Poronty

(Ha a Sciont kiadják magyarul, így kéne lefordítani a címét. Uff.)

Újabb játék van terítéken kis csapatunk asztalán - ezúttal órai kereteken kívül. A Scion rendszer a White Wolf szüleménye, akárcsak a tündérek, vámpírok és vérfarkasok, de külön világban játszódik: egy olyan világban, ahol minden mitológia minden istensége létezik. Sőt, nem csak létezik, hanem szabadidejében halandókkal hentereg, mely foglalatosságából félisteni gyermekek árasztják el a világot - ők a játékosok karakterei. Az ötlet egyszerű ám nagyszerű: a karaktered egy félisten a modern világban, aki csak tinédzser vagy felnőtt korában tudja meg, hogy a soha nem látott apuci vagy anyuci valójában odafent lakik. Mindezek tetejébe pedig jön a napi híradó is: a természet megfékezhetetlen erőit jelképező titánok elszabadultak a földön, és minden isteni gyerekre szükség van, hogy a felhőkarcolók között lófráló mitikus szörnyeket megfékezzék. Kalandra fel!

Már a karakteralkotás is hatalmas kaland volt. Először is el kell döntened, melyik isten porontya szeretnél lenni. Mitológia-rajongó kis csapatunk hosszasan tépelődött ezen a kérdésen, míg végül mindenki meg volt elégedve a saját választásával. Ezek után egyesével le kellett ülnünk a kalandmesterrel (és a hab a tortán, hogy nem én mesélek! Griffin vette át ezt a nemes feladatot, mivel Poronty terén ő a szakértő), megalkotni a karaktert összes apucitól/anyucitól örökölt mágikus képességével együtt, majd lejátszani négyszemközt egy bemutatkozó kalandot.

Szerény személyem lelkesen vetette bele magát a karakteralkotásba. Az eredmény: Chun-tao (Barack), Kínából Amerikába származott cirkuszi artista, származására nézve Szun Vu-kung, a Majomkirály lánya. Tizenhat éves létére nem kell félteni a nagyvilágtól: rendelkezik apuci varázslatos harci husángjával, tud repülni, ugrani, mászni és nagyot ütni, valamint mestere az alakváltásnak és az illúzióknak. Emellett pedig annyit eszik, mint az isteni apuka, és iszik is rá jó sokat; mindig ott van, ahol a dolgok történnek, vagy inkább mindig ott történnek dolgok, ahol van: jellemére nézve Trickster. Mentünk, de megjöttünk, egy majomban őrlünk!
Barack persze nem kalandozik egyedül, és nem kell a gonosz mitikus szörnyekkel egy szál magában szembenéznie: kerültek mellé segítő társak is. Ott van rögtön elsőként Storm Houston, Zeusz bal kézről való fia, hivatására nézve sztár amerikai focista a Chargers csapatában (akiknek, ugye teljesen véletlenül, a villám a jele). Isteni hatalmánál csak az egója a nagyobb; focilabdát és villámot egyaránt jól tud hajítani, és rendelkezik a görög mitológia hírhedt sárkányfog-veteményével, amiből az ő esetében egy focicsapat bukkan fel, ha erősítésre van szükség... (a játékos egyébként nem más, mint a korábbi sztorikból már jól ismert Trevor, a bárd).
Hogy legyen a hiperaktivitás és az izom (vagy, ahogy Barack mondja, az izom és az arc) mellé ész is, csatlakozott hozzánk Amadeus, az ork barbár játékosa is, Joe, aki ezúttal Intelligenciába ölte a pontjait, és bizonyította, hogy félelmetesen okos karaktert épp olyan jól játszik, mint félelmetesen butát! Solomon Athéné fia, hivatására nézve brit egyetemi professzor, felszerelve egy darab mechanikus bagollyal (Archie), lehengerlő brit akcentussal, és a csapat IQ-jának döntő hányadával. Fegyvere a toll, ami erősebb, mint a kard, főleg, mert ha kell, karddá tud alakulni. Csak a biztonság kedvéért.
Csapatunk negyedik, és jelen pillanatban utolsó tagja a japán panteonból származott közénk, Szuszano-o fia, foglalkozására nézve hajléktalan életművész, aki rendelkezik egy kifogyhatatlan kulaccsal és a japán istenek elpusztíthatatlan májával: minél részegebb, annál jobban harcol. Emellett uralja a vizet (ha inni nem is szereti), a kulacs kupakja pedig alkalom adtán szamurájkarddá alakul. Kalandunk kezdetén egy Lamborghiniben repesztett, amit nemrég akasztott le egy jobb sorsra érdemes succubusról.

Nos, így állt össze a kis csapat. Első feladatunk egy gonosz szekta felkutatása, akik begyűjtik az istenek földi gyermekeit, és agymosott katonákat nevelnek belőlük. Négy különc hősünk még erősen összeszokóban van: Zeusz fia és Barack gyilkolják egymást, Zeusz fia és a japán srác egymáshoz mérik az egójukat, Barack és a japán srác együtt iszik, Athéné fia meg egyszerűen bele van fáradva, hogy ő az óvóbácsi. A mai játék alkalmával végül izgalomra is sor került: Barack el lett adva kínai iskoláslánynak, hogy bekerüljön a "gonosz Roxfort"-ként jelölt intézménybe, majd megpróbáljon onnan kitörni; Hayate (a japán srác) rájött, hogy tud tárgyakkal beszélni, és hosszas beszélgetést folytatott egy iskolabusszal, menyek következtében Buszokkal Suttogó lett az új neve; Barack fogta magát és bajba került, minek eredményeképp hat géppuska csöve meredt az arcába éppen abban a pillanatban, amikor a csapat férfi tagjai megérkeztek, buszostul rontva a házba, és egy emberként alkottak merészet: Storm feltépte az épület kapuját, Hayate könyékig a tűzoltó-rendszerben hajlította a vizet a gonoszok ellen, professzor úr pedig úgy döntött, mégiscsak erősebb fegyver a kard, ha géppuska van a másik oldalon.

Ez életem első Scion játéka, de rettenetesen élvezem. Főleg azért, mert a szabályok másodlagos szerepet töltenek be az abszolút vagánysághoz képest...

Jótékony mesélés

Nem elég, hogy hat órát ültem kocsiban és hason csúsztam be a nyelvészet előadásra, a keddi napom még mindig nem ért véget: az óra utolsó tizenöt percéről ellógva (a fellépés mindig jó ürügy arra, hogy lógjon az ember, a mesemondó tanszék már csak ilyen) átszaladtam az egyetemi színházba mesélni.
Heidi, helyi pótanyukám, ünnepséget szervezett a campuson serénykedő önkéntesek részére; volt a műsoron zene, tánc, és mesemondás, utóbbit szolgáltattam én. Amikor megérkeztem, a színházterem nagyjából félig volt tele; cserébe az egyetemi bluegrass banda már nagyban húzta a talpalávalót. Heidi az ajtó előtt állt kicsit tanácstalanul: mint kiderült, a banda felszerelt, majd minden különösebb megnyitó vagy konferálás nélkül nekiállt játszani, jó tíz perccel a meghirdetett idő előtt. Ez még rendben is lett volna, cserébe a hangtechnikus nem volt a helyzet magaslatán; a zenét olyan feedback kísérte, hogy elnyomta az ének jó részét is, és mindenkinek a hátán felállt a szőr (de az is lehet, hogy csak az új technobluegrass műfajjal van dolgunk). Örültem nagyon, hogy a mikrofonok és erősítők lekerültek a színpadról, mielőtt felkonferáltak engem; egy szál hanggal mégiscsak könnyeben boldogul a technológia. A Mandulavirág legendáját meséltem, a virágzó campusra való tekintettel, és életemben először történelmi, megújított változatban, mert mégiscsak menőbb az algarvei mór herceg és az északi hercegnő, mint a vázlatos "egyszervolt". A mese remekül ment, szerintem nagyon jól sikerült, és meg az se rontotta el, hogy a felénél köhögni kezdett a mikrofon, amin ezen a ponton már nem lepődött meg senki, hallották a hangom anélkül is.
A mesélést rövid táncelőadás követte, majd mindenki kapott ennivalót a traumára való tekintettel. Végre hazatérhettem én is jól megérdemelt pihenőt tartani. Pffft.
Vissza az iskolába.

Kék mezők királysága

Hétfő reggel begördült a hintó az ajtóm elé: fellépésem volt Kentuckyban, ami itt van egy ugrásra ugye, alig hat órányi autóút, úgyhogy a szervezők, Mary Hamilton nevezetes mesemondó és férje, leugrottak értem Johnson City-be. Gyönyörű délelőtti napsütésben indultunk el Lexington felé, át a hegyeken, és azt kell mondanom mindenkinek, aki az isten háta mögötti egyetememen húzta az orrát, hogy ennél szebb autóutam nem volt Szlovénia óta.
Korai tavasz van itt Délen: a zöldülő fák között az út mentén végig harsány lila foltokban virágzik a redbud (magyar nevén júdásfa), és ahogy átértünk a hegyek Kentucky oldalára, tömegével bukkantak fel a vajszínű és halvány rózsaszín dogwood (som) virágok is. Mivel Mary férje többek között a geológiában is igen járatos, út közben magyarázta nekem a hegyvonulatokat és az út két oldalán látható sziklaképződmények származását: Tennessee gyűrött hegyei hamarosan átadták a helyüket a Kentucky röghegységnek, és ahol csak utat vágtak a sziklába, vízszintes rétegek tucatjait láttuk egymásra halmozva. A föld színe is megváltozott: élénk narancssárgából feketébe fordult, és a hegyoldalakban meg lehetett pillantani az első felszíni szénbányákat. Ezek az útvonalon gyakorlatilag minden fa és bokor Daniel Boone telepesről volt elnevezve, aki először merészkedett Kentucky mélyére, el is fogták az indiánok, csak két év múlva szabadult.
Sok egyéb érdekesség is akadt a hatórás úton: egy tornádó nyomvonala (ripityára tört fákkal és néhány lakókocsi maradékaival), cowboy templomok (akármit is jelent az... biztos lóval is be lehet hajtani), sátorozó kukacok a fákon (írd és mondd, nem viccelek, gyűrűs pille). Amikor átértünk a hegyeken, kitárultak előttünk Kentucky végtelen zöld mezői (apa a kert miatt panaszkodik, itt meg az egész államot nyírni kell). Az út két oldalán kerítések kísértek minket hossz mérföldeken át; ha csak egy kerítés volt, kis fekete tehénkékre lehetett számítani a túloldalon, ha kettő, akkor telivér lovakra. Azt is megtudtam menet közben, mitől bluegrass (kék fű) az állam beceneve: egy kis kék virág miatt, ami nagy tömegben nő errefelé.
Megérkezvén Frankfortba (miután elhajtottunk Athén, London, Versailles, Párizs és Kairó mellett), megálltunk egy virágzó fás temetőben, ahol megcsodálhattam Daniel Boone sírját, a kilátást a városra a dombtetőről, és a Kentucky folyó felett köröző keselyűk tucatjait. Végül aztán csak megérkeztünk Mary és Charles kedves kis otthonába, ahol rendelkezésemre bocsátották a vendégszobát, és hagytak pihenni három polcnyi Tolkien, két szekrény történelemkönyv, és egy első kiadású D&D barátságos társaságában.
Egy órával később ideje volt felszedelőzködni és elindulni a fellépésre; útközben megálltunk egy jópofa, zöldre és barackszínűre festett mexikói étteremben vacsorázni, majd begördültünk Lexingtonba, ami a közeli nagyváros, és megcsodálhattam milyen csinos, tiszta, modern és virágzó az egész, megcáfolva minden korábbi, Kentuckyról hallott rémtörténetet. Kentucky és Tennessee amerikai felforgás szerint a Tirpákia szinonimája, de nekem még nem volt negatív élményem a környékkel kapcsolatban, igaz, a városoktól még nem merészkedtem messzire. Lexington mindenesetre nagyon csinos, modern és tiszta város.

