Személyeskedés

A tegnap esti maratoni órán végre sor került az első mesélésre: mindenkinek elő kellett adnia egy személyes történetet.
A személyes történet fogalma dióhéjban: egyes szám első személyben előadott sztori, ami vagy veled történt, vagy jelen voltál, amikor megesett. A saját életünkből vett egy-egy jó anekdotát kellett előadássá alakítanunk.
Talán az összes feladat közül ez volt nekem a legnehezebb; soha nem csináltam még ilyet (előadásként legalábbis nem; sztorikat haveroknak mindenki szokott mesélni). Amikor tudod, hogy színpadon fogsz állni, hirtelen nem is olyan könnyű kiválasztani a megfelelő történetet (családi sztori pedig nem ér, pedig abból lett volna bőven). Volt két-három hetünk felkészülni, aminek a nagy része mindenkinél azzal ment el, hogy lázasan keresgélt a saját meg a családtagok emlékei között, hátha akad valami, a jó is, kerek is, és nem is ciki elmesélni. Amikor végül sikerült megállapodni egy történeten, akkor jött a munka java része: élvezetes előadást kellett faragnunk a nyersanyagból.
Az én választásom hosszas hezitálás után a San Potito-i ásatásra esett; legalább annyi jó sztorink volt onnan, mint leletünk. Összefűztem egy csokorra valót, és belőttem egy 5-8 perces előadást (ennyi volt a megadott időkeret).
Az óra első felében négy csoportra osztottak minket; a csoportok aztán a terem négy sarkába vonulva, egymásnak adták elő a meséket, gyakorlásként. Mivel az órát sok nem mesemondás szakos kezdő is felveszi, Delanna így tette kényelmesebbé az első mesélést mindenki számára.
A mi kis öt fős csoportunk mesélése nagyon kellemesre sikerült. Minden sztori jó volt és érdekes, kerek, összeszedett, és általánosságban véve szórakoztató. Volt késő esti hazatérés diszkóból vadmotoros segítséggel; fára mászás és fennragadás; ijesztő találkozás kígyóval vízben; az egyik csaj pedig, aki vak, széles vigyorral mesélt arról, hogyan felejtette ott a férje egy parkolóban. A hangulat perceken belül feloldódott; amint végeztünk a körrel, elkezdtünk magunktól mesélni hasonló eseteket, amik egymás történeteiről jutottak az eszünkbe, és meg se álltunk, amíg Delanna le nem fújta a gyakorlatot egy jó órával később. Nagyokat nevettünk; a beszélgetés magától terelődött különféle olyan témák felé, amikről mindenkinek van sztorija, és az óra végére mindenkinek az járt a fejében, hogy "nem is tudtam hogy ilyen sok másik sztorit is mesélhettem volna..." Egy-kettőt a sajátjaim közül, amik különösen jó fogadtatásra találtak, fel is jegyeztem magamnak későbbi használatra.

Úgy tűnik, a hetünk a személyes sztorik körül forog. A mai fellépő a Központban Michael Cotter volt, aki a klasszikus "nagypapa mesél" műfajt űzi. Nyolcvanegy éves, mosolygós szemű bácsi, aki már rég belekezdett az anekdotázásba, amikor még fél óra volt hátra a műsorig. Becky alig tudott szóhoz jutni tőle amikor két sztori között gyorsan fel akarta konferálni... "visiting", így hívta az ismerkedést, és zökkenő nélkül folytatta tovább a beszédet. Az ő fellépése igazából nem Előadás volt, csak egy sorozat személyes sztori elmesélése néhány jelen lévő új ismerősnek, akik nem hallottak még arról a nagy télről, amikor a hókotróval sikerült eltarolnia a szomszéd karácsonyfáját, vagy a nagybácsi melankolikus malacáról, vagy egy sorozat hasonlóan kedves, személyes dologról. A mesemondás inkább elringató volt, mint idegölően izgalmas; mindenki tökéletesen otthon érezte magát.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a személyes sztoriknak, bármilyen szokatlanok is egy európai mesemondó számára, megvan a maguk varázsa. Valószínűleg nem mostanában lesz saját sztorikból álló egész estés programom, de átvezetésnek például tökéletesek, és ha jól kombinálja őket az ember egy-egy hagyományos történettel, sokat hozzáadnak a mesemondás élményéhez. Ezt persze nekem tanulni kell, mert nem hazai terep, de hát az emberek döntő többsége számára a mesemondás pont itt kezdődik...