Feminista Magyar Népmesék 42. - Csejte vára

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző negyvenegy mese itt olvasható.

Először is ne tessék megijedni, nem Báthory Erzsébetet állítom feminista példaképnek. Bár sokan szeretnek úgy gondolni a feministákra, mint véresszájú vámpírasszonyokra, Csejte várának (legalábbis Szombathy Viktor szerint) van egy másik legendája is...

Csejte vára

Történet

Csáky Fruzsinát eljegyzi gyermekkori szerelme, Komjáthy Dénes - ám Csejte várának rettegett rablólovagja, Stíriai Hermann is szemet vet a csinos leányzóra. Feleségül is kéri (útközben csapódik a menethez, "kíséretként"), de kosarat kap. Hermann az esküvő napján bukkan fel ismét, és amint a násznép Oroszlánkő várából a templom felé vonul, elrabolja a menyasszonyt. Komjáthy üldözőbe veszi őket, de egy vihar útját állja, elveszti a lovát is, másnapra vergődik csak haza - majd azonnal sereget toboroz Fruzsina kiszabadítására.

Dénes Csejte várát osrtomolja, Hermann pedig Fruzsinát. A lány határozottan nemet mond az ismételt házassági ajánlatokra; végül Hermann erőszakkal akarja átölelni - mire Fruzsina kirántja Hermann kardját, és egyetlen csapással lefejezi a rablót. A fejet a kard hegyére tűzve a "barackvirágarcú, hajnal gyöngeségű szépséges Fruzsina" kirohan a bástyára, a frászt hozza a várvédőkre, és véres jelenésként egyérteműen eldönti a csata kimenetelét. Csejte megadja magát. Damn, girl.

Mitől feminista?
Először is, aki egyetlen csapással le tud fejezni egy rablólovagot, az egyáltalán nem "hajnal gyöngeségű", de Szombathy Viktorral nem fogok vitába szállni. Valahol még tetszik is, hogy egy lány egyszerre lehet harcias, véres, és szépséges, legalábbis a legenda nyelvezete szerint...
Leginkább azért sorolnám ezt a történetet a "feminista" kategóriába, mert egy olyan lányról szól, aki valójában önmagát menti meg. Elsőre is nemet mond Hermannak, sőt, helyre is teszi, amikor udvarolni próbál; és bár később elrabolják, korántsem nyugszik bele abba, hogy ölbe tett kézzel üljön, amíg a vőlegénye meg nem menti. Egyrészt erős, másrészt pedig elszánt és okos is - miután lefejezte az erőszakoskodó rablólovagot, kiviszi a fejét a bástyára, hogy lássák, kié a győzelem.

Amit érdemes átgondolni
Ha már az erőszaknál és bántalmazásnál tartunk: Egyáltalán nem biztos, hogy mindenki képes arra, hogy hasonló helyzetben "megmentse" magát. Sokszor igenis szükség van a segítségre. Ha Fruzsina nem tudta volna, hogy a kapukon kívül ott vár a vőlegénye a felmentő sereggel, nem biztos, hogy ilyen bátran mészárolta volna le a vár urát...
(És hogy egyértelmű legyen: Nem az öldöklés a dicséretes tett a történetben, hanem az erőszaktevő megbűnhődése)

Források
Szombathy V.: Száll a rege várról várra (Madách Könyv- és Lapkiadó, 1986).
Online itt olvasható.

Megjegyzés
Szombathyn kívül nem találtam más forrását, de még nyomozok utána. Cserébe mindenképpen szerettem volna bevenni a sorozatba, mert Csejte az egyik kedvenc váram, és többször jártam már ott...

Hetedhétfő: Mesebeli tájak magasan, mélyen, messze...

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

Közérdekű közlemény: A jövő héten a Ti kérdéseitekre válaszolunk! Mindenre, amit a mesemondásról tudni szeretnétek, de eddig nem mertétek megkérdezni. Küldjétek őket kommentben, Facebookon, Twitteren, satöbbi. Várjuk!

E heti témánk: "Milyen mesebeli helyszínt látogatnál meg szívesen, ha tehetnéd?"

Íme a Top Három, minden különösebb sorrend nélkül:

Mivel mostanában sokat foglalkoztatott a Dietrich-mondakör, első blikkre Laurin király rózsakertje ugrik be, meg az egész földalatti törpe birodalom, ami hozzá tartozik. A német legendák nagyon érzékletesen írják le a hegyek gyomrában kifaragott palotákat és lakomatermeket (Tolkien bácsinak volt honnan meríteni). Laurin király birodalmában egyetlen agátból van csiszolva a padló, zafírral borítva a mennyezet, és maguktól fénylő ékkövek jelzik a csillagokat a földalatti népnek. Mivel mindig is vonzottak a csillogó dolgok és a barlangok is, azt hiszem, egy tiroli törpe királyságban tökéletes turista lennék.

Egy másik helyszín, amit szívesen felderítenék, a Rézváros az Ezeregyéjszakából. Régóta az egyik kedvenc történetem a gyűjteményben, többek között azért is, mert egy középkori régészeti expedíció történetét meséli el... Mire az utazók a Rézvárosba érnek, a hely már lakatlan, de teljesen érintetlenül áll, és az utolsó királynőnek még arra is volt ideje, hogy egy táblára felvésse, mi történt a város lakóival. Minden régész szeretne egyszer ilyen helyet találni... Pár éve egy mesemondó fesztiválra egy egész órás műsort varázsoltam a Rézváros köré, és rengeteget olvastam a történet eredetéről és utóéletéről. Még Almássy grófhoz is köze volt. A város leírása különösen gyönyörű a magyar fordításban (578-606. éjszaka), mindenkinek melegen ajánlom.

Eposzi hangulatomban lehetek, mert a harmadik helyszín, ami beugrott, a Hold volt, szintén egy régi és hosszadalmas történetből. Nem is akármilyen verzió, hanem az, amelyik az Eszeveszett Orlando-ban szerepel: Itt a hold ezüstös palotáiban halmozódik fel minden, amit az emberek a Földön elveszítenek (amolyan kozmikus Talált Tárgyak Osztálya). Megtalálható a Holdon minden elveszett gomb, birka, remény, birodalom, pénz, ügy, sőt, még egyesek esze is, és aki jelentkezik érte, annak vissza is adják, ami az övé - kivéve az elveszett időt. Kíváncsi lennék, kis böngészéssel mi mindent lehet találni a holdbéli raktárakban...
(A héten az is kiderült, hogy Orlandót fogjuk mesélni a februári eposznapon! Azt hiszem, a holdraszállást rögtön le is stoppolom magamnak...)

Minden mese utazás. Némelyek távolabbra repítenek minket, mint mások - de végeredményben az a lényeg (és ezt minden mesemondónak tudni illik), hogy haza is hozzanak...

***

Látogassátok meg a többieket is!
Varga-Fogarasi Szilvia

Lovranits Júlia

Kazuárok, kuszkuszok, kakaduk, és gonosz uborkák (Népmesék nyomában a világ körül 13. - Pápua Új-Guinea)

Ismét szombat, ismét Népmesék nyomában a világ körül! Aki kíváncsi a kezdetekre, itt találja a bemutatkozó bejegyzést; aki pedig csatlakozni szeretne a világ körüli meseolvasáshoz, részt vehet a Moly.hu kihíváson is. A korábbi bejegyzések itt olvashatók.

Több, mint egy hónapig tartott, míg átrágtam magam ezen a köteten. Nem volt egy könnyű esti olvasmány...

One Thousand and One Papua New Guinean Nights Vol. 1
Folktales from Wantok Newspapers, 1972-1985.
Thomas H. Slone
Masalai Press, 2001.

Bevallom nőiesen, csak az első kötetet olvastam el, és az is kemény menet volt. Nagyalakú, 500 oldalas, minden oldalon két hasábos, apró betűvel szedett (eredetileg újságcikkekről van szó), és összesen 602 mesét tartalmaz. Elég súlyos hozzá, hogy nyomja az ember hasát, ha ágyban olvas...
Megszenvedtem, de nagyon megérte.
A cikkeket egy Pápua Új-Guinea-i (egykori magyartanárom büszke lenne) újságból gyűjtötték össze, melynek majdnem minden egyes számában közölnek egy-egy népmesét. A szerző rámutat, hogy szerencsére az újság a tok pisin-ként ismert közös keveréknyelven jelenik meg, mert ha minden mesét a saját nyelvéből kellett volna lefordítani, ez a kötet sohasem készült volna el: Pápua Új-Guinea lakossága ugyanis közel 700 (!!!) különféle nyelvet beszél.