A fellépés maga egy Wandering Storytellers nevű rendezvény volt, melynek keretei között a helyi mesemondó szövetség vendégeket hív meg minden hónapban egy-egy estére. Most én voltam a soros; az előadásra egy galériává alakított csinos kis házban került sor, ahol minden falat festmények és minden padlót szobrok borítottak, melyek egy szlovák bevándorló művész keze munkáját dicsérték. Közönségünk ugyan picike volt (10 fő), de nagyon lelkes, idő pedig akadt bőven: kétszer negyvenöt percet meséltem. Első körben Csaba királyfival nyitottam, mert Charles a kocsiban felhozta a magyar történelem és a hunok témáját; elégedetten hallottam, hogy a közönség levegő után kapott, amikor megjelent Csaba a csatamezőn. Rögtön utána, a Tejútnál maradva, elmeséltem a szigetközi tündéreket, majd onnan egyenes úton következett a Tündértó titka, és végül Tündér Ilona álmával zártam, ami még mindig alakulóban van ugyan, de egyre jobban ülnek benne a poénok. Itt már teljesen el volt mindenki ragadtatva: nem gyakran hallanak tündérmeséket, főleg nem olyat, ami még csak nem is ismerős, ebbe előnyöm van az amerikai mesemondókkal szemben. Mindenki vidáman üldögélt és beszélgetett a szünetben, majd visszatértem a jelképes színpadra egy második körre; ebbe pont belefért az Isten-hegyi székely leány, aminek szerintem már nem sok köze van az eredeti történethez, ellenben egyre jobban élvezem. Ez is azért került elő, mert történelemről beszélgettünk a kocsiban. Így jár az, aki fellépés előtt két perccel dönti el, mit fog mesélni: olyan történetekkel rukkol elő, amik érdeklik a közönséget. Ettől szép a mesemondás.
Hazafelé menet megcsodálhattam Lexingtont éjszakai kivilágításban is, fényben fürdő szökőkúttal és vízeséssel, és zöld dombokon legelésző bronz lovakkal a helyi lóversenyek emlékére (velük le is kellett fotózkodni, ugye). Mire hazaértünk csak ágyba dőlni volt erőm.

Kedden reggel korán keltünk, és indultunk vissza Johnson City-be; délutánra vissza kellett érnem, mozgalmas az élet az iskola háza táján. A hazafelé vezető út éppen olyan csodás, virágos-zöldmezős-hegyvidékes volt, mint odafelé, és megint egy csomó mindent tanultam Kentucky földrajzáról és történelméről. Áthaladtunk pl. Middleboro városkáján, ami egy sok millió évvel ezelőtti meteor kráterében fekszik, valamint Pineville-en, Kentucky állam egyetlen városfallal rendelkező településén (a falat árvizek ellen emelték), mely felett Damoklész kardjaként egy hatalmas szikla függ a hegyoldalban vastag láncokkal biztosítva, hogy ne essen a lakók fejére. Kora délután értem haza; épp csak átvedlettem tiszta ruhába, és már rohanhattam is nyelvészet órán beszámolót tartani.

Út közben összeszámoltam, hány államban jártam eddig: az ötvenből huszonhármat tudtam kipipálni. Meg kell állapítanom, hogy Kentucky egészen biztosan benne van a legszebb háromban. Ha ugyan nem az első.

Napi kalandok

Zajlik az élet a campuson. Még mindig csodás tavasz idő van, csicseregnek a fák, virágzanak a madarak, és kis szerepjátékos csapatunk határozatlan időre kiköltözött a főépület mögötti pázsitra: ki heverészni, ki szakdogát írni (ez lennék én), ki vívni (a színpadi harc osztály is a napsütésben gyakorol), ki meg amerikai focit játszani és összekenni magát fűfoltokkal. Mindenkire ráfér egy kis napsütés.

A pénteket lázas házi feladat írással töltöttem; már nagyban dolgozom a szakdogámon, csak valami kisebb beadandó dolgozat vagy iromány mindig közbejön, és szerettem volna minél többet elintézni még a hétvége beállta előtt. A szakdolgozatomról egyébként annyit, hogy végre eldőlt, miről írom - Kalandok az osztályteremben, avagy hogyan lehet a gimnáziumi irodalom-anyaghoz tartozó hagyományos történetekből interaktív szerepjátékot készíteni oktatási célból, tinédzserek számára (munkacím). Élek mint hal a vízben.

A tanulást csak akkor adtam fel, amikor ideje volt átvonulni a színházba, ahol Danielle rendezésében színpadra kerültek a Vagina Monológok. Testületileg kivonult a mesemondó szak megtekinteni a premiert, amiben Danielle, Sara, és Joel felesége is szerepelt, a nézőteret pedig az egyetem diákjai és dolgozói töltötték meg. Remek előadás volt; néha megrázó, néha vicces, piros és fekete, elegáns és elgondolkodtató, és mindenki remekül szerepelt, különösen Sara, aki dominának volt öltözve, és egy korbácsot lobogtatott. Az előadás nagy sikerrel és kizárólag férfiak által készített süteményekkel zárult, melynek megünneplésére testületileg átvonultunk kedvenc városi kajáldánkba vacsorázni. A helyzet úgy adódott, hogy a hely tömve volt (péntek este), cserébe viszont egy azaz egy pincérnő volt talpon a vidéken, melynek következtében jó fél órát vártunk a vacsoránkra. Közben azt is kitaláltuk, hogy testületileg elmegyünk megnézni a Hunger Games filmet, ami most nyitott a mozikban, és mindenki lelkes kiskutya-lihegéssel csorgatta rá a nyálát. A túlterhelt pincérnő és a moziműsor miatt azonban öt percünk volt elfogyasztani a vacsorát, roham-iramban, majd felpattantunk az asztaltól, és elindultunk a moziba. A dolog szépséghibája az volt, hogy a mi autónk sofőrje rossz kanyart vett be a belvárosban, melynek következtében iszonyatosan eltévedtünk; a film este 11:20-kor kezdődött, amikor is mi még vígan keveregtünk valahol a külvárosi házak között. Végül aztán csak megleltük a helyes irányt, és 10 perc késéssel bezuhantunk a moziba, megvettük a jegyeket, és bemasíroztunk a 11-es terembe, ahol is a film legnagyobb meglepetésünkre nagyjából már a felénél tartott (és ülőhely sem volt). Csalódottan kivonultunk, hogy visszakérjük a pénzünket, mire szembejött egy takarító srác és közölte, hogy a kiírás rossz, abban a teremben egy korábbi előadás zajlik, és a mi jegyünk a "hideg" terembe szól, ami a 10-es, és becenevéhez méltóan pót hűtőszekrényként funkcionál az épületben. Vidáman, hogy mégsem maradunk le a filmről, áttettük székhelyünket a 10-esbe, ahol is megleltük a csapat többi, vigyorgó tagját, és még nagyban mentek az előzetesek. Tizenöt perccel később, átesve minden előzetesen, elkezdődött a film... a Lorax. A mozi közönsége harsányan szitkozódva testületileg kivonult a teremből és letámadta a menedzsert, melynek következtében a filmet kicserélték, mindenki visszatérhetett a helyére, és végre csak elindult a Hunger Games...

Nem szokásom filmkritikákat írni, úgyhogy rövidre fogom: a film szóról szóra követi a könyvet, úgyhogy azoknak, akik olvasták, nagy meglepetést sehol sem okozott. Nagyon szépen megalkotott mozi, bár kicsit sokat rángatják benne a kamerát (olyan érzésem volt, mintha a Friday Night Lights első évadát nézném). Megérte megnézni, izgalmas volt, hű a könyvhöz, és filmnek is jó.

Hajnali háromkor kerültem haza. Most pedig megyek reggelizni.

A kukorica gyermekei

A mai Tale Tellers fellépésünk végállomása: Mohawk, Tennessee. A mókás névtől eltekintve a helyről azt kell tudni, hogy nagyjából egy órányi kocsikázásra található Johnson City-től, a Google nem ismeri, és a helyiek közül soha senki nem hallott róla.
Gyanakodnunk kellett volna, amikor megkaptuk a felkérést?...

Reggel hatkor indultunk útnak; a madarak már csiripeltek, de még koromsötét volt, bennem meg a gyömbéres süti tartotta a lelket. A dombok között hömpölygött a köd, ami a napfelkeltével sem oszlott el; csodás tájakon vágtunk keresztül, tehenekkel pettyezett legelők, mélyzöld erdők, smaragdszínű dombok között; végül aztán ritkulni kezdtek a házak és a tanyák... és mi még mindig mentünk... és mentünk... és mentünk. Joel egy öregemberhez hasonlított a GPS-t, ami időnként elszundikált, és olyankor meg kellett kocogtatni, hogy felzárkózzon, éppen hol vagyunk. Már vagy húsz perce mentünk ködbe burkolózott, sík kukoricaföldek között, és kezdtünk gyanakodni, hogy körbe járunk, mint a Micimackó, amikor végül a tejszerű fehérségből kibontakozott előttünk egy piros téglaépület, melynek oldalán a hangzatos ISKOLA felirat volt olvasható. Juhé!

(Mesélés közben megkérdeztük a gyerekeket, van-e közöttük, aki farmon lakik. Minden kéz a magasba lendült.)

Ha már egyszer kivonultunk (nagyfőnök, a két srác, meg én), nem is adtuk alább három teljes előadásnál. Első körben 6-8. osztályosokat kaptunk (a nehezén kell túlesni először...), akik számára görög mítoszokat igényelt a tanerő. Nagyfőnök ehhez csak egy dallal járult hozzá a műsor elején, meg eggyel a végén. A kettő között mesélt Patrick (Daidalosz és Ikarosz), Joel (Odüsszeusz és a küklopsz), és jómagam (aki, rebellis személyiség lévén, úgy határozott, a rómaiak se maradjanak ki a jóból, és Camilla legendáját mesélte). A kölykök a mesemondás szempontjából legkevésbé lelkes korosztályt képviselték (middle school), de azért nagyon helyes kis közönség voltak.

Második körben jöttek a 3-5. osztályosok, akik népmeséket szerettek volna hallani (a tanárok szerint legalábbis). Itt megint nagyfőnök nyitott, majd átadta nekem a szót, bakiztam is hatalmasat lendületből: a tíz-tizenkét percesre saccolt Széttáncolt cipellők mesém laza húsz percesre sikeredett, még úgy is, hogy komoly darabokat kivágtam belőle. Ez egyrészt jó, mert ebből látom, hogy leszoktam a hadarásról meg a mesék elsietéséről - másrészt viszont nem győztem bocsánatot kérni Joeltől, akire miattam nem maradt idő, mert mire Patrick is végigmondta a maga meséjét (Fiú, aki macskákat rajzolt) lejárt az egy óra...
Hát, most már ezt is tudom, egyem Pályuk Anna bőbeszédű természetét. A mese egyébiránt remekül működött, még megvágott formában is, a kölykök élvezték, és látványosan nem ismerték, mert volt a pengéken táncolásnál nagy felhördülés. Az a kedvenc pillanatom az egész mesében...

