Repertoár-építő gyakorlat mesemondóknak

Amióta Amerikában tanulok, sokszor hallom, hogy az amcsiknak fogalmuk sincs, mi hol található a térképen. Ez állandó jellegű poén, nem csak külföldiektől, de maguktól az amcsiktól is, és az osztályomban sokszor adok fel térképes feladatokat, hogy bepótoljam mindazt, amit a kölykök a gimiben nem tanultak meg. Egy nap aztán úgy döntöttem, le kéne tesztelni a saját térképes tudásomat is.
Ezzel a remek kis teszttel álltam neki a gyakorlatnak. Annyi a feladat, hogy 12 perc alatt be kell gépelned annyi ország nevét, amennyi csak az eszedbe jut (az angol nevét, ami nem angol anyanyelvűeknek extra nehezítés). A kvíz maga kitölti az országokat a térképen, neked csak be kell írni őket. Az első körben szégyenletesen elbuktam a feladatot, a közelében sem voltam a 196 országnak. És így kezdődött a kihívás.
Olyan mesemondóként, aki a világ minden tájáról mond történeteket, a földrajz a szakmám alapvető tartozéka. Az a legeslegalsó minimum, amikor egy idegen országból mesélsz, hogy el tudod helyezni az adott országot a térképen. És ez fordítva is működik: Minél több történetet tudsz egy országról, annál jobban megismered magát a helyet is...

A játék a következő: Az ember fog egy térképes kvízt (magyarul beszélőknek itt vannak jók), legjobb tudása szerint kitölti, majd választ egyet azok közül az országok közül, amiket nem talált el, és keres egy mesegyűjteményt (vagy legalább egy mesét) abból az országból. Már sok remek új mesére tettem szert ily módon, és sok kevéssé ismert, ám csodálatos mesegyűjteményre bukkantam az Interneten és a könyvtáron keresztül.

Hogy miért jó ez a gyakorlat? Hasznosat a hasznossal:
1. Fejlődik a földrajztudásod (vagy feleleveníted azt, amit a gimi óta esetleg elfelejtettél)
2. Fejlődik a mesemondó repertoárod (ha nem is sok mesével, de legalább néhánnyal)
3. Új kultúrákat ismersz meg a történeteiken keresztül
4. Gyakorlatot szerzel a mesék felkutatásában, az interneten és a könyvtári rendszerben egyaránt
5. Sikerélmény

A haladó (nehezített) verzió erre a játékra kétféle módon működhet:
1. Az adott országon belül csak egy kultúrából keresel meséket (sok országon belül sok különálló kultúra létezik)
2. Addig keresel, amíg legalább egy olyan történetet találsz, amit meg akarsz tartani (mesemondók esetében ez ritka kincs)

Te hány mese alatt kerülöd meg a világot?

És még mindig tart - Amerikai Mesemondó Konferencia, Negyedik Felvonás

Tragikus hamarsággal érkezett el a konferencia utolsó teljes napja. Bátran mondhatom, hogy kihasználtuk minden cseppjét.

Bőséges reggeli után, amit Kevin haverral költöttem el könyvkiadási titkokról beszélgetve, Liz Weir workshopjára ültem be. Liz Észak-Írországból ruccant át ide, hogy a béketeremtő mesemondás elméletéről és gyakorlatáról okítson ki minket. Főleg a gyakorlatról, mivel sokéves tapasztalat áll mögötte a saját háza tájáról, ugye. Liz energikus, gyakorlatias hölgy, aki remek, pörgős előadást tartott, és nem szorítkozott csak vallások között párbeszédet indító történetekre; mesélt sok más közösségi projectről is, melyeken keresztül kultúrák, generációk, és különböző hátrányos helyzetű csoportok találkoztak egymással. Az alapgondolat közismert volt, ám nem árt kihangsúlyozni: Sokkal nehezebb utálni valakit, ha ismered a történetét.

Az ebédszünetet a belvárosban való bóklászással töltöttük, majd még épp időben értünk vissza a délutáni műhelyekre. Azt hiszem, a hétvége folyamán talán ezek voltak a kedvenceim. Először Rivka Willick tartott előadást arról, hogyan lehet a képregények történetmondói és vizuális stílusát átültetni a mesemondásba. Ennek örömére egy halom képregénnyel érkezett, amik között szabadon böngészhettünk, míg mindenki talált magának egy szimpatikusat, és el is olvasta. Ezek után ki kellett választanunk egy szereplőt, és címszüveget írni neki, olyasmit, ami jól hangzana mondjuk egy vásári kikiáltó szájából, és bevonzaná a közönséget az előadásra. Ez már önmagában jó móka volt, és remek szlogenek születtek. Ezek után azzal játszadoztunk, hogyan lehet minél ütősebb képeket életre hívni a közönségünk lelki szemei előtt. A műhely vége élénk eszmecserébe torkollt arról, ki milyen képregényeket olvas; mivel nagyjából hárman voltunk a teremben, aki olvas bármilyet, ám a többiek nagyon fellelkesedtek, végül hosszas listákat írtunk nekik arról, mivel kezdjék a felfedezést. Közben megismerkedtem Calebbel, aki spanyol-angol kétnyelvű mesemondó, és kisebb magán-workshopot rögtönöztünk arról, ki milyen könyveket olvas spanyolul.

A délutáni második műhelyt Priscilla Howe barátném (és társam a Fulbrightban) tartotta arról, hogyan kell hosszú (értsd: egy óránál hosszabb) történeteket mesélni. Priscilla évek óta szervez fesztiválokat, melyeken csak ilyen hosszú történetek szereplenek, amikben nem csak egy előadás, hanem később egy workshop erejéig is elmélyühetnek a hallgatók. Megtudtunk sok hasznos dolgot arról, hogyan szervez és reklámoz az ember egy ilyen rendezvényt, és hogyan készül fel az igazán hosszú történetek elmondására. Mivel nekem személy szerint az egyik nagy szerelmem az eposzmesélés, csüngtem minden szaván. Olyannyira, hogy a vacsoaszünetet is együtt töltöttük Priscilla szobájában, hármasban Beth Hornerrel, és tovább rágódtunk kedvenc hosszú meséinkről, melyek közül többet szőlőzés közben elő is adtunk egymásnak Shakespeare Összes Rövidítve stílusban.

Vacsora után a mesemondó világ Oscar-gálája következett: Az Oracle Award díjátadó. Mindannyian a hotel nagytermében gyűltünk össze, megéljeneztük a díjazottakat (akik mind a mesemondó közösségért végzett munkásságukért, és a mesemondást népszerűsítő művészetükért lettek kitüntetve), és áhitattal hallgattuk a mesemondókhoz méltó köszönő beszédeket. A ceremónia zárásaként körbeálltunk, és eléneketük a hagyományos mesemondó himnuszt, mely nem csak a mesék varázsáról szól, de megemlékezik az előttünk járó nagy mesemondókról is, mint például Brother Blue, és így (sajnos) évről évre hosszabb egy kicsit.

A ceremónia végeztével váratlan dolog történt. A hangtechnikus visszakapcsolta a lágy jazzes háttérzenét, hogy ne csendben (mesemondók csendben, hehe) vonuljunk ki a teremből; rendezett kivonulás helyett azonban minden mesemondó elhajította táskáját-kabátját, és rázni kezdett a zenére. Spontán buli vette kezdetét, melynek során együtt ropta a mesemondás összes legendás alakja az újoncokkal; összekapaszkodtak az írek, indiánok, japánok, magyarok, britek, és amerikaiak; a hangtechnikus engedelmesen felcsavarta a zenét, és jó fél órát roptuk a terem körül, kacagva és bolondozva. És mindenki totálisan, menthetetlenül józan volt.

Természetesen az esti fringe koncert ma sem maradt el. A választásom Noa Baum műsorára esett, akit már régóta szerettem volna hallani, mert sokat beszélgettem vele, és nagyon szeretem őt. A műsora Jeruzsálemben töltött gyerekkoráról szólt, és ennek megfelelően jelen helyzetben aktuálpolitikai megjegyzéssel indult: Noa őszintén és brutális egyszerűséggel azt mondta, hogy megszakad a szíve, és ő most a konfliktus jelene helyett arra a helyre szeretne elvinni minket, amit ő ismer és szeret. Vele mentünk.

(Noa egyébként évek óta dolgozik egy izraeli-palesztin béketeremtő mesemondó programban)

Az előadás, azok véleménye szerint, akik már sokat hallották Noát mesélni, élete egyik legjobbja volt. Ezzel nem tudok vitába szállni; még mindig libabőrüs vagyok az élménytől. Könnyesre nevettük magunkat, elérzékenyedve sóhajtoztunk, elandalodva hallgattuk a héber dalokat, és megállapítottuk, hogy mindenkinek a családja őrült egy kicsit. Az egész előadás személyes sztorikból állt, és mégis több volt, mint valakinek a magánélete. Az egyik legjobb fringe, amit valaha hallottam.

Holnap reggel pakolás, búcsúzkodás, és repülés vissza Északra. Nem mintha a mesemondóknak szokása lenne búcsúzkodni. Csak szeretjük begyűjteni az extra öleléseket.

Találkozunk az úton!

