, és végigcsinálni a te kellemes mentális tornagyakorlatodat. Minden. Egyes. Alkalommal.
Ez pedig, higgyétek el, kurva fárasztó.
Erre van a 'safe space' és egyéb hasonló körök. Akik ott vannak, azok meghallgatják a panaszod, frusztrációd, és személyes élményeid, és elhiszik. Lehet, hogy nem értenek egyet veled; lehet, hogy ők is imádnak mentáltornázni vagy mentáljógázni, és egy kávé felett szívesen lemeccselnék azt, zaklatás-e, ha a főnököd szerint jó a segged. De ott és akkor nem teszik. Mert tudják, hogy nem azért jöttél be az ajtón, hogy még egyszer előadd a disszertációdat a munkahelyi szexizmus puszta létének bizonyításáról.

Mikroagresszió
Különösen nekünk kelet-európai népeknek furcsán és visszásan hangzik, hogy bárki kiakadjon egy indiánjelmez miatt. Én ugyan már nem Winnetou-n nőttem fel, de tisztában vagyok az előképekkel. Cserébe viszont érdemes magunkat egy indián diák helyébe képzelni, aki az év másik, Halloween-en kívüli 364 napjában is folyamatosan csak karikatúraként, sztereotípiaként, vagy szexi alsóneműként találkozik ősei ábrázolásaival (olyan esetekről nem is beszélve, amikor az "indián vagyok" kijelentésre rendszeresen az a válasz, hogy mindenki röhögve kezdi a száját csapdosni a tenyerével). A "ha nem tetszik a jelmez, ne nézz oda" működhet azon az egy bulizós éjszakán - de az emberiség nagy része az összes szterotípiát az orrod alá fogja dörgölni nap mint nap (nem is beszélve arról, hogy a "szexi indián menyecske" jelmezekkel egy időben az indián nők esetében majdnem négyszer  magasabb a nemi erőszak aránya, mint a többi etnikumnál).
A mikroagresszió olyasmi, ami felhalmozódik, és (a fentiekben már leírt módon) idővel nyűggé válik, és szorongást, depressziót, kisebbrendűségi komplexust, stb. okoz. Elkerülése igen egyszerű, és mégis ez váltja ki a legtöbb zsörtölődést:

FIGYELJ ARRA, MIT MONDASZ.

Bár nem kerül különösebben nagy erőfeszítésbe, egy kis odafigyelés is sokat segíthet - és egy kis odafigyelés is kiboríthatja a bilit olyan személyeknél, akik inkább panaszkodnak túlérzékeny nőkre/kisebbségekre/diákokra, minthogy a helyükbe képzelnék magukat, és gondolkodjanak, mielőtt olyasmik szökkennének ki fogaik kerítésén, hogy "Indián vagy? Azok nem haltak ki?!"

Összegzés
Nyilván minden helyzetben vannak túlkapások, és a média értelemszerűen ezekre koncentrál. Ennek ellenére - az egészséges vita érdekében - szerettem volna leírni az úton-útfélen használt újszerű kifejezések értelmét és gyakorlati hasznát. Talán így kevesebbn fognak rögtön a "hülye amcsik, amcsi hülyék" skandálásába kezdeni.

Feminista Magyar Népmesék 1 - A táltos kanca és a libapásztorlány

Ahogyan azt a múlt héten megígértem: Íme, a Feminista Magyar Népmesék első felvonása!

A táltos kanca és a libapásztorlány

Források:
"Mesélte Albert András, 1943, Csíkszentdomokos, gyűjötte Belatini Braun Olga."

Ortutay Gy. - Kovács Á. - Dégh L.: Magyar népmesék (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960), II. kötet, 370.
Voight V.: A táltos kanca és a libapásztorlány (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1989)
A mese szövegét itt online is elolvashatjátok.

A történet:
Adott egy darab, szűz anyától született leánygyermek, akit Tündér Erzsébet keresztel meg (lévén, hogy ő küldte a meleg szellőt, amelytől az anya teherbe esett), adván a csecsemőnek hétféle szépséget és hétféle varázserőt, majd felpakolja az anyát a hintójába, és ott hagyja a hirtelen hétévesre növekedett Tündér Juliskát az út szélén. A cserbenhagyásos keresztelő ellenére Juliska vidáman éli világát mint libapásztorlány, gúnárból lett hétlábú táltos kancája társaságában, és időnként kisebb kiruccanásokat tesz a Hajnalcsillagra, ahol ezüst örvényben fürdik (lovastul), hogy még szebb legyen. Anyagi helyzetén sokat segít, hogy tündér keresztanyja egy "rézkígyó vesszőt" hagyott rá, ami varázspálcaként funkcionál, és ételt-italt teremt.
Juliskának természetesen sok kérője akad, de sajnos a tündöklő szépségű lány láttán mindannyian azonnal megvakulnak. Végül felbukkan egy királyfi, a táltos kancával egyenszabású hétlábú, hétszínű lovon, és a szeme világát sem veszti el. Juliska és a királyfi boldogan egymásra találnak, ám a királyfi gonosz dajkája a saját csúf, gonosz lányát szánta feleségül a trónörökösnek, és mindent megtesz, hogy Juliskát elveszejtse. Juliska és a dajka kozmikus ütközetet vívnak oroszlánok, darazsak, földrengés és villámlás közepette, melyből Juliska kerül ki győztesen, és hazatér a királyfival a palotába, ahol megesküsznek. A gonosz boszorkány csellel elveszi Juliska varázsvesszejét és lefejezteti a lovát (ami valójában a királyfi lova, mert cseréltek), és visszatoloncolja Juliskát a libák közé. Szerencsére a táltos kanca mindent helyre tesz; nem csak a királyfit juttatja ki a palotából, de feléleszti a másik lovat is, visszahozza a varázsvesszőt, és menet közben agyontapossa a boszorkányt és a leányát. A királyi pár boldogságban él, és Juliska megszüli a napot, a holdat, a hajnalcsillagot, a vacsoracsillagot, a tündércsillagot, a szivárványcsillagot, és a vezércsillagot, akiket szintén Tündér Erzsébet keresztel meg. Ennek végeztével mindenki hintóra ül, és elrepül Tündérországba, ahol Tündér Erzsébet libasarkon forgó várat ajándékoz az egész családnak.

Az egész történet nagyon mitikus, nagyon szimbolikus (és enyhén pszichedelikus). Ortutay megjegyzi a könyv jegyzetei között, hogy a mitológiai utalások önmagukban is tanulmányt érdemelnének. Mindenképpen érdemes elolvasni teljes (jelentős) hosszában, mert tele van szépséges képzetekkel és ízes fordulatokkal.

Mitől feminista?
Először is, nem csak a főhősünk lány, de az egész mese tele van női karakterekkel, akik változatosak, érdekesek, és a történések fő mozgatórugói. Érdemes kiemelni, mi az a hét "szépség," amivel Tündér Erzsébet megáldja keresztlányát:

"Az első szépséged legyen a leánygyermeki bájosságod, a második szépséged a szemed ragyogása, a harmadik szépséged az arcod tündöklése, a negyedik szépséged a beszéded hatalma, az ötödik szépséged a termeted sudársága, a hatodik a szerelem szépsége, a hetedik a boldogságod szépsége." 

