Magical days

Már megint nagyon jó napom volt.

Reggel egy ágyból kiborulás - repülőrajt kombóval indítottam (mivel önhibámon kívül sikerült hajnali kettőig videót szerkesztenem); órára menet beugrottam a könyvtárba sütiért és intravénás kávéért, és még pont időben be is értem az előadásra, ahol a nagyfőnök vezetésével másfél órán keresztül népmeséket vadásztunk az álmainkban, majd valaki felvetette Doctor Who-t, mire az osztályban elszabadult a pokol, és azóta a főnök csak "huligánoknak" nevez minket. Be kell hoznom három évadnyi lemaradást.

Óra után Joshuával elmentünk ebédelni, és közben a kedvenc mítoszainkról beszélgettünk (meg a country zenéről, meg sok minden másról). Volt olyan jó fej, hogy elfuvarozott a bankba, ahol végül sikerült bebizonyítanom az alkalmazottaknak hogy én vagyok én, és hogy létezem, és hogy itt vagyok, és végül is adtak bankkártyát a számlámhoz, juhé. A sikeren fellelkesülve vettünk fejenként egy vödör jeges teát, és elmentünk plázázni. A pláza jó nagy, de kora délután kevéssé zsúfolt, és ilyenkor a legmókásabb benne lődörögni. Random méregdrága ruhákat és kalapokat próbáltunk fel, turkáltunk a nerd pólók között, végigszagoltuk a Yankee Candles összes gyertyáját (a világ minden illata egy boltban, és némelyik még jó is volt!), és hasonló értelmes tevékenységekkel ütöttük el a délután nagy részét. Munka után édes a pihenés, mindketten hazatértünk pár órára, de nem tartott sokáig az üresjárat: sikerült szegény elcsalogatnom a ma esti kontratáncra.

A táncot ezúttal a egyetem báltermében tartották, ami körülbelül négyszer akkora, mint a jonesorough-i parkett. A táncmester egy picike, mély hangú nő volt két hosszú, szürke copffal, és nem csak mondta, mikor mit csináljunk, hanem gyönyörűen rá is énekelte a zenére. A zenekar az egyetem country és egyéb zene szakos diákjaiból álló vidám kis csapat volt, majd félúton nem más váltotta fel őket, mint a mi saját szeretett X Professzorunk és az egyik mesemondó srác az osztályból. Így aztán az est felénél áttértünk a country zenéről az ír zenére, és örültünk neki.
A tánc maga a már megszokott módon klassz volt, pörgős, és minden ízében csodálatos. Meglepően sok diák bukkant fel, tele volt a terem, aztán a műsor felénél, a keringő és a szünet után kezdtek elszállingózni, míg végül csak tíz-tizenkét párnyi megszállott maradt. Sokan jöttek el Jonesborough-ból is; úgy tűnik, a kemény mag oda megy, ahol a zene van. Örültünk is neki, kellett a sok tapasztalt táncos hogy a kezdő egyetemistákat megtanítsák az alapokra. Amikor az ember úgy pörög, hogy nem tudja, hol van, jobb, ha biztos lehet benne, hogy a körülötte lévő férfi ismerősök a helyükön lesznek és biztos kézzel elkapják, amikor kell. Nem minden kezdő volt a helyzet magaslatán ebben a kérdésben :) De balesetre azért nem került sor.
Fél héttől fél tízig és lelkesedéstől kimerülésig táncoltunk; felbukkantak Mircsiék is, ami klassz, plusz Joshua bevallotta, hogy ahhoz képest, hogy Tennessee szülötte, sose kontratáncolt még, amit ugye orvosolni kellett, és a végére egészen belejött.
Mire véget ért a tánc, farkaséhesek voltunk (egyikünk sem evett dél óta); így aztán elkocsikáztunk a legközelebbi McDonald's-ig (kövezzetek meg), és közben jó zenéket hallgattunk a kocsiban. Joshua keresztes hadjáratot indított, próbál rászoktatni a country zenére. Tetszik. Hozzáad az élményhez, hogy hangosan énekel a rádióval, és állati jó hangja van.
Végül aztán nagy holdfény és tücsökcirip közepette haza lettem fuvarozva. Most pedig elteszem magam aludni, mert holnap is lesz nap.