Tündérmesék mértéktelenül - Amerikai Mesemondó Konferencia, Harmadik Felvonás

A pénteki nappal megkezdődött a valódi konferencia; ahogyan azt az előző bejegyzés végén említette, a zsúfolt programra való tekintettel a "Következő Generáció" mesemondóinak találkozóját hajnali hétre időzítették. Ehhez persze nem kevés akarető és koffein szükségeltetett; cserébe viszont rá kellett döbbennünk, hogy rekord mennyiségű (értsd: tizenegy) fiatal (értsd: harminc alatti) mesemondó jött el idén a konferenciára. Juhé!
Héttől kilencig reggeliztünk és ismerkedtünk, majd elindultunk a reggeli előadásra. A nap szokás szerint kerekasztallal indult, amit Dovie vezényletével négy indián mesemondó tartott a helyi törzsekből (a lakota/kájova apacs mellett egy hopi, egy navahó, és egy pima, utóbbiról megtudtuk, hogy ez a törzs spanyol neve, az ő nyelvükön annyit tesz: "mit mondtál?..."). A vízről és a víz szentségéről beszéltek, ami itt kinn a sivatag közepén nagyon aktuális és égető kérdéskör; innen jutottunk el a környezettudatosság fontosságáig, és végül hosszas beszélgetésbe torkolltunk a hagyományos történetek, mítoszok, és a tudomány együttműködésének lényegéről. A négy mesemondó előre szólt, hogy nyáron tilos mesélniük; cserébe viszont hosszasan elfilozofáltak mindenféle mesés-mitikus lényekről, és a helyi ásatásokon talált dinoszaurusz-csontok és az indián szörnymítoszok kapcsolatáról. Nagyon tartalmas, kellemes hangulatú előadás volt.
A délelőtti műhelyeket ezúttal kihagytam; helyette beültem az egyik kedvenc éves programomra, a Fairy Tale Lobby mesemondó kör találkozójára. A Fairy Tale Lobby egy félhivatalos csoport a Mesemondó Szövetségen belül, és olyan emberekből áll, akiket kifejezetten a tündérmesék és az azokról való végtelen és elmélyült beszélgetés érdekel. A blogjukon minden hónap elején feltesznek egy kérdést, amit a kommentekben lehet megvitatni. A délelőtti találkán mindenki bedobta a nevét a kalapba, és hét mesemondót sorsoltak ki, akik előrukkolhattak a tündérmeséikkel. Bár a sorrend teljesen véletlenszerű volt, csodás kis műsor jött belőle össze, és a gyakori tapasztalattal ellentétben minden egyes mese élvezetes, profi előadás volt. A kedvencem Cathryn Fairlee kínai meséje volt, egy egészen komplex, hátborzongatóan misztikus szerelmes kísértettörténet, ami után sokáig nem kaptunk rendesen levegőt. Saját részemről (mert engem is kihúztak) egy Pályuk Anna mesét mondtam el, ami meglepően nagy sikert aratott, és én is nagyon jól éreztem magam a mesében. Új volt, de mindenképpen megtartom.
Ebéd után Pam Faro műhelyére ültem be, ami a vallásokon átívelő mesemondásról és a spirituális történetekről szólt. Bár Pam blogját már régóta követem, élőben most találkoztunk először; mosolygós, bájos hölgy, végzettségére nézve evangélikus teológus (helló Petra), és szíve csücske an andalúz történelem. A műhelyen arról beszélgettünk, mi a különbség a szent, a spirituális és a vallásos történetek között, ki melyik hagyományokból mesél és miért, és hogyan lehet párbeszédet kezdeményezni kultúrák között a békés együttélés érdekében. Szóba került az is, hogy ha valaki meggyőződéses ateista, attól még nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet és az általános műveltséget. Ámen.
Az esti műhelyt egy forgószél lendületű helyi újságíró csaj tartotta, aki három éve szerez profi módon arizónai mesemondó rendezvényeket, és nem híve a mellébeszélésnek. Elegáns fekete kiskosztümben és tűsarkúban levezette nekünk másfél óra alatt, hogyan lehet színvonalas mesemondó rendezvényt összerittyenteni kevés pénzből, nagy közönséggel, úgy, hogy a rendezőkre se hozzon szégyent. Minden szavát ittam.
A vacsorát kellemes társalgás és dühöngő homokvihar keretei között a szomszédos étteremben vészeltük át a Fairy Tale Lobby tagjaival, és épp időben értünk vissza az esti slam kezdetére. A szokásos éves Grand Slam most is régiók szerinti leosztásban zajlott (minden körzetből egy versenyző); a Nemzetközi Tagság kalapjába ennek megfelelően egyedül az én nevem került. Meglepő módon ki is húztak belőle, és ennek köszönhetően kétszáz fős közönség előtt mesélhettem el öt percben a Győrújbaráti Pucér Biciklista történetét. Bár a végén az első háromba nem kerültem be (itt az élő legendákkal játszik az ember egy ligában), végtelenül jól éreztem magam a színpadon, a közönség visítva nevetett, és utána nagyon sokan gratuláltak az előadáshoz. Már ezért megérte.
Odakinn még mindig negyvenöt fok van, szárazvillámokkal és kósza homokviharokkal. A helyiek síszemüveget öltöttek.

Gyümölcsöt a szomszéd fájáról - Országos Mesemondó Konferencia, Második Felvonás

A tegnapi nap délelőttje heveny jetlag kórsággal, délutánja pedig öt óra hosszú intenzív mesterkurzussal telt. A mesterkurzus még mindig az előkonferencia hatáskörébe tartozott, ám erre már futotta az ösztöndíjból. Hosszas töprengés után az ötfogásos menüből Joe H. műhelyét választottam, főleg a cím alapján: "Gyümölcsöt szedni a szomszéd fájáról: Hogyan meséljünk történeteket a sajátunkon kívüli kultúrákból." Mivel ez olyasmi, amit már régóta művelek, és amibe nagyon sokszor botlik bele az ember nemzetközi mesemondó körökben, nagy érdeklődéssel vártam, milyen bölcsességet ont majd ránk a mester.

Hát, nem mondom, hogy nem tanultunk az előadásból.

Eleve furcsa dolog kisebbségi kultúrák meséiről hallgatni előadást egy anglo-amerikai fehér pasitól (még akkor is, ha a Délnyugaton nőtt fel). Bár Joe összességében véve egy kenyérre kenhetően kedves, birkatürelmű, intelligens, végtelenül szeretni való fickó, az elég hamar kiderült, hogy a mesemondás kulturális politikájában nagyrészt járatlan. Ez főleg abból látszott, hogy a közönségben tartózkodó nem anglo-amerikai fehér mesemondókat az első fél óra után kezdte látványosan kerülgetni a guta, főleg az alábbi és hozzájuk hasonló mondatok hallatán: "Emberektől gyűjteni túl sok munka és nyűg, én könyvből jobban szeretek." "Én úgy érzem, hogy az én verzióm erre a mesére kulturálisan autentikus." "Ó, én személyesen sosem kérdeztem meg az indiánokat, de szerintem nem lenne gondjuk azzal, hogy mesélem a történeteiket." Valamint az örök klasszikus: "A föld [mese] azé, aki megműveli." (Ezen a ponton mind csendben hálát adtunk az égnek, hogy nincs indián mesemondó a teremben, mert lepetézett volna). A műhely nagy része kétféle elfoglaltsággal telt: Egyrészt megpróbáltuk a csoportos beszélgetés során udvarias módon kiköszörülni a csorbákat és hosszabban megvitatni a minket érintő/érdeklő pontokat, másrészt pedig megvitattunk néhány konkrét történetet, melyeket Joe elmesélt nekünk, majd megmutatta az eredeti (érts: néprajzi gyűjtés) verziókat, amikből dolgozott. Bár a gyakorlat lényege az lett volna, hogy megvitassuk, mi a mesék változatlan "esszenciája," és mi a változtatható sallang, a foglalkozás leginkább olyan dolgokra világított rá, amikkel nem mindenki értett egyet. Ilyen volt például az a nagyon kedves mese, melyben Béka és Sáska esődalt énekelnek szárazság idején, de külön-külön nem boldogulnak; csak amikor összeadják a két éneket, akkor ered el az eső. Joe mesélt verziójában (a "közönség kedvéért," magyarázta) általános eső helyett egy hegyen lakó Esőisten szerepelt, aki meghallgatta az állatok imáját. Amikor azonban rákérdeztünk, hogy van-e Esőisten az eredeti mesében, vagy a hopi kultúrában egyáltalán, határozott nem volt a válasz. "Csak jobban hangzik így." Lehetett hallani, hogy felszisszent az egész osztály. Hasonló módon a szintén végtelenül bájos Kojoti és a Pillangók című történet végére egyszercsak került egy eredetmagyarázó utógondolat, azt állítván, hogy az indiánok szerint ezért repülnek a pillangók összevissza és nem egyenes vonalban; sajnos azonban az indiánok nem csak hogy sohasem mondtak ilyesmit, de ráadásul Joe publikált verziója sok, egyébként autentikus indián történetként kiadott könyv alapja is lett.

Egy szó mint száz: Bár hallottunk sok ténylegesen hasznos és bölcs gondolatot is, azt hiszem, újabb mérföldkövet tudhatok a hátam mögött: Megvolt életem első "ciki" kategóriás NSN workshopja.

Az est hátralévő része ünnepélyes megnyitóval telt, melynek során három előadást hallottunk a mesemondás közösségépítő szerepéről; az egyik előadó Kiran volt, a Mesemondó Központ új igazgatója, aki nem csak remek (és nagyon szókimondó) slam költő, hanem ráadásul skót szoknyában ficegett fel a színpadra, amivel azonnal a közönség szívébe lopta magát (a srác egyébként egy afrikai-indiai-szikh-skót családból származik, szóval önmagában multikulti jelenség). A megnyitó után következtek a késő esti koncertek. Én a két szobatársam előadására csöppentem be; Cassie a nyugati partról érkezett, és éppen egy mesemondó kávézó megnyitásán fáradozik, Ann pedig Colorádóból repült át ide a szomszédba. Ketten együtt a nagy hőségre való tekintettel egy csomor téli mesét hoztak: A Tizenkét Hónap, Hófehér és Rózsapiros, valamint a Hóleány meséit. Mindhármat ismertem már régóta, és mindháromnak ez volt a legszebb verziója, amit valaha hallottam. Büszke vagyok a szobatársaimra, és arra is, hogy velük együtt képviselhetem a Következő Generációt, akikkel öt perc múlva fogunk reggelire találkozni, hajnali hétkor, frissen, üdén és fiatalosan.

Mesemondás és kánikula - Országos Mesemondó Konferencia Arizónában, Első Felvonás

Már megint jól elgyüttem a háztól.