Látványosan nem csak külső jegyekről van szó; a "beszéded hatalma" például különösen tetszik nekem, hangot ad a lánynak, nem csak kinézetet. 
Hasonlóan ütős a hét varázserő is: 

"Legyen hét tudományod: első legyen a varázslás. Úgy önmagadat, mint az állatokat tudjad elvarázsolni; második legyen a táltos fogalom; harmadik legyen a szíved érzete; hogy érezzél meg mindent; negyedik legyen, hogy tudjál parancsolni embernek és állatnak; ötödik legyen, hogy tudjál uralkodni minden boszorkány hatalmán; hatodik legyen, hogy a legnagyobb gúnár libád legyen a te táltos paripád; a hetedik tudományod legyen, hogy minden hajnalban a hajnalcsillag tavában, ami a hét szépség vize, fürödhessél."

Juliska tehét nem csak szépséget és empátiát, de erőt és hatalmat is kap (tulajdonképpen sámán) - cserében viszont Tündér Erzsébet nem helyezi rögtön trónra, vagy oldja meg az egész életét. Juliska tizenegy éven át gondoskodik magáról. A párját is maga választja, és olyan férfira esik a választása, aki vele egyenrangú - nem több, és nem kevesebb, nem fél ránézni a lányra, aki a napnál ragyogóbb (és nem vakul meg tőle). Miután találkoznak, Juliska megküzd a gonosz boszorkánnyal a szerelméért egy nagyon látványos, kozmikus csatában (amit a királyfi az oldalvonalról néz végig), és győz. Juliska elnyeri méltó helyét és méltó jutalmát a csillagok között, és mindenféle fontos égitestek kozmikus anyjává válik.

A mese nem különösebben görcsös a nemi szerepekkel kapcsolatban. Gúnárból lesz táltos kanca, tündérkirálynő ejt teherbe halandó asszonyt, leány küzd meg királyfiért (és szökteti meg), és az ifjú király a feleségével együtt szagolgatja a kertben a virágokat. Bár az egész történet határozottan a nőkről szól, nincs nyoma benne férfigyűlöletnek vagy megvetésnek a királyfi iránt.

Amit érdemes átgondolni
Mesemondóként nem vagyok őrülten nagy rajongója a "csúnya és gonosz" kifejezés állandósításának (bár tisztában vagyok vele, hogy hagyományos történetekben a külső kinézet a belső szépséget tükrözi). Mivel a boszorkány lánya igazából nem játszik szerepet a mesében semmilyen formában, szerintem akár ki is hagyható a szidalmazásból is, meg a végső büntetésből is. Van rá példa más magyar (női) mesemondótól, hogy az anya ármánykodása nem vetít rossz fényt a királyfira tukmált "csúnya" lányra.

Megjegyzés
Ez a mese átmegy a Bechdel-teszten :)

Jövő héten ugyanitt!

Eposzrajongók Éjszakája - Belső-ázsiai mesemondó koncert

Ha már egyszer elrepültem a nyugati partig, mesemondó mentorom, Cathryn Fairlee úgy döntött, kihasználjuk az alkalmat egy közös mesélésre. Mivel ő amúgy is rendszeresen tart az otthonában koncerteket az Eposznapon kívül is, a környéken már nagyon sokan tudnak róla, hogy érdemes figyelni a leveleit - ki is küldött vagy négyszáz meghívót egy egész estés, dupla eposzmesélő előadásra. Magyarul leginkább Eposzrajongók Éjszakája címmel illetném a végeredményt, és Cathrynnek köszönhetően telt ház volt.
Az előadás egyik hivatalos célja az volt, hogy közönség előtt is prezentálhassam a műsort, amin Cathryn felügyelete alatt február óta dolgoztam. Bár részleteiben már meséltem a történetet korábban is, nem adódott alkalmam rá, hogy teljes hosszában, kényelmesen és vágatlanul előadjam az egészet. Mostanáig.

Cathryn házi koncertjei méltán legendásak. Mindenki jó kedvvel és mesékre készenn érkezik; ráadásul mindenki hozott ennivalót is, amikkel megterítettünk egy teljes ebédlőasztalt. Végül harminc vendégünk volt, és annak ellenére, hogy a rendezvény teljesen hivatalos keretek között zajlott (tizennégy dollár belépővel), nagyon családias volt a hangulat.

Én meséltem először; Zál és Rúdábé történetét adtam elő, Zál születésétől Rosztam születéséig, körülbelül negyven perc alatt (és beleékeltem régi barátunk, Zahhak legendáját is, lévén hogy Rudábé a kígyófejes uralkodó egyenes ági leszármazottja). Nagy élmény volt. A közönség végtelenül barátságosan és lelkesen velem maradt egész idő alatt; nevettek, sóhajtottak, elborzadtak, ahogyan a történet kívánta. Többségük most hallotta életében először, és csodálatos volt látni, ahogyan minden mozzanat az első élmény elemi erejével hatott. Két embert meg is ríkattam. Hah!
Az előadás nagyon jól sikerült; jól éreztem magam a bőrömben, gördült a történet, a helyén volt minden csattanó, és egyszer sem hibáztam bele a hatfős diplomáciai cselszövésbe menet közben. Rögtön utána szünetet tartottunk; a hallgatóság kérdezhetett, és még jó tizenöt percet beszélgettünk közösen a Sáhnáméról, eposzokról általában, Zálról és a fehér hajáról, Raponckáról, és a Szenmurg madárról. Ezt különösen élveztem; fél év munka alatt rengeteg olyasmit tanultam a történet hátteréről, ami végül nem került bele a műsorba, de a beszélgetés során rákérdeztek, és örültem, hogy mindre tudtam válaszolni. Még az is felmerült, hogy tényleg létezik-e a Damavand hegy, amire büszkén mondhattam, hogy igen, és nem csak létezik, de ráadásul tudok is róla egy csomó mindent, hála fél tucat hegymászó szorgos blogolásának.
(Minden mesemondó csinálja meg a házi feladatát. Megéri.)
A kérdések után rövid büfészünetet tartottunk; a rágcsák felett többen gratuláltak nekem. A két legnagyobb bókot két hölgytől kaptam; egyikük azt mondta, hogy sohasem érdekelték az eposzok, de ha mindet én mesélném, akkor végighallgatná; másikuk pedig megörvendeztetett a kedvenc (és legőszintébb) mesemondó érdemrendemmel, amikor megkérdezte, hol tudná elolvasni az eredeti történetet. Győzelem.