Mutatom a belefeccölt energiát

A kötet tartalmaz minden információt, ami szem-szájnak ingere. Minden mesénél van pontos dátum és hivatkozás az újságra, megnevezik a beküldőt (nyelvi/törzsi hovatartozással és lakhellyel együtt), és a szerző felsorolja a vonatkozó számokat a Thompson-féle népmesei motívumindexből. A mesék elején jelölik azt, melyik népről/törzsröl/régióról szól a történet, és a fordító sok helyen zárójeles megjegyzéseket tesz, amikor egy-egy szó vagy kifejezés nem egyértelmű - sőt, az említett állatoknál megadja a latin nevüket is! Minden tiszteletem Thomas H. Slone-nak, elsőosztályú munkát végzett.  
A történetek maguk az európai olvasó számára kimerítik az egzotikum fogalmát. Tele vannak helyi flórával és faunával - tucatjával talál az ember népmeséket kazuárokról, kuszkuszokról, repülőkutyákról, és egyéb érdekességekről. A természet egyszerre életveszélyes és segítőkész, attól függően, ki hogyan bánik a környezetével. Sok történet eléggé véres és brutális, és meglátszik bennük a törzsek közötti viszályok évezredes története - de sok olyan is van, amik egészen festőiek és líraiak.

Fénypontok
Volt belőlük bőven. Összesen ötven cetlit ragasztottam a könyvbe; legtöbbjük olyan történeteket jelöl, amiket valamiért érdekesnek találtam, vagy akán én is szívesen mesélnék. 602-ből 50 egyáltalán nem rossz arány.

Különösen szerettem azokat a történeteket, amelyekben a természet segített valakin. Volt olyan Hamupipőke, aki egy mangófának mondta el bánatát - a fából aztán csónak lett, aki egy barátságos családhoz vitte őt. Nagy kedvencem volt az a mese, ahol egy gonosz férfi megölt egy egyedül élő nőt, de a kazuárok életre keltették az áldozatot, majd porrá rugdosták a gyilkost. A legenda szerint a nő hálából festette színesre a kazuárok népét (egy másik verzió szerint csavarpálma-fává változott, hogy etethesse őket). Másik nagy kedvencem volt a Kazuár és a Kagyló, amelyben egy gonosz kagyló egészben nyelt le hajókat, amíg egy okos kazuár rá nem vette, hogy jöjjön ki a szárazföldre, ahol aztán a dzsungel indái és hangyái végeztek vele. Több mesében az erdőben egyedül hagyott asszonyt jószándékú szellemek - masalai - segítették a szülésben, és ajándékozták meg (többek között a tánc tudományával is). Volt egy történet, amelyben egy hősies repülőkutya mentette meg (ember) anyukáját és öccsét egy vérengző óriáskígyótól. Sok történet szólt segítőkész és hűséges kutyákról is. Az egyik szerint a kutyák ma már nem beszélnek a gazdáikhoz, mert egykor egy vadász nem hallgatott a figyelmeztetésükre.
Sok származástörténet is volt a kötetben. Külön tetszett az, amelyben egy anyóka bezárva tartotta a házában a világ összes szúnyogját, de amikor gyerekek banánt loptak tőle, bosszúból kiengedte őket. Az a sztori is nagyon mókás volt, ami megmagyarázta, hogyan lopták el a férfiak a nőktől a szakállat, mert irigyek voltak rá. Egy jópofa történet szólt arról, hogy a Holdat eredetileg egy vadász egy bambuszcsőben tartotta, és zseblámpaként használta, amíg meg nem szökött, és fel nem ment az égbe. Volt egy érdekes sztori arról is, hogyan tudják kontrollálni a varázslók a "felrobbanó szigeteket" (vulkánokat).
A horrorisztikusabb történetek között is akadtak fénypontok. Tetszett például az, amikor két vadász rájött, hogy lakótársuk minden nap kimegy a földekre, és óriási rovarrá változik. Sok sztori szólt misztikus emberforma lényekről, akiknek nem volt arca, és a fejük tetején lévő nyíláson át táplálkoztak. Volt egy történet, mely szerint a Hold régen lejárt a földre gyerekeket enni, amígy egy falu népe össze nem fogott, hogy végezzenek vele (majd csináltak egy másik Holdat).
Több olyan legenda is akadt, aminek régészeti vonatkozása volt - például, hogy hogyan fedezte fel egy öreg házaspár az első pattintott kőbaltát, vagy hogyan tanította meg a gyászkakadu a feleségét tüzet gyújtani, vagy hogy miért találhatók kerámiatöredédek a föld alatt. Néhány "modern" mese is került  gyűjteménybe a bennszülöttek és a technológia találkozásáról (pl. zseblámpa, rádió, szappan, repülőgép), és az ebből eredő mókás félreértésekről.

Kapcsolatok

Erszényesek (kép innen)

Rengeteg állat- és gyümölcsfeleség fordult elő a történetekben. A nálunk szokásos hattyúk és nádszálak helyett itt leginkább kazuárok és mangók fordultak elő (de uborka is akadt). Sok olyan mese is volt, ahol egy kislányt vagy kisfiút különböző állatok (pl, kazuárok, erszényes emlősök, sasok) neveltek fel. A kedvencem az volt, amelyikben egy méhecske mentett meg és nevelt fel egy fiút, amíg elég erős nem lett hozzá, hogy legyőzze a szörnyű, kétfejú kígyót, amelyik megölte a szüleit.
Szembejött egy mese arról, hogy miért szagolgatják a kutyák egymás farkát, ami nagyon emlékeztetett egy cserokí indián történetre. Eszerint a kutyák egykor együtt fociztak és röplabdáztak, de a farkuk zavarta őket a játékban, így felaggatták őket egy kerítésre; jött egy disznó, ledöntötte a kerítést, a farkak összekeveredtek, és azóta keresi mindenki a magáét (ugyanez egy másik verzió szerint a bőrükkel történt). Volt egy "a gém és a rák" mese, amihez hasonlót a Maldív-szigetekről olvastam (egy gém felajánlja, hogy átszállítja egy tó lakóit egy másik, "biztonságos" tóba, és útközben megeszi őket). Találtam egy "hálás kígyó" történetet is, a szokásos forma szerint: Egy ember megment egy (csigaházba szorult) kis kígyót, az pedig később visszatér, hogy kihúzzon egy lándzsát, ami beletört a harcos oldalába. Szintén ismerős volt az a történet, ahol egy uborka gonosz nővé változott, aki egy szerencsétlen férfi vállán lovagolt, amíg le nem szedték (a Tengerjáró Szindbád utazásaiban található hasonló jelenet). Találtam egy "alakváltó nő" történetet, ami a görög mitológia Thétiszére hajazott, és találkoztam egy, a brunei mesékből ismerős jelenettel is, ahol egy öreg anyóka haja tetvek helyett kígyókkal és gyíkokkal volt tele. Találtam egy verziót a "hűséges kutya" népszerű legendájára is (amelyben egy kutya megvéd egy csecsemőt egy kígyótól, de a gazdái azt hiszik, ő támadta meg a gyereket). Német legendákból volt ismerős az a történet, ahol egy szegény családot egy varázslatos fa segített ki, melynek gyümölcseiből pénz hullott (én ezt "Rübezahl almái"-ként ismertem).

Hova tovább?
Mikronéziába. Pontosabban a Mikronéziai Szövetségi Államokba.

Feminista Magyar Népmesék 41. - A farkas és a kisleány

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző negyven mese itt olvasható.

A farkas és a kisleány

A történet

Ugyanez az utánozhatatlan
Dargay Attilától

Egy kislány egyedül él az erdőben egy barlangban. Egy farkas felfigyel rá, de mivel nyáron van elég elesége, nem támad rá. Télen viszont, amikor elfogy a zsákmány, a farkas megkörnyékezi a kislányt, és megpróbálja felfalni. A lány épp lúgot főz mosáshoz, és végigönti vele farkast, aki félig megvakulva és kopaszon iszkol el. Bosszút szomjazva maga köré gyűjt 12 másik farkas, és visszatér a barlanghoz. A kislány egy husánggal a kezében egy körtefára menekül, mire a farkasok elkezdenek egymás vállára állni, hogy elérjék (a kopasz van legalul). Amikor a tizenharmadik farkas már majdnem eléri, a kislány felkiált, hogy "Forró vizet a kopaszra!!!" A kopasz farkas megrémül és eliszkol, a többi pedig lezuhan.

Mitől feminista?
Ismét egy okos és bátor lány a főhősünk. Nem csak hogy egyedül él, de ráadásul biztonágban is érzi magát a barlangjában, egyedül a vadonban az állatok között. Saját bevallása szerint az állatok nem bántják őt. Láthatóan el tudja tartani magát, még mos és főz is, szóval nem vademberként (vadleányként) tengeti napjait, megmentésre várva, sőt. Amikor felbukkan a farkas, és megpróbálja felfalni, a lány lélekjelenléte győz a ragadozó felett. Amikor pedig a bosszúszomjas kopasz farkas visszatér, másodszor is túljár az eszén, és elijeszti a többiekkel együtt...
A feminizmushoz nincs köze, de érdekes pont a történetben, hogy a farkas csak akkor támad a lányra, amikor kifogy a prédából télen, és koplalnia kell. Ez népmeséhez képest elég realisztikus mozzanat, és egy kicsivel kevésbé démonizálja a farkast, mint általában...