Kilenc óra időeltolódással és turbulenciától szétrázott ízületekkel érkeztem meg szerda reggel Phoenix repterére, hogy megkezdjem első kalandom az amerikai Délnyugat vadregényes tájain. A kedves navahó bácsi, aki a Gyalogkakukk reptéri taxit vezette, sajnálkozva mondta, hogy negyvenöt fok lesz napközben, de ne aggódjak, napnyugta után lemegy majd kellemes hűvös harminchatra. Nem viccelt: A kocsiból kilépve olyan száraz forróság csapott meg, ami nem hagyott kétséget róla, hogy a nagy büdös sivatag kellős közepén vagyunk. A városban minden rózsaszín, piros és halványzöld; az árnyalatokat főleg az építkezéshez használt kövek, a mindent belepő finom por színe, valamint a kaktuszok, pálmák, és az utakat szegélyező, számomra ismeretlen halványzöld törzsű díszfák adják ki.
Mivel nem iratkoztam fel a szerdai előkonferenciára, és fél tízre már a hotelben voltam, úgy döntöttem, felfedező útra indulok. A hotel ingyenes sofőrszolgálata készségesen, bár kissé álmélkodva furikázott be az öt percre lévő belvárosba, ahol alacsony, helyi színezetű történelmi épületek pörkölődtek a napon békés beletörődéssel. A sofőr a város egyik fő látványosságánál, a helyi Természettudományi Múzeumnál tett ki. Ötéves, dinoszaurusz-rajongó énem ugrált a lelkesedéstől.
A múzeum, amellett, hogy volt benne légkondi, egyéb élményeket is tartogatott. Bár azt sohasem fogom megérteni, miért teszik az indiánokat mindig a mammutok mellé a természettudományi múzeumokba, örültem, hogy megismerkedhettem a helyi kultúrák régészeti anyagával. Külön vicces volt, hogy közben három kis navahó rohangált körülöttem a kiállításban, és a saját nyelvükön neveztek meg mindent, amit a tárolókban láttak. Fura lehet a saját kultúrádat a múzeumban látni az ősember és a Tyrannosaurus Rex között...
A múzeum egyébként jópofa volt, volt egy csomó dinoszaurusz-csontváz, csillogó ásvány, meg tapizható meteorit, sőt, a múzeumkertben még aranyat mosni is lehetett, gondolom azért, hogy a napon szaladgáló csemetéket pancsolásra ösztönözzék. Egy órát ellődörögtem benne, majd a főutca felé vettem az irányt, árnyéktól árnyékig szaladva. Szerencsére csak ötven métert kellett gyalogolnom, mielőtt belefutottam a helyi antikváriumba, ami csodás felfedezésnek bizonyult.
Az antikvárium nem csak három emeletet és plafonig érő polcokat foglalt magába, hanem egy nagyon kedves tulajt is, aki, miután az éhség kikergetett a polcok közül, készségesen megmutatta, hol van az utcában a legjobb thai kajálda. Természetesen nem távoztam üres kézzel: Két órás turkálással sikerült kifognom egy gyönyörűen illusztrált Arab Mesék és Mítoszok kötetet, valamint egy káprázatos miniatúrákkal ékesített album méretű kiadást kedvenc középkori perzsa íróm, Nizami műveiből (ő írta a Hétszínű Hercegnőket, ami fenn van mindenkori kedvenc meséim toplistáján). A thai kajálda után megtaláltam a helyi képregényboltot (és kávézót) is, ahol a két tulaj egymáson átesve halmozta elém a legújabb olvasnivalókat (és a Batman születésnapjára kiadott ingyen képregényt). A múzeum, a könyvesbolt, a thai étterem és a képregények között el is telt a sofőrnek kiadott négy óra, és visszatértem a hotelbe egy kényelmes délutáni (avagy számomra másnap hajnali) szunyókálásra.

Bár a szerdai előkonferencián nem vettem részt, az esti "Gyógyító Történetek" koncertre azért szereztem egy jegyet magamnak. Kár lett volna kihagyni (még akkor is, ha ipari mennyiségű kávé tartotta bennem a lelket). A koncert témája "Tűz a hegytetőn" volt, és minden mesének sikerült is elegánsan ehhez a képhez igazodnia. Elhangzott két joruba mítosz, sok énekléssel és tánccal (anya és lánya mindketten az egész testükkel-lelkükkel meséltek); egy navahó legenda óriásokról és istenekről; egy történet Írország szent hegyéről és a mesemondó vele kapcsolatos személyes kalandjairól; és a végén meghallgattuk a Békahercegnő orosz meséjét is, amit a mesemondónak csodás módon sikerült összefűznie a Békakirályfi történetével. Nagyon színvonalas, sokszínű koncert volt.

Most pedig itt ülök hajnali ötkor teljesen éberen, és blogolok. Meg fogom én ezt még bánni a délutáni workshopon...

Aisha, a Démonvadász - Mesés premier Budapesten

Az idei Múzeumok Éjszakája ismét mesés keretek között zajlott. Ezúttal a MagNet közösségi ház belső udvara volt a helyszín, és több szempontból is rendbontó, kísérleti új műsor született az alkalomra.

Körmendy Petra Kai (bűntársam a Holnemvolt Fesztivál születésében) hívott meg, hogy meséljünk együtt. Ritka lehetőség, amikor a mesemondónak egy egész órás felnőtt műsor lehetősége pottyan az ölébe, várhatóan nagy közönséggel: az ilyesmit nagyon meg kell becsülni.
Rögtön gondolkodni kezdtem, hogy mit lehetne előteremteni egy ilyen jutalomjátékra. Az ötlet végül meglehetősen egyszerűen adta magát: Kai, aki Algériában született, nagyon vonzódik az algériai mesékhez, zenéhez, és kultúrához, és úgy esett, hogy van a tarsolyomban egy történet, amit már nagyon régóta szerettem volna teljes hosszában előadni.
Az Algériában nagyon jól ismert, berber eredetű történetnek az Aisha, a Démonvadász címet adtuk (mivel a népmeséknek nincs címe, és jobban hangzott, mint a néprajzi gyűjtésben szereplő "Aisha, a kereskedő lánya"). Egy különleges lányról szól, aki nem csak bátor, de okos is; visszautasít egy gyáva királyfit, legyőz egy ghúlt (emberevő démont), ám a ghúl a halála előtt megátkozza: Aisha sehol sem lelhet nyugalmat, örökké utaznia kell, és szörnyekkel harcolnia lépten-nyomon. A történet hosszú, és sok kisebb epizódból áll, melyekben Aisha vérfarkasokat, tengeri kígyókat, és egyéb rémeket győz le. Nagyon szeretem mesélni; a mesemondó szakon töltött tanulmányaim alatt fél évig kutattam a mese eredetét és variációit, és lenyűgöző történet bontakozott ki a részletekből. Kai is ismerte a mesét, és érdekes módon az ő változata kicsit más volt, mint az enyém, így az is hozzáadódott a mese végső formájához. Már maga a felkészülés is kalandos, izgalmas kreatív vállalkozás volt.
A mesemondáshoz csatlakozott még Porkoláb Imre dobon, és Kárpáti Orsi fuvolán. A végső felállás az lett, hogy én meséltem, a történet epizódjai között pedig átvezetőként algériai dalok hangzottak el Kai előadásában, zenés kísérettel.
A Múzeumok Éjszakáján remek volt a hangulat; hatalmas tömeg hullámzott ki-be a közösségi házba, az ajtó előtt kirakodóvásár volt (külön steampunk asztallal!), a belső udvar pedig világos volt és teli emberekkel. Maga az előadás is nagyon jól sikerült; a dalok tökéletesen beleillettek a történetbe (úgy válogattuk őket), a közönség csillogó szemekkel figyelt, és nekem is sikerült kényelmes tempóban, minden klassz részlettel együtt végighaladni a történeten. Eddig Aishát mindig valamiféle rövidített változatban meséltem csak; hol az elejét, hol a közepét, hol csak egy random epizódot. Egyben elmondani az egészet, vágás és sietség nélkül, már önmagában megért mindent. Azt kell mondanom, hogy színvonalas, száunkra is  élvezetes mesemondó előadást sikerült összehoznunk. Olyat, amilyet Aisha megérdemelt.

Remélem, még sok ilyen mesemondásra lesz alkalom.

Élőben a Himalájából - Mesemondás másként

Kissé lemaradva, de beszámolok erről is.
Két héttel ezelőtt egy különös levél pottyant a digitális postaládába: Egy Indiában élő amerikai folklorista bocsátotta útjára az éterbe, és arra hívta fel benne a világ mesemondóinak és mesekedvelőinek figyelmét, hogy ingyenes és nyilvános videokonferencia lesz elérhető június 7-én, egyenesen a Himalájából.
Erre nyilván azonnal be kellett jelentkeznem.

Az úriember neve Eric Miller, és Chennaiban a World Storytelling Institute nevű mesemondó intézet vezetője. Többek között ilyen nemzetközi, élő adásos videokonferenciák szervezésével is foglalkozik, hogy az indiai mesemondó hagyományokat élvezhetővé és elérhetővé segítsen tenni olyanok számára is, akik, mint én, nem tudnak most momentán személyesen átrepülni a szubkontinensre (akármennyire is szeretnének).
Magát a mesemondó előadást az Acoustic Traditional nevű, fiatal törzsi mesemondókból szerveződött csapat alkotta, akik nem Chennaiban, hanem fenn a nepáli hegyekben tartózkodtak, és onnan kapcsolódtak fel az Internetre. A videó egy kissé hangyás volt ugyan, de elnéztük a nagy távolságra és a nagy izgalomra való tekintettel. Végülis megtalálta mindenki a hangot is meg a képet is, és elkezdődhetett az előadás.

A műsort egy sámándal nyitotta meg a nepáli Kirat törzs tagjainak előadásában; dobbal és cintányérral kísérték a dalt, ami azonnal mindannyiunknak a fülébe mászott lüktető ritmusával és ismétlődő dallamával. Maga a történet a termetésről szólt; időnként megálltak az énekben, és egy helyi folklórkutató felolvasta az angol fordítást, hogy a sztoriról se maradjunk le. Nagyon szép történet volt, ami nem is csoda egy olyan törzstől, amely a szivárványt tiszteli. Az előadás felvételének egy részlete egyébként itt megtekinthető.
Mesélés közben a szánítógépnél az egyik fiatal mesemondó, Salil ült, aki türelmesen pötyögte be a chatablakba minden kérdésünkre a választ (egyébként végül én, egy indiai lány, és Eric voltunk jelen a videokonferencián, ami nagy kár, lehettünk volna többen). Elmondta például, hogy a dalt csak a sámán énekelheti, aki lehet férfi vagy nő is. A videó, a chat és az angol fordítás háromszögében teljesen interaktív élmény volt a mesehallgatás.

Sajnos a sámánének után problémáink adódtak a videóval és a hanggal is; nem sikerült az előadókat és a közönséget elég közel vinni a számítógéphez ahhoz, hogy tisztán hallatsszon az éneket követő (angol nyelvű) mesemondás. Egy idő után feladtuk a küzdelmet, és fájú szívvel bár, de elbúcsúztunk a virtuális helyszíntől. A mesemondók megígérték, hogy elérhetővé teszik majd a helyszínen készült videót erről is.

Sok panaszkodást lehet mesemondó közökben hallani arról, milyen rosszat tesz a szájhagyománynak a modern technológia, és hogy milyen elkeseredett közdelmet kell folytatnunk a tévé és az Internet ellen. Szerintem viszont van ennek az egésznek egy pozitív oldala is: Én például borzasztóan élveztem, hogy az ágyamban üldögélve egy szombat reggelen élőben hallgathattam meséket a Himalájából. És szerintem ha ötszáz évvel ezelőtt élt mesemondók ugyanezt megtehették volna mondjuk egy varázstükör segítségével, akkor bizony meg is tették volna.

Külön sok sikert kívánok magamban az Acoustic Traditional csapatának, akiknek azóta is lelkesen követem a Facebook híreit, és sokat tanulok tőlük a himalájai törzsi kultúrákról, mesemondó hagyományokról, és mindezek megőrzéséről és virágzásáról a 21. században.

Nemek, igenek, mesék

Tegnap este érkezett sietve összecsapott email mesemondó ismerőstől, hogy sürge kéne neki olyan mese, amiben nem mindenki heteró és cisgender (utóbbi kifejezés arra, amikor a lányok "lányosak" a fiúk "fiúsak"). Valami fellépéséhez kell. Mivel a múlt évben erre is volt tantervem az egyemisták fejlesztésére, meg különben is ilyen témák felett köröz most a média, gondoltam, ide is kiteszem a meglepően kis keresgéléssel összeállított listát, hátha más is hasznosnak találja. Hely szűkében nem írom ki a teljes meséket, ha valakit érdekel részletesen, csipogjon.

Arisztophanész meséje a szerelemről
Ez már a Xénában is benne volt, ki emlékszik? Eredtileg Platón Lakoma c. művéből. Arról a görög meséről van szó, amely szerint az embereknek eredetileg két feje, négy keze, négy lába, és tökéletes gömb formája volt (görögök és az esztétika), amíg fel nem lázadtak az istenek ellen, mire Zeusz kettévágta őket. Azóta keresi mindenki a lelke összeillő másik felét. A történet szerint háromféle gender (nem) volt a gömbemberek korában: A Nap fiai, akik két férfi félből tevődtek össze, a Föld lányai, akik két női félből, és a Hold gyermekei, akiknek az egyik fele nő volt, a másik férfi. Aranyos történet, "a szerelem születése" néven is ismerik, és Hedvig például csodás kis dalt is énekel róla.

Férfivá változott leány
Ortutay Gyula Magyar népmesék gyűjteményéből. Legkisebb királykisasszony férfinak öltözve vezeti az apja hadseregét, és amikor megnyeri a háborút, a szomszéd király hozzáadja a lányát. Amikor a nászéjszakát nem sikerül elhálni, a királylány követeli, hogy szabadítsák meg a férjétől; népmesei szokás szerint mindenféle lehetetlen feladatokat tűz ki neki. Az egyik ilyen feladat során egy eltévedt átok miatt az álruhás leányból valóban férfi lesz, aki erre boldogan szalad haza a feleségéhez, és el is hálják a nászéjszakát, ötször. Csak jelzem, hogy ez a történet formailag tündérmese, nem tréfa vagy "pajzán népi történet."
Van egy nagyon hasonló változatom Norvégiából is, ott a végén a boldog pár gyermeket fogad örökbe.

Iphis
Ovidius Átváltozások c. művéből. Apuka minden áron fiút akar, olyannyira, hogy a lánygyermeket meg is ölné; anyuka uniszex nevet ad az újszülöttnek, és azt hazudja apusnak, hogy fia van. Iphis kislány fiúként nevelkedik, és el is jegyzik egy lánnyal, akivel egymásba szeretnek. Anyuka az istenekhez imádkozik az esküvő napján, hogy oldják meg a problémát, és az istenek kegyesen fiúvá változtatják Iphist, aki azontúl boldogan él a feleségével.

Teiresziasz
A görög jós akit az Odüsszeiából ismerünk, lehúzott hét évet női testben egy kisebb vétség miatt. A hét év alatt Korinthosz városában volt szent prostitutált. Amikor Zeusz és Héra szokás szerint összebalhézott azon, hogy kinek jobb, Teiresziaszt kérdezték meg: Az öreg jós szerint a nők kilencszer jobban élvezik a szexet, mint a férfiak. Ő csak tudta.

Az angyal apród
Ez egy nagyon megható rajnai német legenda egy lovag és a fegyverhordozója (plátói) szerelméről, akik folyton megmentik egymás életét. A sztori végére kiderül, hogy a fegyverhordozó valójában angyal volt.

A leány és a szellem akik nemet cseréltek
Indiai mese. Hasonlóan kezdődik Iphis történetéhez, csak itt az istenek helyett az esküvőre siető álruhás lányt egy erdei szellem szánja meg, és egy évre hajlandó nemet cserélni vele. Az egy év végeztével a herceg visszatér az erdőbe, hogy visszacsinálják a cserét; ekkorra azonban már megszokta a férfi létet és megszerette a feleségét, a szellemről pedig kiderül, hogy éppen terhes és élvezi, és így végül megállapodnak abbam, hogy minden maradjon csak a helyén. Happy End.

Silence
Középkori francia történet egy lányról, akit fiúnak (lovagnak) nevelnek. Dolores Hydock mesemondó csodálatos egész órás verzióban meséli. A történet végén a lány ugyan leteszi a páncélt, de végig fiús marad.

Hüakinthosz
Görög mítosz a jácint virág eredetéről; szerelmi háromszög Apollón, Zephürosz és a Hüakinthosz nevű ifjú között, ami tragikus balesettel végződik.
(Ganümédészt azért nem írom ide, mert kiskorú, és különben sem szívesen mesélem.)

Első körben ennyi elég is. Az egyetemen a történetek legtöbbjét annak illusztrálására használom, hogy a heteró-cisgender lét korántsem minden korban és kultúrában volt kizárólagos alapnorma. És ez még a mesékből is kilátszik. Akit érdekelnek további infók, itt találhat az említett kultúrákról zseniális térképet.

Biff, kalandok, képregények, mongol grill

A félév végi hajtásra való teljes tekintet nélkül két nagyon fontos eseményre is sor került ezen a hétvégén (vagyis több, mint kettőre, de végül ezekre jutottam el). Péntek este házjoz jött Christopher Moore, az egyik kedvenc íróm, szombaton pedig megünnepeltük az Ingyen Képregények Világnapját, ahogyan arra csak popkultúra szakos egyetemisták képesek.
A "házhoz jött" kifejezést természetesen amerikai mértékben tessék érteni: Ez esetben Ann Arbor volt a rendezvény helyszíne, ami ide csupán egy ugrásra (másfél óra kocsiútra) van. Nagyon megérte. Mivel az összes környékbeli egyetemről tegnap költözött ki mindenki, korán elindultunk, hogy legyen időnk állni a forgalmi dugóban. Még így is egy jó órával korábban érkeztünk a kelleténél; kifizettük az előre megrendelt könyveinket, sorszámot húztunk a dedikáláshoz, és helyet foglaltunk az első sorban (ezen a ponton megjegyezném, hogy a királyi többes alatt Becky barátnőmet és Jaime havert illik érteni). A várakozás barátságos hangulatban telt; ahogy lassan szállingózni kezdtek az emberek megcsodáltuk egymás könyveit, rangsoroltuk a kedvenceinket, és idéztük a legjobb poénokat. Végül aztán befutott maga az író is, aki szeret gorombáskodni a kedves olvasókkal onlájn, de élőben végtelenül kedves, barátságos és türelmes volt. Jó fél órát beszélt (ami, mint megtudtam, nem minden dedikálásnak része); valójában lenyomott egy egész stand-up comedy előadást, aminek a végére a padlón fetrengtünk a röhögéstől (és közben még érdekes dolgokat is mondott). Ritkaság, hogy író könyvben és élőben is ilyen humoros legyen. Mindenki imádta.
Az előadás és a kérdések végeztével sorbaálltunk a dedikáláshoz. író úr rettentően türelmesen megígérte, hogy mindenkinek aláírja mindenét, de nevet csak egy könyvbe másol be. Kaptunk kis cetliket amikre előre ráírtuk a kívánt nevet; volt segéd is, aki előre kinyitva Moore orra alá tolta a könyveket. A rohamtempó egyáltalán nem akadályozta meg a trickstert abban, hogy jópofa és barátságos beszélgetésbe bonyolódjon minden egyes látogatóval; velem például eltársalgott arról, milyen a könyvei magyar kiadása, és honnan hallottam róluk. Szívünk csücske lett mindenestül (eddig is az volt, mondjuk).
Alig estünk ágyba péntek este, már kelhettünk is fel: A Free Comic Book Day alkalmából délre vonultunk, mint a vadludak, és jó két órás kocsiút állt előttünk (ezúttal hatan vágtunk neki a kalandnak). Az első bolt tizenegykor nyitott, de nagy érdeklődésre lehetett számítani, így mi már tervszerűen ott toporogtunk az ajtóban fél tízkor, a dicsőséges második helyen (az első háromszáz érkező egy extra könyvet is kapott). A várakozás a nerdök kígyózó sorában jó hangulatban telt, és mire Batman ajtót nyitott nekünk, már mind haverok voltunk. Az első adag ingyen képregény barna zacskóban érkezett (én kaptam egy felnőtt válogatás, az ember meg egy kiskorúaknak valót, hogy mindenből legyen egy), és járt hozzá egy kupon is, amivel át lehetett kocogni a szemben lévő ház alagosrába, és ingyen válogatni régebbi képregények közül. Az alagosr jól el is nyelt minket (és egy jó ötvenes tömeget, háromtól kilencven éves korig), és egy órával később bukkantunk fel újra a kincseinket szorongatva. Innen egyenest mentünk a következő boltba, ami nem volt ennyire jól szervezett; itt mindenki felmarkolhatott az ingyen képregények közül hármat, majd turkálhatott a többi, leárazott könyveket tartalmazó dobozban. Mire ezzel is végeztünk, már hangosan korogtak a gyomrok; megünnepeltük hát a vadászat sikerét egy kiadós mongol grill ebéddel (én sem tudtam, hogy van ilyen, bár hogy mitől mongol, az nem derült ki). Ebéd után már csak egy boltba vonszoltuk el magunkat, ahol hosszú kígyózó sort kellett kiállni, de cserébe fejenként nyolc ingyen képregényt választhattunk magunknak. Volt természetesen leárazott doboz is, három példány eny dollár, ahonnan újabb kincsek kerültek elő. A nap végeredménye (kettőnkre) 82 kötet lett, ebből 41 teljesen ingyen. Sikeres vadászat volt.

Mesemondók ha összefognak

Ezen a hétvégén volt az éves Northlands mesemondó konferencia, ahol idén már a harmadik körömet futottam. Gondoltam, írok megint, és beszámolok a mesemondókról, előadásokról és workshopokról, amikben a három nap alatt részem volt... aztán letettem róla. Inkább arról az egy gondolatról szeretnék mesélni egy kicsit, ami az egész hétvége alatt a fejemben motoszkált:
Nincs mesemondás mesemondó összefogás nélkül.