A szünet után Cathryn előadása következett. Ő a Dede Korkut oguz eposzból mesélt egy szintén negyven perces részletet. Végtelenül humoros volt, és egyben lenyűgöző; az énekes részeket tényleg énekelte, és rendszeresen kérdezz-feleleket játszott a közönséggel - minden első kérdésére azt kellett felelnünk, hogy "Hát persze!" és minden másodikra azt, hogy "Hát persze hogy nem!" Jókat kacarásztam rajta; izgalmas és egyben bájos szerelmi történet volt. Dede Korkut eddig nem akadt az utamba, de ez után biztos, hogy el fogom olvasni az egészet. Kíváncsivá tett!
(Ráadásul az egész eposz a mesemondóról van elnevezve)

Az egész rendezvény remekül sikerült; végtelenül boldog vagyok, hogy megoszthattam az egyik örök kedvenc történetemet másokkal is, és végtelenül megtisztelő, hogy Cathryn mentoráltja lehetek. Már alig várom, mit sütünk ki februárra...

Epic Day 2 - Ismét Nemzetközi Eposznap

Annyira élveztem az Eposznapot februárban, hogy muszáj volt becsatlakozonom az ismétlésbe is - nem utolsó sorban azért, mert így találkozhattam ismét élőben Cathrynnel, aki egész évben szorgosan mentorál engem az eposzmesélés terén.
Péntek este landoltam San Franciscoban, és Cathryn fuvarozott ki (Margarettel, a másik távolsági mesélőnkkel együtt) Cotatiba az otthonába, ami egyben a mesemondás helyszíne is. A három óra időeltolódás azonnal ki is ütött (vár kilenckor érkeztünk, nekem már fejben éjfél volt), és másnap reggel almás rétesre és teára ébredtem.
Az eposzmesélés délelőtt 11-kor kezdődött; addigra mindeni össze is gyűlt, és roskadásig megterítettünk a büféasztalt hozott finomságokkal. 22 mesélőnk volt összesen, plusz néhány lelkes hallgató; nagyjából harmincan lehettünk, közte egy darab nyolc év körüli kisfiú, aki hősiesen és lelkesen végigülte az egész véres, belezős, tragikus történetet. A Táint ezúttal nagyjából hat és fél óra alatt mondtuk végig, és a történetnek összesen 2390 férfi és 3 női áldozata volt (plusz két bika, két ló, egy kutya amit véletlenül kétszer öltünk meg, és két párna ami felrobbant a dühtől fortyogó ír hősök feneke alatt).

Érdekes volt még egyszer végigülni ugyanazt az eposzt - és nem véletlenül tettük. Az Eposznap mögött álló elmélet az, hogy a februári fellépés kísérlet, vagy inkább főpróba, ahol először halljuk egészében a történetet, és minden a helyére kerül. Az őszi ismétlés a valódi fellépés, ami sokkal gördülékenyebb, színesebb és élvezetesebb.
Ez a gyakorlatban is igaznak bizonyult.
A résztvevők listáján akadt némi változás; egy-két részt mások vettek át, vagy az utolsó pillanatban betegség miatt kiesők helyett önkénteseknek fel kellett vállani egy-egy extra jelenetet is. Azok, akik újonnan vették át a feladataikat, sokszor máshogy álltak hozzá az adott szeletkéhez, mint a februári mesélők - az eredmény pedig az lett, hogy az eposz másodszorra ismerős volt, de messze nem ugyanolyan. Ezúttal például belevettük Deirdre történetét is (ami a Táin előzménye), valamint a bikák születését, és a történet arról, hogyan kapta Cú Chulainn a nevét, véletlenül kétszer hangzott el (de nem bántuk, mert a két előadás nagyon különböző volt).
Teljes egészében a történet másodjára is lenyűgözött. A mesélés tényleg gördülékenyebb volt, és mindenki egy kicsit máshogyan mondta, a saját stílusában, mennydörögve, költőien, viccesen vagy egyszerűen, így sohasem vált unalmassá. Jókat kacagtunk a mókás, eltúlzott részeken, vissza-visszautaltunk egymás fejezeteire, Cú Chulainn harci őrülete és az ulsteri férfiak szülési fájdalmai megint folyamatos humorforrássá váltak. Ismét elcsodálkoztam rajta, mennyire élvezetes és izgalmas szóban elmondva a történet, ami írásban leginkább csak groteszknek és bonyolultnak hat.
Megint a kezdő fejezet, Macha átka volt az enyém; kicsit kiszíneztem február óta, és nagyon élveztem a mesélését. Úgy tűnt, mindenki más is.

A nap végén, a Táin végeztével arra is sor került, hogy új eposzt válasszunk a jövő évre. Négy lehetséges opciót sikerült kimazsoláznunk az asztalon feltornyozott két tucat könyvből (Cathryn eposzkönyvtárának elenyésző töredéke). A következő lépés az, hogy online megszavazzuk, ki melyiket mesélné a legszívesebben. Mindegyikük Európán kívüli eposz; úgy tűnik, 2016-ban messzebbre kalandozunk majd.

Feminista Magyar Népmesék (új blogsorozat!)

Úgy döntöttem, új sorozatot indítok a magyar blogomon is; az angol blogon mindkettő elég jó móka, itt meg egy ideje meglehetősen kevesen írtam. 
*dobpergés, zászlófelvonás*

FEMINISTA MAGYAR NÉPMESÉK

Miért?
Mert az EMMI kihirdette a magyar népmesekincs terjesztéséről szóló programját (Minden este népmese), ami papíron remek ötlet, és reméljük, sok jó dolog kisül majd belőle. Mivel a program része a annak felismerése, hogy "a mesék döntő szerepet játszanak az egyéni identitás megteremtésében és formálásában, helyreállításában," nagyon fontos, hogy vessünk rá egy pillantást, milyen értékeket közvetítenek a leggyakrabban mesélt történetek.
Szeretnék a sorozatba kevésbé ismert, a "Magyar Népmesék" kánonból kieső történeteket felkutatni, amik feminista értékeket, minden nem számára egyaránt fontos és előre mutató üzeneteket tartalmaznak.

Mikor?
Jövő héttől kezdődően minden szerdán.

Milyen formában?
Minden meséhez megadom majd a vonatkozó forrást vagy forrásokat; teljes szöveget nem fogok közölni, mert legtöbbjük túl hosszú lenne, de a bejegyzés tartalmaz majd egy rövid összefoglalót. A forrásokon és a történeten kívül írok egy rövid értekezést arról is, mitől "feminista" a mese, és mely részletei lehetnek különösen érdekesek szülők és mesemondók számára.
(A meséket nem fogom átírni, hogy "feministábbak" legyenek. Ezt már minden mesemondó saját ízlésére bízom.)

Mi az, hogy "feminista népmese"?
A "feminista" jelző alatt értek minden olyan történetet, ami a nemi egyenjogúságot, a nők iránti tiszteletet, szex-pozitív hozzáállást és árnyaltabb nemi szerepek elfogadását szorgalmazza (direkt vagy szimbolikus formában). Külön figyelmet fordítok majd az önálló, érdekes, magabiztos női karakterekre a mesékben, valamint az anya- és feleségszerepen kívül eső, független életúttal rendelkező lányokra is.
Nem feltétel, hogy a fent említett értékek a történet fő vonalát alkossák; szeretnék kiemelni néhány olyan mesét is, melynek mellékszereplőit, apróbb részleteit érdemes alaposabban szemügyre venni.

