Mesék szavak nélkül

Ismét péntek, ismét mesemondás. Hogy repül az idő...

Joshuával kikocsiztunk Jonesborough-ba. Már kezdik felszerelni az őszi dekorációt a szalmabálákkal, sütőtökökkel, őszi virágokkal és az elmaradhatatlan amerikai zászlókkal; a város kezd átváltozni olyanná, amilyen a Fesztivál idején szokott lenni. Megdobogtatta a szívemet.

A hét fellépője a legendás Antonio Rocha. Brazíliából érkezett, hivatására nézve színész, mesemondó, és mindenekfelett pantomim-művész. Mindenki csodákat regél róla, de eddig még nem volt alkalmam hallani. Nagy érdeklődéssel vártam az előadás kezdetét.
A legendák igaznak bizonyultak. A pantomim sohasem vonzott különösebben, se nézés, se gyakorlás szempontjából, de ő ezt csinálja negyven vagy mennyi éve, és látszott rajta, hogy a vérében van. A sajátja volt, jól csinálta, és olyan természetesen, amire csak hosszú évek gyakorlása árán képes az ember.
Az első kérdése az volt, ki érkezett a közönségben a legmesszebbről; valaki bemondta Maine-t, amit aztán jól felülírtam Magyarországgal. Antonio mosolygott és megemlítette, hogy nem is olyan régen járt Budapesten. Egy egész kis történetet fűzött hozzá. Erről meg hogy maradtunk le?!
Felváltva kaptunk tőle hangos és néma meséket. A némák rövid, ám annál tökéletesebben kidolgozott pantomim-szösszenetek voltak, az egyik egy éhes pókról (amitől a hideg futkosott a hátamon, mert elindulás előtt sikerült egy óriási pókot találnom a konyhai mosogatómban, amit hazatérés után Joshua lovagiasan likvidált a kedvemért), a másik egy lepkéről és egy kisfiúról. Ami a hangos meséket illeti, Antonio bevallottan szereti a népmeséket; elmondta a növekvő-töpörödő óriás történetét, ami az amerikai mesemondók között is nagyon népszerű (minél közelebb mész hozzá annál kisebb), egy hihetetlenül édes és csodálatosan előadott sztorit egy sasról, aki csirkének képzelte magát, és még egy személyes sztorit is bevállalt a kedvünkért, amire igazán nem számítottam. Természetesen minden gesztusa a helyén volt, de ezek tetejébe még szépen is mesél. És zengő, mély hangja van.
Az első sorban ült egy kislány, az egyetlen gyerek a nézőtéren; az előadás végén kapott egy láthatatlan lufit, és amikor kijöttünk a színházból, még mindig szorongatta. Antonio megállt, és a csuklójára kötötte a madzagot.