Sok mesemondó fesztiválon és konferencián megfordultam már, és a mesemondók a világ minden sarkában lelkesek, kedvesek, és barátságosak; de Northlands még ezek között is kiemelkedően családias. Családias a szó sok értelmében (nem csak azért, mert gyakorlatilag kétszáz lökött nagynéniből és nagybácsiból áll, akik egész hétvégén az embert túráztatták, hogy eldöntsék, megérdemel-e engem). Családias, mert minden évben ott folytatjuk a beszélgetéseket, ahogy abbahagytuk őket egy évvel korábban. Családias, mert nem korlátozódik a konferenciára; az év többi háromszázhatvankét napján is gyakran beszélünk, találkozunk, levelezünk. Családias, mert a három nap tényleg egymásra figyeléssel telik; nem csak a koncerteken és a tantermekben, hanem reggeli, ebéd és vacsora közben, délutáni szieszta alatt, érkezéskor és elbúcsúzáskor is.
Karen, a szervezés királynője, tyúkanyóként szaladgál, hogy mindenkinek mindene meglegyen, a hotelszobától a színpadi üveg vízig. Egy perc nyugta sincs, még a csobáját is felajánlotta videófelvételek készítéséhez. Ben, az egyik fentebb említett önjelölt nagybácsi, nyakláncot hozott nekem; tavaly itt volt, amikor a steampunk előadást tartottuk, és amikor szembejött a boltban a fogaskerekes bizsu, megvette, aztán egy évig tartogatta. Kétszázan vagyunk, de nem ül le senki úgy senki más mellé, hogy ne kezdenének beszélgetni. Néha szavak nélkül is. Az egyikünk három hete vesztette el a férjét, három hónap rákkal vívott harc után (ő is mesemondó volt); akárki megy el mellette a folyosón, megöleli. Nem is mondunk semmit. Felmegy a színpadra, zseniális, könnyekig vicces sztorit mesél, nevet. Lejön. Megint megöleljük.
Papírcetlikkel vannak tele a zsebeim. "Tetszett a meséd, honnan van?" Leírja. "Izlandi népmesét keresek." Email címek, telefonszámok, névjegykártyák. "A jövő héten planetáriumba megyünk, csak két óra tőletek, jössz?" "Nagyon tetszett, amit a színpadon csináltál. Hogy is volt?" "Gyere, megtanítlak. Fagyit kérsz?"
Majdnem harmincan jöttek be a workshopomra, olyanok is, akiknek biztosan nem tudok újat mondani a mesekutatásról (avagy hogyan vadásszunk le teljesen ismeretlen és faramuci módon dokumentált meséket). Fel voltak villanyozva, majdnem két órát beszélgettünk. Még az ajtón sem tettem ki a lábam utána, már jött szembe valaki, "hallom jó volt az előadás, maradt handoutod?" Nem maradt. Email cím. Este átküldöm neki. Ki kér még? Kiteszem Fécbukra. Többen a szememre vetik, hogy nem találják a könyvem a könyvesboltban. Adok nekik könyvjelzőt helyette (mindenkinek jobb ha megrendelik onlány).
Fél órával korábban érkeztem az eposzmesélés workshopra. Az előadó is, úgyhogy beszélgettünk - Kínáról, Mongóliáról, Kalevaláról, perzsa eposzokról, Majomkirályról. Három óra elrepült. Történt közben valahol egy workshop is, azt hiszem. "Ha eljössz a kaliforniai eposz hétvégére, lakhatsz nálam."
Valami hiányzott egész hétvégén, és motoszkált bennem a válasz is, hogy mi az. A végére csak rájöttem: A verseny. A legkomolyabb versenyhelyzetünk az volt, ki nyeri meg a tombolán a felajánlott népmese-gyűjteményeket (én nyertem, tele van Törpeszarvassal, megérte az öt tombolajegyet). Senki sem rivalizált senkivel. Senki sem félt tőle, hogy a többeik elveszik a munkáját, vagy az ötletét, vagy a meséit (pedig ez helyi konferencia, mindenki a környékről van). Senki sem aggódott azon, hogy ki mesél jobban vagy rosszabbul. Dame Ragnell az egyik kedvenc történetem, és olyan verziót hallottam róla szombaton, hogy háromszor kértem utána bocsánatot az univerzumtól, meg Pamtől, hogy eddig nem így meséltem. "Miért, te hogyan?" Összekombináltuk.
Fogynak a mesemondók, kevés a fiatalabb generáció, aki van, az meg ritkán jön el konferenciázni (drága). Veszteséges lett a hétvége az alapítványnak, tizenkét éve először. Sebaj. Vasárnap estére összedobták a maradékot. Nehogy már szégyenben maradjunk. Legyen belőle ösztödíj jövőre is a csóró egyetemistáknak, hogy el tudjanak jönni. Itt egymást könyökli mindenki, hogy mentorálni akar, és nincs elég ifjú tanítvány. És minden mentor azt kéri, hogy cserébe te is tanítsd őket. Arra, amit te tudsz.
Évekbe kerül, persze, mire összejön egy ilyen mesemondó közösség, ami államokat és évtizedeket ível át. Megszokjuk egymást, összecsiszolódunk. De ha nem lett volna ez a közösség hat évvel ezelőtt, nem tartanék ott, ahol most tartok. Messze nem. Tiszteletbeli északi lettem.
Végül is logikus. Ha pont a mesemondók nem tudnának összefogni, ki hinné el nekünk a történeteinket barátságról, közösségről, és összetartozásról?

Magyar lovagot avatott Őfelsége a királyi bálon

Tizennégy óra megszakítatlan reneszánsz tánc?! Egész életemben erre vártam.

Tegnap volt a Középső Királyság éves táncrendezvénye, a Terpsichoré néven ismert összejövetel kifejezetten táncosok és zenészek részére. Egy óra kocsiút volt ide, így kifogásunk se volt rá, hogy ne jelenjünk meg; a bárónk meg konkrétan ránk parancsolt, hogy megyünk, legalábbis mi ketten, Sally meg én, mert az itteni csapatban mi vagyunk a tánctanárok. Reggel nyolckor pakolt be minket a kocsiba (én öt perccel korábban borultam ki az ágyból és kapkodtam össze a reneszánsz ruhámat), és már úton is voltunk.

A nap három fő részre oszlott: Reggel tíztől délután négyig táncórák, hattól hétig királyi udvartartás és ceremónia, héttől kifulladásig (legkésőbb éjjel tizenegyig) pedig királyi bál.

A táncórák öt külön teremben zajlottak párhuzamosan, tematika szerint leosztva: Egy terem a kezdőknek, egy terem az olasz táncoknak, egy terem a francia táncoknak, egy terem az angol kontratáncoknak, és egy terem a keleti táncoknak. Legtöbbször azt sem tudtam, hová kapjak a bőség zavarában. Egy nap leforgása alatt megtanultam az öt báróság öt kedvenc táncát (Petit Rose, Black Alman, Montarde, Grene Gynger, Rufty Tufty), két meglehetősen bonyolult olasz táncot (Contrapasso in Due, Bizzarria), két könnyebb olasz táncot (Amoroso, Rostiboli Gioioso), egy variációt Galliard-ra, és három komplikáltabb angol kontratáncot (Gimstock, Beggar Boy, Picking of Sticks). És azért csak ennyit, mert félúton beültem egy órát pihegni a keleti szobába, és meghallgattam egy előadást a perzsa henna történetéről.

A táncokhoz kicsi kézikönyv is járt; a királyság összes kedvenc tánca le van benne írva rövidített formában, hogy puskázni lehessen belőle a bál előtt. És ez még nem is a legjobb szerzeményem tegnapról, mert

KAPTUNK TÁNCRENDET!!!

Kicsi rózsaszín szalaggal. Bezony. Benne volt az esti bál összes tánca (szám szerint harminckettő), és ha valaki szeretett volna előre lefoglalni egyre, beírhatta a nevét. Egész nap gyűjtögettem a neveket, és úgy éreztem magam, mint amikor a tizenkét éves Csenike élete álma teljesül.

A rendezvényen jelen volt ifjú királyunk és királynőnk is, és bár mindenki mély bókokat vágott ki ahányszor felbukkantak, azért ropták ők is nagy lelkesedéssel akárcsak mindenki más. Az órák végeztével sor került az udvari ceremóniára is, melynek keretei között a királyi pár címereket adományozott, kézzel festett okleveleket osztott ki, laurel-t avatott (Laurel a művészetek merstereinek legmagasabb fokozata), és még egy lovaggá ütésre sor került. Amikor a herold bejelentette, hogy "Királyunk és királynénk elrendeli, hogy színük elé járuljon Ákos lovag" akkor azért pislogtam erősen; amikor néhány perccel később becammogott egy hatalmas, tetőtől talpig ősmagyarba öltözött fickó, akkor már nagyon jó kedvem volt. Jobban körülnézve a kápolnában (ahol a ceremónia zajlott) hatalmas meglepetésemre legalább öt ősmagyar ruhás egyént fedeztem fel. Ákost (akinek a nevét csak a király tudta helyesen kiejteni) annak rendje s módja szerint lovaggá ütötték, övvel, sarkantyúval, királyi pofonnal. Utána odamentem hozzá gratulálni és beszélgetni. Ákos lovag anyukája magyar, és gyakran haza is látogatnak. Kicsi a világ.

A ceremónia végeztével már mindenkinek égett a talpa alatt a parketta; kezdődött a királyi bál. Élőzenével, ahogyan kell; mindenki átvedlett a legcsinosabb báli ruhájába (nem mintha előtte egész nap nem öltözékben lettünk volna, csak volt, akinek volt szebb is, amit a nagy alkalomra tartogatott). Az első tánc a Pavane volt, és a királyi pár vezette a sort; hátranázve a vállam felett meg kellett állapítanom, hogy legalább száz ember van a táncparketten, és legalább még egyszer annyi várakozott a terem falai mentén.

A zenekar rázendített, és megkezdődött a bál.

Az elkövetkező három-négy óra folyamán harminckét táncot táncoltunk végig négy szettben, és talán a Gaillard kivételével egyszer sem volt ötven párnál kevesenn a parketten (a Galliard a legfárasztóbb ugrálós táncok egyike, de én imádom). Minden tánc végeztével a táncmester bejelentette a következőt, és adott egy-két percet hogy mindenki megtalálja a kártyán szereplő következő partnerét (vagy, ha üres volt a kártyája, keressen egy szabad táncost). Ilyenkor az ember lánya gyorsan belelapozott a kiskönyvbe, és lecsekkolta, hogy tudja-e a következő táncot végig. Ez persze semmit sem jelentett; nem egyszer fordult elő, hogy azt kellett mondanom az úriembernek, aki felkért, hogy ez a táncot én sajnos nem ismerem; erre kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy "Nem baj, egyszerű, majd mondom a lépéseket!" És mondták. Annyi tapasztalatom már van a táncban, hogy nem kellett elmagyarázniuk, melyik lépés mit jelent. Minden egyes táncpartnerben meg lehetett bízni. 