Harmadjára, ebéd utánra maradtak a picik: óvodától második osztályig. Ők aztán lelkesek, hangosan és vidámak voltak; vezeklésből ezúttal én maradtam a sor végére. Megint dallal nyitottunk; azután Patrick mondott egy rövid állatmesét teknősről és rókáról; Joel kiélte magát zseniális brazil bogaras előadásában, amire én szépen ráépítettem a repülő elefántokat, nagyfőnök pedig egy második Rémusz bácsi mesével koronázta meg az előadást. Minden mese osztatlan és zajos sikert aratott, élmény volt ezeknek a kölyköknek mesélni.

Az egyetlen negatív élmény az volt, hogy a tanárok nem tudtak viselkedni (mindig a tanerővel van a baj), és ragaszkodtak hozzá, hogy oktatást hajtsanak végre a diákokon mesemondás közben. Minket ugyan nem zavar, ha a kölykök mocorognak, sőt, a sok pusmogás és közbeszólás a figyelem legfőbb jele; a dolog mégis odáig fajult, hogy túlbuzgó tanár néni beállt Patrick háta mögé a színpadra, és onnan meregette szúrós szemeit a kiskorú deviánsokra. Nem illik!

Azt kell mondja, köd és kísérteties kukoricaföldek ide vagy oda, a Mohawk-i fellépés nagyon jó buli volt. Hazafelé a sztráda helyett a festőibb utakat választottuk; addigra már a nap is kisütött, és csodálhattuk az útszéli virágokat egészen hazáig.

A Kinder tojás esete a mesemondókkal

A tavasz egy keddi napon történt.
(Na jó, valójában szombat volt)

Az ősz addig addig lógatta a lábát Tennessee-ben, amíg hirtelen tavasz lett belőle (a tél az idén érdeklődés hiányában elmaradt). Február végén kinyíltak a nárciszok, egy héttel később virágozni kezdtek a fák, mára pedig már az egész campus virágban áll - ibolyák, tulipánok, tőzikék, gyöngyvirágok és egyéb csodálatos dolgok nyílnak mindenhol (a campus területe ugyanis egyben arborétum is).

Ma délután, amikor visszazuhantam a campusra, ritka látvány fogadott: a játékasztal az ebédlőben, emberemlékezet óta először, üresen állt! Kissé megdöbbenve támolyogtam ki az udvarra, ahol aztán megnyugodtam, és elmúlt a mini szívroham: az összes játékos kinn tobzódott a verőfényes napsütésben, körben állva, és frizbizett. Most mondja valaki, hogy a kockák nem sportolnak. Sőt, még többet is mozognak, mint az átlag ember, mert a frizbit csak elvétve sikerült elkapnunk...

Bikinirohasztó idő van, egyébként. Az egyhetes tavasz a mai napon kánikulába fordult.
Ezzel együtt pedig közeleg a húsvét!

Mivel egy korábbi bejegyzésben panaszkodtam rá, hogy ideát a Kinder tojást hírből sem ismerik, a tavaszi napsütés meghozta a csomagot is otthonról: egy egész doboznyi "anyagot" sikerült becsempészni az országba anélkül, hogy a hatóságok lecsaptak volna rá. Nagy boldogságomban a mai beszédtechnika órára be is vittem hatot, hogy jusson mindenkinek.
Élmény volt nézni.

Carolina érkezett először; mint kiderült, Kolumbiában ismeretes a Kinder tojás, ennek ellenére nagyon megörült neki, ki is bontotta rögtön, és egy cuki plüss vízilovat talált benne. Nemsokára befutott Stephanie is, mindannyiunk anyukája, aki viszont hírből sem ismerte ezt a csodabogarat, és meglepetten pislogott, amikor átnyújtottam egyet neki. Először csak óvatosan méregette, de hamar felülkerekedett benne a kíváncsiság, és elkezdte kibontani; a sárga belső rész némi gondot okozott, de hagytuk, hadd oldja meg maga. A tojásból egy összerakható kisautó került elő, aminek aztán Stephanie kislányos módon megörült, és bár az öt darab összerakásához hármunk közös erőfeszítésére volt szükség, végül csak sikerült (klasszikus Kinder élmény). Erre futott be Joel, aki szintúgy nem tudta, mire fel a nagy viháncolás, amíg neki is át nem adtam egy tojást; ő rögtön tudni akarta, tartozik-e valamiféle rituálé a kibontásához, és amikor nemleges választ adtunk, feltörte a csokoládé burkot az asztal szélén. A sárgájából egy egér került elő, és miután lefordítottam a magyar szöveget, az is kiderült róla, hogy mentős egér, és egy kórházi csapat tagja, mely információn Joel a maga módján hosszasan eltöprengett, majd felültette az egeret a kisautóra. Ekkor érkezett meg Joshua, aki a Kinder tojás látványától egészen lázba jött; látott már ilyet, de bontani még egyszer sem bontott, ezúttal meg is adta a módját. A tojásból egy összerakható kis vitorlás került elő, ami kerekeken gurul, ha fújja az ember. Fújta.
(Egyébként az egész csapatra érvényes, hogy a tartalomnál csak a csomagolás volt népszerűbb: mindenki a kis sárga dobozokat csattogtatta hazafelé menet.)
Az egész osztály úgy viselkedett, mint egy rakat óvodás. Még nagyasszonynak is jutott egy tojás, amiből egy furcsa, lila zsebkendőszerű valami került elő, ami a használati utasítás alapján frizbi volt, csak össze kellett volna rakni; nagyasszony feladta, egyrészt, mert Kinder módra bonyolult volt, másrészt, mert valamikor órát is kell tartani...

Alig várom, hogy lássam, a szerepjátékos csapat hogy reagál a meglepetésre...

Marketing még egyszer

Mire észbe kaptunk volna, véget is ért a három napos intenzív kiképzés: még összeültünk egy nagyon tartalmas délelőttre, amibe megpróbáltunk minden kérdést és témát belezsúfolni, hogy semmi ne maradjon függőben. A mai napon leginkább arról volt szó, minek kell feltétlenül benne lennie egy mesemondó életrajzában, és hogyan kell bemutatkozó szöveget írni úgy, hogy sokat mondjon kis helyen, és mégis maradjon benne egyéniség. Ezzel aztán jól el is szöszöltünk egy darabig; óra végén mégis maradt egy kis idő olyan létfontosságú dolgokra, mint árak és tiszteletdíj, további honlap szabályok, és még néhány híres mesemondó honlapját is megrágtuk, hogy lássuk, ők mit írnak magukról.
Természetesen három nap alatt nem kerülhetett sor mindenre; mégis úgy érzem, hogy Kim nem hagyott kérdést megválaszolatlanul. Mindannyian új ötletek és tervek áradatával távoztunk, vidáman és lelkesen; alig várjuk, hogy elkezdhessünk dolgozni a honlapunkon/CD-nken/szórólapunkon stb.

Az a szép az egészben, hogy Kim elsősorban és mindenek felett mesemondó, akárcsak mi; ha a kedvenc történeteiről beszél, elkönnyesednek a szemei, mohón vesz a kezébe minden új könyvet, csillogó tekintettel figyel, ha valaki valami érdekes dolgot mesél... és mivel ennyire szereti a mesemondást, elhatározta, hogy ebből szeretne élni. Azt mondta, azt kívánja, bár csak lett volna valaki, aki annak idején neki is megtanítja ugyanezeket a dolgokat.
Mi pedig szerencsések vagyunk, hogy ő úgy döntött, számunkra ő lesz az a valaki...

Még több marketing

Felvirradt a tanfolyam második napja; újult erővel és színes lapocskák tömkelegével felfegyverkezve vágtunk neki ismét a marketing végtelen világának.
Kim Weitkamp még mindig nem beszél mellé egy pillanatig se.

A délelőttöt nagyrészt egyetlen téma foglalta el: hogyan ad ki az ember mesemondó CD-t?
Végtelenül hasznos társalgás volt, jegyzeteltem, mint a gép: Kim sorra vett minden egyes lépést a mesék kiválasztásától a CDk eladásáig, konkrét programokat, stúdiókat és árkategóriákat mellékelve minden egyes opcióhoz. Örültem, mint majom a farkának, hogy végre ezt is megtanítja nekem valaki; a mesemondó szakma ezen része eddig teljesen ismeretlen volt a számomra, és a tanultakból ítélve nem egy komoly hibát követtem volna el, ha magamtól kell felderítenem. Cserébe kiderült, hogy a mai világban jóval egyszerűbb CD-t kiadni, mint gondolná az ember, még akkor is, ha készen állunk rá, hogy megfizessük a minőséget. Ideje komolyabban elgondolkodnom ezen a dolgon.

A CD-k és egy kiadós ebéd után áttértünk a honlap kérdésére. Először is sorra vettük, mitől jó egy honlap, minek kell feltétlenül szerepelnie rajta, és milyen általános hibákat nem szabad elkövetni. Megnéztük vagy fél tucat híres mesemondó honlapját, és egyenként megvitattuk őket. Ezen a ponton megint büszke voltam magamra, mert úgy tűnt, honlap terén nem követtem el komolyabb baklövést, régen se meg most se, juhé!
Az általános tudnivalók után Kim sorra vett mindannyiunkat; be kellett mutatnunk a választott színskálát, elmondani, miért vonzódunk azokhoz a színekhez, cserébe pedig ő elmagyarázta, jól választottunk-e, és mit árulnak el rólunk a színeink. A szarkaszínekre, amiket olyan gondosan összeválogattam, végül nem került sor; amikor Kim megtudta, hogy már van honlapom, kitette a kivetítőre, és inkább beszéltünk arról. Ismét meg lettem dicsérve a szín- és sablonválasztással kapcsolatban (utóbbiért jóatyám arathatja le a babérokat, mint ahogy a honlapszerkesztésért is úgy általában). Ettől aztán annyira honlap happy lettem, hogy a délután fennmaradó két órámat vidám szöszmötöléssel töltöttem, és tavaszi nagytakarítást tartottam a honlap meg a blogok háza táján.

Ismét végtelenül hasznos napot tudhatunk magunk mögött. A fenti két nagy témán kívül szó volt még tucatnyi egyéb dologról is: hírlevélről, blogolásról, twítelésről, levelezőlistákról, médiacsomagokról, és minden olyan apróságról, ami a mesemondó tevékenység körítéséhez tartozik. Kim tényleg nagyon érti a dolgát, és hajlandó is mindent átadni nekünk.