Amit érdemes átgondolni
A mesében nincs magyarázat arra, mire kellett a lánynak a husáng, amikor felmászott a fára. Nekem az jön le belőle, hogy ha az elrettentés nem sikerült volna, akkor akár fegyverrel is megküzdött volna a saját életéért és biztonságáért.

Források
Dékány R.: Pityke és kökény (Argumentum Kiadó, 2004).
Alföldi (Kecskemét környéke) népmesegyűjtés az 1800-as évekből

Megjegyzés
A "Forró vizet a kopaszra!" mesének legtöbbször egy kismalac a főhőse. Érdekes volt olyan változatot találni, ahol ember, méghozzá lány az illető...

Halloween-i cukorságok

Erről nem is akartam írni, de annyira kiakasztotta a cukiságmétert, hogy muszáj. Mennek itt körbe a mémek a Facebookon, hogy a Halloween antimagyar, egyenesen amerikai, és nálunk Mindenszentek van meg Halottak Napja. Hát van, és szeretem is nagyon a gyertyafényes temetőt, de ha már ragaszkodunk a Halloween adoptálásához, akkor a trick-or-treating-et sürgősen vezessük be. Hat év után először végre olyan házban töltöttem az estét, amelyik olyan utcán áll, amelyik olyan környéken van, ahol vannak kölkök, és jönnek cukorkáért.
Azt hittem, meghalok a lelkesedéstől.
(Plusz mondjuk meg is ettem fél zacskó csokoládét, azért vagyok így túlpörögve.)

Mivel esélyes, hogy egy időre ez lesz az utolsó Halloween-em az USA-ban, átkönyörögtem magam a haverokhoz, akik tisztes környéken laknak, és nem a csóró egyetemista utcákban, ahová felelősségteljes szülő nem hozza el a gyerekét mert maximum sört és pizzát kapna. Náluk viszont van járda (!), meg közvilágítás, sőt, még dekoráció is akadt. Betáraztunk három óriási zsák csokit és cukrot, felkapcsoltuk a kerti lámpákat, és vártuk, hogy megkezdődjön a trick-or-treating (rendes városi szabályok szerint este hattól nyolcig). Eddig csak filmekben láttam hasonlót, úgyhogy izgatottan vártam, élőben is olyan cuki lesz-e, mint a tévében.
Még olyanabb volt.

Az első család, aki bekopogott az ajtón, két szülőből és két kisfiúból állt, utóbbiak Szupermáriónak és Luiginak voltak öltözve. Hamar megfigyeltem, hogy a legtöbb gyerek nem helyes kis kosárkával, hanem ambiciózus módon párnahuzattal érkezik csokit kéregetni (ráadásul nem is kispárnával, hanem naggyal). Mi persze marékkal osztottuk a cukorkát, mert túl lelkes voltam a szemezgetéshez (meg figyeltem arra is, hogy a "jó" csokikat vásároljam be, ne a rágókat meg pezeket). Az apróságok különösen nagyon cukik voltak, ahogy felimbolyogtak a lépcsőn, aztán nagyon-nagyon halkan és selypítve mondták, hogy trick-or-treat, és amint a zsákban volt a csoki, szó nélkül iszkoltak vissza anyuhoz... általában mosómedvének meg hasonló állatkáknak voltak öltözve, bár minyonok is akadtak szép számmal. A nagyobbaknak már kreatívabb jelmezeik voltak; a fiúk között Dart Vader volt a nyerő, de a pálmát nálam két nyolc-tíz éves zombi apáca vitte el, akik szülői felügyelet nélkül kocogtak fel-alá az utcában a keresztjeiket villogtatva. Tizenkét év felett, úgy tűnt, már ciki beöltözni, mert a kisgimisek vagy szörny-álarcokban és pulóverben érkeztek, vagy pedig a sportcsapatuk egyenruhájában (mert ugye kúlnak kell lenni). Ők egész kis hordákban közlekedtek, egymást bátorítva, és végtelenül félszegen álltak sorba a cukorért - de azért ugyanannyira örültek neki, mint az apróságok.

Ahogy besötétedett, megritkult a jövés-menés is; az utca kissé kívül esett a szokásos útvonalakon. Először kiültünk a ház elé, hogy lássák, érdemes a mi irányunkba is elsétálni; később drasztikusabb eszközökhöz folyamodtunk: Bekapcsoltuk a Karácsonyi Lidércnyomás soundtrackjét lejátszóról, és a lámpák fénykörében integettünk az utca végében tanácstalankodó gyerekeknek. Végül egészen sokan megtaláltak minket, de még így is maradt egy fél ládányi csoki.
Sebaj, el fog fogyni.

Hetedhétfő: Madárlátta mirtusz

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

E heti témánk: "Egy történet, amit még otthonról hoztál magaddal"

Nehéz választás. Rengeteg kedvenc mesém volt gyermekkoromban, a szüleimtől és a nagyszüleimtől is. Többjüket mesélem azóta is rendszeresen, mint például apa történetét arról, hogyan szelidítette meg egy kis ősember az első lovat, vagy a nagyapám városi legendáját a temetőből ellopott keresztről (amiről egészen sokáig azt hittem, hogy színigaz). A gyerekek mindig legalább annyira szeretik őket, mind én. A terjedelem kedvéért a mai bejegyzéshez csak egyet választottam ki, de sokáig tudnék áradozni a többiekről is...

Gyermekkorom egyik kedvenc meséje a Mirtusz királykisasszony címre hallgató történet volt. Anya mesélte nekem rendszeresen, részletesen, és nagy beleéléssel. Amikor elkezdtem mesemondóként dolgozni, elővettem megint, hogy felnőtt fejjel is átnézzem a részleteket - és rábukkantam néhány érdekes dologra...
A mese eredetileg a Pentameron című olasz mesegyűjteményből származik, és egy gyakori népmesetípus (ATU 652) egy irodalmi(asított) változata. Amikor mesélni kezdtem tíz évvel ezelőtt, eleinte hagyományőrző rendezvényeken léptem fel, és sokszor vittem Pentameron meséket magammal, mert illettek a reneszánsz/barokk hangulathoz. Bár felismertem a Mirtusz című mesében a gyerekkori történetet, a részletek határozottan eltérőek voltak (főként, mert Basile stílusa helyenként émelyítően szirupos). Amikor megkérdeztem anyát, honnan vette a mesét, először egy saját gyerekkori mesekönyvére hivatkozott, ám némi olvasgatás után rájöttem, hogy nem abban a kötetben van a történet, amire emlékezett. A Mirtuszkisasszony című mese magyar fordítására végül a Vadhattyúk című gyűjteményben bukkantam rá. Ott irodalmi meseként szerepelt; Clemens Brentano német költő dolgozta át a Pentameronból származó változatot egy hosszabb, részletesebb, líraibb, "morálisabb" formába. A sziruposságon ez sem javított sokat, és végül meg kellett állapítanom, hogy bár gyerekkorom meséje ezeken a könyveken alapult, anya alapvetően új, bájosabb és kedvesebb történetet varázsolt belőle. Továbbra is úgy mesélem tehát, ahogyan tőle hallottam.

Kutakodás közben egyéb érdekességekre is bukkantam. Többek között azzal kellett szembesülnöm, hogy amit én kicsi korom óta mirtusznak gondoltam, és csodáltam a nagymama cserepes növényei között, az egyáltalán nem is mirtusz. Hanem viaszvirág. Ez itt:

 Az európai mirtusz valójában így néz ki:

Ezzel egyrészt megállapítottam, hogy be kell hoznom a botanikai hiányosságaimat; másrészt pedig át kellett gondolnom magát a történetet is, mert anya meséjében mindig pici rózsaszín virágokból volt a Mirtusz királykisasszony koszorúja (lásd fenn). Továbbra sem tudom a mirtuszt másképp elképzelni, csak rózsaszínben. Ez most már így is marad.

***

Olvassátok el a többieket is!
Varga-Fogarasi Szilvia
Lovranits Júlia

A kísértetjárta operaház esete a mesemondókkal

Továbbra is a Halloween az amerikai mesemondók legzsúfoltabb időszaka. A múlt heti San Francisco-i maraton után forró váltásban be is vállaltam két remek vérfagyasztó fellépést a hétvégére, mert mindegyik izgalmasnak ígérkezett, és nem akartem őket kihagyni.