A legjobb dolog az egész napban az volt, mennyire felhőtlen és kitörő lelkesedéssel tudták a résztvevők élvezni a táncot. Senki nem maradt felkéretlenül; egy tánc sem maradt táncosok nélkül. Mindenki mosolygott, szemezett és flörtölt tánc közben, és nem a lábait nézte. Bevallom, egy kicsit meglepett az egész: arra számítottam, hogy az egyszerűbb körtáncok majd nagyon népszerűek lesznek (azok is voltak; az összes Branle egyetlen táncnak számított a kártyán, mint kiderült, azért, mert ez volt a zenekar jutalomjátéka, ahol kedvük szerint szívathatták a táncosokat. Gyors egymásutánban váltogattak öt különböző körtánc között, és a körben állóknak a zene alapján kellett kitalálni, éppen mit kell csinálniuk. A táncmester például, aki valamiért a kettős kör közepén ragadt, a Lovas Branle alatt jobb híján a Gangam Style lovacskás koreográfiáját prezentálta, amitől a jobbomon táncoló király kis híján összerogyott). Nagyot tévedtem: Minden tánc egyenlő mértékben népszerű volt, a legegyszerűbb körtáncoktól a legbonyolultabb francia és itáliai koreográfiákig. Utóbbiakat nem csak a tapasztalt táncmesterek ropták, hanem gyakorlatilag mindenki; az volt a lényeg, hogy minden párban vagy formációban legyen legalább egy ember, aki tudta, mit csinál, a többiek pedig tudják követni. Életemben először láttam száz embert egyszerre Bizzarriát táncolni. Meseszép látvány volt.

A táncrendem tanúsága szerint harminckettőből húsz táncot jártam el az este folyamán. Az utolsó szett elején bejelentették, hogy fél óránk van az utolsó nyolc táncra. Versenyt futva (táncolva) az órával, tizenegy óra egy perckor fejeztük be az utolsó táncot, és Hamupipőke-szerű tempóban hagytuk el az épületet, mielőtt ránk zárták volna. De a táncrenden végigértünk, és ez volt a fő.

így kell élni. 

A mesemondó és a repertoárja

"És te hány mesét tudsz?"
Valahányszor véget ér egy mesemondó alkalom, és a gyerekek/felnőttek feltehetik az összes kérdésüket, előbb-utóbb ez is előkerül. Együtt más, hasonló kérdésekkel, mint például "Hogyan tudsz ennyi mesét megjegyezni?" és "Honnan tanultad a meséidet?"
Akárhányszor is hallom őket, újra meg újra (néha gyors egymásutánban), szeretek rájuk válaszolni. Olyan dolgok ezek, amiket kevesen értenek, de nélkülük magát a mesemondás mesterségét sem lehet felfogni teljesen. Még a mesemondó szakon is, ahová két évig jártam (aki lemaradt, olvasson vissza), fordultak elő olyan emberek, akik valótlan elvárásokkal érkeztek az egyetemre. Ezek közül az egyik leggyakoribbat valahogy így lehetne összefoglalni:
"A mesék azért vannak, hogy a mesemondónak legyen mit mondania a színpadon."
Ez pedig nagyon nagy tévedés.

A mesemondó repertoárja ideális esetben végtelen, normális esetben pedig folyamatosan bővül. Egy előadást nem lehet kicentizni. Attól, hogy valaki elért arra a szintre, hogy ki tud tölteni egy órát a színpadon, nem hogy megélni nem lehet, de még csak huzamosabb ideig szerepelni sem. A mesemondó minden előadásra automatikusan túlkészüli magát, arra az esetre, ha...
... Ráadást kérnek.
... A közönség fiatalabb vagy idősebb az előre vártnál.
... A közönségnek vagy a rendezőknek speciális kérése van.
... A mesemondónak nincs kedve az egyik meséhez. Vagy kettőhöz.
... Valamelyik mese rövidebbnek bizonyul a kelleténél.
... Valamelyik mese jobban elhúzódik a kelleténél.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a mesék hossza nem attól váltakozik, hogy a mesemondó ügyetlen. Pont ellenkezőleg. A mesét mindig az adott közönségre szabjuk; van közönség amelyik rövidebb, hosszabb magyarázatot igényel egy-egy történethez, van, hogy belekérdeznek (gyerekek főleg), beletapsolnak, beszállnak az ismétlésekbe, vagy ezer más olyan helyzet adódik, ami megrövidíti, meghosszabbítja a történetet. A mese attól jó, hogy rugalmas, de csak akkor, ha a mesemondó is rugalmas tud lenni.
A repertoár másik alapvető lényege az, hogy a mesemondó ne unja magát hülyére. Ezt tapasztalatból mondom: Még a legkedvesebb meséimet is pihentetni kell néha, és ha egy hétig meséltem őket gyors egymásutánban, általában félreteszem őket egy időre, és mesélek mást. Néha vissza is megyek a forrásaikhoz, átolvasom az eredeti verziókat, kipróbálom őket másképpen. A mese élő, változékony dolog, nem szabad porosodni hagyni.
Közben persze folyton vadászok újabb mesékre. Olvasok. Sokat. Egy teljes népmesegyűjteményből lesz kettő, maximum öt olyan történet, ami a szívembe lopja magát (ötjómesés könyvek már kincset érnek). Van, amelyik csak később, amikor újra eszembe jut. Ez teljesen normális arány, mindenkinek más az ízlése. Ezért van az, hogy a mesemondó szakmájának jéghegy-szerűen láthatatlan nagyobb hányada olvasással, kutatással, jegyzeteléssel telik. A közönség pedig csak a jégyhegy nyúlfarknyi csücskét látja.

Tulajdonképpen magától értetődő dolog ez: Azért lettem mesemondó, mert szeretem a meséket. Szeretek új meséket hallani, olvasni, és aztán elmondani őket, ízlelgetni, alakítani, próbálgatni. Megosztani a kincseket amiket találtam másokkal is. A mesemondás nem nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, ahol az ember bezárja az irodát amikor "elég" meséje van.
A mesemondó azért van, hogy a meséknek legyen hangja a színpadon.

Hangyák megszőtték, Rák Úr kiszabta, az SCAsok pedig megvarrták

A fenti idézetből is azonnal látható, hogy a legközvetlenebb személyes tapasztalatom a szabás és varrás nemes művészetéről eddig a Kisvakond Nadrágja című örökérvényű remekműből származott. Gombot felvarrni remekül tudok, de ezen felül minden egyéb öltözékkel kapcsolatos tudomány messze elkerült az elmúlt huszonnyolc évben.
Végülis csak egy kontinensváltás és egy új királyság kellett hozzá, hogy rákényszerüljek az alkotásra.

Március végén lesz az év első íjászversenye a Középső Királyságban, és ha az égiek nagyon szeretnek bennünket, akár még a hó is elolvadhat addigra (ha nem, bajban leszek, mert az új vesszőim fehérrel vannak tollazva). Ennek örömére úgy döntöttem, az előző versennyel ellentétben ezt a kört már nem kívánom full olasz reneszánsz szoknyában végiglőni, és elhatároztam, hogy ideje beújítani egy íjász-öltözéket. Saját két kicsi kezemmel.
Az SCA-ban beszületbeli ügy, hogy mindenki maga készíti az öltözékét (vagy legalábbis annyit belőle, amennyit nem szégyell). Erre való tekintettel (meg arra, hogy nincs pénzem profi jelmezeket vásárolni) odasomfordáltam csapatunk kézműves tagjaihoz és megkértem őket, avassanak be a tudományukba.
Beavattak.
Úgy döntöttem, szarmata íjász óhajtok lenni. Egyrészt, mert milyen unalmas már ha az embernek az alteregója ugyanaz, mint a civil nemzetisége, másrészt pedig azért, mert már régóta nagy rajongója vagyok a szarmata divatnak. Előtúrtam jó sok cikket boldogult régész koromból a szarmata női viseletről és annak rekonstrukciójáról, és belevágtam a tervezésbe.
Először az öv készült el, csapatunk hivatalos szövőnőjének szigorú vezénylete alatt. Hét centi széles, másfél méter hosszú példányról van szó, amit kék, fekete és fehér hímzőfonálból szőttem  meg nem egészen két hét alatt. Ebből másfél hét a szövőszék felszálazása volt; kártyaszövéssel készült az öv, ami azt jelenti, hogy félbevágott játékkártyákon kellett darabonként négy szálat átfűzni megadott sorrendben. Hét centi szélességhez nyolcvanhat kártyát és szemem világának jó részét használtam fel. Kétszer vissza is kellett fejtenem, mert nem volt elég feszes a szálazás; Chris szavaival élve "a szövés maga a szálazásért járó jutalom." Amikor végre elkezdhettem szőni, már gyorsan ment a munka; két-három epizód True Detective alatt el is készült az öv, amit aztán mosni és vasalni kellett nagyon sokáig. Úgy döntöttem, kipróbálom hogy működik az övkarikás öv, ha már a régészeti publikációk annyit írnak róla, és sikerült is a helyi hobbiboltban szereznem 'tentikus méretű függönykarikát. Az öv eddig nagyon kényelmesen viselkedik, kezdek ráapplikálni csillogó dolgokat és üveggyöngyöket.
Másodjára a tunikának álltam neki. Ehhez mélykék pamutanyagot vettem, ami gyűrődik ugyan, ellenben nem műszál, és különben is, ahogyan egyik ruhaszakértőnk megjegyezte, "a gyűrődés autentikus." A színkombinációra nagyon egyszerű a magyarázat: Szarka akarok lenni. Színben legalábbis. A nyílvesszőim fekete-fehérek sötétkék nokkal, a ruha pedig sötétkék lesz, fehér nadrággal és fekete ujjassal. A színfoltot majd az az istentelen mennyiségű gyöngy szolgáltatja, amiket felvarrok a kész ruha szegélyeire. Ez egyben a legnagyobb érv is amellett, hogy szarmata akartam lenni. A gyöngyök miatt.
Amikor tettre készen felbukkantam a csütörtöki találkozóra, percek alatt kisebb tömeg gyűlt össze az asztal körül, és összehajolva firkáltak egy lapra, megpróválva kieszelni, hogyan működik az íjászruha a legjobban. Elvetettük az ötletet, hogy négy helyen legyen a tunika felhasítva és két oldalsó, valamint egy első és egy hátsó lapot képezzen a "szoknya" része, azzal az érveléssel, hogy folyton a lábaim közé keveredne a középső lapja, főleg, ha súlyosra ki lesz gyöngyözve. Helyette maradtunk annál a megoldásnál, hogy kétoldalt hasítjuk fel, meg elöl és hátul középen (nadrágot viselek alatta, de botránkozzék meg senki). A hasításra egyrészt azért van szükség, mert szarmata alteregóm nagy valószínűséggel sokat lovagol, másrészt meg azért, hogy én se essek pofára rohangálás közben.
Nagyon jó móka volt csapatostul tervezni és szabni; igazából ez tetszett a legjobban az egész élményben. Mindenki hozzászólt a folyamathoz, ha megakadtunk, valakinek biztosan támadt mentő ötlete. Közben persze mindenki dolgozott a saját alkotásán is, úgyhogy néha tűvel a szájban, vagy ujjat a hímzőfonálon tartva szóltak bele a munkába; de még így is azonnal ráért mindenki, ha segíteni kellett. A rajzolást és a vágást magam követtem el, és némi gyakorlatozás után megtanultam kézzel szegni is, aminek az lett az eredménye, hogy három óra alatt nem csak a tunika lett kiszabva, de a nyakát körbe is szegtem. A többihez már varrógépet használunk majd (lelkes vagyok, nem mazochista), úgyhogy a jövő héten folytatása következik. Az eredményről közlök majd fotókat is.