(Zárójelben a későn érkezők kedvéért: Amit NEM értek "feminista" mese alatt, az az, hogy ezek a történetek csak lányoknak, nőknek, vagy lányos szülőknek szólnának. Sőt. Szerintem már gyermekkorban is nagyon fontos, hogy nemre való tekintet nélkül mindenki találkozzon a nőiesség formáinak és a nemi szerepeknek lehető legszélesebb skálájával)

Muszáj egyes meséket így megkülönböztetni?
Nem, nem muszáj. Csak épp kedvem támadt.

Minden érdeklődőt szeretettel várok a blogon november 11-én!

Halloween a rekettyésben

Alig két héttel ezelőtt kerestek meg, hogy lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági mesemondó rendezvényen Halloween éjszaka. Mivel a gyűjtés a szíriai menekültek javára történt, és még amúgy sem volt programom aznap estére (azon kívül, hogy az ablakból nézzem a hátsó kertben füvező Mikulást és Szexi Sütőtököket), örömmel elvállaltam a felkérést.

A helyszínt egy helyi (értsd: alig egy óra kocsiút) természetvédelmi központ szolgáltatta. Az épület előadótermében gyülekeztünk mindenféle madárfészkek, hódrágott fatörzsek és mohás dobozok társaságában. Nagyjából tíz önkéntesünk volt a rendezvény lebonyolítására, plusz öt mesemondó, köztük jómagam. A bátrabbak jelmezt is viseltek; részemről a Jack Frost pulóverig terjedt a kreativitás, mert egyedül az ment fel az öt réteg ruhára, amit a hidegre való tekintettel magamra vettem.
A mesélés ugyanis kinn zajlott, az erdőben.

Mivel a központ eleve kinn van a nagy büdös kukoricás közepén, közel-távol nem volt közvilágítás; biztosan jó sok csillagot láttunk volna, ha nem felhős az ég. Az "erdő" a központ tájvédelmi parkját jelentette, ami a vaksötétben sokkal nagyobbnak és vadregényesebbnek tűnt, mint nappal lett volna. Az ösvény sok helyen elágazott, és néhol éppen csak kivehető volt a bokrok között - ezért voltak ott az egyetem önkéntesei, hogy vezessék az érkező csoportokat, és vigyázzanak a mesemondókra az egyes állomásokon. Három állomást embermagasságú fáklyák jelöltek, egyet pedig egy szép nagy tábortűz - ide telepedtem le én, két srác társaságában, remélve, hogy a tűz mellett nem fogok halálra fagyni (egyébként nem is volt hideg, csak én vagyok hüllő). A két srác nem volt túl beszédes; bámultuk a pattogó tüzet, hallgattuk az éjszakai erdő zajait és a fura, cuppogó hangokat, amiket a szomszédos tavacska adott ki magából. A többiek hangjai ide-oda verődtek a távolban a fák között, megfelelően kísérteties hátteret alkotva a Halloween éjszakához.
A központból tizenöt percenként indult el egy-egy tíz fős csoport, hogy végiglátogassa a négy állomást, és meghallgasson négy történetet. Miven a csapatból én voltam az egyetlen hivatásos mesemondó, a többiek is nagyrészt az én repertoáromból kölcsönöztek. Az első megállón egy helyi professzornő mesélt a helyi temetőről; őt később felváltotta egy tanársegéd Hoichi, a Fületlen legendájával. Én a második állomás voltam, és hogy ne unjam magam (meg untassam a többieket, akik a tűzhöz jártak melegedni), több történetet váltogattam a csoportok között. Összesen öt csapatunk volt az éjszaka folyamán. Elsőként elmeséltem Tara Égését (mégiscsak meg kell adni a Samhain módját), majd a Halott királykisasszonyt, majd Marie Jolie-t (a Kékszakáll cajun verziója), majd ez utóbbi kettőt még egyszer. Jó volt a tábortűz mellett mesélni az éjszakai erdő közepén; határozottan megvolt a kellő hangulat, még az után is, hogy eleredt az eső.
Az utolsó csapatot végigkísértem a maradék két állomáson. A harmadik fáklyánál egy diáklány Teig O'Kane és a Hulla történetét mesélte, az utolsónál pedig Mary osztálytársnőm Bloody Mary legendáját. Ekkor már erősen zuhogott, de a lelkesedést ez sem törte le; a srácok közül néhányan elbújtak a bokrok közé meg a nádasba, és harsány üvöltéssel ugráltak elő, hogy a frászt hozzák a közönségre. Mondjuk engem sokkal jobban megijesztett az a kutya, akit a gazdája hozott el a túrára, és izgalmában harsány zihálással tört elő az aljnövényzetből.
A központba visszatérve minden csapat szavazhatott, melyik mese tetszett nekik a legjobban. Összeszámolásnál kiderült, hogy az én tálkámba került a legtöbb pénz (nem mintha számított volna, mert mind egy helyre megy). Mivel erősen esett, elmaradt a pillecukor-sütés a tábortűz körül; a csokoládét és a kekszet azért megettük nyersen is.

Nagyjából ötven ember, öt mese, csokoládé, tábortűz, és két óra az éjjeli erdőben. Meg vagyok elégedve az idei Halloweennel.

Filmkritika: A Pentameron film, amit nem játszanak itthon (pedig kéne)

Tavasszal volt a premierje egy olasz-francia-brit filmnek, ami az év egyik nemzetközi szenzációja lett, és mégsem játszották a magyar mozikban (mondjuk Amerikában is csak elvétve). Mivel ma Halloween van ideát, és az angol blogomon megemlékezem róla, gondoltam, írok magyar kritikát is. Főleg, mert az Index külön cikkben hivatkozott rá, mennyire érdemes megnézni a Tale of Tales (Mesék Meséje) című alkotást.

A film hivatalos műfajára nézve fantasy-horror, ami nem is meglepő, lévén, hogy tündérmese-adaptációról van szó - eredeti formájában a legtöbb tündérmese beleillik ebbe a kategóriába. Egy 17. századi olasz gyűjtemény, a Pentameron néhány történetét dolgozza fel. A Pentameron régóta kedvencem; kezdő mesemondó koromban a reneszánsz repertoárom nagy része belőle került ki. Magyar fordítása hosszas hiány után tavaly jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában.

A film három mesét emel ki a gyűjteményből:
A bolha (magasan az egyik kedvencem, több okból is)
Az elvarázsolt szarvas (az aranyhajú ikrek mesetípus egy változata)
Az öregasszony (aminek az eredeti címe sajnálatos módon lelövi a csattanót, úgyhogy inkább ennyiben hagyom)

Mindet ismertem már korábban; a film varázsa abban rejlett, hogy a körmeimet lerágva vártam, végigviszik-e mindhárom történetet úgy, ahogyan a nagy könyvben meg vannak írva. És mivel az alkotás nem Hollywood csillivilli, családbarát meseműhelyéből* került ki, nem kellett csalódnom: A film maximálisan megütötte a "fantasy-horror" színvonalát.
És a tündérmesékét is.