A kemény munka végeztével édes pihenés várt ránk: az egész csapat hivatalos volt a nagyfőnök házába közös vacsorára. Volt a tiszteletünkre minden, ami szem-szájnak ingere; gyűjts össze két tucat mesemondót a házadba, adj nekik enni (nálam Joel saját készítésű tortája vitte el a pálmát: egy teljes cseresznyés, egy sütőtökös és egy barackos pite volt bevonva három réteg csokitortával... csodálkozom, hogy nem fordultunk le mindannyian a hintaszékről azonnali cukorkómában), ültesd ki őket hintaszékekre a teraszra, és rakd őket körbe hangszerekkel. Az eredmény: késő éjszakába nyúló, lámpafényes mesélés, zenélés, beszélgetés, sírás és nevetés. Amellett, hogy nagyfőnök, Kim és az egyik volt osztálytárs mind kiváló zenészek, a csoport egy másik tagjáról is kiderült, hogy évek óta hivatásos country és bluegrass zenész és énekes, úgyhogy a Szent Patrik-napi pörgős dallamok hamarosan súlyos balladákkal és "lelőttem a volt pasimat" típusú vidám nótákkal keveredtek el. Marcy hangjával falat lehetne bontani, és a szövegei is zseniálisak.

Ideje ágyba tántorogni: holnap is hosszú napunk lesz...

Mesemondás és marketing, avagy az orális archeológus esete a szégyentelen önreklámozással

Ebben a félévben a szokásos heti órákon kívül lehetőségünk nyílt arra, hogy egy egész hétvégés tanfolyamon vegyünk részt, Marketing Mesemondóknak témában. A tanfolyamot a mesemondó világ egyik híressége, Kim Weitkamp tartja, aki nem csak arról nevezetes, hogy remekül mesél, hanem arról is, hogy ügynökséget működtet kifejezetten mesemondók menedzselése céljából. Tőle aztán van mit tanulni!

A tanfolyam péntek-szombat-vasárnap zajlik, reggel kilenctől délután négyig, és a különleges alkalomból a tanterem is megtelt emberekkel: visszajött több diák, aki már lediplomázott a mesemondó szakon, de tovább kívánja képezni magát; és ideutazott Kim kedvéért néhány virtuális osztálytársunk is, akikkel eddig csak az interneten keresztül találkoztunk. Egészen fura volt látni, hogy így megtelt a terem.

A tanfolyam első napjának végén járva így foglalnám össze röviden az élményt:
VÉGTELENÜL HASZNOS.

Az egész gyakorlat alaptétele (és nem lehet eléggé hangsúlyozni) az, hogy NEM SZÉGYEN PÉNZT KAPNI AZÉRT, AMIT SZERETSZ CSINÁLNI.

(Vagy, ahogyan a Joker mondaná: Ha jól csinálsz valamit, sohase csináld ingyen!)

Kim pedig nem csak bájos és jó humorú, hanem borzasztóan gyakorlott is marketing terén: amerikaihoz méltóan pontosan tudja, hogyan kell eladnia a műsorait bárkinek, bárhol, bármikor. A tanteremben töltött első fél óra után én is készen voltam rá, hogy most azonnal felkérjem egy fellépésre.
Ami pedig a legszebb az egészben: az egész képzés pörgős és gyakorlatias. Egy szemernyi marketing elmélet nem hangzott el, de még csak egy nyamvadt bibliográfiát sem nyomott a kezünkbe; egyszerűen odaplántálta magát a tábla elé, ránk szegezte a tekintetét, és mondani kezdte a tudnivalókat, alig győztem jegyzetelni. A tudnivalók pedig mind olyan dolgok voltak, 1. amikre minden mesemondónak szüksége van, és 2. amiket most rögtön elkezdhetünk alkalmazni, ha kedvünk szottyan rá. Így szerezz megrendeléseket, így ajánld a műsoraidat telefonon, és amikor ők ezt és ezt válaszolják, akkor te ezt és ezt mondod, erre és erre nagyon figyelsz, ezt és ezt soha ne csináld, ellenben mindig emlékezz rá, hogy ezt és ezt utána feltétlenül tedd meg.

Miután az alapvető, nélkülözhetetlen dolgokon (honlap, szórólapok, névjegykártyák, telefonos ajánlók, személyes megbeszélések stb.) végigértünk, Kim leült, és szép türelmesen sorra vett mindenkit az osztályban. A gyakorlat lényege az volt, hogy mindannyiunknak listát kellett készíteni mindenről, amihez értünk (nem csak a mesemondással kapcsolatban!) és aztán ez alapján listát készíteni arról is, hogyan lehet mindezek összekapcsolni a mesemondással, és KIKNEK lehet ajánlati, milyen helyszíneken, milyen rendezvények alkalmából. Minden lista legalább háromszor olyan hosszúra sikerült, mint gondoltuk volna. Ezek után sorra mindenkinek ki kellett választania a felsoroltak közül egyet, amit Kim a segítségünkkel tovább boncolgatott, és hasznos ötletekkel és tanácsokkal látott el mindannyiunkat. Amikor rám került a sor, a hecc kedvéért úgy azonosítottam magam, mint Mesemondó és Régész; ettől aztán teljesen felvillanyozódott, felsorolt egy csomó helyszínt (sokat közülük már meghódítottam magamtól, de volt néhány remek új ötlete is), és végül egy kreatív rohamában elkeresztelt "orális archeológusnak", amin majdnem megfulladtam a röhögéstől, bár úgy tűnik, ő komolyan gondolta, és angolul nem is annyira ciki, mint magyarra átültetve (bár még mindig meggyőződésem, hogy úgy hangzik, mintha emberek szájában ásnék).

Mire végigértünk az egész osztályon, már csak néhány rövid, ám annál érdekfeszítőbb kérdésre jutott idő. Házi feladatot viszont többet is kaptunk, a tanfolyam rövidségére való tekintet nélkül:
1. Közösségileg el kellett zarándokolnunk a helyi Home Depot-ba, és festék-minta-kártyácskákat zsákmányolni, amikből holnapra mindenki köteles egy színskálát összeállítani a honlapja/szórólapja/névjegykártyái számára. Én azonnal a bőség zavarába estem, és egy maréknyi színes kártyácskával távoztam a helyszínről azzal, hogy majd otthon kitotózom a dolgot. Jelen pillanatban az asztalomat olyan vicces nevű árnyalatok borítják, mint "Marshmallow White", "Moonlight Grey", "Crisp Autumn Leaves", "Buttered Sweet Corn", és "Spring Bluebell". Épp egy szarka-színskála összeállításán kísérletezem, ami szerintem a hattyúfehér-ónixfekete-selymes zafírkék vonalon mozog valahol (de lehet, hogy karib-kék, még nem döntöttem el).

2. Mindenki köteles egy listát készíteni olyan fellépésekről, ahol jól szerepelt, de mégsem hívták meg újra. Ezek után legalább egyet közülük fel kell hívni telefonon, és megkérdezni őket, mi volt az oka, hogy nem hívtak meg újra. Nem lesz kellemes élmény, ígérte Kim, de rengeteget lehet tanulni belőle.

3. Mindenki köteles legalább húsz olyan helyet és rendezvényt gyűjteni, akikhez szívesen menne mesélni, és megtervezni, hogyan fogja hozzájuk beajánlani magát.

Azt kell mondanom, hogy rettenetesen élvezem ezt a tanfolyamot! Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy a hallottak nagy részét az elmúlt öt évben teljesen magamtól sikerült kitotóznom (vagy a saját káromon tanultam meg), másrészt pedig RENGETEGET tanulok, és mind gyakorlati, azonnal felhasználható információ. Azt is jó hallani, hogy a mesemondásból igenis meg lehet élni, ha sok munkával jár is, de ha az ember megfelelő mennyiségű munkaórát fektet a tervezésbe és a körítésbe, mindig lesz alkalma rá, hogy azt csinálja, amit a legjobban szeret: közönség előtt mesélni.

Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, gazdik és kutyák: a profizmus nem szégyen. Az igényesség szintén nem az. A marketing teljes hiányától nem lesz valaki automatikusan autentikus, ahogyan a csillivilli honlap sem tesz senkit tehetséges mesemondóvá. De ha valaki tényleg komolyan gondolja, hogy élete hivatása a mesélés, és meg szeretne élni belőle, csak azért, hogy semmi más ne vonja el a figyelmét és az energiáját: akkor bizony meg kell dolgozni a sikerért, akárcsak bármilyen más szakmában.
És ha van, aki ezt hajlandó az újabb generációnak megtanítani, nyíltan,őszintén és féltékenykedés nélkül - én hajlandó vagyok megfizetni neki a tanfolyamot.

Néhány szóban a meseválasztásról

Bimbózó mesemondói hírnevem miatt meglepően gyakran keresnek meg teljesen ismeretlen emberek, jórészt ugyanazzal a kérdéssel, melynek különböző formái így foglalhatók össze:

"X éves [általános iskolás] hímnemű/nőnemű csemetém, XYka, mesemondó versenyre készül; tudnál neki mesét ajánlani?"

Ilyenkor először szokásom megkérdezni, vannak-e a versenynek kritériumai: milyen hosszú lehet a mese, milyen témájú, stb. Rászoktam arra is, hogy rákérdezzek, MAGYAR mese kell-e, mert a legtöbben annyira készpénznek veszik, hogy elfelejtik megemlíteni. Én már azt is jó jelnek veszem, ha a verseny követelményei között nincs határozottan kimondva, hogy CSAK magyar mese jöhet - ugyanis igen, tudok mesét ajánlani, de, hasonlóan a saját repertoáromhoz, nagyon sok remek darab nem magyar eredetű.

Miután ezt a részt tisztáztuk, végre eljutok jelen bejegyzés lényegéig: vannak mesék, amelyek minden egyes mesemondó versenyen vissza-visszatérnek, és minden alkalommal nagy késztetést érzek, hogy megsimogassam a gyerekek buksiját, és bocsánatot kérjek tőlük az emberiség nevében.

KEDVES SZÜLŐK ÉS TANÁROK! Az alábbi lista az én szubjektív, mesemondói véleményemet tartalmazza arról, melyik az az öt magyar népmese, melyeket NEM lenne szabad általános iskolás gyerekek szájába adni.

1. A lusta asszony
Elhiszem én, hogy ősatyáink idejében a kulturált népi szórakoztatás netovábbja volt, amikor közösen hahotáztak rajta, hogy a férj a felesége hátára köti a macskát, és úgy veri el, mire aztán az asszony egyből megjavul, szorgos és engedelmes feleség lesz, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal... de mielőtt egy hatéves lány szájába adjátok a sztorit, gondolkodjatok el rajta egy pillanatra. Öt, négy, három, kettő, egy. Köszönöm a figyelmet.

2. A pletykás asszonyok
Szintén nem adnám kislány szájába, de fiúéba se. Egyszerűen csak nem vicces, cserébe női szemszögből borzalmasan megalázó. Ha felnőtt mesemondó meséli, az az ő saját döntése; gyerek mesemondó versenyen nem szeretem hallani.

3. A három pösze
Amelyik gyerek mesemondó versenyre megy, túlnyomó többségben nem beszédhibás, vagy legalábbis nem annyira, hogy a zsűri elkezdje lepontozni érte. De ez nem kifogás arra, hogy beleneveljük a kölykökbe, hogy aki viszont az, azt körbe kell röhögni, és sohasem megy férjhez. Előadásmódban biztosan rettentően vicces a történet, de én nem reklámoznám a gyerekek között.

