Tündérek Tennessee-ben

Ma van Joshua születésnapja; összeszokott kis triónk elhatározta, hogy a nagy eseményt közösen ünnepeljük. Vettünk tortát, gyertyákat, chipset és Margaritát, és összegyűltünk Sara lakásán Changelinget játszani.

Ha még nem játszottatok klasszikus szerepjátékot hivatásos mesemondókkal: ajánlom mindenkinek.

A dolog ott kezdődik, hogy valahol minden mesemondás szakos diák mélyen szerelmes Jonesborough-ba és Appalachia hegyvidékébe (na, most aztán meglepődtetek, mi?!). És mivel a White Wolf emberei jó fejek, sikerült azt a remek felfedezést tettem, hogy nem csak írtak egy külön szabálykönyvet a déli államokra (Kingdom of Willows), hanem ráadásul jó is, amit csináltak, és külön benne van Jborough és a mesemondó fesztivál! Na mármost, ha az ember olyan tündérekről szóló szerepjátékot talál, amiben megemlítik a Fesztivált, akkor azt természetesen azonnal ki kell próbálni.
(Arról nem is beszélve, hogy a klasszikus Changeling - nem az a borzalom, amit pár éve csináltak belőle, hanem a 15 évvel ezelőtti - az álmodással és az álmokkal is sokat foglalkozik, és gyakorlatilag arra a Jung-féle meseelemzési módszerre épít, ami jelen pillanatban az egész félévünket kitölti, szóval tulajdonképpen Tanár úr kérem, mi készültünk!)

A helyszín: Kingdom of Willows (Szomorúfűz Királyság - Déli államok), Duchy of Appalachia (Appalachia Hercegség - Kelet-Tennessee és környéke). Akinek nem ismerős a Changeling fogalma, annak elmesélem, hogy egy olyan játékról van szó, ahol a játékosok meseszereplőket alakítanak, akik emberi formában rejtőzködnek a mai világban a halandók szemei elől. Jelen esetben egy félénk tinédzser tündét és egy nagyszájú feminista óriást.
A dolog szépsége az volt, hogy bár szokás szerint most is én voltam a Mesemondó, Joshua és Sara azonnal belejöttek a játékba. Nem csak remekül alakították a karaktereiket (gurultam a nevetéstől - két nagyon különböző személy, ráadásul egy nemes és egy közember, zseniális párbeszédeket tud produkálni, sokszor hosszú percekre hátradőltem és hagytam, hogy kiélvezzék a jeleneteket), hanem hamar átvették a kezdeményezést is, így a sztori felénél megszűntem kalandmesternek lenni, és onnantól kezdve közösen meséltük a történetet, csak akkor szóltam bele, amikor nagyon muszáj volt. Nem sok ilyen akadt. A játék készítőinek zsenialitását dicséri, hogy sokszor maguktól rájöttek dolgokra, amik szerepelnek a szabálykönyvben is (bár kocka és pontszámok nélkül játszottunk, és senki nem hiányolta őket). Mesemondói szempontból nagyon természetesen zajlott a játék; rengeteget nevettünk, kiéltük minden kreativitásunkat, megmentettük a világot és a Fesztivált, elfogyasztottuk a tortát, és általánosságban véve, megúsztattunk tündérlelkünket a Káprázatban. A Margarita is sokat dobott a hangulaton; ennek ellenére szép, kerek, koherens sztori állt össze, ami engem is meglepett, mert szokás szerint reggel sikerült a kalandot összedobnom. Természetesen az első kanyarnál vett totálisan más irányt, amit terveztem, úgyhogy onnantól kezdve rögtönöztünk mindannyian.
Nos, ha az ember tündérmesét rögtönöz, azt lehetőleg két másik mesemondóval tegye. Megéri.

Zárójelben:

A játék fénypontjai, a nerdök kedvéért:

Két changeling besétál egy kis házikóba, ahol egy manószerű kis emberke fogadja őket.
- Megmondom, hol van, amit kerestek, ha kitaláljátok a nevem!
Ketten egyszerre:
- Rumpelstiltskin!
Kicsi ember:
- A francba...

Két óriás egy kovácsoltvas ágyat tördel ízekre, fegyverkészítési célzattal. Kis tünde a háttérből figyel.
- Én mit tudok segíteni?...
Óriás felnéz:
- Megparancsolhatod nekünk, hogy törjük szét az ágyat...

Ősöreg varázsló:
- Segítek nektek, ha cserébe esküt alatt felajánlotok egy áldozatot...
Tünde:
- Mit kapunk érte, ha az óriás cölibátust fogad?

Óriás (random): - Mondtam én, hogy repül a rohadt unikornis!!!

Mesélő (Indiana Jones után szabadon):
- És végül megleltétek az Álmok Serlegét... de vajon melyik az a sok hasonló közül?
Tünde:
- Az, amelyiknek Jung van az oldalára festve.
Óriás:
- Én találtam egy olyat.
(Ennyi volt. Ezt nem lehetett megcáfolni...)

Szitu: halandóval el kell hitetni, hogy meggyógyul, ha "láthatatlan varázsvizet" iszik az óriás tenyeréből.
Óriás:
- Tudod, én tulajdonképpen pszichológus vagyok, és mivel évek óta tanulmányozom a [pszichoblabla] ezért aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ezen egyszerű vizualizációs gyakorlat segítségével a páciensek sokkal könnyebben feldolgozzák a [még több pszichoblabla].
Tünde:
- Ez egy amerikai szokás, és ha nem csinálod meg, rettenetesen meg leszünk sértődve.
(Na találjátok ki, melyik működött...)

Óriás a tündének, aki épp elvesztette minden tudását és emlékét:
- A neved T. Nem szoktál túl sokat beszélni. Sőt, gyakorlatilag néma vagy. És mindig kérdés nélkül azt teszed, amit mondok. Mert te egy ilyen személyiség vagy. Nekem elhiheted.

Szereplők a Holdon (vagyis annak álombeli másán, az Orlando Furioso stílusában):
Óriás:
- Keressünk vizet.
Tünde:
- Vizet a Holdon?!
Óriás:
- Itt állunk a Holdon egy **** unikornissal Atlantisz elveszett *** városa közepén és te pont a **** vízen vagy kiakadva?!

És a jellegzetes utolsó pillanat, amikor a négy szereplőből csak három álldogál a megmentett város közepén:
- Öhm... srácok, hol hagytuk el a mesemondót?...