Röviden és tömören: A Tale of Tales lenyűgöző, torokszorító, káprázatos film, ami pontosan tudja, milyen anyagból dolgozik, és mit szeretne elérni vele.

Hosszabban:
A film képi világa tökéletesen tükrözi a Pentamerone meséinek cizellált, olykor szürreális nyelvezetét. Minden kép, minden jelenet gyönyörű, de sohasem szirupos vagy "bájos" - a történetek hideg eleganciája süt belőle, egy olyan mesevilág, amiben minden szépséges, de ugyanakkor véresen komoly is. Ehhez adódik hozzá az alkotók művészi szabadsága, mely érzelmekkel tölti meg a népmesei karaktereket - felteszik maguknak a kérdést, mit érez vajon a gyermektelen királyné, vagy az akarata ellenére kiházasított királykisasszony, vagy a hirtelen megfiatalodott öregasszony. A film meredek érzelmi hullámvasúton viszi végig a nézőt; magam is meglepődtem rajta, milyen mélyről jövő reakciókat váltott ki belőlem egy-egy jelenet. A hatást csak fokozza, hogy zseniális színészi gárda vonul fel a képernyőn, Salma Hayek megszállott, szívmarcangoló királynőjétől Toby Jones kissé őrült királyán keresztül egészen Shirley Henderson (felismerhetetlen) vénlányáig. Külön említést érdemel Bebe Cave, a Bolha királykisasszonya, akinek a jeleneteit többször vissza is pörgettem.

Külön értékeltem, hogy az alkotók értő kézzel, óvatosan nyúltak a mesékhez. Ahelyett, hogy a történeten változtattak volna, hogy modern nézők számára "befogadhatóbb" legyen, inkább az események hátterében húzódó érzelmekkel játszadoztak, és találtak bennük magyarázatot a szereplők különös, sokszor megrázó tetteire. Nem kendőztek el vagy magyaráztak félre semmit; a nézők elé tárták a tündérmeséket teljes brutális valójukban, és egyben bemutatták, hogy sárkányokkal, óriásokkal és boszorkányokkal együtt is lehet egy-egy történet végtelenül emberi.

Minden mesemondónak és mesekedvelőnek erősen ajánlom. Nem egy könnyed délutáni program, de utána még nagyon sokáig eltöpreng rajta az ember. Többszörnézős.

Gyengébb idegzetűek előbb olvassák el a meséket.
Erősebb idegzetűek utóbb olvassák el a meséket.
...
Mindenki olvassa el a meséket.

*Egyébként szeretem a hollywoodi filmeket, de meseadaptációk terén az utóbbi időben elég szégyenletes volt a felhozatal.

Fehérlófia Westeroson

Egy Trónok Harca témájú könyvtári rendezvényre mentem, az SCA képiseletében, mesét mondani. Azt hiszem, ez ki is maxolta a nerd kártyámat a hétre.

Azért hívtak meg minket (csapatostul) hogy keltsünk egy kis középkori hangulatot, vegyünk fel pár csini ruhát, és növeljük a résztvevők látszámát (ami végül nagyjából tizenöt főre rúgott, hatunkat és a könyvtárosokat nem számolva). A szervezők alaposan kitettek magukért. A könyvtár alagsori termébe belépve két asztal fogadott minket: Az egyiken kölcsönözhető könyvek voltak mindenféle középkori témában (plusz egy sárkánytojás és egy csontváz); a másikon pedig mindenféle, a Trónok Harcához kapcsolódó ételek és italok. Ez utóbbin végtelenül jót szórakoztam: Volt piros kocsonyából formázott lószív, házi kenyér és só, citromos sütemény, jégkék puncs, és a kevencem, Westeros különböző háziat reprezentáló rágcsák - közöttük a Martell tányérka, telis-tele gumicukor szemgolyókkal. Majdnem kiköptem a puncsot.

A kajákon és könyveken kívül egyéb részletekre is gondosan ügyeltek a szervezők: Mindenkin Trónok Harca témájú pólók voltak, a főkönyvtároson pedig teljes Night's Watch egyenruha, köpenyestül. A terem végében lévő táblán lehetett címereket és mottókat párosítgatni, valamint copfot tűzni Khal Drogo-ra, bekötött szemmel. Ugyanebben a teremben állítottuk fel mi is az asztalunkat, ahol mindenféle kézművességeket, csillogó holmikat, fegyvereket és páncélokat mutattunk be az érdeklődőknek.

Bónusz pontokat érdemel a könyvtárosok humora: Amikor elérkezett a kezdés ideje, és mindenki helyet foglalt, leoltották a villanyt, becsukták az összes ajtót, és a hangszórókból felhangzott a Rains of Castamere zenéje. 

Nagy sebességgel mindannyian belőttük a legközelebbi menekülési útvonalat.

Az első előadó egy politológia professzor volt a helyi egyetemről, aki nemzetközi diplomáciai elméleteken keresztül próbálta meg megsaccolni, mi lesz a következő könyv/évad története. Érdekes és szórakoztató előadás volt, de egy szavát sem hittem el - kizárólag a politikáról értekezett, de a karakterek személyes tényezőit figyelmen kívül hagyta. Kisujjról pedig tökéletesen megfeledkezett.

Az előadás után egy helyi fodrászat hölgyei tartottak hajfonás-bemutatót; különböző szépséges copfokat kreáltak a modelleknek néhány röpke perc alatt.

Utánuk pedig következtem én.

Egész nap azon töprengtem, mit meséljek, ami kapcsolódik is a Trónok Harcához, meg érdekes is, meg nem is kell nulláról megtanulnom (még nem egészen hevertem ki a vizsgákat). Két történet volt versenyben, Bosi és Herraud sagája (a sárkányt felnevelő királylány miatt) és a Fehérlófia. Végül ez utóbbi mellett döntöttem, többek között azért is, mert a szarmata ruhám volt rajtam, így duplán is képviseltem a csapatban a keleti sztyeppék nomádjait - plusz feltételeztem, hogy a jelenlévők rólunk hallottak kevesebbet.

Jó választás volt.

Fehérlófiát azért szeretek amerikai közönségeknek mesélni, mert egyáltalán nincsenek felkészülve rá. Kezdve onnan, hogy egy fehér lónak embergyereke születik, aki aztán fákat csavar ki a földből, majd a ló fogja magát, és megdöglik... a kását az emberek hasáról evő Hétszünyű Kapanyányimonyókon keresztül... a kacsalábon forgó várakig és a sokfejű sárkányokig, gyakorlatilag minden megdöbbenti a hallgatókat, és csak kapkodják a fejüket az újabb fordulatokra. Mivel morbid módon szeretek "WTF" reakciókat kiváltani az amcsikból, rettenetesen élveztem a mesélést; jó ideje nem meséltem már ezt a történetet, ideje volt újra elővenni. Húsz perc alatt pörgettem le az egészet, és jót lubickoltam a közönség reakcióiban - a griffamdár saját hússal való etetése végképp betette nekik a kiskaput, többen a szívükhöz kaptak. 