4. A feledékeny legény
Igazából ennek kéne a lista élén szerepelnie. Gyakorlatilag minden versenyen előfordul legalább egyszer. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, a felnőttek végtelenül sokat tudnak kacagni ezen a történeten, főleg, ha gyerekek szájából hallják, és sok zsűritag szerint is bájos és humoros.
Hát, egyik sem.

5. Szusza
Nem szeretném ismételni magam; felőlem lehet a feleségverés nemzeti sport, attól még a gyereket lepontozom érte, de csak azért, mert a felkészítőt nem tudom. A történet nem tanulságos, nem vicces, cserébe borzasztóan bántó. Magyarország nem jár az élen az értelmi fogyatékos és sérült emberek integrálásában, és ha ehhez hasonló meséket hallok minden versenyen (nem is egy van belőlük), akkor nem is fogunk, és én erre nem lennék büszke.

CSERÉBE, csak hogy ne tűnjön úgy, hogy a feketelista volt a bejegyzés egyetlen értelme, íme néhány tanács felkészítő szülőknek és tanároknak arra, hol találhatnak ritkán használt, érdekes és szórakoztató meséket.

1. Először is: keressetek olyasmit, ami új, érdekes, és a GYEREK élvezi! Így senki nem szenved, és a zsűrit is jobban fogja érdekelni, mint az, amit már ezerszer hallottak.

2. Győződjetek meg róla, mik a verseny PONTOS szabályai. Ha nincs "csak népmese" kikötve, vegyétek elő a kedvenc mesekönyveket, és nézzétek meg, hogyan lehet belőlük előadást varázsolni! Ha nincs "csak magyar" kikötve, irány a könyvtár, és a világ összes meséje!

3. Ahelyett, hogy egyenes úton masíroznátok a székely népmesékig, nézzetek körül a saját házatok táján. Nagyon sok népmesegyűjtemény jelent meg Magyarország különböző régióiból, és ezek gyakran olyan érdekes, izgalmas helyi történeteket is tartalmaznak, amik a székely mesék között nem fordulnak elő! Én például nagyon szeretek szigetközi meséket olvasni. A Hetedhét Magyarország sorozatot tudom ajánlani mindenkinek.

4. Ez már csak az én személyes vesszőparipám, de keressetek trickstereket - kópékat, bajkeverőket, érdekes mesebeli figurákat. Vegyétek elő Rémusz bácsi meséit, A királlyá választott kutyát, Naszreddin Hodzsa tréfáit, a Népek Meséi sorozatot, vagy bármi mást, ami ritkábban akad a kezetek ügyébe, mint Benedek Elek és Kóka Rozália. A mesekeresés munkával jár; sok olyan történetet találtok majd, amik nem tetszenek, vagy nem érdekelnek, vagy nem gyereknek valók.

De ha csak egyet találtok, amit élvezet mesélni, és előhozza a gyerekekből a született, lelkes mesemondót - már megérte keresgélni!

Március 15

A mai nap többek között arról híres, hogy egyedül én fogok nemzeti színű szalagot viselni az egész campuson. Az a tervem, hogy megszámolom, hányan néznek olasznak.

A nagyokra emlékezve, mert kéznél lévő szabadságharc híján nincs kifogásom a házi feladatok elmulasztására, lusta módon linkelem korábbi bejegyzéseimet:

Best of Petőfi (avagy kedvenc idézeteim Petrovits úrtól, halandó korából)

A református lelkész esete a yankee hölgyekkel (Ács Gedeon Amerikában)

Remélem, ideát nem fogja mindenki azt gondolni, hogy Caesar halálát ünneplem ilyen lelkesen.

Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál!

Eddig csak a kulisszák mögött zajlottak a munkálatok, de itt az ideje, hogy terjedni kezdjen a jó hír:

Idén is lesz Holnemvolt Fesztivál! :)

Az időpont: Április 14-15, szombat-vasárnap

A helyszín: Lágymányosi Ökumenikus Központ, Budapest (ugyanott, mint tavaly)

A fellépők (dobpergés, dobpergés):

Berecz András (aki nem hallotta még mesélni, az sürgősen hozza be a lemaradását! Itt az alkalom! :)

Kovács Marianna (kedvenc magyar-horvát könyvtáros-mesemondóm - a 2010-es Népmesekonferencián hallottam először, és most ellátogat a Holnemvoltra is!)

Paola Balbi és Roberta Montisci (egyenesen Olaszországból - egy mesemondó és egy zenész, lenyűgöző történetek! Paola többek között arról is híres, hogy a Holnemvoltnál nem sokkal idősebb római mesemondó fesztivál egyik szülőanyja.)

Paramythokores (avagy a Mesék Lányai. Három görög hölgy, akik mítoszokat és legendákat hoznak nekünk!)

Jay Miller (aki még emlékszik a tavalyi fesztiválon meglepetésszerűen felbukkanó pantomim-művész mesemondóra: idén két egész előadásra átadjuk neki a színpadot! Jay amerikai, de Budapesten él, és büszkén üdvözöljük a fellépőink között :)

További információkért

Kövessetek minket Facebookon (és tegyétek ki a kitűzőt is!)

Figyeljétek a Sárkánylovast, a fesztivál vadonatúj blogját

Látogassátok szorgosan a megújuló honlapot!

Aladdin kicsiben

Beütött a hétvége, és vele a tavaszi szünet: a hajnali kettőkor, tornádójelzés közben érkezett három heti házi feladatot (gah!) félretéve ma volt időm olyan mókás dolgokra, mint kosármeccs nézés (és ezúttal tényleg volt komoly játék, és győztünk is, juhé), vacsora a srácokkal, és még időben átértem az egyetemi színházba, hogy megtekinthessem a kölykeimet (nem a nerdöket, a gyakorlósokat) az idei év iskolai színdarabjában.
Ősz óta erre gyakorolnak: jó amerikai hagyomány módjára, romantikus komédiába illő módon az iskola úgy döntött, az Aladdin Disney musical változatát állítják színpadra a gyerekekkel.
(Figyeltétek? Aladdin, Disney, musical, gyerekek, egy mondatban? Annyira érzem, hogy Amerikában vagyok...)
És, szintén amcsi szokás szerint, nem is aprózták el a dolgot: valódi nagy színház, díszlet, fények, jegyek (bezony, belépőt is fizettem!), jelmezek, zene, smink, füstgép, minden, ami szem-szájnak ingere. Körülbelül kétszáz lelkes szülő, rokon és kisebb testvér között foglaltam helyet, és rettenetesen élveztem az egész élményt.
Ami a színészeket illeti: Aladdin igen jó választás volt, megvolt a kölyökben a tinédzseres pofátlanság, ami egy jó tolvajhoz kell, és még úgy is nézett ki, hogy elhittem neki. Jázmin cserébe vörös hajú volt és szeplős, és bár igen nagyon szépen, képzett hangon énekelt, tíz perc után láttam a négyes és az ötös számú köznépen, hogy pofon akarták ütni. Nem volt szimpatikus, de egyértelműen ő volt a csapat hercegnője.
És ahogy annak lenni kell, túllépve a szerelmeseken, két figura vitte el a vállán az egész előadást: Jafar és a dzsinn. Előbbi magas, mély hangú srác a végzősök közül, aki annyira gonosznak nézett ki, mint Zordon, Hókuszpók ÉS Jafar együtt, és valahányszor színpadra lépett, ordítva sírni kezdtek a nézőtéren a totyogósok. Utóbbi kedvenc tricksterem a tizedikesek közül - nála tökéletesebb színészt el sem tudtam volna képzelni a szerepre. Teljesen hiperaktív a srác civilben is, és született színész - totálisan uralta a színpadot, mókás volt, magabiztos, énekelt, táncolt, hallatszott a hangja, és ha nem féltem volna, hogy a biztonsági őrök feltörlik velem az iskola padlóját, visítva tapsoltam volna az alakításnak. Itt jegyezném meg, hogy a "lelkes szülők" pocsék közönség: egy nyikk nem volt a nézőtéren, csak én tapsikoltam lelkesen minden alkalommal, amikor valaki a "néphez" intézte a szavait, kicsit se volt kínos, hehe (gondolatban visszarepültem a carnuntumi gladiátorjátékokra, amikor az illedelmes osztrák nézőtér közepén üvöltöttük a szüleimmel, hogy "Vért! Vért!")
Illik még szót ejteni Jágóról is (Disney műből nem maradhat ki az idegesítő kisállat), akit egy hiperaktív, tollruhába öltöztetett copfos csaj játszott (gondolom az egyenjogúság jegyében), és jól is csinálta, amit csinált, bár én inkább Szentivánéjből szalajtott manónak, mint madárnak néztem volna. Aranyos volt.
A kölykök nagyot alakítottak. Volt egy jó erős kórus (és csak a szerelmes dalt sikerült nagyon hamisan befejezni), ügyes táncosok, és habcsóknak öltöztetett fél tucat személy, akik a speciális effekt szerepét töltötték be azáltal, hogy a repülő szőnyeget jelképező kórházi ágy kerekeit kitakarták (világéletemben Harmadik habcsók akartam lenni...). Kis mesemondó tanítványom "egyik dzsinn"-ként szerepelt, és ott volt a színpadon az egész ötödik és hatodik osztály.
Az előadás végeztével a szülőkkel együtt kitódultam a folyosóra, ahol kisebb torlódást képeztem azáltal, hogy az egész szereplőgárda lelkes "MISS CSENGE!!!" felkiáltással rám vetette magát. Miközben habcsókokat, dzsinneket és háremhölgyeket ölelgettem és dicsértem halálra, a fejük felett még sikerült átüvöltenem a folyosón a Dzsinn-tricksternek is, hogy állati király volt, amitől egészen felderült az arca. Hogy ne képezzek további akadályt a szülők és csemeték természetes áramlásában, szépen csendesen kiszöktem a hátsó ajtón.
Abszolút megérte megnézni a darabot, nagyon helyesek voltak! Most pedig zene!

Játék és mese, második felvonás

Ma sor került a szerepjátékból kreált történetek második felére, és azt kell mondanom, az osztály ismét várakozáson felül alakított. Zseniális sztorik születtek, csak lestem...