Kulturálódunk, másnap

A kvízjáték remek hangulatban zajlott. Bár eleinte nehéz volt csapatot találni, végül csak összeszedtünk hat embert, akik hajlandóak voltak a jó hírüket kockáztatni egy olyan csapatban, melynek egyik tagja amerikai popkultúra terén jelentős veleszületett hátránnyal indult (ez vagyok én). Jó kis banda jött össze, ketten voltunk csajok (minketten történészi háttérrel) és négy srác. A csapatnak hirtelen ötlettől vezérelve a Magányos Farkasok Falkája nevet adtuk.
A kvízben volt minden, olimpiától történelmen át popzenéig. A történelmi részben én taroltam, a zenéhez meg a sporthoz viszont hozzá sem tudtam szólni. Az első három kört dicsőséges harmadik helyen zártuk (öt csapatból). Az utolsó kör első kérdése (földrajz) így hangzott: "Hol laknak a Magyar nevű emberek?" Ettől aztán egyrészt én is leestem az asztal alá, másrészt az összes osztálytársam is felvisított egyszerre; a rendezők, bár ismerem őket, úgy tűnik elfelejtkeztek róla, honnan jöttem. Mire rájöttek, már késő volt, de végül úgy döntöttek, nekem is járhat egy kósza pont... Az utolsó kör végére holtversenyben voltunk az első helyért. Nem a kósza pont miatt, hanem azért, mert April minden egyes lejátszott zene-részletet felismert, címmel-előadóval együtt. A holtversenyt extra kérdésekkel próbáltuk eldönteni, de négy kör után még mindig fej fej mellett álltunk, és az ötödik kérdést egyszerre rontottuk el; végülis elfelezték a nyereményt a két csapat között, ami épp annyira jött ki, hogy a nevezési díj után kijöttünk nullára. A szórakozás és az izgalom viszont minden pénzt megért.

A vasárnapi konferencia-nap hasonlóan fényes siker volt. A reggeli főelőadó egy nagyon jópofa nő volt, aki arról beszélt, hogyan kezdtek el a női szerepek megváltozni az amerikai tévésorozatokban a hetvenes évek elején. Sok remek sztorit hozott mindenféle interjúkból, ahol színészek és írók arról beszéltek, milyen csatákat kellett vívniuk a kulisszák mögött a producerekkel azért, hogy a főszereplőjük lehessen elvált nő, szedhessen fogamzásgátlót, lehessenek meleg ismerősei, stb. Mindez a hetvezenes évek bájos virágnyelvén. Öt csillagos előadás volt.
A nap első panelje popkultúra témájú volt. A három előadásból egy a nyolcanas évek képregényiparával foglalkozott (hogyan és miért kezdtek el felnőtt témájú, sötétebb sztorikat írni), a második a Supernatural folklór hátteréről (ez mondjuk nem mondott túl sok világrengető újdonságot), a harmadik pedig arról, hogy különböző évtizedekben készült regény- és képregény-adaptációt mit árulnak el a készítésükkor uralkodó kulturális jelenségekről. Az előadásokat hosszas beszélgetés követte, amiben főképpen közösen szidtuk a Supernatural utóbbi négy évadát.
Ebéd után végül aztán az én előadásomra is sor került. Jamie haverral ketten közösen terveztünk meg egy panelt online szerepjáték és narratíva témakörben. Én főleg az írásban játszott szerepjátékok mesemondói részeire koncentráltam (hogyan írnak emberek közös erőfeszítéssel történeteket), ő pedig arra, hogyan tevődik át a szerepjátékos szubkultúra az internetre. Mivel csak ketten voltunk másfél órára, rengeteg időnk maradt kérdésekre, és az utolsó negyven percet élénk beszélgetéssel töltöttük. Több popkultúra tanárunk is beült az előadásra, ami az utólagos statisztikák szerint a délutáni körben a legtöbb embert vonzotta. (Juhé!)
A vasárnapi nap (és a konferencia) utolsó panelje vegyes felvágott volt. Az első előadás a "színlelő nerd lányok" legendájáról szólt (miszerint minden nő, aki szereti a képregényeket, hazudik, és valójában csak a nerdök figyelmét akarja felhívni magára). Jacob, az előadó, kihangsúlyozta mekkora baromság lányokat "levizsgáztatni" a tudásukról hogy lássuk, "valódi" nerdök-e. Baromság. Pedig sajnos van ilyen.
A második körben egy kommunikáció szakos duó adott elő az HBO Newsroom sorozatáról, és arról, hogyan kezdtek el anonim újságírók a sorozat karakterei nevén írni az Interneten, igazi híreket. Szórakoztató előadás volt, ami túlment a "nézzétek, ilyen is van!" tézisen, és tárgyalta a virtuális valósággal járó kérdéskört: Kinek hiszünk jobban, a valódi híradónak vagy a képzelt karakterek valódi híreinek? Az utolsó előadás az internetes fórumokon zajló marihuána-kultúrát boncolgatta, de ekkorra már mindenkinek elolvadt az agya a sok tudománytól. A panel végeztével elmentünk szendvicsezni.

Azt imádom a kulturális tanulmányokban (legyen az popkultúra vagy American Culture Studies), hogy akárki akármiről ad elő, tudni lehet hogy hatalmas rajongói a témának. Mindenki lelkes, elkötelezett, alapos, és főleg csillogó szemű. Sok érdekes dolgot láttunk és hallottunk, és sok új emberrel ismerkedtünk meg, aki beszéli a fura nerd nyelvünket. Éljen!

(Elnézést kérek a gépelési hibákért. Kicsit fáradt vagyok...)

Kulturálódunk

Egy teljes év telt el azóta, hogy először jártam Bowling Green-ben. Akkor még nem tudtam, felvettek-e az egyetemre vagy sem; aki még emlékszik rá, a tavalyi popkultúra konferencián adtam elő. Azóta eltelt egy év, bekerültem a doktori programba, és most épp itt lakom. Ismét eljött a konferencia ideje. Megint előadok.

Péntek délután kezdődött el a móka; óra után rögtön átkocogtam a főépületbe, hogy elcsípjem az első panelt. Amber és Krista, akikkel tavaly is találkoztam, és azóta össze is barátkoztunk, adtak elő rajzfilmekről és szexualitásról. Amber azt elemezte, hogyan próbálnak minél nagyobb férfi avagy női közönséget csalogatni a Japán animék alkotói - rengeteg mókás videót láttunk az előadás folyamán gravitációt meghazudtoló dekoltázsokról és sakktáblaszerűen kockásra rajzolt férfi hasakról. Krista előadása ennél komolyabb vizekre evezett, és arról szólt, hogyan bukkan fel a nők elleni erőszak a gyerekeknek szánt rajzfilmekben, anélkül hogy különösebben felhívnák rá a figyelmet, általában humoros mellékszálként (a mi generációnk emlékszik még a szerencsétlen lánymacskát molesztáló Bolondos Dallamok büdösborzra). Minkét előadás érdekes volt, és utána hosszasan beszélgettünk is róluk.

A péntek estét a helyi könyvesbolt/kávézóban zártuk forró csokoládéval és előadással, melynek első része beatbox fuvola műsor volt (halál komoly, bár én se tudtam, hogy van ilyen), a második pedig jómagam. Mivel nem akartam az amúgy is lassan ájult közönséget sokáig marasztani, elmeséltem a mandulavirág legendáját (ha már két hónapja havazik ránk...) és Mómosz mítoszát, utóbbin remekül derült a közönség. Eddigre már én is alig láttam a fáradtságtól, úgyhogy a mesélés végeztével el is oszlott a közönség. Még két teljes nap állt előttünk.

A szombat délelőttüt sikerült átaludnom (na ugye), de ebéd után már becsatlakoztam a programba. Az első panel amire beültem a rajongói kultúrákról szólt; volt benne előadás Star Trekről, Supermanről és mindkettő rebootjáról, valamit Én Kicsi Pónim-rajongó felnőtt férfiakról és valami fura régi Cartoon Network rajzfilmről is, ami mostanában romantikus regényekként él tovább az Internet végtelen sűrűjében. Kétségkívül szórakoztató előadás volt, sokat tanultunk belőle. Sok olyasmit is, amit sohasem akartunk tudni.

Második körben tévésorozatokról és nőiességről esett szó; a résztvevők kielemezték a Girls és a Shameless női humorát, meg még néhány egyéb sorozatét is, amiket sohasem láttam. Nagy érdemben nem tudtam hozzászólni a vita elméleti részéhez, de legalább abban megállapodtunk a végén hogy a Gallagherek sokkal kevésbé irritálóak, mint a Girls vagy a Szex és New York. Aki nem érti, nézzen Shameless-t.

A szombat esti fő előadást José Gonzales tartotta, aki egy azirónai középiskolai tanár és polgárjogi aktivista. Az iskolájában beavatott kulturális tanulmányok program hihetelen sikerekkel zajlott éveken keresztül; az indián és spanyol anyanyelvű diákok dupla akkora sikerrel érettségiztek és felvételiztek, mint bárhol máshol az államban. Ennek ellenére a helyi vezetőség bezáratta a programot, mert azt állították, hogy ha az indián gyerekek indián történelmet tanulnak, az tulajdonképpen lázadás az állam ellen, és nyilván ki fogják irtani a fehéreket (valamint sok egyéb látványosan sötét dolgot is, mint például hogy "a tanárok azt hazudják, az indiánok voltak it előbb"). Az előadás során játszott interjúk fájdalmasan ostobák voltak, az előadó viszont egy az egyben zseniális. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk. 

A szombati napot kvíz est zárja Morcos Dave bárjában, sör és hagymakarikák mellett. Indulok is, hogy el ne késsek.

Mitől magyar a magyar mesemondó?

Ha fesztiválhoz, konferenciához, vagy akármilyen fellépéshez bemutatkozó szöveget kérnek tőlem, általában így szoktam bemutatkozni: Zalka Csenge Virág, nemzetközi mesemondó Magyarországról. Túlesve a kezdeti nehézségeken ("mit értesz az alatt, hogy mesemondó?") sokszor belefutok egy második körbe is: "Mit értesz az alatt, hogy nemzetközi?", kérdezik udvariasabb egyének, míg néhányan köntörfalazás nélkül nekem szegezik a kérdést: "Miért nem egyszerűen 'Magyar Mesemondó?' Szégyelled?!" 

A mesemondásnak, mint bárelyik másik szakmának, megvan a maga nyelvezete, és a maga kihívásai. Azt hiszem, itt az ideje kitárgyalni néhányat.