Péntek este a helyi múzeumba voltam hivatalos a Pénteki Folklór Túra egyik állomásaként. Ilyenkor este hét és tíz között a múzeum csoportokat fogad, akiket körbevezetnek az egykori szanatórium területén, és különböző állomásokon különböző előadásokkal szórakoztatnak. Idén többek között volt egy bűvész, egy történész (aki a Halottak Napjáról tartott előadást), egy kísértetjárta labirintus - és jómagam. A szervezők úgy döntöttek, a temető a legjobb hely egy kis hátborzongató mesemondáshoz, úgyhogy mire kettőt pislogtam, tökegyedül voltam éjjel egy sötét (valódi) temető közepén egy lámpás, egy doboz csokoládé, és egy takaró társaságában. Nem voltam túl messze a múzeum épületétől, így nem féltem különösebben - cserébe viszont valami motoszkált a temető mögötti erdőben, és egy pillanatig erősen izgultam, hogy ne büdösborz legyen. A doboz csokoládé sokat dobott a bátorságomon (bár leginkább a látogatóknak szánták).
Három óra leforgása alatt kilenc csoport látogatott meg a sírkövek között. Tizenöt percenként váltották egymást, ami pont elég volt arra, hogy kényelmesen elmesélhessek egy-egy ijesztő történetet. A korai csoportokkal gyerekek is jöttek, úgyhogy olyankor a kevésbé horrorisztikus sztorikra szorítkoztam; az egyik kislány így is a füleit befogva álldogált, amíg meg nem esküdtem neki, hogy nem fogok ráijeszteni. Gyerekként én is utáltam a hirtelen-ráüvöltős ugrasztós meséket (az amcsik ezeket "jump tales"-nek hívják), és ezért nem űzöm őket mesemondóként sem. Cserébe viszont elmeséltem többször a Szépen zengő pelikánmadarat, ami nem csak sejtelmes és izgalmas, de remek női főhőse is van. Amikor megkérdeztem egy csoportot, hogy általában milyenek a királykisasszonyok, egy kissrác élből rávágta, hogy "UNALMASAK!" A történet végére ünnepélyesen visszaszívta a kijelentés. Win. A pelikánmadár (3 csoport) mellett volt még Halott királylány (3), Tara égése (2), és egy kör Báthory Erzsébet is. Utóbbiról nem csak a legendát mondtam el, hanem meséltem egy kicsit a történelmi igazságról is. A Fianna-sztori a dátumra való tekintettel került a listára (Samhainkor játszódik), és mókás volt, hogy pont abban a csoportban, akiknek először meséltem, egyetlenegy ír származású amcsi sem volt található. Ilyet is ritkán lát az ember...
A három óra végére elfogyott a csokoládé és a hallgatóság is. Azt kell mondanom, nagy buli volt az egész lámpásos-temetős-mesemondós program. Szívesen megismételném jövőre is...

Szombaton tizedik alkalommal rendezték meg Howell-ben (Michigan állam, másfél órányira tőlünk északra) a Rémisztő Történetek Fesztiválját (Scary Story Festival). A főszervező régi jó ismerősöm, Jeff Doyle, aki, amikor meghallotta, hogy idén épp nincs más dolgom, meghívott rá előadónak. A fesztivál többek között arról is híres, hogy egy századfordulós operaházban tartják, amelynek a helyi legendák szerint több kísértete (sőt, egy kopogószelleme) is van.
Kísértetet ugyan egyet se láttunk, de a helyszín így is nagyon hangulatos volt. A második emeleten található operatermet 1880-ban építették, és 1920-ban zárták be, ami után jó kilencven évig a földszinti vegyesbolt padlásául szolgált. Öt éve teljesen érintetlen állapotból kezdték el felújítani - még az eredeti függönyök és díszletek is ott vannak a színpadon. Az ablakokat nemrég cserélték ki, ami jót tett a hőmérsékletnek - így is kabátban ültünk a nézőtéren, de legalább kellemes langymeleg volt a régebben szokásos tíz fokos huzat helyett. Északon vagyunk, ugye.

Szombat délután volt egy előadás gyerekeknek is, engem viszont - sok más régi ismerőssel együtt - a felnőtt műsorra hívtak meg, ami este kilenckor kezdődött a sejtelmesen kivilágított operateremben (pókhálókkal, gyertyákkal, sütivel és forralt borral, természetesen). Kezdés előtt összevissza ugráltunk a színpad előtt - mivel maguk a világot jelentő deszkák nem elég biztonságosak ahhoz, hogy rajtuk álljunk, mesélni csak a nézőtér elején tudtunk, és ott is erősen nyikorgott a padló; ki kellett tapasztalni, hová álljon/lépjen az ember, hogy taktikusan a megfelelő jeleneteknél tudjon nyikorogni. Az előadás két felvonásból állt, és nagyjából két órát vett igénybe.

A sort Robin Nott nyitotta, aki a kísértet-stoppos népszerű városi legendáját mesélte el ballada formájában, majd hozzácsapott egy másik sztorit is abból a fajtából, amikor a halott anya szelleme az élő csecsemőnek hord tejet/ennivalót egy közeli boltból, amíg meg nem találják. Eddig csak a japán változatot ismertem, de Robin nagyon érzékletesen, helyi ízek szerint mesélte. Másodikként Leif Larsen következett, akit eddig nem ismertem, de nagyon élveztem az előadását. Egy Grimm mesét, a Medvebőrt mesélte, de az amerikai polgárháborúval vezette fel, mintha Ohióban játszódott volna (ami nyilván a Sátán kedvenc állama). Kevéssé volt ijesztő vagy kísérteties, de nekem bejött... harmadikként Yvonne Healey mesélt, aki saját származására való tekintettel egy hátborzongató ír bosszútörténetet hozott magával, mágiával, bűnnel és bűnhődéssel ("onnan tudod, hogy ír Alzheimiered van, hogy mindent elfelejtesz, csak azt nem, aki megsértett"). Az első felvonást maga Jeff Doyle zárta, egy Kentucky-i népmesével egy szövőnőről, aki télen kitette a gyerekét a hóba, hogy te zavarja a munkában... ez utóbbi klasszikus kísértet-sztori volt, borzongtunk is rendesen.

Kis szünet, kávé, süti, és forralt bor után következett az előadás második fele. Ezt egyik kedvenc helyi mesemondóm, Barbara Schutzgruber nyitotta, aki először a kísértet-stoppos balladai előképét énekelte el gyönyörűen és sejtelmesen (Chile "Halott szerető" típusú balladáját), majd egy régi angol altatót, amelyben egy hiú lány vakonddá változik. Barbara nagyon elegáns, erős hangú, költői előadó (plusz textilművész is, úgyhogy a fellépőruhái mindig csodálatosak). Utána következtem én a Halott királykisasszonnyal; azt kell mondanom, a mese megtalálta magának a tökéletes helyszínt és közönséget. Volt elég időm igazán hátborzongatóvá tenni, de közben egy-két helyen a humora is megmaradt... A sort, és az estet, végül egy másik helyi mesemondó, Steve Daut zárta, aki az Aranyhaj horror-változatát mesélte el, melyben a toronyból aláomló hajzuhatag medúzaként lassan megemésztette a királyfit...
Tökéletes helyszín találkozott remekül összeválogatott mesékkel és mesemondókkal. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy tartottam előadást kísérteteknek is...

Balról jobbra: Jeff, én, Leif, Steve, Robin, Barbara, és Yvonne

Eposzrajongók Éjszakája - Lovagok, hősök, szerelmek... törpék

Az Eposznap másnapján, vasárnap délután Cathryn és én ismét rendeztünk egy dupla eposzmesélő előadást, megünnepelve közös rajongásunkat a hosszú történetek iránt, és bemutatva tavalyi együttműködésünk gyümölcseit. A rendezvény Cathryn otthonában zajlott. Ötvenen váltottak jegyet rá, így telt házzal, és bőséges vacsorával (minden résztvevő hozott valamit) ünnepeltük a második Eposzrajongók Éjszakáját.

Tizenöt évvel ezelőtt, a gimnáziumi könyvtárból kikölcsönzött Képes Mitológiai Enciklopédiában olvastam először Laurin király nevét. Annyit tudtam meg róla, hogy a törpék királya, és egy varázslatos rózsakertben élt, ahová egy Wolfhart nevű lovag tévedt be a kalandjai során. Sok évvel később, már gyakorló mesemondóként jutott eszembe ismét a történet (és a szépséges mellékelt kép amit sehogy se találok az Interneten), és utánanéztem, honnan is származik a történet. Hosszú hónapok keresgélése és könyvtárazása során feltárult előttem a Kisebb Rózsakert néven ismert középkori német legenda. Mivel épp dolgoztam a szuperképességekről szóló mesegyűjteményemen, Laurin király rögtön be is került a könyvbe, Láthatatlanság (és Emberfeletti Erő) címszó alatt. Kicsivel később, a 2015-ös Blogolás Ától Zéig kihíváshoz elolvastam a Thidrek sagát, melyben alaposan megismerkedtem Dietrich királlyal (akit mi Veronai Detre néven ismerünk az Attila-mondákból) és lovagjaival, és végleg beleszerettem a mondakörbe. Idén tavasszal a szolnoki Damjanich János Múzeumban a Régészet Napján egy egész sorozatot meséltem belőlük. Amikor Cathryn 2015-ben elvállalta, hogy a mentorom lesz, és megtanít eposzt mesélni, két történetet kellett kiválasztanom - az egyik a perzsa Királyok Könyve volt (amit a tavalyi Eposzrajongók Éjszakáján meséltem), a másik pedig a Dietrich-mondakör. Az együttműködés és kutatómunka eredményét végül most sikerült a nyilvánosság elé állítanom.