Joe, kedvenc ork barbárunk, a saját előtörténetét adta elő egyes szám harmadik személyben - dőltünk a röhögéstől. Amadeus, az ork, nem arról híres, hogy kétszer állt sorba Intelligencia pontokérn (konkrétan négy van neki belőle), de Joe olyan zseniálisan játssza minden alkalommal, hogy az egyik kedvenc állandó szereplőnkké lépett elő. A történet hasonló módon király volt - meghallgathattuk, ifjú orkunk hogy került sárkányvadász nevelőszülőkhöz, akik vallási fanatizmusukban meglehetően rasszista nézeteket vallottak a prédájukról. Kicsi orkunk azonban, aki olyan sötét, mint a mélysötéti éjszaka, megbarátkozott egy sárkánnyal - olyan naiv bájjal, hogy mindannyian a könnyeinket törölgettük a sztori végére. Ahhoz képest, hogy végigröhögtük az egészet, az előtörténet tragédiába torkollt - mégiscsak meg kellett magyarázni valahogy, hogyan került ifjú sárkányszelídítőnk egy halom másnapos kalandozó mellé egy távoli barlangba...
Zack, közismertebb nevén Vasököl, szintén remekelt. Az ő karakterét is örökbe fogadták - ember létére törpék között nevelkedett, akik csapdakészítésre tanították. Amikor törpe-apu hangján beszélt, csodás skót akcentusa volt (úgy tűnik, minden törpének az van...), és meglepően komoly sztorit alkotott az előtörténetből. Cserébe nagyokat derültünk a sok belső poénon, például azon, hogy megmagyarázta, miért pattan vissza minden egyes ajtóról (elaludt, amikor apuci az ajtóberúgást magyarázta neki), és a sztori odáig fajult, hogy felrobbanni készülő otthonából menekülve majdnem ott is hagyta a fogát a zárt ajtó előtt (Zack és az ajtók viszonya állandó poénforrás a bandában - nem csak szerepjátékon belül pattan vissza rendszeresen minden bejáratról, harcos létére, hanem a való életben is többször akadt már fenn hasonló helyzetekben. Azt hiszem, jelenleg Zack-ajtó három-öt az állás...)
Harmadikként Trevor vette át a színpadot; ő a csapat állandó bárdja, de ezúttal a vérfarkas karaktere előtörténetét osztotta meg velünk. Ha még emlékeztek rá, ő volt a falka gengszter bétája. Teljesen lepadlóztam a sztoritól, ami valahol a Wire, a Vérfarkas játék és a népmesék keresztmetszetében helyezkedett el - ifjú hősünk háromszor próbált meg kirabolni egy italboltot, de sohasem csinálta jól (és az öreg boltos látta el tanácsokkal, legközelebb hogyan jöjjön vissza...), míg végül harmadszorra elcsattant az agya, farkassá változott, és több kérdés nem volt. Remekül szerkesztett sztori volt, és többek között azért is, mert az osztály legfehérebb sráca adta elő, dőltünk a röhögéstől...
Trevor után Erin, harcos hölgyünk vette át a szót, aki egy (számomra ismeretlen) számítógépes játék sztoriját adta elő az egyik karakter szemszögéből. A szép a dologban az volt, hogy ahelyett, hogy játékosként mesélt volna a karakterről, karakterként mesélt a játékosról. Nagyon érdekes volt hallgatni.
A staféta innen Nickre szállt tovább (őt eddig leginkább druidaként és feltaláló Eshuként emlegettük). Ő is a vérfarkasa elősztoriját adta elő, és egyben az egész osztály legkomolyabb történetét sikerült megalkotnia. Meglepően egyszerű volt a sztori (srácot részeges apuka veri, amíg srác farkassá nem változik, és elköltözik máshová a falkával), de nagyon szépen meg volt alkotva, és nagyon őszintén hangzott. A sok remek humor után jó volt egy kis kontrasztot is látni. Ettől szép dolog a szerepjáték.
Carolina a saját történetét a kínai horoszkópra alapozta - csodás mitikus történetet alkotott, de sajnos idő hiányában nem ért a végére. Most hallottam először igazából mesélni, és azt kell mondanom, lebilincselő jelenség a színpadon.
Crista, csapatunk tolvaj rugója maradt a sor végére; az ő sztorija is D&D volt, és egy sárkányról szólt, aki embernek álcázza magát és beáll a kalandozók közé, hogy megnézze, mitől is olyan népszerű ez a foglalkozás... majd tudtán kívül szépen kirabolja a saját barlangját. Nagyon jó humorú kis sztori volt, és jót csattant a végén.

Azt kell mondanom, végtelenül büszke vagyok az osztályomra. Kreatívak, lelkesek, ötletesek, jó előadók, és nagyon, nagyon szeretni való emberek. És szerencsére még jó sok van hátra a félévből...

Szorgos szerda - avagy A tűzriadó visszavág

A ma reggelem szakdoga megbeszéléssel indult (végre sikerült kitotóznom, miből írom, most már csak a maradék hatmillió részletet és a kétszáz oldal papírmunkát kell elsimítani, mielőtt írni kezdek...) Rögtön utána Tale Tellers megbeszélés következett, ahol is megvitattuk a közelgő fellépések miértjét és hogyanját (mert fellépésből a mi házunk táján sohasem elég - csak január vége óta nagyjából harminc órányi tömény mesemondás van a hátam mögött). Ez eltartott egy jó darabig, főleg, mert menet közben sokat nosztalgiáztunk a hétfői slamről és annak minden csodálatosságáról. Mire a találkozó véget ért, már kopogott a szemem az éhségtől, így hát átkocogtam az ebédlőbe a nerd asztalhoz táplálkozni. Innen a gyakorló iskolába vonultam tovább, ahol már várt rám a harmadik osztály a rajzteremben.
Náluk már jártam három héttel ezelőtt, sárkányos meséket mondani; azóta minden órán szorogosan dolgoztak a saját papír sárkányaikon, és majdnem el is készültek mára. Ennek örömére, és hogy ne csak ázsiai sárkányokról halljanak, belevágtam Ragnar és Thora történetébe - de épp csak odáig jutottam, hogy "a király világosságot látott a fák között, és közelebb érve azt is ki tudta venni, hogy a tisztáson tűz lobog..." amikor is másodpercre pontosan a "tűz" szóra beindult a tűzriadó! Na tessék, még egy osztály, aki azt hiszi, hatalmam van az iskolai riadórendszer felet... szépen rendezett sorokban kitódultunk az udvarra, aztán vissza a terembe, ahol végül is sikerült még kicsengetés előtt befejeznem a történetet. Ahhoz képest, hogy minden tanár esküszik rá, hogy a harmadik osztály a pokolból került ide, eddig velük volt a legkönnyebb dolgom. Talán pont azért, mert minden tanár hosszú félórákat tölt vele, hogy betörje őket, szegény kölykök mukkanni sem mernek a tanteremben, és minden kérdés előtt türelmesen felteszik a kezüket. Amikor viszont szót kapnak, nagyon kreatív, értelmes gyerekek - a sárkányok búvóhelyére például jó tucatnyi ötletük volt, és többen előre találgatták, mi fog történni a mese folyamán. Nagyon figyelmesen végighallgatták az egészet, és élvezték is minden percét. A történet végeztével nekiállhattak befejezni a sárkányaikat - nekem pedig természetesen egyenként meg kellett csodálnom mindet, és egyáltalán nem bántam. Voltak tűzsárkányok, vízi sárkányok, virágsárkányok, arany sárkányok, csíkos sárkányok, pöttyös sárkányok, szivárványsárkányok, és kígyósárkányok is; mindenki lázasan dolgozott, színezett, ragasztott és vagdosott, öröm volt nézni.
A rajzóra utáni rövid szusszanást a könyvtárban töltöttem, ahol könyveket válogattam a szakdolgozatomhoz. Nagyjából egy órám volt rá, de elégedetten távoztam - vissza a gyakorlóba, ahol már várt rám vörös hajú kis tanítványom a tavaszi szünet előtti utolsó mesemondó órára.
A mai órára kivételesen jól felkészült - rajzolt magának storyboard-ot, olvasott viking meséket, készített puskát a meséléshez, és még házi feladatot is írt magának a tavaszi szünetre. Elsőként is elmondattam vele a sztorit, amit a múlt héten választott magának (Camilla legendája, mert ezt találta a legvagányabbnak a tőlem hallott római legendák közül). Emlékezett rá, ment is a sztori szépen, de az asztal mellett ülve mégsem volt az igazi; így aztán, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy emlékezik a történetre, rávettem, hogy álljon fel és adja elő újra, csak most képzelje azt, hogy ő a meghívott mesemondó egy római partin. Így már jobban ment a történet, és magabiztosabb is lett a kis hölgy, de a kezeivel még nem tudott mit kezdeni; mesemondó gesztusokra nem tanította még senki. Szerepet cseréltünk; most én mondtam a történetet (legalábbis annak fontosabb részleteit), neki pedig mozdulatokkal elő kellett adnia a mesélt jeleneteket. Nagyon jól menti a szobrozás és a pantomim, így aztán visszadobtam a labdát, és elmondattam vele a mesét harmadszorra is - ezúttal a lelkére kötöttem, hogy ne felejtse el használni a kitalált mozdulatokat. Azt hiszem, sikerült megtalálnom a varázsszót - a harmadik mesélés zseniálisan sikerült! A kiscsaj nem csak azokat a gesztusokat használta fel, amiket előtte kitalált, hanem rengeteg újat is gyártott menet közben; ösztönösen váltotta az arckifejezéseket és mozdulatokat, érezte a teret maga körül, sohasem fordított hátat az odaképzelt szereplőknek stb. És ahogy lemozogta az egész történetet, a szöveg is vele együtt változott - egyre több lett benne a részlet, egyre szebbek a kifejezések, egyre több az olyan dolog, ami az eredeti sztoriban egyáltalán nem volt benne. Csak tátottam a számat, teljesen profi előadás született! Hatalmas dicséretet kapott érte, meg jó sokat jegyzeteltem is, lenyűgöző volt az egész. Ennek örömére megint leültünk, és beszélgettünk még egy kicsit a történetről - kíváncsiságból megkérdeztem, mit gondol a végén felbukkanó nimfáról, aki megbosszulja Camilla halálát - vajon ki ő és honnan jött? Kiscsaj meg szemrebbenés nélkül előadott nekem egy olyan sztorit, hogy leesett az állam, és amikor megkérdeztem, hogy ezt honnan a manóból szedte (harcos vízi nimfával, jégből készült kardokkal és akciófilmbe illő zenés kiképzési jelenettel együtt), vállat vont, és közölte, hogy most találta ki... ment is az egész egyenest a történetbe, a rómaiak se csinálhatták volna jobban.
Mielőtt bezárt volna a bazár a tavaszi szünetre, kis hölgy még házi feladatot adott magának - hosszasan magyarázta nekem, hogy a hercegkisasszonyok szerepébe nem tudja beleélni magát, és a vikingek jobban tetszenek neki, így aztán a szünetre feladta magának a skandináv mitológiát.
Széles vigyorral az arcomon vonultam át az ebédlőbe egy rövid uzsonnára, mielőtt eljött volna az esti beszédtechnika óra ideje (ahol mindannyian részleteket olvastunk fel könyvekből, kamerára vettük, és kivetíttettük a hibáinkat egy vászonra). Mire vége lett beütött a campuson a tornádójelzés, ami csak annyit jelent, hogy esetleg talán előfordulhat hogy van esélye hogy tornádó keletkezik valahol a száz kilométeres körzetünkben, de arra elég volt, hogy mindannyian hazarohanjunk és bezárkózzunk a jó kis biztonságos ablaktalan koleszba. Itt tartunk most, tornádóból persze nem lett semmi. Szunya.

Szorgos kedd

(Ilyen hetem van...)

