Hófehérke és a döglött borz

Eljött az első hivatalos helovíni fellépésünk ideje: Margery, Joshua és jómagam elkocsikáztunk Kingsportba, ahol a könyvtár jótékonysági mesélést szervezett. Magáról a szervezőről kiderült, hogy egy tizenhárom éves hölgy, aki egymaga próbálta meg összehozni a rendezvényt, és sikerült is neki, némi tapintatos szülői segítséggel a háttérből. Amikor megérkeztünk, rettenetesen nagy zavarban fogadott bennünket, és láthatóan nagyon izgult, de minden a helyén volt, be volt rendezve a terem, plakátok tarkították a környéket, és egyáltalán, az eredményt bármilyen felnőtt szervező megirigyelhette volna. Mivel egy jó órával korábban sikerült érkeznünk a tett helyszínére, körbesétáltunk a város főutcáján; barátságos téglaépületek és gyönyörű rózsabokrok jellemezték az összképet. Be-betértünk egy-egy boltba, hallgattuk az utcazenét, és általánosságban véve élveztük az őszi napsütést.

Azután szembejött Hófehérke egy döglött borzzal a kezében.

Első pillantásra az ember nem is nagyon fogja fel az ilyesmit; másodjára pedig már a nyakunkon is volt a hölgy, és jó mesemondók módjára muszáj volt megállítanunk, hogy kifaggassuk. Hófehérke nagyjából a könyökünkig ért, a döglött borzról pedig kiderült, hogy valójában az, aminek látszik: egy néhai szkunk puhára kitömve. Némileg ernyedten csüngött a hercegnő karjaiból, és enyhén himbálódzott miközben a tulajdonos azt ecsetelte nekünk, hogy Oktoberfestet tartanak a helyi természettudományi múzeumban, és a Grimm-mesék a tematika; a két elem (Grimm és a természettudomány) pedig ebben a bizarr hercegnő-és-a-taxidermia párosban öltött testet.

Az élménytől kissé zavartan tértünk vissza a könyvtárba, épp időben hogy megkezdődjön a mesélés. A villanyt leoltották; csak egy olvasólámpa és egy kajánul vigyorgó töklámpás szolgáltattak némi fényt a meséléshez (és ásták alá a fényképezést). A műsort Margery nyitotta meg egy klasszikus kísértet-történettel: órák után a tanárnő egy ottmaradt kislányt talál az osztályteremben, akiről persze kiderül, hogy kísértet, és már ötven éve ott van. Margery sikeresen tizenöt perc hosszúra nyújtotta a történetet, ami remek dolog felnőtteknek, de a gyerekközönség annyira nem értékelte a dolgot (hosszas történelmi bevezető előzte meg a mesét, amit én speciel nagyon élveztem). Azonnal kitűnt a figyelő tömegből a Kölyök; minden fellépésen van belőle egy, ez esetben egy répavörös, négyévesforma kisfiú, aki egy órán keresztül nem hagyta abba a visítást és mocorgást. Joshua arcán látszott a kétségbeesés, mielőtt felváltotta Margeryt a színpadon.
Ahhoz képest, hogy az első mesélése volt, Joshua volt az, aki igazán megfogta a gyerekek figyelmét. Ez adódott egyrészt abból, hogy színész (és amikor megszólalt, az első sor riadtan befogta a fülét), másrészt pedig a mese is gyerekbarátabb volt, olyan sztori, amit én is sokat mesélek, az óriásról, aki összement. Szülők és gyerekek egyaránt élvezték a dolgot, valószínűleg főleg azért, mert a színészi előadásmód erős kontrasztban állt az előző mesélővel.
A sort én zártam, stílusosan magyar mesével: A szépen szóló pelikánmadár (köszi Juli!). Tökéletes választás volt; egyrészt magyar, amit itt nagyjából elvárnak tőlem, másrészt ijesztő, mert a Kékszakáll egy változata, harmadrészt pedig egy bátor hercegnőről szól, a rendezvény pedig elsősorban lányoknak volt meghirdetve (girl scouts). Most meséltem először életemben, de nagyon élveztem a dolgot, és elég rugalmas a mese ahhoz, hogy kedv szerint lehessen nagyon véressé vagy nagyon... gyerekbaráttá alakítani. Ezúttal az utóbbi mellett döntöttem, és a történet a reakciók alapján mind a gyerekek, mind a szülők körében sikert aratott.
A műsor végén közösen meséltünk a gyerekeknek egy kicsit arról, mi is az a mesemondás, kik azok a mesemondók, és hol lehet ilyesmit tanulni. Eddigre a vörös ördög elkezdte szétszedni a berendezést, úgyhogy a bemutatót rövidre zártuk; a rendezők kedvesen kitöltötték nekünk a papírokat amik alapján pontot kapunk a fellépésre (Mesemondás kezdőknek kurzus), mindenre maximum pontot adtak, és utunkra eresztettek bennünket. A sikert és a fellépést csokis sütivel ünnepeltük a helyi cukrászdában, hazafelé pedig sikerült néhány képet kattintanunk Hófehérkéről is, munka közben. Íme:



(Aki megtalálja a kakukktojást, az nyert :)