A mesélés után egy kisebb csapat ott maradt, és lelkes kérdéseket tettek fel a mesékkel és a mesemondással kapcsolatban; többen a névjegykártyámat is elkérték. Az SCA asztalánál hasonlóan lelkes beszélgetés zajlott a középkorról, szövésről, fonásról és mindenféle kreatív foglalkozásokról. Jóval este kilenc után rugdosott ki minket a könyvtárból a Night's Watch kapitánya.

Örömmel jelentem, hogy mindenki túlélte a rendezvényt. Ezt neked, Martin bá.

Oda mentünk újságért, ahol már nincs szükség járdára

Mozgalmas napunk volt.

Október 21-e két szempontból is fontos dátum volt: Egyrészt, mert két hónap szörnyű huzavona után (melynek során a tanszék mindent elszúrt, amit szervezésileg el lehetett szúrni), végül sikeresen levizsgáztam; másrészt pedig, mert ez volt az a nap, melyre a Vissza a Jövőbe második részében előre ugranak.
Előbbi viszonylag zökkenőmentesen zajlott. Kedd délután (a megígért két héttel ellentétben csupán a vizsgát megelőző napon) megkaptam az írásbeli vizsgáim értékelését a névtelen olvasóktól, akik nem kímélték a kultúralméleti eszmefuttatásaimat. Egy kisebb pánikroham után az estét ellenérvek gyűjtögetésével töltöttem; a szóbeli ugyanis abból állt, hogy meg kellett védenem a dolgozataimat. A bizottságot a disszertációm témavezetői alkották, valamint egy, az egyetem által kijelölt kívülálló személy a zenei tanszékről, aki azért volt jelen, hogy szükség esetén képviselje az érdekeimet (Amerika...). A vizsga másfél órán keresztül zajlott; alaposan átrágtuk mindhárom dolgozatomat, és a bizottság keresztkérdéseket tett fel nem csak az általam hivatkozott elméletekről, hanem például arról is, hogyan értékelem a szakma jelenlegi helyzetét, és tisztában vagyok-e, milyen etikai felelősségekkel jár a kutatás. Mindenki nagyon kedves volt, de azért alaposan leizzadtam, mire a végére értünk. Átengedtek. Most már csak neki kéne állni a disszertációnak...

Ennél sokkal lényegesebb viszont, hogy a Vissza a Jövőbe évfordulóra való tekintettel az USA Today nevű napilap mai (csütörtöki) példánya a filmben is látott címlappal jelent meg. Mivel előre sejtettem, hogy rá fog csapni a város, mint gyöngytyúk a meleg takonyra (sok errefelé a popkultúra szakos egyén), korán reggel becaplattam a főutcára, és vettem két példányt - meg egy vödör kávét - a helyi könyvesboltban. Persze amint kitettem a fényképet a Fácséra, lett rögtön még egy rakat megrendelés, így délután egykor ismét nekivágtam a városnak, hogy további példányokat szerezzek be.
Természetesen már mindenhol elfogyott.
A nap végső egyenlege 7 kilométer gyaloglás, 3 benzinkút, 4 egyéb bolt, és egy élelmiszeráruház lett  - utóbbiban akadt még 2 kósza példány, amit két srác segített nekem előásni. Eddigre már nem csak erősen úgy éreztem magam, mint Picur a piros tojással, de ráadásul le is gyalogoltam a térképről: Olyan helyekre kajtattam el, ahová tisztes benszülött amcsi csak kocsin jár - ennek megfelelően meg is bámult mindenki, mint ritka látványosságot az út mentén. Bowling Green legalább lapos. Ellenben egyetlen repülő kocsit sem láttam.

Mindenkinek üdv a jövőben!

Újabb Halloween fellépés, melynek során nem ijesztjük halálra a pockokat

Önként jelentkeztem a múzeum szokásos őszi fesztiváljára, főleg, mert mesélési viszketegségem volt a nagy vizsgázás közepette. Kicsit tartottam tőle, miután letárgyaltuk a részleteket: Egyrészt, mert a fesztiválközönség mindig zűrös és zajos, másrészt, mert négy mesélést óhajtottak zsinórban. A végeredmény viszont döbbenetesen jól sikerült - főleg a szervezőknek köszönhetően.
A múzeum dolgozói maximálisan eleget tettek minden kívánságomnak; lezárták az átmenő forgalmat (a régi épület beüvegezett első teraszán meséltem, amin keresztül átlagos napokon ki-be járkálnak a látogatók), bekapcsolták a fűtést, kitettek két hatalmas "csendet kérünk, mesemondás zajlik" táblát, és állandó őrt állítottak az ajtó mellé, aki a mesélés ideje alatt minden érkezőt csendre intett. Ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér, de ráadásul mind a négy előadás minimális zsizsegéssel bonyolódott le.
Maga a fesztivál nagyon hangulatos rendezvény volt, a csípős hideg ellenére. Volt arcfestés, meg zene, meg pattogatott kukorica, meg szabadtéri játékok, meg almaprés, meg hot dog, meg marádijesztő-öltöztető-verseny - mindez a múzeum kertjében. Mindenki, aki melegedni óhajtott, bejött a mesélésre; ennek köszönhetően nem csak dugig volt a nézőtér (30-40 emberrel), de ráadásul elég sok volt a felnőtt is, akik legalább annyira jókat derültek a meséken, mint a gyerekek.
Négyszer fél órát meséltem, három-három történettel. Az első két körre, meglepő módon, egyetlen csecsemőt sem hoztak be, ellenben voltak tíz-tizenkét éves kölykök, mesehallgatásra felkészülve. Ráadásul, mivel október van, és Halloween közeleg, majdnem mindegyikük jelmezben volt. Az apró dinoszauruszoknak és miniatűr Amerika kapitányoknak is megvolt a maga cukiságfaktora, de a két győztes az én szememben a miniszoknyás-csokornyakkendős Doktor és a négyéves, szöszke (lány) Mr. Sinister voltak.
Az első két körben lement kétszer a szépen szóló pelikánmadár, ami nem csak a lányok osztatlan kedvence, de ráadásul pont annyira félelmetes, amennyire a gyerekek el tudják viselni, és a szülők sem kötnek bele. Az első csapatnak meséltem garabonciásokat is (miután kiderült, hogy nagy Harry Potter rajongók), és a herceget, aki félt az oroszlánoktól; a második a pelikán mellé megkapta a Sütőtök kisasszonyt (érdekes módon itt nem szólt akkorát, bár szerették), és a nyuszit a tatu hátán (aki viszont továbbra is sztár). Ezen a ponton már kezdett lemenni a nap. A mesélés közötti szüneteket sütőtökös süti majszolásával és beszélgetéssel töltöttem - kirendelt teremőröm a múzeumpedagógus tizennégy éves lánya volt, aki valamiféle űrlénnyel keresztezett Hermione Granger lehet, mert látványosan nem vett levegőt öt órán keresztül, ellenben végtelenül fontos mondanivalója akadt mindenről, az iskolai tananyagtól kezdve a kedvenc tévésorozatán keresztül a vérfarkasokig. Csípem a csajt. Külön kaland volt a fellépés mellett, hogy saját használatra kijelölt mosdóm az épület lezárt második emeletén volt, ahol rajtam kívül nem járt senki - szerencsére egyetlen kísértet sem jött elő, hogy pisilés közben halálra rémisszen.
Érdekes módon az esti programokra érkezett több apróság (gondolom addigra fáradtak ki). Ők is meglepően nyugis közönségnek bizonyultak, és nagyon cukin követtek minden fordulatot. Elmeséltem nekik, miért fehér a hó; lelkesen végigülték a kopasz királylány történetét. Az utolsó csoportnak meséltem a rémálmokat evő bakuról, az óriásról, aki összement, és a királykisasszony két sárkányáról (amit most már nem szoktam népmesének hívni, mert annyit alakult az eredetihez képest, hogy mire észbe kaptam, már a saját sztorim...). A teremőrök elmondása szerint rengeteg mosolyogva távozó hallgatót láttak kijönni a teremből, és hallották, hogy a gyerekek a meséket tárgyalják. Annál pedig nincs nagyobb dicséret. Ráadásul nagyon élveztem, hogy a hátsó sorokban tömörülő szülők legalább annyira jókat kuncorásztak a meséket, mint a gyerekek, és külön meg is köszönték őket.
Bónusz a történet végére, hogy a múzeum meglepetésszerűen ki is fizetett: Bár önkéntesként jöttem el, a végén átnyújtottak egy csekket egy tisztes összeggel, köszönetképpen a munkámért. Alaposan meglepődtem, és kicsit meg is hatódtam rajta. Meg is mondtam nekik, hogy a fesztiválos fellépések között kiemelkedően ez volt eddig az egyik legjobb élményem.
És a süti is finom volt.