"Nemzetközi mesemondó" alatt alapvetően két dolgot szokás érteni:

1. Az illető több országból, több kultúrából mesél történeteket,

2. Az illető több országban, sokszor több nyelven is mesél.

Az én esetemben mindkettő (három) igaz.

Ha "magyar mesemondó" címkével látnám el magam, az az alábbi dolgokat vonná maga után:

1. Magyarországon felesleges sallang, a nevemből mindenki láthatja akit érdekel hogy helyre magyar leányka vagyok. 

2. Külföldön az emberek hajlamosak azt hinni, hogy magyarul mesélek, esetleg azt, hogy csak magyar meséket; és míg ez bizonyos esetekben hasznomra is válhat, legtöbbször inkább korlátozza a lehetőségeimet.

3. Itthon és külföldön egyaránt az emberek hajlamosak a "magyar mesemondót" behelyezni a "népi mesemondó" skatulyájába.

Akkor most én magyar mesemondó vagyok-e? Attól függ, mit értünk alatta. Válogasson ki-ki kedvére az alábbiak közül:

1. Magyar állampolgár vagyok? Igen.

2. Magyar az anyanyelvem? Igen.

3. Genetikailag magyar vagyok? Igen. Valamint genetikailag sváb, morva, és feltehetően sok egyéb is, akárcsak mindenki más a Kárpát-medencében.

4. Van tájszólásom? Naná hogy van. Eredeti szigetközi. Az nem az én bajom, hogy megszoktátok a tévéből. Felénk az emberek úgy beszélnek, ahogy köll.

5. Népviseletben mesélek? Nem. Életemben nem hordtam népviseletet (de már a dédszüleim sem), és úgy érzem, színpadra felvenni tiszteletlenség és képmutatás lenne (ezért is nem villogtatom mások tájszólását se).

6. Magyar meséket mesélek? Is. Magyarországon keveset, és főleg kevésbé ismerteket, mert nem szeretek olyasmit mesélni, amit már hallott a közönségem (hacsak nem kifejezetten azt kérik). Külföldön jóval többet, mert nekik ismeretlen és egzotikus, és minding szeretem látni, ha a magyar népmeséknek nemzetközi sikere van.

7. Csak magyarul mesélek? Nem. Mesélek angolul és spanyolul is, bár mindkettőbe szúrok be magyar mondatokat, hogy halljanak egy kicsit a nyelvből is. A meséket azért fordítom le, mert szerintem fontosabb, hogy értse a közönség a történetet, mint az, hogy eredeti nyelven legyen.

8. Nagyszüleim térdén ülve tanultam-e a mesemondást? Igen. Meg a szüleimén. Meg az ebédasztal körül. Meg a cseresznyefán lógva fejjel lefelé. Az én családomban mindenki mesél.

9. Az anyatejjel szívtam-e magamba a népmeséket? Nem. Benedek Elektől meg Illyés Gyulától. Könyvekből. Akárcsak a repertoáromban szereplő többi, nem magyar mesét. 

10. Magyar népmeséken nőttem-e fel? Igen. A rajzfilm-sorozaton főleg, akárcsak az egész generációm. Mellette pedig a szüleim meséltek nekem mindent, középkori olasz tündérmeséktől afrikai állatmesékig. Gyerekként az egyetlen különbség "jó mese" és "rossz mese" között volt, nem országhatárok mentén.

Sokszor találkozom olyan felkéréssel, amikor kifejezetten "magyar mesemondót" keresenek. Ilyenkor érdemes megkérdezni, a fentiek közül melyiket értik. Ha valaki magyar népmeséket szeretne hallani, válogatok olyat. Sok van, és szépek. Ha valaki magyarul szeretne meséket hallani, mesélek magyarul.

De, (és ez csak az én személyes hozzáállásom, nem általános érvényű igazság) ha valaki azt akarja, hogy felvegyem a rámás csizmát és ékes székely tájszólással adjak elő "igaz magyar" meséket, köszönettel ajánlok magam helyett valaki mást. Olyat, akinek az a természetes közege. Mesemondó vagyok, nem színész.

A lényeg: Nem érzem úgy, hogy "magyar mesemondó" és "nemzetközi mesemondó" ellentétben állna egymással. Én mindkettő vagyok. A mesemondás mindig is nemzetközi jelenség volt. Ha kétszáz évvel ezelőtt betévedtél volna egy alföldi tanyára, és leültél volna a tűzhely mellé, hogy történetekkel háláld meg a vendéglátást, nem azt a kérdést szegezték volna neked, hogy "De mondd meg, édes ecsém, igaz magyar-é ez a történet?" hanem jó eséllyel azt, hogy "Tudsz-e nekünk egy jó történetet mondani?"

Mítoszok csatája a hóviharban

Igaz, hogy felköltöztem Északra (kellett a francnak, mínusz harminc fokban a méteres hó se hatja meg gyermeki lelkemet), de mégsem tudok meglenni MythOff nélkül. Rájöttem, hogy Johnson City igencsak elkényeztetett - ott követ se lehet eldobni anélkül, hogy valaki ne mesélne róla, és idefenn Bowling Green kedves városkájában én vagyok az egyetlen mesemondó talpon a vidéken... De a mesehiány hamar felül kerekedett a kételyeimen, és nemlétező szabadidőmben meg is szerveztem Bowling Green első MythOff estjét.
Hatalmas sikerrel.

Aki nem tudná még korábbi megnyilvánulásaimból: A MythOff (mítoszok csatája) olyan mesemondó rendezvény, ahol mítoszokat mesélünk (na neee), általában bárban vagy teaházban, és a közönség szavazhat a kedvenc történeteire. A slam-ekkel ellentétben tisztességes mítosz-mesélésre fel kell készülni rendesen, így aztán a résztvevők általában két-három héttel korábban már megkapják a kalapból húzott témát és a mitológiát, amiből választaniuk kell. Hivatásos mesemondók híján kreatív csatornákon keresztül toboroztam résztvevőket. Négyen az SCA soraiból kerültek ki (egy bárd, egy lelkes mitológia-rajongó, és két srác, akik született mesemondók), egy lány a popkultúra tanszékről csatlakozott be, a házigazdánk pedig a korábban említett Boldog Borz előadóestek szervezője volt.
 Nem fűztem az első rendezvényhez vémes reményeket. Gondoltam, péntek este van, eljönnek majd páran, főleg haverok, mesélünk egy jót, iszonk forró csokit, és jól érezzük magunkat...
Negyvenen jöttek el, és rokadásig tele volt a ház.

 Ahhoz képest, hogy a mesemondásnak nincs a városban bevett hagyománya, úgy tűnik, mindenki szeretné, ha lenne. Eljöttek barátok az SCA-ból, osztálytársak az egyetemről, sőt, egy csoport nemzetküzi tanár is, akiket busszal hoztak el a rendezvényre. Mindenki halál izgatott volt, és közös lelkesedéssel tolta össze az asztalokat és székeket, hogy a későn érkezőknek is jusson hely. Teljesen le voltam taglózva. Tom kackiásan félrecsapott kalapban vezette le az egész eseményt, és remek házigazdának bizonyult (mítoszokhoz sose volt még szerencséje, de sokáig volt főállású stand-upos). A közönség jókedvű volt és barátságos, és még azok is, akik először álltak mikrofon mögött, hamar feloldódtak a sok mosolyban.

Három témában versenyeztünk: Titkok, Tricksterek (juhé!) és Szörnyek. A Titkok kategória győztese egy Hindu mítosz lett egy kolduslányról, aki azt hazudta a hercegnek, hogy ő igazából királylány, és egy istennő kis segítségével majdnem meg is sikerült úsznia a leleplezést... Tom azt a kérdést tette fel a szavazó közönségnek, hogy melyik meséből választanának szívesebben címet a saját önéletrajzuknak. A díj egy csinos, fehér-és-arany karneváli álarc volt. A Trickster kategóriát a vívómesterünk nyerte, aki civilben régész (hehe), és egy maja mítoszt mesélt, amivel mellesleg a Szörnyek kategóriát is megnyerhette volna. Tom kérdése alapján szavatunk megint: Melyik trickster házából menekülnél el előbb sikítva, ha felvennének bébiszitternek? (A másik sarokban Dan haverom szerepelt Lokival, nem volt egyszerű győzelem). A díj egy apró plüss majmocska volt hatalmas, ártatlan szemekkel; egy bronz karikát applikáltam a fejére, így lett belőle Majomkirály. Végül aztán az utolsó körben én is szóhoz jutottam: A Nyugati Utazásból mondtam el egy rövidke részletet, az egyik kedvencem, amikor gyönyörű nőknek álcázott pók-démonok próbálják meg elveszejteni a főhősöket... Tom kérdése révén (melyik hős-szörny ellentét írja le a legjobban életed legrosszabb kapcsolatát?) haza is vihettem a Szörny kategória díját, egy műanyag karmokból és agyarakból fűzött csini nyakláncot.

Azt kell mondjam, nem volt még olyan hálás közönsége MythOff-nak, mint itt Északon. Már másnap elkezdtek érkezni az üzenetek emberektől, akik azt akarták tudni, legközelebb szerepelhetnek-e ők is, és egyáltalán, mikor csinálunk ilyet megint?!

Soká éljen a mitológia.

Mártírokról vidáman

Na, ilyet sem meséltem még.
Az elmúlt egy hónapban rekord hidegek mellett rekord mennyiségű hó is esett idefenn Északon. És bár az egyetem még azután is nyitva volt, hogy a szomszéd állatkertben bevitték a jegesmedéveket melegedni (nem vicc!), az általános- és középiskolák úgy döntöttek, nem teszik ki az iskolabuszra várakozó gyerekeket a mínusz harmincnégy fokos jeges szélnek. Január elseje óta többször volt szünet mint tanítás.
Ez a fő oka annak, hogy mostanában kevés idő jutott a mesékre. És amikor jutott, akkor aztán fel kellett kötnöm a szoknyámat.
Az ürükbe fogadott katolikus iskolámból a hittantanár keresett meg január elején, hogy a hetedik osztályban a mártírság éppen a téma. Nyeltem kettőt, mert jó katolikus leány létemre a szentekkel vígan elvagyok, de a máríroktól kiskorom óta kiráz a hideg. Tudom, hogy nem hithű dolog ilyesmit mondani, de a legtöbbjük egyszerűen nem jó sztori. Az pedig kifejezetten idegesít, amikor valaki ragaszkodik a mártírhalálhoz minden ésszerű belátás ellenére. Nem szeretek olyasmit mesélni a gyerekeknek, ami arra tanítja őket, hogy dobják el az életüket a vallás nevében. Sorry.
A fellépést természetesen elvállaltam; hittem abban, hogy kétezer év alatt a katolikus egyház kitermelt azért annyi mártírt, hogy legyen közöttük nekem tetsző történet is. