Esőnap

Reggel megbeszélést tartottunk a félév fellépéseiről - a szak diákjai közösen alkotnak egy fellépő egységet, és úgy tűnik, legalább egy tucat meghívásunk van már környező iskolákba, könyvtárakba és templomokba. Témákat ötleteltünk és programokat, és általánosságban véve megpróbáltuk kitalálni, miről is akarunk mesélni a félév során... különös tekintettel Halloween-re, amiből kifolyólag a tucat fellépésnek legalább a fele kísértet- szörny- és horrortörténetekből fog állni. Juhé :)

A délutáni órát (melynek során a különböző történetek típusait boncolgattuk, és közben ki-kitértünk olyan izgalmas témákra, mint például vallás és evolúció, és a tavalyi tanszéki kirándulás Bhutánba) rövidre zártuk, mert érdekesnek ígérkező színházi előadást hirdettek a campuson; nagyfőnök elöljáróban csak annyit mondott el róla, hogy a mesemondást kombinálja a színházzal, és hogy elhagyja az óra felét, ha helyette átmegyünk oda. Mentünk.

Szörnyű volt. Maga az előadás teljesen profin volt kivitelezve, és vérprofi színész által, tökéletes színpadtechnikával és mindennel együtt; ugyanakkor másfél órás volt és a fickó azt mesélte el, hogyan lett az anyjából skizofrén hajléktalan. Egyrészt feláll a szőr a hátamon az öngyógyító színháztól, másrészt pedig az ilyen előadásoknak mindig van egy 'merj nem tapsolni, te érzéketlen bunkó' hangulata. Pfft. Halál nyomasztó volt az egész a fura hangokkal és József Attilát megszégyenítő belső monológokkal, és a végén mindenki ész nélkül menekült az ajtó felé. Miután mind állva tapsoltunk, persze.

Első utam a büfébe vezetett, ahol betáraztam csomagolt endorfinból, majd hazafelé vettem az irányt a makacsul szitáló esőben. Nincs is jobb, mint nyomasztó lélektani színdarabok után egyedül gyalogolni hazafelé a nyálkás szürkületben. Több diák is ballagott a dombtetőn lévő koleszok felé, hasonlóan borús hangulatban; lélekben rákészültem az esti csokievős mélázó szöszmötölésre.
Az egyik srác hátranézett a válla felett, és észrevett; bevárt, feje felett a csíkos esernyővel, és felajánlotta, hogy sétáljak vele (valószínűleg ezen a ponton már erősen hasonlítottam egy ázott patkányra). Megint rá kellett döbbennem, hogy egészen apró dolgok milyen jót tudnak tenni az ember hangulatának. Körülbelül öt percet gyalogoltunk együtt, de valahogy felvidított; lefutottuk az alap tiszteletköröket, ki vagy, milyen szakos, honnan jöttél stb., és ennél nem is jutottunk tovább. Mégis, mire hazaértem, már sokkal jobb volt a hangulatom. Néha egy csíkos esernyő pont elég.