Német-Amerikai Mesemondó Slam

Október 6-a, míg otthon az aradi vértanúk napja, Amerikában a német-amerikai kulturális örökség ünnepe (arra emlékezvén, hogy 1683-ban ezen a napon érkezett az első német telepescsoport az Újvilágba). Mindezt onnan tudtam meg, hogy a helyi múzeumban dolgozó ismerősiem hirtelen felindulásból meghívtak a szokásos évi Német-Amerikai Mesemondó Slam-re.

Nagyon szeretem a Wood County múzeumot; kicsi, ám annál hangulatosabb, lévén, hogy egy régi szegények háza / elmegyógyintézet épületében kapott helyet, és ennek megfelelően jó amerikai szokás szerint legalább fél tucat saját kísértettel rendelkezik. Ez különösen akkor mókás, amikor esti programokra érkezik az ember, és egyedül mászkál a sötét folyosókon.
Az előadóterem legalább szépen ki volt világítva. Nem voltunk sokan - bár 30-40 embert vártak a korábbi évek alapján, most csak 10-12 bukkant fel - de nagyon barátságos kis csoport gyűlt össze, főleg a BGSU német szakos diákjaiból és professzoraiból. A slam egyszerű szabályokon alapult: Mindenkinek öt perce volt elmondani egy személyes sztorit, ami valamilyen módon a német kultúrához, nyelvterülethez, vagy német-amerikai hagyományokhoz kapcsolódott. Nyolcan meséltünk összesen.
A sort én nyitottam meg (mert mindenki más szégyenlős volt) egy rövid családi anekdotával a családfám sváb oldaláról. Utánam egy idősebb hölgy következett, aki nem csak egy családi törénetet hozott magával, de egy csokor fényképet és egy rejtélyt is: A nagyapjának volt egy ikertestrvére, de a legötbb fényképen nem volt megjelölve, melyikük kicsoda. Az apuka felnőtt kori útlevélképeiről kellett megtippelnünk, melyikük ő a gyerekkori fotókon. Sokkal tovább tartott öt percnél, de mindenki remekül szórakozott vele. Harmadjára egy másik hölgy mesélt a dédszüleiről, akik az akkori Osztrák-Magyar Monarchiából költöztek át Amerikába, és arról, hogyan adták a 16 éves anyukáját feleségül egy vadidegenhez. Még egy-két népmesét is beleszőtt a történetbe, amiket az apjától hallott. A német szak egyik professzorasszonya arról mesélt, hogyan kutatta fel távoli rokonait Ausztriában; a diákok pedig egy-egy vidám sztorit adtak elő arról, milyen volt Németországban tanulni egy évig (és főleg arról, hogy 18 éves amerikai fejjel hogyan élték meg az Oktoberfestet). A mesélés után szavaztunk: Mindenki leírta a három kedvencét. Eredeti német süteményeket és rágcsákat lehetett nyerni. A harmadik helyezett a professzornő volt, a második a hölgy az ikrekkel... az első pedig én. Kaptam csokoládés kuglófot.

A német hagyományok jegyében a slam végeztével a Német Klub lakomája várt minket; volt puszedli, meg almás rétes, meg csokitorta, meg egyéb nyalánkságok. Még leglább egy órát beszélgettünk az asztalok körül német kultúrákról, történelemről, és természetesen népmesékről is. Este tíz körül mindenki remek hangulatban távozott.

Az elsüllyedt város legendája

Valamiért hirtelem kedvem lett kitenni ide ezt a mesét.

Volt egyszer egy legendásan gazdag kikötőváros Fríziában, az Északi-tenger partján: Stavoren. Házait magas töltések védték a tenger hullámaitól, kikötője pedig biztonságot és jó vásárt ígért minden messziről érkező hajónak. Stavoren kereskedőcsaládjai, hajótulajdonosai jómódúak voltak, elegánsak, választékosak, és gondtalanok.
De még Stavorenben sem volt mindenki gazdag. Akárcsak a világban mindenütt, itt is éltek szegények, elesettek, koldusok; nem kevésbé jó emberek, mint a kereskedők, csak éppen kevésbé szerencsések. A gazdag családok nem törődtek velük; amikor az utcán jártak, elfordították az arcukat, és kemény szívvel, együttérzés nélkül hagyták őket tengődni.
Élt Stavorenben egy asszony, akinek a nevére ma már nem emlékszik senki - a tetteire viszont annál is inkább. Ő volt a város leggazdagabb hajótulajdonosa. Flottája messzi földről hozott mindenféle ritkaságot, fűszert, selymet, ékszereket, amiket a hölgy szeretett mindenki irigységére közszemlére tenni. Ám eljött az idő, amikor már ez sem volt elég. Ekkor a hölgy hívatta legtapasztaltabb, leghűségesebb hajóskapitányát, átnyújtott neki egy kisebb vagyont, és így szólt:

- Menj, és vásárold meg nekem a legértékesebb dolgot a világon, akármi legyen is az. Egy év múlva itt várlak a kikötőben!