Az előadás a "Rózsák a hegyekben: Középkori német legendák emberekről és törpékről" címet viseli, és egy egész órát vesz igénybe. Több mesét, több forrást dolgoztam össze egyetlen folyamatos történetté. Az első félidő Virginal törpekirálynő csatájáról szól a gonosz Ortgis varázsló ellen, melyben Dietrich és lovagjai csak segédkezni vannak jelen - a történet végén, a közös győzelem után Virginal feleségül megy a királyhoz. A csatába beékelve található az egyik kedvenc rövid sztorim is, melyben Dietrich és öreg mestere kirángatnak egy félig lenyelt lovagot egy sárkány szájából... Az óra második felében a Kisebb Rózsakertet mesélem el, kiegészítve néhány svájci és osztrák legendával, amik kerekké teszik a történetet. Ebben a mondában Dietrich és lovagjai betörnek Laurin, a törpekirály rózsakertjébe, és a konfliktus háborúba torkollik emberek és törpék között. Végül az ment meg mindenkit a pusztulástól, hogy az egyik lovag húga, Künhilde, szerelmes a törpekirályba. A két történet nagyon szépen tükrözi egymást, mind ami a szerelmi szálakat (törpe királynő + emberkirály, törpe király + emberleány), mind pedig ami a törpék és emberek közötti kapcsolatokat illeti.

Az előadás hihetetlenül intenzív és fárasztó volt, de nagyon jól sikerült. A közönség végig csillogó szemekkel figyelte, hol felhördülve, hol kuncogva (a komoly sztori ellenére elég sok humoros jelenet van benne). Három gyerek is volt közöttük, egy kisfiú (akit az arckifejezéséből ítélve leginkább a sárkányok hoztak lázba), és két kislány (akik eleinte szégyenlősen üldögéltek, de amikor megemlítettem a királynőt, kerekre nyíltak a szemeik). Sikerült úgy végigérnem a bonyolult és feszes tempójú történeten, hogy nem ejtettem benne hibát, és utólag sok dicséretet kapott mind a különleges történet, mind pedig az előadásmód. Valaki még arra is rákérdezett, hogy a magyarok mindig a kezeikkel mesélnek-e...
Azt kell mondamom, a premier minden szempontból remekül sikerült. Bónusz pont, hogy mivel Kaliforniában voltunk, Cathrynnek még voltak rózsák a kertjében, és hozzá is öltöztem az előadáshoz...

Az est második órájában Cathryn mesélt - és mivel a mentorom, és szeret engem, a nagy premier után jutalomból a Fiannát választotta témának. Már régóta tudja, hogy élek-halok az ír hősökért, így aztán amíg én a sarokban egy puffon összegömölyödve jól megérdemelt vacsorámat fogyasztottam, ő egy egész órán keresztül szórakoztatott engem (meg a többi ötven főt) Fionn Mac Cool és harcostársai legendáival. A legtöbbet persze már ismertem, de így is tudott újat mondani - különben meg nem lehet őket elégszer hallani. Külön jó volt figyelni a közönség reakcióit, akik közül sokan most hallották ezeket a vidám, izgalmas, avagy szívbe markoló történeteket először. Örömmel láttam, hogy őket is legalább annyira magukkal ragadták, mint engem tizenöt évvel ezelőtt...

Ismét egy régóta dédelgetett álom valósult meg: Megint együtt mesélhettem a mentorommal, és azt kell mondanom, hogy meglátszott az előadásomon, mennyi mindent tanultam tőle. Elmesélhettem teljes egészében és csodálatos cizelláltságában egy történetet, amit évek óta kerülgetek, és láthattam a közönségen, hogy mennyire elvarázsolta őket a hegyi rózsakertek és föld alatti törpe birodalmak világa. Jutalomjáték volt, elejétől a végéig.

Feminista Magyar Népmesék 40. - A férfi bába

Ismét szerda, ismét Feminista Magyar Népmesék! Aki kíváncsi a sorozat történetére, itt találja a bemutatkozó bejegyzést. Az előző harminckilenc mese itt olvasható.

Mivel az utóbbi két hetet ellébecoltam, most ismét meserészlettel, és nem teljes mesével jelentkezem. Van benne mit elemezni... 

A vénasszony, akire a király ráunt

A történet

Kép: Arthur Rackham

Egy öregasszony a királynak dolgozik (tyúkokra, pulykákra vigyáz), míg egy nap a király rá nem un, közli, hogy túl öreg, és a szolgáival kiviteti az erdőbe, hogy hagyják magára, hadd pusztuljon ott. Az anyóka életét egy szarvastehén menti meg, amely nap nap után felbukkan, hogy tejet adjon neki. Az anyóka így a szarvassal kettesben éldegél, míg egy nap véletlenül le nem nyel egy borsszemet, amitől (nyolcvanas évei derekán enyhén váratlanul) teherbe esik. Amikor eljön a szülés ideje, a szegény asszony egymagában óbégat egy fa odvában, nincs, aki segítsen neki. Arra jár egy koldus, aki a hangokat hallva benéz az odúba, és felajánlja a segítségét. A párbeszéd a következőképp zajlik:

- Ki maga?

- Én egy kéregető vagyok, de hallom, hogy bajba vagy, mert óbégatol, nagy kianidat veszek észre!

- Hát maga, ha férfi, ugysem tud rajtam segiteni, hiszen én a szülésnél vagyok, nekem szülészné kellene!

- Ne törődj te avval, jó vénasszony, hát éngem az isten küldött hozzád, hogy segitsek én terajtad! Ne törődj semmivel, hát mondd el, hogy mi a bajod? Megkenegetem én a hasad, ha keresztbe van a gyermek, helyre fogom tenni!

Meg is születik a kisfiú annak rendje s módja szerint. A koldus odaadja a ruhákat, amiket alamizsnaként kapott a városban, és azokkal törlik meg (!), pólyázzák be az újszülöttet. Még keresztapának is felkínálkozik, és nevet ad a fiúnak. 

Mitől feminista?

Ne mondja senki, hogy a feministák csak a nőket érintő sztereotípiákkal foglalkoznak.

Filmekből, elsősorban vígjátékokból ismerős helyzet: Terhes nőnek hirtelen és váratlanul, a lehető legrosszabb pillanatban elfolyik a magzatvize, és megindul a szülés. A környéken található összes hímnemű egyén, élükön a leendő apával, pánikrohamot kap, és fel-alá rohangál, mint Hupikék Törpikék tűzoltáskor. Közkedvelt vicc az is, hogy a szülőszobában elsősorban az ifjú apa fog elájulni, és pont ezért még ma is úgy tartják, hogy apukának semmi keresnivalója a vajúdás körül. Szexista pont az i tetején, hogy rengeteg nőt beijeszt a populáris média, hogy ha apuka látja, hogyan préselik ki szerelmük gyümölcsét magukból, soha többé nem akar majd lefeküdni velük.

Az ilyen és ehhez hasonló hülyeségek azért terjednek futótűzként, mert sok helyen még mindig ciki a fiúkat a női anatómia rejtelmeivel "terhelni." Nem egy helyről hallottam, hogy a lányok kaptak felvilágosítást a fiúk "működéséről", de fordítva nem; szülni pedig filmekben is csak illedelmesen, háton fekve, betakargatva lehet, hogy két kiloccsanó agyvelő között senkinek se menjen el az étvágya. Így születnek az olyan díszpintyek, mint például a héten elhíresült brit "férfijogi aktivista", aki szerint a nőknek nem kéne tampon, ha nem akarnának önkényesen vért pisilni.

Biza.

Mindezt figyelembe véve különösen jó látni, hogy a mesében egy random arrajáró férfi nem csak hogy nem ájul el (se az anyókától, se a szüléstől), hanem ráadásul teljesen magától értetődően ajánlja fel, hogy segít, és még tudja is, mit kell csinálni. A mese egyáltalán nem körülötte forog; mintegy mellékesen bukkan csak fel, eligazítja a helyzetet, megnyugtatja a vajúdó anyát, segít ellátni az újszülöttet, majd továbbáll. Mivel népmesékben nem gyakran találkozni férfi bábával, avagy bábáskodó férfival, örültem, hogy találtam ilyet is.

Amit érdemes átgondolni

A mese többi része furán billeg a szexizmus és a feminizmus határmezsgyéjén. Amint felnő, az anyóka fia átveszi kettejük felett az uralmat, palotát épít, kincseket nyer, királykisasszonyt vesz feleségül. Közben az anyókát megkörnyékezi egy jóképű özvegyember, aki nem más, mint egy sárkány álruhában. Az anyóka, aki nem szokta meg a gazdag létet (nagyon realisztikusak azok a jelenetek, ahol a fia tanítja, hogyan kell ételt-italt kérni a szolgálóktól), a fia elé áll, és közli, hogy férjhez akar menni, mert nincs, akivel "szóllakozzon." A fiú erre persze teljesen megbotránkozik, felhánytorgatja az anyjának, hogy túl öreg ő már a szexhez meg a házassághoz, és különben is mit képzel, hogy a saját fiának ki sem kérte a véleményét. Ezzel a nem túl kedves reakicóval aztán elküldi az anyját, hogy a szeme elé ne kerüljön többé, férjestül (sőt, hirtelen felindulásból levágja a szarvastehenet is). A sárkány végül ráveszi az anyókát, hogy ketten együtt tegyék el a fiút láb alól, ami sikerül is - majd sárkányunk dolga végeztével visszamegy a saját sárkány-feleségéhez.

A mese tehát (sőt, az egész "hűtlen anya" mesetípus) enyhén szólva nem feminista, ami a mondandóját illeti. El tudom képzelni viszont, hogy lehetne úgy mesélni, hogy teljesen más színezetet öltsön: Öreg korában szerelmes anya, uralkodni vágyó, követelőző fiúgyerek, stb. Akit érdekel, játszadozzon el vele. Kíváncsi lennék. 

Forrás

Ámi L. - Erdész S. - Ortutay Gy.: Ámi Lajos meséi (Akadémiai Kiadó, 1968.)
Mesélte: Ámi Lajos, 1958 decemberében

A mese az AaTh 315 (A Hűtlen Anya / The Treacherous Sister) mesetípusba sorolható.

Megjegyzés

Tudom, hogy már megint Ámi Lajos. Mit csináljak, sok klassz meséje volt az öregnek...

Hetedhétfő: Barátságos emberevők

A mai nappal folytatódik a Hetedhétfő magyar mesemondói körblogolás! Minden hétfőn új témával jelentkezünk, melyet ki-ki a saját blogján fejt ki bővebben. Az eddigi bejegyzéseimet itt találjátok. A többi résztvevő mesemondó blogjait a bejegyzés végén linkeltem.

E heti témánk: "Kedvenc mesebeli szörnyek"


Kedvenc szörnyem, mint minden mesemondónak, elég sok van; és sok olyan kedvenc mitikus lényem is, akiket nem szívesen sorolnék a "szörny" kategóriába. Mára egy olyan példát tartogattam, amivel nemrég találkoztam először, a Népmesék nyomában a világ körül sorozat kapcsán. Egy dusun népmesegyűjteményben bukkantam rá a tanikra, és az ő különleges étkezési szokásaikra. Így Halloween környékén különösen témába vágnak. 

Borneói vadászkutya, innen

A tanik, vagy tani kutyák, a dusun hiedelemvilág dzsungellakó lényei. A saját birodalmukban emberként élnek, házaik és családjaik vannak; amikor azonban halandó emberek közé merészkednek, vagy a sűrűben riogatják az arra játókat, kutyaszerű a megjelenésük, és a hangos ugatásukról lehet felismerni őket. 

Ha valaki nem tudná, mi az a kurkászás

Ami a tanikat igazán hátborzongatóvá teszi, azok az étkezési szokásaik - ugyanis ghúlokhoz és más keleti lényekhez hasonlóan leginkább emberi hullákat esznek. "Rizs és zöldségek" helyett férgeket falatoznak emberi fülekkel és szemgolyókkal, lábszárcsontokat használva evőpálcikának; bétel-levelek helyett emberi szíveket, májakat, és agyakat rágcsálnak vacsora után. Víz helyett vért isznak, és dohány helyett emberi szőrzetet égetnek cigarettában. Amikor pedig egymást kurkásszák (ami közösségi szórakozás a számukra, mint a majmoknál is), tetvek helyett skorpiókat és százlábúkat piszkálnak ki a fürtjeik közül.

Csimaszt, valaki?

A szörnyű étrend ellenére a tanik egyáltalán nem ellenséges népség. A közéjük tévedő emberekkel, ha udvariasak, kedvesen és barátságosan bánnak, sőt, meg is jutalmazzák őket, ha van merszük a skorpiókat és egyéb rondaságokat kikotorni a hajukból. Egy olyan mesével is találkoztam, amelyben a tanik közé tévedt lány elborzadva tiltakozott a felkínált férgek és emberi maradványok ellen - mire a tani anyuka udvariasan megkérdezte, mit enne inkább, és hozott neki halat (majd lepisszegte a tani gyerekeket, hogy más ételére nem illik undorkodni). Az udvariatlan, goromba látogatókkal szörnyen bánnak el, ám akit a szívükbe zártak, az később is számíthat rájuk. Buncu kisasszony, az egyik mese főhőse, még az esküvőjére is meghívja a tani fiúkat, akiket a bátyjaiként mutat be a vendégseregnek.   

Ha már emberevő szörnyekről van szó, a tanik kifejezetten barátságosak. 

(Külön érdekes megjegyezni, hogy Borneó szigetén valóban létezik egy dzsungellakó kutyafajta, amit tudományosan eddig még nem sikerült leírni)

***

Látogassátok meg a többi mesemondót is!

Lovranits Júlia
Varga-Fogarasi Szilvia

Az Arany Hulla Meséi: Eposznap 2016, második felvonás

Szokás szerint idén másodszor is megrendeztük az Eposznapot (ez volt az egész apropója annak, hogy a héten San Franciscóban vagyok). Minden évben kétszer meséljük el ugyanazt az eposzt, így ismét a tibeti Arany Hulla Meséi volt terítéken. Az előadás a februárihoz hasonlóan remekül zajlott.
Kicsit kevesebben voltunk, mint legutóbb, mert az utolsó pillanatban néhányan lemondták a részvételt. Helyettük viszont volt három új résztvevőnk is, akik először hallották a sztorit (jobban mondva sztorikat, mert az Arany Hulla egy kerettörténeten belül különálló mesék sorozatából áll). Külön élvezet volt nézni az ő arcukat, ahogy a tibeti varázslatok világában kalandoztunk.
Végül tizenhat mesemondó, és tizenhat történet, került sorra egyetlen nap alatt. A szüneteket és a vacsorát nem számítva nagyjából négy, négy és fél óra alatt értünk végig a sorozaton, ami eposz viszonylatban rövidkének számít, de mindenki nagyon jól érezte magát. A keretsztorit ismét mindenki magáévá tette, és jókat kuncogtunk a hulla és a hullát cipelő fiú szóváltásain. A mesék szintén nagyon élvezetesek voltak második hallásra is (és a kedvenceim szerencsére megint elhangzottak). A szüneteket beszélgetéssel és csemegézéssel töltöttük, jórészt a napsütötte kertben üldögélve (ezek után nem akarok visszamenni a fagyos Ohióba...)

Mivel jövőre új eposzt választunk, a nap végén megtörtént a szavazás is. Cathryn előre felhalmozott egy csomó lehetséges opciót könyv formájában a kávézóasztalon, és a szünetekben mindenki böngészte őket, megvitatva az egyes történetek előnyeit és hátrányait. A listán szerepelt a Nyugati Utazás, a japán Heike klán története, az Eszeveszett Orlando, Beowulf, az Íliász, Szundiáta, és a Nartok is (azok kérésére, akik ott voltak pénteken a Selyemút Házban). A jelenlévő mesemondók szavazhattak a három kedvencükre, és ez alapján kibontakozott a toplista: Orlando, a Majomkirály, és Szundiáta maradtak versenyben. Esélyt adva azoknak is, akik nem tudtak itt lenni, Cathryn készített egy online kérdőívet, hogy eldöntsük, melyiket szeretnék mesélni a legtöbben.

Alig várom, hogy kiderüljön.

Nart legendák a Selyemúton

Vannak olyan fellépések, amelyekről sokáig álmodozik az ember, mielőtt valósággá válnának - és vannak olyanok is, amik csak akkor bizonyulnak álomfellépésnek, amikor váratlanul és teljes tökéletességükben a mesemondó ölébe hullanak.
A tegnap este az utóbbiak közé tartozott.

Az egyik tavalyi Eposznapon találkoztam először Dana Sherryvel, aki amellett, hogy nagy rajongója a belső-ázsiai meséknek, a Berkeley-ben található Selyemút Ház egyik szervezője is. Idén februárban meséltem náluk először, és akkor került szóba, hogy rendezhetnénk egy teljes estés előadást a Nartok legendáiból. Mivel az oszét Nart legendák első angol fordítása csak idén nyáron jelent meg, Danát lenyűgözte, hogy nekem már (a magyar verziónak köszönhetően) van kész programom a témában, és úgy időzített, hogy a rendezvény egybeessen a következő San Francisco-i látogatásommal. Az már csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy megtudtuk, éppen a városban lesz a héten John Colarusso, a híres nyelvész aki a történeteket angolra fordította. Dana varázserejének köszönhetően a professzor nem csak eljött az estre, hanem bevezető előadást is tartott.

