Délben meglátogattam Heidit a művész tanszéken, és együtt indultunk el ebédelni Jonesborough-ba. Amióta nem jártam arra, nyílt egy újabb pici vendéglő a főutca végén, Dining Room néven; két mosolygós fiatal lány vezeti, és főleg kubai szendvicseket és kajákat árulnak. Olyan csirkés-szószos szendvicset kaptam, hogy a tíz ujjam megnyaltam utána (szó szerint, mert jó sok volt a szósz). Közben beszélgettünk; Heidi elmondta, miről maradtam le az elmúlt három évben, én meg meséltem neki az európai mesemondás helyzetéről, amitől teljesen felvillanyozódott, pedig már nem is dolgozik az ISC-nél, és azonnal elkezdett terveket szövögetni a jövőre nézve. Egészen belelovaltuk magunkat az álmodozásba az ebédszünet végére, amikor ő visszament a campusra, én meg elsétáltam a Központba mesét hallgatni.
Mint tegnap kiderült, órai pont jár a mesehallgatásért, így hát most már kifogásunk is lesz rá, miért lógunk folyton Jborough-ban.
A hét mesemondója, Jim May, számomra is újdonság volt, bár ha itt mesél, biztos nem kispályás. Kedves, mosolyráncos nagypapa-figura, aki kicsit félszegen álldogál a színpadon, és közben a legnagyobb beleéléssel és élvezettel mesél. Szokott népmeséket is, de ma kizárólag személyes történeteket kaptunk tőle; unokákról, horgászatról, a gyerekkoráról egy illinois-i farmon, egy tehénpásztor csivaváról, és hasonló izgalmas dolgokról. Nagyon érdekesen mesélt; ahelyett, hogy egyik anekdotát fűzte volna a másik után, inkább hatalmas vargabetűket írt le egy történeten belül; elkezdte az elején, aztán amikor megjelent a kutya kitért sok apró történetre a kutyával kapcsolatban, aztán visszakanyarodott, aztán amikor szóba került a családi traktor, elkanyarodott abba az irányba, megint vissza a főútra, stb. Ettől az egész mesélés nagyon természetes hangulatú lett, inkább anekdotázós, mint előadós.
Az előadás után találkoztam egy nagyon kedves magyar lánnyal és amerikai barátjával, előbbi az ELTE-n, utóbbi az ETSU-n tanul, volt közös téma rengeteg. Elmentünk fagyizni egyet a nagy melegre való tekintettel; az én adagom strawberry cheesecake - supercow kombó volt, utóbbi szivárványszínűre festett vaníliafagyit jelent, de a nevének nem tudtam ellenállni. Bebarangoltuk Jonesborough-t, miközben a városról, a fesztiválról és a mesemondásról meséltem nekik; kimentünk a parkba, ahol pár röpke hét múlva a kísértetmesélés zajlik majd (és a pavilonból nosztalgiában úszva csodáltam a Kunyhót, és visszaemlékeztem Csengére, aki a fehér hintaszékben ült három évvel ezelőtt, és a húszéves tervet pötyögte a laptopján, melynek következő állomása az ETSU volt...) Megnéztük a Tükörkészítő Mester házát; az ajtón egy kis tábla volt, "kiállítás a kert végében". A kertben és a házban egy lélek se volt; a kert végében egy fa bódé állt nyitott ajtóval. Kezdett népmesei hangulatot sugározni a hely; a bódéban ódon, rézkeretes tükrök függtek végig a falakon, és százszorosan tükröztek vissza minket; de továbbra sem mutatkozott senki a környéken. Hm.
Miután körbemásztuk az egész várost, és feltúrtunk minden boltot nagy alapossággal (ebbe beletartozott a mindenes bazár emeletén lévő vörösréz távcső tesztelése, a felhúzható játékok kipróbálása a nyalókaboltban, és a lebegő pillangók reptetése az egzotikus ajándékboltban), úgy döntöttünk, ideje visszatérni a campusra. És lőn. De előtte még megálltunk az információs irodánál, és szereztem egy listát az eljövendő hónapok kontratáncos eseményeiről. Holnap épp esedékes egy. Juhé! :)
A bal oldalon látható az én kis Kunyhócskám :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése