Rettenetes feladatok

Délutáni óra: A mesemondás történelmi háttere. Három óra tömör gyönyör, ha engem kérdeztek.
Bevezető óra volt; kaptunk nagyjából 100 oldalnyi fénymásolt handoutot és egy részletes tervet a félév menetéről, kötelező olvasmányokkal és házi feladatokkal sűrűn teletűzdelve. Mielőtt átrágtuk volna magunkat a fentieken, beszélgettünk egy kicsit; nagyfőnök elmesélte, ő hogyan lett mesemondó (én már ismertem a sztorit a könyvéből, de jó volt személyesen hallani; meg aztán az a történet is, mint sok minden más, Brother Blue-ról szól, és rá mindig jó emlékezni). Utána körbementünk, és mindenki elmondta, ő hogyan csöppent ide; két új ember is volt a csapatban, egy csendes idősebb nő Kaliforniából és egy fiatal kanadai zenész srác. Mindenkinek megvan a saját története; mindenkiről újabb és újabb dolgok derültek ki; és jó mesemondók módjára feszült érdeklődéssel hallgattuk meg egymást, kérdéseket tettünk fel, és mivel három órás az óra (nem fogom előadásnak hívni mert hála az égnek nem az), volt időnk mindenre bőven.
Kezdem nagyon megszeretni ezt a kis csapatot. Totál olyanok vagyunk mint az X-men. Idecsöppen mindenki egy teljesen más háttérből a maga saját, egyéni történetével; van bennünk valami, ami különbözővé tesz a többi embertől, és összeköt minket, a mesemondás iránti rajongás és a késztetés, hogy meséljünk. Mindenki a saját különleges, egyéni képességeivel érkezik; együtt egy olyan csapatot alkotunk, amiben nyelvek, kultúrák, stílusok, korok, vallások, és természetesen történetek találkoznak. Attól a pillanattól, hogy először ültünk be együtt a tanterembe, egy csapat vagyunk; mindenki megbízik a másikban pusztán azért, mert mind szenvedélyből vagyunk itt (legalábbis biztos hogy nem a pénz és a karrier miatt). Jókat nevetünk a szünetekben, sőt, órán is, mert a nagyfőnök is egy közülünk, és mert túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy osztálynak lehessen minket nevezni.
És ami a legszebb az egészben?
Ez lesz az első feladatunk. Szeptember végéig le kell adnunk egy beadandó dolgozatot, amiben elmeséljük a saját utunkat eddig a pontig; le kell írnunk, hogyan lettünk mesemondók. Rám is fog férni, hogy összeírjam végre!
Miután mindenki bemutatkozott, nekikezdtünk a tanrend boncolgatásának; előtte azonban nagyfőnöknek random eszébe jutott Irén, a hurrikán, és hogy milyen pusztításokat végzett fenn Északon. Erről pedig eszébe jutott egy ballada, amit ezen a környéken költöttek az 1916-os hasonló (ám a mostaninál jóval több kárt okozó) hurrikánról. Rögtön el is énekelte. A szívünk szakadt meg bele. Szomorú dal volt egy családról, akik megfulladtak a vihar okozta árvízben, de ugyanakkor gyönyörű szép is; csukott szemmel énekelte, és hol egészen halk hangon, hol pedig hangosan és zengőn.
Hoppácska. Ha tud a professzor, akkor tud.
Ami pedig a félév hátralévő részét illeti: amellett, hogy órán a mesék típusaival és a mesemondás és a különféle szájhagyományok történetével fogunk foglalkozni, lesz rengeteg házi feladatunk is. Először is, el kell olvasnunk pár tucat kötetnyi népmesét (minimum 100, maximum a csillagos ég). vertem is a fejem az asztalba, mert a kötelezők egy része már megvan nekem... otthon. Angolul is, magyarul is.
A mesék olvasásán kívül több beadandó dolgozatot is írnunk kell majd; lesz közötte meseelemzés, mesemondó hagyomány elemzése, mindenféle jó dolog. Ennek a tetejébe pedig nincs mesemondó kurzus előadás nélkül; mindenkinek választania kell majd egy mesét, amiben elmélyed, és a félév során elő is kell adnia.
A bőség totális zavarába estem.