Reggel repülő rajtot vettem (sikerült reggeli közben ránézni a PhD jelentkezéseimre, nem volt jó ötlet), és még időben sikerült bezuhannom kedvenc szerepjátékos órámra. A mai napra játék helyett házi feladatot kapott a csapat: saját mesemondó előadást kellett kreálniuk egy szabadon választott játék alapján. Csak az osztály egyik felére jutott idő (a többiek csütörtökön lépnek majd színpadra), de így is lenyűgöző volt a felhozatal.
A sort Della nyitotta - ő azt a játékot találta ki magának, hogy tarot kártyákat húz ki találomra egy pakliból, sorba rakja őket, és történetet kreál belőlük. Szerencsés keze volt - a végeredmény meglepően hasonlított egy hagyományos népmeséhez (ami talán a tarot esetében nem is annyira meglepő). Másodikként Dillan vette át a stafétát (korábbi bejegyzésekből hatlövetű Nockerként vagy világító macskaként ismerős) - ő a vérfarkas karakteréhez tartozó előtörténetet adta elő az asztal sarkára támaszkodva, barátságos beszélgető stílusban. A karaktere egy Raszputyin (becenevén Raz) néven ismert farkaskölyök, aki élete első balhéjában ott hagyta a fél szemét - ki gondolta volna, hogy a leckéztetésre kiszemelt díler maga is vérfarkas... Harmadikként következett David (a világító macska gazdája és osztályunk ügyeletes Doktor Who imitátora egy személyben); ő egy korábbi D&D kalandját adta elő teljesen fapofával, mi meg dőltünk a röhögéstől. Rögtön utána következett Karla, aki egy rémálmából alkotott zseniális Changeling történetet (nincs is jobb alapanyag az Álmodás világához, mint egy valódi álom, az Eredet alkotói tanulhattak volna belőle). Karlát Griffin váltotta fel a színpadon, hamarosan esedékes Scion játékunk kalandmestere, aki a játékvilág bevezetőjeként egy korábbi Scion kalandjáról mesélt (melynek során ősi istenek modern kori kölykei levadásztak egy hidrát New Orleans belvárosában - részletekkel később még jelentkezem). Utolsóként következett Patrick, aki mesemondás szakos a felettünk lévő évfolyamban, és mindenkit padlóra küldött a sztorijával - egy klasszikus helyi népmesét ültetett át a WoW világába, fetrengtünk a röhögéstől ("Három nap, három éjjel, és öt töltőképernyőn át vándorolt hősünk... nem hallgatván az öreg NPC intő szavára az első szörnynél nullára ment az Életereje. Amikor respawnolt a temetőben, úgy döntött, nem éri meg a loot a fáradságot, így aztán beküldött egy bug reportot, és kijelentkezett a játékból. Így már csak a legkisebb újonc volt hátra...")
Mindenki jó kedvre derült az előadásoktól; kedvenc osztályom kezd beleszokni a mesemondó előadások világába. Játék és mese mégiscsak együtt jár...

Két óra között volt időm leülni Heidi anyukámmal egy rövid ebédre a közeli japán étteremben. A szapora sushi végeztével visszarohantam a campusra, tettem egy tiszteletkört az ebédlőben a nerd asztalnál, majd tovább rohantam a gyakorló suliba, ahol már várt rám Joel osztálytársam, és két osztálynyi lelkes gyerek. Elsőként a másodikosok voltak soron, akiknek sürgős rajzolni valója akadt, így aztán csak egy rövid mesére volt idő (meg arra, hogy mindenki teljes lendülettel fejjel fusson a gyomromnak, ölelés címszó alatt, nem lehetett rájuk haragudni érte). Elmondtam nekik a Mesék szellemei történetet arról, miért is fontos a mesemondás, hadd okuljanak belőle, majd Joellel a sarkamban felszaladtam az emeletre, ahol már várt rám a negyedik osztály a könyvtárban. Mivel láttam rajtuk, hogy nagyon izgékonyak, meg mert tudtam hogy úgysem úszom meg ijesztő sztori nélkül, Marie Jolie történetére esett a választásom - azt hiszem, ez volt a legfiatalabb korosztály, akiknek valaha meséltem ezt a sztorit. Őszintén szólva meglepődtem rajta, hogy komolyan megijedtek - a kislányok egymásba kapaszkodva várták, mi lesz a történet vége, és amikor kijelentettem, hogy a férj maga az ördög, egyszerre hördült fel az egész osztály. Sokan már előre találgattak, mi lesz a pincében (ennek ellenére volt, aki fülét-szemét befogta a döntő pillanatban), és az osztály nagy része már a sztori legelején csóválta a fejét, hogy nem lesz ennek jó vége, és különben is, ki olyan hülye hogy egy idegenhez megy feleségül... támogatom a dolgot, tanuljon csak a mai fiatalság, veszélyes világban élünk.
Az óra végén maradt még öt perc, amit hirtelenjében nem tudtam mivel kitölteni; szerencsére Joel úgy döntött, beugrik a mély vízbe és megpróbálja elbűvölni az izgő-mozgó kölyköket. Van egy nagyon jópofa kis népmeséje arról, hogyan kapta gyönyörű színeit az egyik Brazíliában élő csillogó bogárfajta. Bár Joel nem nagyon mesélt még gyerekeknek, a negyedik osztállyal elsöprő sikert aratott - amit onnan lehetett tudni, hogy megültek a fenekükön, és figyelemmel követték a mesét teljes öt percen keresztül. Az egyik kissrác még oda is jött utána elújságolni, hogy ő látott már brazil bogarat élőben (meg hozzátette azt is, tekintettel a múlt heti Arthur királyos mesémre, hogy a mágikus teljesvért mocsok egy ellenfél, ha három perc alatt nem győzöd le, újabb ellenfeletek spawnol, ki a fene rakott egy ilyet egy dungeon közepére... újabb gamer van itt születőben, kérem szépen). Az osztály ördögös meséket követelt (ami Amerikában sokkal ritkább, mint Magyarországon, mert az "ördög" ideát csúnya szónak számít), de az időből kifutottunk, úgyhogy a kívánságműsor a tavaszi szünet utánra maradt.

Az iskolai kör végeztével maradt időm egy gyors kávéra, mielőtt megkezdődött volna a szokásos keddi maratoni három órás nyelvészet előadás. Ezen a ponton már eldőlt bennem a szentlélek, bár érdekes témákat érintettünk - szó volt többek között ördögös mesékről, gimnáziumi mesemondásról, meseparódiákról (melynek kapcsán nagyfőnök meghívta vendégként Patrickot és még egyszer meghallgathattam a reggeli WoW történetet, valamint ő maga is előrukkolt az Aranyfürt és a Három Vadmotoros meglepően nem gyerekbarát meséjével).
Az óra végére biztos voltam benne, hogy azonnal el fogok ájulni; ennek ellenére hazafelé menet nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy beugorjak a bálterembe legalább egy röpke kontratáncra. Az egy táncból végül is négy tánc lett - egy helyi körtánc, egy Tennessee reel, és két "valódi" kontratánc, sok forgással és nevetéssel. A negyedik tánc után nyilvánvaló volt, hogy eddig bírtam a mai napot; így aztán most itthon ülök, kiteszem szépen a pontot a mondat végére, és elmegyek aludni. Holnap is lesz nap.

Szorgos hétfő

Csak hogy lássátok, hogy telik egy hétköznapom most, hogy teljes lendülettel dübörög a tavaszi félév.

Délelőtt itthon voltam és dolgoztam a holnapi házi feladataimon, mert tudtam, hogy a nap hátralévő részében nem lesz már rájuk idő. Dél körül az éhség kiűzött a koleszból, és átslattyogtam az ebédlőbe, hogy táplálkozzak a nerd asztalnál.
Az ebéd végeztével átvágtam a campuson a gyakorló suliba mesélni; amikor megérkeztem, a könyvtárban épp egy trombitával felszerelt muki tartott előadást a gimiseknek arról, milyen egy zenész karrierje, így aztán a katalógus-szobába szorultam az ötödik osztállyal, még a csilláron is lógtak. Ez volt az utolsó mesélésünk a tavaszi szünet előtt. Mivel az egész osztály Ezeregyéjszaka lázban ég (az idei iskolai színdarabjuk az Aladdin musical) úgy gondoltam, kipróbálom rajtuk a Rézváros történetét - nagyon értékelték, pisszenés nélkül hallgattak. A történet tulajdonképpen az Ezeregyéjszaka és Indiana Jones keresztmetszetében található - naná, hogy a kölykök imádják...
A mesélés végeztével átszaladtam a tanszékre tárgyalni nagyfőnökkel a szakdolgozatomról (ami júniusban esedékes, úgyhogy ideje bőszen nekiállni). Innen a számítógép-terembe mentem tovább, hogy befejezzem a ma éjfélkor esedékes beadandó irományaimat és elolvassak negyven oldalt a helyes interjúzás szabályairól.
A pötyögés végeztével a szomszédos sportközpontba vitt az utam, egyetemi kosármeccset nézni (ne ragadjon már rám, hogy kocka vagyok, meg aztán volt is kit nézni). A meccs sajna elmaradt, mert az ellenfél csapatának többsége oda se ballagott, így aztán barátságos mérkőzés tört ki két, a többi várakozó játékosból toborzott vegyes csapat között; úgy tűnik, ideát a barátságos mérkőzés azt jelenti, hogy többet csujogatnak és kevesebbet ütnek. Barátnők, barátnőnek látszó személyek és egyéb nőnemű kiegészítők között üldögéltem a padokon, és remekül szórakoztam, a játékosok egy része is odajött bemutatkozni, nem is olyan rossz arcok ezek a sportolók.
A meccs végeztével visszacaplattam a mesemondó épületbe beszédtechnika órára, ami egész szórakoztató volt, mert elértünk a gyakorlatok érdekesebb részéhez (érzelmek és hangulatok). Ez külön szórakoztató úgy, hogy egy rakat színész és mesemondó társaságában csinálja az ember. Múlt héten például a campuson állunk két épület között és a hangerőt gyakoroltunk úgy, hogy egyre távolabb álltunk egymástól, és gonosz dolgokat kiabáltunk a másik fél arcába.
Beszédtechnikáról egyenes út vezetett a februári Stor-etry Slam-re! Bezony, megint eltelt egy hónap (őrület, mi?), és ideje volt testületileg levonulni Misty Blues és Jazz bárjába, hogy sörrel, versekkel és mesemondással töltsük az esténket. Hatalmas meglepetésünkre kisebbfajta tömeg fogadott minket; egyre népszerűbb a rendezvény, alig fértünk el a bárban! A mai slam témája, kissé megkésve ugyan, de a Valentin-napra való tekintettel, Total eclipse of the heart volt, jöttek is a szerelmes sztorik és versek rendesen, de szerencsére egyik se volt nyálas vagy unalmas. Kiemelkedő programot sikerült összemesélnünk/verselnünk! És a slamek történetében először volt meghívott előadónk is, aki felvezette az estét - az egyetem egyik fiatal csillaga, Maggie Colvett, klasszika szakos költő hölgy, pici és bájos, csípős humorral. Én személy szerint ritkán olvasok vagy hallgatok verseket; de Maggie azonnal a székhez szögezett, alig kaptam levegőt. Zseniálisan ír a csaj, és zseniálisan is adja elő az irományait. Rajta kívül volt egy meglepetés előadónk is - mivel Misty törzsközönsége hónapok óta hallgatja a locsogásunkat, ma az egyik úriember úgy döntött, ő is beszáll a mókába. Mint kiderült, libériai, és olyan személyes sztorit hozott magával, hogy leestünk a szék alá - a történet arról szólt, hogyan mentette meg a polgárháborúban az életét egy állatokról szóló népmese, amit a nagyapjától hallott tinédzser korában. Mindenkinek leesett az álla.
Természetesen én is bedobtam a nevem a kalapba. Az én sztorim, a párkapcsolatok és udvarlás témájánál maradva, arról szólt, hogyan szerveztünk közös erővel randit az egyik koleszos társunknak; mókás kis történet, és kacagott is rajta jókat a közönség.
Az estet mindenki hatalmas meglepetésére Sara nyerte (ugyanazzal a sztorival amit Asheville-ben is elmondott, csak most még jobban adta elő, mert volt gyakorlata) - teljes mértékben megérdemelte a győzelmet, de mindenki pislogott egy kicsit, hogy miért nem a libériai fickó vitte el a pálmát. Szerény személyem második helyezést ért el, és pénz nem kapott ugyan, de azért nagyon büszke magára (ezeken a versenyeken általában csak győztest hirdetünk, de most szükségét érezték, hogy legyen egy runner up is... juhú!). A koleszos életben az a jó, hogy rengeteg sztori születik belőle. Egyszer még meg kell köszönnöm ezt az ELTE-nek...
Most pedig itthon vagyok és próbálok blogolni mielőtt arccal zuhannék az ágyba. Eddig bírtam. Jóéjt mindenkinek!

