Ne ijeszd meg a gyümölcsöt!

(Közhírré tétetik: immár van a Tarkabarka blognak egy hivatalos-újságírós változata is, itt: Kisalföld Online. Nagyjából ugyanezek a postok lesznek rajta, kicsit általánosabban, hogy aki nem ismer, az is értse. Főleg mesemondással és meséléssel kapcsolatos dolgokat fogok oda másolni, tájékoztató, oktatási és nevelési célzattal. Aki hallja, adja át. Jelszó: Micsoda esztendő! :))

Még több, mint egy hónap van hátra Halloween hátborzongató éjszakájáig, de ideát már most minden a kísértetekről, boszorkányokról, csontvázakról, vámpírokról és sütőtökökről szól (főleg a sütőtökökről). Egymás után érkeznek a felkérések a tanszékre; mindenki "ijesztő történeteket" kíván hallani. Itt az ideje, hogy én is összeállítsam a saját horror-programomat.

Kicsit talán furcsának tűnhet, hogy a Disney hazájában, ahol még Quasimodo is életben marad, mindenki véres és gyomorszorítóan rettenetes történeteket követel egy egész hónapon át. Először nekem is furcsa volt; mivel a horror különben sem az én műfajon, hirtelenjében azt sem tudtam, hová kapjak megfelelő történetekért. Látva a zavart az arcomon, a nagyfőnök és a többiek magukra vállalták, hogy megismertetnek a "családbarát horror" fogalmával.

Első szabály: Soha ne ijeszd meg a gyümölcsöt.

Ezt a remek szabályt Sara osztotta meg velünk: ha egy gyerek elég kicsi ahhoz, hogy gyümölcsnek (vagy zöldségnek) legyen öltöztetve, akkor nem szabad sikítva rávetni magad a színpadról. Jó tudni.

Második szabály: Óvatosan a boszorkányokkal

A vallásszabadság és a politikai korrektség átburjánzani látszik a mesemondásba is; Halloween környékén ugyan ritka, de előfordul, hogy a színpadról lesétálva az egyszeri mesemondó dühös szülők sorfalával találja szembe magát, akik vagy azt helytelenítik, hogy boszorkányságról mesélt a gyermekeiknek, vagy azt, hogy nem mutatott elég tiszteletet a boszorkányok iránt, hiszen az is csak egy vallás. Vigyázni kell, kit tesz meg az ember gonosznak... Halloween persze más tészta, ilyenkor szabad a vásár minden szörnyűségnek.

Harmadik szabály: Legyen a kísértet cuki.

Pontosabban: attól, hogy egy történetben kísértet, vámpír, vérfarkas, boszorkány, csontváz, zombi vagy egyéb szörnyűség szerepel, még nem kell feltétlenül rettenetesnek lennie. Minden szervező elvárja, hogy a történeteidet a közönséghez kalibráld, ami egy mesemondó számára amúgy is egyértelmű. Az emberek (és gyerekek) nagy része megijedni szeret, de rettegni nem; gondoskodni kell róla, hogy az ember a mesék, vagy legalábbis a fellépés végén feloldja a hangulatot, hogy mindenki vidáman térjen haza pókhálókkal és sütőtökökkel díszített otthonába, és ne legyenek még hónapokig rémálmai.

A harmadik szabályt követni a legnehezebb. Legyen a történet ijesztő is, meg nem is; legyen hátborzongató, de azért élvezetes; legyen kísérteties, de legyen jó a vége; szóljon felnőttekhez is, meg gyerekekhez is. Ráadásul, jó mesemondó szokás szerint, mindig több mesének kell kéznél lennie, mint amennyi belefér az időbe; mivel sok fellépésnél nem lehet előre megmondani a közönség életkorát, kell ilyen is, olyan is, hogy biztosan mindenki jól járjon.

A fenti irányelvek mentén elkezdtem összeválogatni a saját programomat.

Mivel vámpírokhoz nem sok kedvem van (pedig tőlem, mint magyar mesemondótól, jórészt mindenki ezt várja), elindultam inkább vérfarkas-irányba, és megpróbáltam olyan történeteket előásni, amik eltérnek a szokásos "sok véres gyilkosság - vadászat - vérfarkas meghal" vonaltól. Sikerült is találnom néhányat, amik megfogták a fantáziám. Az egyik egy 12. századi történet egy lovagról, aki vérfarkasként élt Arthur király udvarában (Bisclavret), a másik pedig a Völsungasaga egyik részlete, amelyben apa és fia farkas alakjában áll bosszút egy zsarnokon, mielőtt egymás ellen fordulnának, de a végén mégiscsak szent lesz a béke (Sigmund és Sinfjötli. A vérfertőzést kivágtam belőle). Három napi kutatómunkámba került visszakövetni a történeteket az eredeti forrásig, és kibogarászni őket a sok átírás közül, de egyáltalán nem bántam; szerintem ez a mesemondó szakma egyik legjobb része. Főleg, ha az embernek jó könyvtár áll a rendelkezésére, ahol nyomozni lehet.

Hasonló módon visszafejtettem a Halott menyasszonyt is az eredeti történetig (legtöbben a Tim Burton filmből ismerhetitek). Több változatát is találtam a 16. századból a világ különböző pontjairól, és szépen összeraktam belőlük a sajátomat.

Természetesen, mint már korábban említettük, a magyar mesék sem maradhatnak ki a szórásból. Ezen a fronton még nagyban zajlik a kutatómunka; egyelőre két mesét válogattam be biztosan, az egyik A szépen szóló pelikánmadár (ami a Kékszakáll egyik magyar verziója), a másik pedig a sokfelé elterjedt "lólábú legény" történet, ahol egy lány tudtán kívül eljegyzi magát az ördöggel, és aztán mindenféle trükkökkel próbál kibújni a kötelesség alól.

Még egy hónap, és nyakunkon a Halloween.