A hajóskapitány, bár maga sem tudta, mit keres, útnak indult. Bejárt sok kikötőt, beszélt sok bölcs, világot járt utazóval - és végül arra a következtetésre jutott, hogy a mindennapi, életadó kenyérnél nincs a világon értékesebb dolog. Megnyugodva a döntésében felvásárolt annyi jó minőségű búzát, amennyit csak elbírt a hajó, és hazaindult Stavorenbe.
Az egy év lejártával a hölgy izgatottan várta vissza a hajóját. A legszebb ruháját vette fel, és legcsillogóbb ékszereit; meghívta minden ismerősét és rokonát, hogy legyenek szemtanúi, amint a kapitány átnyújtja neki a világ legértékesebb kincsét. A hír futótűzént terjed; nem csak a kereskedők és nemesek, de a szegények is mind ott tolongtak a kikötőben, várva a csodára.
A hajó befutott; a kapitány kilépett a mólóra, meghajolt a hölgy előtt, és jelentette, mit hozott magával.

- Búzát?! - a hölgy elsápadt, majd elvörösödött dühében - A bolondját járatod velem?! Azt parancsoltam, kincset hozzál! Kincset! Nem közönséges búzát!

Hiába próbálta a kapitány elmagyarázni, miért döntött a búza mellett, a hölgy egy szavát sem akarta hallani. Tajtékzott, toporzékolt, kiabált; végül pedig megparancsolta, hogy az összes búzát azonnal vessék a tengerbe.
A kapitány könyörgőre fogta. Ha neki nincs szüksége rá, adja legalább a szegényeknek! A tömeg helyeslően mormolt, de a hölgy csak még jobban dühbe gurult.

- Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Nem fogok én senkinek ingyen búzát osztogatni! A hajó az enyém, a búza az enyém, és az enyém vagy te is! Azt parancsolom, vessétek mind a tengerbe!

Senki sem merte megszegni a parancsot. A város népe döbbenten figyelte, ahogyan a tengerészek a vízbe döntötték az értékes búzát, míg el nem tűnt az utolsó szem is a hullámok alatt.

- Megbánod még, hogy kőszívű voltál - monda a kapitány a hölgynek - Egyszer még lehetsz te magad is koldus!

A hölgy gúnyosan kacagott.

- Akkor leszek én koldus, amikor viszontlátom ezt a gyűrűt! - kiáltotta, lehúzva a smaragdköves gyűrűjét, és a csillogó ékszert vízbe hajította. A kapitány sarkon fordult, és kisétált a városból. Sohasem látták többé.

A hölgy aznap este, hogy elfeledtesse a szégyenét a többi előkelőséggel, lakomát rendezett. Folyt a bor és a perzsgő, mindenki evett, ivott és táncolt. A konyhában zajlott a munka, fogás fogás után készült... ahogyan a szakács felbontott egy frissen fogott halat, valami csillogó holmi perdült ki a hal gyomrából. A smaragdköves gyűrű. Futottak azonnal a hölgyhöz, aki elsápadt a gyűrű láttán, de nem szólt egy szót sem.
A kapitány jóslata egy éven belül beteljesült. A hölgy minden hajója zátonyra futott, vagy elsüllyedt egy viharban. Házai és raktárai sorra leégtek, a befektetései csődbe mentek; egy év leforgása alatt elveszítette mindenét, és az utcára került. A gazdag ismerősök úgy tettek, mintha meg sem ismernék; a szegények undorodva kitértek az útjából. Koldus lett belőle, és egyedül halt meg valami ismeretlen zugban.
A kikötő szájában, ahová a búzát öntötték, egy homokpad keletkezett. Hiába kotortatták a kikötőt, a homok egyre csak terjeszkedett, és elzárta a bejáratot. A víz fölé emelkedő részén zöld búza nőtt, magtalan, haszontalan - a Hölgy Búzájának mevezték az emberek. A homokpad miatt megszűnt a forgalom a kikötőben. Nem jártak többé hajók se ki, se be.
A gazdag kereskedőket még ez sem zavarta. Bezártak ajtót-ablakot, felhalmozták az élelmiszert, és gondtalanul mulattak tovább. "Van annyi pénzünk, hogy a világ végéig is kitart!" mondogatták. A szegények még szegényebbek lettek, már a napi munkára sem volt erejük. A várost senki sem vigyázta, tartotta karban. A töltések omladozni kedztek; a sós víz átszivárgott rajtuk, bele a város ivóvíz-tartályaiba.

- Iszunk majd bort és pezsgőt! - vontak vállat a gazdagok, míg a szegények odakinn egyre szomjasabbak lettek.

Egy éjszaka aztán, amikor a gazdagok részeg álmukat aludták egy mulatság után, elérkezett a város végzete. A gátak átszakadtak; Stavorent elöntötte a tenger. Reggelre egyetlen ház, egyetlen torony sem látszott már ki a víz alól.
Halászok mesélik néha, hogy ha tiszta időben kievez az ember a tengerre, ott, ahol hajdan Stavoren városa állt, a víz alatt még lehet látni a gazdag palotákat, kövezett utakat. Olykor, ha nagyon fülel az ember, még egy-egy harang kondulását is meg lehet hallani.

(Stavoren Fízia legrégebbi város jogú települése volt a 11. századtól. A 17. század folyamán öntötte el a tenger. A fenti legenda számos változatban ismert egész Hollandiában.)

Napraforgók, második kör

Ma csak két osztályom volt - a harmadikosok és a másodikasok, mindkét esetben összevont csoportban. Mindkét csoport olyan közel ült hozzám, hogy a lábamat sem tudtam kinyújtani; de minkét csoport emlékezett is rám tavalyról, és nagy lelkesedéssel fogadtak, ami mindig jólesik.
Harmadikban lement még egyszer a Sütőtök kisasszony, ami megint csak népszerűnek bizonyult (a pockokat könnyű elszórakoztatni egy beszélő zöldséggel), és megint sok érdekes kérdést vetett fel, olyanokat is, amiket gondosan eltáraztam későbbi megfontolásra ("ha a sütőtök akkor változhatott vissza lánnyá, ha önmagáért szerették, akkor az édesanyja előtt miért nem változott vissza?" - nesze neked, Jégvarázs). Másodjára pedig elmeséltem a Jázminhercgenőt, mert az ebéd utáni kajakómában kedvem volt majomkodni velük egyet.
A másodikosok is nagy zsibongással és ölelgetéssel fogadtak. Nekik is előadtam a Jázminhercegnőt (ezzel a mese hivatalosan be van járatva, olajozottan működik) és a Varázslatos Kertet. Utóbbi, úgy tűnt, nagyon célba talált náluk; az egyik kisfiú közölte, hogy ez volt "a legjobb mese amit valaha hallott." Kíváncsi vagyok, miért pont a másodikasokat fogta meg ennyire ez a történet. A végén megint elárultam, hogy léteznek "szegények kertjei" a valóságban is, amitől egészen fellelkesedtek. A kedvenc reakcióm viszont az a kisfiú volt, aki jelenkezett, hogy kérdése van: "Miből vannak a madarak?" Azt feleltem, erre majd a tanárai válaszolnak. (Ilyenkor jó mesemondónak lenni).
Úgy néz ki, legközelebb Halloween táján járok majd megint az iskolában.
Addig is, vissza a PhD vizsgákhoz.