Tudod, hogy sok időt töltöttél Amerikában, ha...

... megöleled a barátaidat ahelyett, hogy puszit adnál nekik;

... úgy gondolod, Budapest-Madrid nem távolság, és Nyíregyházáról Budapestre ingázni teljesen normális;

... nem mersz bemenni az ajtón, ha kinyitják neked, mert félsz, hogy összeütközöl a sráccal, aki kinyitotta;
(kivéve, ha Délen voltál, ez esetben elvárod, hogy minden hímnemű egyén ajtót nyisson neked és felsegítse a kabátod is)

... reflexből WalMart-nak hívod a Tescót (avagy Targetnek);

... összerezzensz, ha a magyar barátaid "néger"-nek neveznek valakit;

... ha megkínálnak valamivel, azt feleled, hogy "jó vagyok";

... reflexből angolul káromkodsz;

... mogyoróvaj- és földimogyoró-függő vagy, de már nem emlékszel, milyen íze van a marcipánnak (ideát szinte senki se ismeri!!! agyam leszakad)

... mindenkitől Kinder tojást kérsz húsvétra (ideát be van tiltva, és ezért mindenki úgy gondolja, ez a legkirályabb dolog a világon)

... teljesen el vagy szokva a szinkronizált filmektől;

... tudsz yardban, lábban és inchben számolni;

... ha azt mondják, 32 fok van kinn, felveszed a téli kabátod;

... több a country az mp3 lejátszódon mint a popzene (szintén csak Délieknek)

... tudod, mikor adja a tévé (!) a kedvenc sorozataidat...

Folytatása következik :D

Grimm meséket csak Grimmül!

"A mai gyerekek már nem hallanak olyan szép magyar meséket, mint a Hófehérke..."

Mesemondói pályafutásom során nem egyszer találkoztam olyan mesekedvelőkkel és mesehallgatókkal, akik a Grimm meséket gond nélkül a magyar népmesék közé sorolták. Sőt, olyan élményben is volt részem, hogy "magyar népmesék" témájú versenyen a zsűriből egyedül én vettem észre, hogy a gyerekek egy része Grimmet mesélt (pl. Brémai muzsikusok). Még a "magyar meséket csak magyarul!" mozgalom leghangosabb szónokaitól sem hallani olyat, hogy "le Hamupipőkével!" - ha a világ összes többi kultúráját elítélik is.

(Lábjegyzet: ha valaki azzal keres meg, hogy "a magyar meséket le lehet egyáltalán fordítani?" standard válaszom, hogy "nem, hiszen Grimmet és Andersent is mindenki eredetiben olvas...")

A zavar az Erőben nem véletlen. A Grimm mesék első kiadása idén 200 éves; olyan mélyen beleivódott a köztudatba, írott és mesélt formában egyaránt, hogy sokan nem is veszik észre a különbséget. Nagyon kevesen emlékeznek arra, egyáltalán kitől hallották először Piroska és a farkas, vagy Holle anyó történetét - ezek a mesék egyszerűen csak velünk vannak kicsi gyermek korunktól kezdve, és annyira a sajátunknak érezzük őket, hogy az eredeti kulturális háttér (és az eredeti nyelv) szinte teljesen lekopott. A Grimm mese mindenkié, legalábbis a nyugati civilizáció országaiban.

Nincs is ezzel az égvilágon semmi baj.

Minél több videó érkezik be hozzám Európa mesemondóitól, annál inkább rácsodálkozom, mennyire színes és sokféle a Grimm hagyomány - és mégis, spanyoltól svédig, írtől olaszig mindenki a magáénak érzi. Ahogy gyűlnek a mesék a Grimm Projekt honlapján, egyre több olyan történet is van a listán, ami két-három különböző nyelven is megnézhető, különböző mesemondók, férfiak és nők, öregek és fiatalok előadásában. Bár a történet ugyanaz, senki sem meséli kétszer ugyanúgy - a mesék, évezredes szokásukhoz híven, idomulnak a közönséghez, a nyelvhez és a mesemondóhoz. És bár a nyomtatott szó szép és jó, a videókon is tükröződik, hogy ezek a mesék így, szóban élnek igazán.

Akinek még nem volt meg a napi adagja Grimm mesékből, az feltétlenül látogasson el a honlapra! Akad ott minden, ami szem-szájnak ingere... angolul, németül, spanyolul, hollandul, írül... és legfőképpen Grimmül!

http://projectgrimm.blogspot.com

Született mesemondó

Kezdek rájönni, hogy ez a kiscsaj csak azért a tanítványom, mert úgy hozta a sors, hogy én születtem tizenöt évvel korábban. Cserébe három év előnye van az én mesemondói pályafutásomhoz képest. Kíváncsian várom, hová fog fejlődni...

Ma volt az utolsó mesemondó óránk a tavaszi szünet előtt (ami ebben a suliban három hétig tart). A könyvtár úszott a sütiben (Viktoriánus teadélután), úgyhogy az irodában találtunk magunknak csendes sarkot, a vadonatúj tengerimalac társaságában (ebben az iskolában egy malac se húzza a sokáig, ez már legalább az ötödik, amivel találkozom...). Alig tettem le a kabátomat, a kiscsaj már ugrott is fel, hogy van egy meséje, amit el szeretne mondani.
A történet, amit választott, egy könyvből származott; személyes sztori volt arról, hogy egy kislány, miután először látogat el a szüleivel egy fodrászatba, otthon kísérletképp levágja a saját haját, természetesen szörnyen rosszul. Kedves, humoros kis történet volt, és a kis hölgy zseniálisan adta elő. Nem akadt el, nem hümmögött, választékosan fogalmazott, szépek voltak a gesztusai, remek arckifejezéseket használt. Egyes szám első személyben akarta előadni az egészet, de menet közben átváltott mesemondó fokozatba és harmadik személybe - cserébe végig vissza-visszakanyarodott az "én"-hez, de mindig csak akkor, amikor a főszereplő lelkes volt vagy izgatott. Amikor végzett a mesével, nagyon megdicsértem érte; aztán beszélgetni kezdtünk.

Először is megkérdeztem tőle, mennyit gyakorolta a sztorit; azt mondta, hogy elolvasta többször, és megpróbálta magának meg a családtagjainak is elmondani. Gyakorlatilag az az ötlete támadt, hogy feladja magának házi feladatba, hogyan lehet egy teljes könyvet mesemondó előadássá sűríteni (tíz perces volt az egész, talán annyi se, de nagyon kerek). Jó kis házi feladat, a legtöbb hivatásos mesemondó is küszködik vele hónapokig...
Megkérdeztem, miért pont ezt a sztorit választotta; azt mondta, hogy jó ideje keresgél új mesék után, hogy növelje a repertoárját (!!!), de jó mesét találni nagyon nehéz, a legtöbb nem "szól hozzá" (amik viszont igen, azok mindig nagyon jók). Erről beszélgettünk egy darabig; megegyeztünk abban, hogy csak olyan meséket érdemes mesélni, amik "ragadnak" (ahogy Berecz András mondaná, mint a bogáncs). Ez neki ragadt, úgyhogy folytattuk a beszélgetést. Az eredeti témától elkanyarodtunk a személyes sztorikig - ha végigviszi az egyes szám első személyt, csont nélkül elhittem volna, hogy vele történt meg. El is kezdtünk beszélgetni a saját hajvágásos sztorijainkról, hogy rávezessem vele, milyen is a személyes mesemondás. Feladta magának háziba, hogy a tavaszi szünet alatt alkot saját személyes sztorit.

Természetesen arról is ki kellett kérdeznem, miről maradtam le a múlt héten - a fesztivál előtt volt egy kisebb betegségem, és hangom se sok, úgyhogy lemondtam a meséléseket, egyrészt, hogy pihenjek, másrészt, hogy a gyerekek ne kapják el a bacikat. Úgy tűnik, nem is nagyon hiányoztam: az osztály egyhangúlag követelte, hogy kis tanítványom meséljen nekik helyettem (ezt a beszámolót egyébként a könyvtárosnő is megerősítette). Persze nem nagyon kérette magát; készen állt a Piroska és a Farkas egy menőbb változatával, amit előző héten közösen rágtunk át. A csavar a dologban az volt, hogy jelenleg az ötödik osztályban két dolog nagyon menő: Chuck Norris és a(z európai) foci. Az osztály tehát olyan sztorit akart, amiben Norris bácsi szerepel; talpraesett kis mesemondónk egyszerűen röptében lecserélte a vadászt. Azt eddig is tudtam róla, hogy remekül tud és szeret is rögtönözni; úgy tűnt, nagyon élvezhette a feladatot, és így már hivatalosan is ő az osztály főállású mesemondója (utólag mindenki meg is dicsérte érte, ami nyilván jól esett neki). Beszélgettünk róla, mennyire élvezi a mesélést, hogy néha egyszerűen csak kibuggyan belőle a mese; azt is bevallotta, hogy néha szünetben a mosdóban áll a tükör előtt és magának mesél.

Minden egyes alkalommal elámulok rajta, mennyire ösztönösen tudja ez a lány, miről szól a mesemondás műfaja. Egyszerűen képtelen a meséket magában tartani; ha közönsége nincs, akkor is gyakorol (ez emlékeztet gimnazista önmagamra, amikor elalvás előtt magamban mondtam a kedvenc történeteimet). Gondosan megválogatja, mit mesél, és csak olyan történeteket választ, amik "megszólítják", még akkor is, ha a fél könyvtárat át kell hozzá rágnia. A történeteivel dolgozik: tudatos döntéseket hoz, hogy hogyan adja őket elő, és megváltoztatja őket, hogy jobban illjenek a saját hangulatához és előadásmódjához. Ösztönösen használ gesztusokat és arckifejezéseket, és lenyűgözően otthonosan, lazán mesél, mindenféle görcsös erőlködés nélkül. Megvan rá a képessége, hogy magára vonja mások figyelmét, és lekösse őket anélkül, hogy kötelező lenne az előadást végigülniük. És ami a legfőbb: tizenegy éves gyerekhez méltón felhőtlenül élvezi a mesélés minden percét, és a rá fordított figyelmet.

Lehet, hogy nem lesz belőle hivatásos mesemondó; de hogy mesemondónak született, abban nem kételkedem.