Két órával kezdés előtt gyűltünk össze a Selyemút Házban, és közösen vonultunk át a szomszédos brazil étterembe egy baráti vacsorára. A professzoron kívül jelen volt még Cassie (három fellépőnk egyike, és a Kaleidoscope mesemondó kávéház nagyasszonya), Alma (a Selyemút Ház kazah alapító asszonya), és néhány másik korai érkező is. Brazil fűszeres rántott sajt felett folytattunk lelkes beszélgetést nyelvészetről (melynek során a professzor úr olykor mindenféle nyelveken, például cserkeszül meg akbázul szólalt meg), történelemről, fura amerikai szokásokról, és úgy általában mindenről. Colarusso a maga műfajában legendának minősül, úgyhogy nem kicsit csillogtak a szemeim, amikor a Nartokról meg a mitológiáról mesélt.
Vacsora után következett maga az előadás. Jelen volt egy teljes filmes stáb is, a helyi egyetem Összehasonlító Mitológia kurzusának diákjai, akik oktatási céllal készítettek felvételt a történetekről. Nagyjából harmincan gyűltek össze a nézőtéren, ami az aprócska helyszínen telt háznak számít.
Colarusso professzor rövid, ám nagyon érzékletes bevezetőt tartott a Nartok legendáiról, és arról, hogyan készült el a két angol nyelvű kötet (Nart Sagas / Tales of the Narts). Mivel ő elsősorban nyelvész, leginkább a nyelvi érdekességekről beszélt (például arról, honnan származik igazából az "amazon" szó), de látszott rajta, hogy évtizedeket töltött a történetekkel, és csodálja mind őket, mind pedig a nyelveket és kultúrákat, amikhez tartoznak. Nem kicsit izgultam, hogy pont előtte álljak színpadra velük, és kezdés előtt a konyhában ki is kérdeztem a nevek helyes kiejtéséről, csak hogy biztos legyek a dolgomban. Nagyon kedves és türelmes magyarázataiból annyit szűrtem le, hogy akárhogyan mondom őket, lesz olyan nép, amihez passzol a kiejtésem...

Mammut csontváz óriásként
összerakva, A. Mayor

Az első félidőben három történetet meséltem. Keztem örök kedvencemmel, az Uadmer Csontjai cíművel, melyben a hősök kiássák egy óriás csontvázát és életre keltik, hogy elmesélje, milyen volt a világ az ő idejében. Régészként mindig is imádtam ezt a sztorit (plusz most olvasom Adrienne Mayor Az ókor régészei című könyvét), és tökéletesen működött, mint bevezető a Nart hősök világába és mindennapjaiba. Másodikként egy rövid, humoros sztori következett arról, hogyan próbálták meg átverni a Nartok Szirdont, a trickstert, és hogyan buktak bele csúfosan. Ezzel mutattam be Szirdon karakterét, és viszonyát a többiekhez (ami leginkább úgy írható le, mint Lokié az északi istenekkel, csak Szirdont többet szívatják). Ez után következett A Nartok kalandja, a hosszú (25 perces) történet, amit az előadás központjának választottam. Ebben a hősök kalandozni invitálják Szirdont, csak azért, hogy menet közben gúnyolhassák és kínozhassák. Szirdon végül ráun a gyötrelmekre, túljár a hősök eszén, és először halálos veszedelembe sodorja őket, majd hosszas könyörgések után megmenti mindenki életét - miután még inkább rászállnak, magára hagyják és megkötözik, de a végén mégis megmenekül, és győzedelmesen, zsákmánnyal tér haza. Nagyon komplex történet, sok emberi vonás van benne, de mellette rengeteg humor is; ráadásul egyetlen változatát találtam csak a Nartokon kívül, méghozzá az ír Fianna-legendákból.
Az első félidő (nagyjából 45-50 perc) után szünet következett, majd a második kör, amelyen két másik mesemondóval osztoztam. Cassie Cushing nyitotta a sort; ő a Nartok nagyasszonyáról, Satanáról mesélt, pontosabban arról, hogyan született Szoszlan, a Nartok hőse. A sztorinak több tucat változata van, és Cassie összefűzte őket egyetlen történetbe, hozzácsapva egy rövidebb mesét is, hogy érzékeltesse, milyen bölcs és nagy hatalmú hölgyről van szó. Utána következett Tim Ereneta, aki az "Okos lány" Nart változatát mesélte, melyben Satanától elválik a férje (mert túl okos), és a hölgy szokás szerint csak azt viheti magával, ami "számára a legkedvesebb a házban." Cassie és Tim mindketten nagyon jó mesemondók, és élvezetes előadást kerekítettek mindkét történetből. A sort végül én zártam egy harmadik Satana-történettel, mely arról szólt, hogyan mentette ki Szoszlan Satanát a Pokol-tóból. Amilyen rövid és egyszerű a sztori, annyira érdekes és megható is egyben, és szerintem szép zárása volt az estnek.

A mesék után mindannyian kíváncsiak voltunk, mint szólt a professzor az előadáshoz - saját bevallása szerint sohasem hallotta még élőszőban a történeteket (sőt, amikor megérkezett, még azt hitte, felolvasni fogjuk őket). Bár mesélés közben csak lopva pillantottam rá, egyszer-kétszer elcsíptem az arcát, ahogy mosolygott vagy épp elgondolkodott. A végén azt monda, örül, hogy a mesék, amiket egy évtizedig őrzött a fiókjában, most már élőszóban utaznak tovább, és mind a mesemondók, mind pedig a (nagyon lelkes) közönség élvezik és szeretik őket.


Remek közönség, remek történetek, és találkozás egy élő legendával - egy közel tökéletes este a Selyemúton. Alig várom, tavaszra mit találunk majd ki...

Majmok vs Démonok: Rámájana kiállítás az Ázsiai Művészeti Múzeumban

A mesemondó számára semmi sem lehetetlen: Még az sem, hogy péntek kora reggel visszacaplasson az öböl túlsó partjáról San Francisco belvárosába, hogy elcsípje az aznap megnyitott Rámájana kiállítást.
Mindenféle tényezőknek köszönhetően egy jó órával nyitás előtt érkeztem; a hátralévő időt a múzeum lépcsőin üldögélve töltöttem, miközben lassan kisebbfajta tömeg gyűlt össze a kapuk előtt. Bár a hivatalos, látványos, színes-szagos nyitó ünnepély csak vasárnap lesz, a kiállítás péntek reggeltől megtekinthető volt.

Meg is lett tekintve. Alaposan.

Mesemondó mesterem, Cathryn, és az Eposznap másik "bejáró" résztvevője, Margaret társaságában, három óra alatt sikerült végigérni az egész Rámájanán. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legjobb kiállítás volt, amit valaha láttam. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehetett fényképezni, mert vizuálisan lenyűgöző volt mind az öt terem, és a tárgyak is, amiket összeválogattak.
A Rámájana hosszú és komplex történet, rengeteg szereplővel és kulturális rétegek tucatjaival. Hatalmas kihívás volt a szervezők számára, hogy érthetően mutassák be, anélkül, hogy túlzottan leegyszerűsítenék - kötéltáncra hasonlító módon kellett egyensúlyozniuk, hogy meglegyen a megfelelő mennyiségű információ, ne vesszenek el a látogatók, kronologikus sorrendben haladjon a történet, és még élvezhető is legyen az egész. Sikerült.

A kiállítás első, legnagyobb részlege megismertette a látogatókat az eposz történetével. Az ajtón belépve rögtön egy 10 perces videó fogadott minket, melyben szakértők beszéltek szenvedélyes lelkesedéssel az eposz jelentőségéről, miközben részleteket láthattunk Rámájana-előadásokból Indiából, Thaiföldről, Baliról, és egyéb helyekről. A videó után kezdődtek maguk a kiállítótermek, melyeken áthaladva szépen fokozatosan bontakozott ki a történet, Ráma száműzetésétől Szíta tűzpróbájáig. Nem csak tárgyakon keresztül meséltek - volt persze rengeteg miniatúra, festmény, dombormű, sőt, mesemondó tekercsek és falikárpitok is - hanem minden sarokban voltak kézbe vehető füzetecskék is, melyek felsorolták, ki kicsoda (ha belezavarodna az ember), és jelezték, hol tartunk éppen a történetben. Ami a legjobban megfogott az egészben, azok a feliratok voltak. Általánosságban véve haknis vagyok a múzeumi feliratokra: Pont az nem szokott rajtuk lenni, ami leginkább érdekli az embert. Sokszor hiányzik vagy a lelőhely, a kultúra, az évszázad, vagy a tárgy pontos megnevezése ("szobor" - kösz :P ), és mivel felmérések szerint az átlag látogató 2-3 másodpercet (!) tölt el egy tárgy megnézésével, a legtöbb tábla nem különösebben erőlteti meg magát, ami a leírásokat illeti. A Rámájana szervezőiben azonban kellemesen csalódnom kellett. Minden tárgy mellett megjelölték a származási helyet, címet, dátumot, stb., és ráadásul részletes információt mellékeltek arról is, mit érdemes nézni rajtuk, mi az a fura kék izé a sarokban, és hogy az eposznak melyik jelenetét ábrázolják. Mivel az egyes mozzanatokat megörökítő képek és más alkotások mindig egy helyen csoportosultak, az ember egymás mellett láthatta, hogyan képzelték el az adott jelenetet a középkori Indiában, a 19. századi Burmában, vagy esetleg ötven évvel ezelőtt Thaiföldön. A táblácskák részletesen elmagyarázták, melyik figurában kit kell felismerni, miért érdekes az adott koncepció más forrásokhoz képest, és még nagyítók is lógtak a falon, amikkel közelebbről megvizsgálhatta az ember a miniatúrák apró részleteit. És ha még ez sem lett volna elég, legalább fél tucat képernyőt is elhelyeztek a kiállításban, amiken rövid videókat nézhettünk: Jeleneteket egy 1980-as indiai Rámájana TV sorozatból, a 2008-as filmből, egy 1990-es japán rajzfilm-változatból, és több színpadi előadásból, Kambodzsától Jáváig. Az első szakaszon végigérve a szervezők még egy igen csinos vázlatot is készítettek nekünk, színes vonalakkal jelölve az egyes szereplők útját a történetben:

A következő három terem három szereplőt mutatott be részletesen: Szítát (Ráma elrabolt feleségét), Hanumánt (a hűséges majom-harcost), és Ravanát (a démont, aki Szítát elrabolta). Mindegyik kiállítás tárgyak széles skáláját tartalmazta: Festményeket, szobrokat, árnybábokat, maszkokat, hímzéseket, sőt, fotókat is régebbi színpadi előadásokról. Arra törekedtek, hogy mindegyiküknek a lehető legtöbb arcát mutassák be (szó szerint); mivel Rámát, a főszereplőt, az első szakaszon alaposan megismertük, neki nem szenteltek külön termet, de nyilvánvalóan lépten-nyomon felbukkant a többi háromban. Ráma helyett az utolsó teremben videón láthattuk az eposz különböző befejezéseit (mert változattól függően többféleképpen végződik a történet), és néhány festmény és dombormű társaságban elolvashattuk, mi lett az egyes szereplők további sorsa. Ez volt a kiállítás legkisebb terme, de szépen és kereken lezárta az egész élményt. 

A könyvesboltban sikerült megállnom, hogy ne vásároljam meg a kiállítás színes-szagos katalógusát csillagászati összegért (egyébként belenéztem, és az is szépnek és igényesnek tűnt). A Rámájanát sajnos már mesélték egyszer Eposznapon, pár évvel ezelőtt, különben ennek apropóján mindenképpen javasoltam volna... kedvem lett újraolvasni az egészet. 

Így kell kiállítást rendezni. Csillagos ötös. Aki teheti (nyugati parti magyarok, figyelem!), mindenképpen nézze meg. 

San Francisco, második nap: Ázsiától a tengerig

Második nap reggel már nyitáskor sorakoztam az Ázsiai Művészeti Múzeum ajtajában, mint egy rendes kis Hermione Granger. Nagy bánatomra csak ott tudtam meg, hogy a Ramayana kiállítás, amivel ki van plakátolva a város, csak pénteken nyílik, úgyhogy csak a csukott ajtó üvegén keresztül bámulhattam be a terembe, mint árvák egy Dickens regényben (ahogyan Martin Freeman mondotta volt). Persze azért nem keseredtem el teljesen: Az állandó kiállításban is bőven volt mit látni.

Netsuke polipka

A múzeumnak három emelete van; a felső kettőt az állandó gyűjtemény foglalja el, az alsót pedig az időszaki kiállítások. A termek ország avagy kultúra, azon belül pedig időrend szerint sorakoznak, és mivel egyetlen összefüggő körfolyosót alkotnak, kényelmesen át lehetett suhanni rajtuk. Kicsit fájt a szívem, hogy a perzsákra csak egy szoba jutott, cserébe viszont volt sok csinos indiai istenség, indonéz báb, meg kínai hímzés, és örök kedvenceim, a japán apró faragványok (netsuke) is. 

Majmok vs démon

A múzeum idén ünnepli ötvenedik évfordulóját - ennek örömére megjelöltek ötven tárgyat, amiket a múzeum dolgozói és támogatói a kedvencüknek tartanak, és mindegyik mellé odaírták, mit szeret benne az adott illető. Jópofa élmény volt böngészni őket. A kínai kiállítás felénél belefutottam egy mesemondóba is, aki egy csoport kisiskolásnak mesélt - élőszóban! (Amikor legutóbb találkoztam múzeumi "mesemondással" a Metropolitanben, a néni egy képeskönyvből olvasott fel, laaaaasssan és tagoltan). Kiderült, hogy a múzeum épp mesemondó napot tart; mászkálás közben több gyerekcsoportba is belefutottam, akiket a múzeum önkéntesei (khm) szórakoztattak mindenféle népmesékkel a szobrok és tárolók között ülve. Mielőtt elhagytam a múzeumot, megdicsértem őket az információs pultnál. Ja, és benéztem a múzeum shopba is, nyilván, és egy kötetnyi kínai sárkányos népmesével lettem gazdagabb (visszafogtam magam). 

A múzeum és egy gyors ebéd után felpattantam a kihagyhatatlan San Francisco-i villamosra (a fene se tudja, mi a "cable car" magyar megfelelője, ez esetben szívem szerint hullámtrolinak fordítanám). A városközponttól az öböl partjáig jár a kicsi kocsi, és bár egy cseppet aggasztó, hogy egy szó szerinti kézifék áll csak köztünk és a tengerbe robogás között, nagyon jópofa utazás volt. Pláne, hogy ingyen tettem meg: Amint felszálltam, rám telepedett fél tucat német turista, és bár én készen álltam a fizetésre, a kaller láthatóan feltételezte, hogy hozzájuk tartozom, és nem jött oda jegyet kezelni. Egyszer végre kapóra jött a sváb származásom... 

A kocsi az öböl látogatóközpontjánál tett le, ahová rögtön be is tértem, és megtekintettem egy csinos, és méltatlanul látogatómentes, kiállítást San Francisco kikötőjének történelméről. Ily módon kedvet kapva a tengerészethez, jegyet váltottam a kikötőbe, ami hivatalosan nemzeti parknak minősül, és mindenféle történelmi hajócsodák ringatóznak benne - többek között egy 19. századi vitorlás is. 

Megint csak kevés látogatóval találkoztam; a klasszikus kocsikkal teli komphajón alig négyen lézengtek, a két vitorláson pedig teljesen egyedül voltam vagy fél órán át, nem számítva a négy karbantartót, akik nagyban kátrányozták a kötélzetet, és rajzfilmekről beszélgettek a fejem felett. A délelőtt hátralévő részét a Balclutha fedélzetén töltöttem. Idővel felbukkant egy parkőr is, ami elég mókás látvány volt, de mivel hivatalosan a hajó is nemzeti park, tuladonképpen érhető. Egy bájos francia hölgy jött vele, akiről hamar kiderült, hogy minden nap kilátogat a kikötőbe, mert egykor a németektől zsákmányolt SS Liberté fedélzetén érkezett Amerikába. Kis csoportunk teljes körű vezetést kapott a hajón, meglátogattuk a konyhát, meg a fedélközt, meg mindenféle zugokat. Mindig is szerettem a régi vitorlásokat, és ez sem okozott csalódást.

A hajónézés végeztével egy brit turista sráccal gyalogoltam tovább, mivel rájöttünk, hogy mindketten ugyanarra indultunk: A 39-es mólóhoz, fókákat nézni. Telente az oroszlánfókák pont itt szeretnek bandázni, és természetvédelmi okokból ilyenkor átengedik nekik a kikötő egy részét. Maga a móló leginkább egy víz fölé épült, három emeletes bevásárlóközpont, de a széléről remekül rá lehet látni a zajos fókatelepre. Jó ideig gyönyörködtem bennük, pedig nem sok mindent csináltak azon kívül, hogy ide-oda hengergőztek és néha leugatták egymást. 

Miután összemászkáltuk a kikötőt, úgy döntöttünk, felmászunk a közeli kilátóba is. A mászás kemény menet volt, mert az utcák bizony hullámosak, és a San Francisco-i ősz balzsamos húsz-huszonöt fokot jelent, de végül csak elértük a tornyot valahogy, és a teraszról csodás kilátás nyílt az öbölre. A fenti turistaközpontban váltak el végül útjaink; részemről lecsattogtam a dombról, felültem egy (szokványos) villamosra, és visszatértem a belvárosba harapni valamit. 

Jó nap volt.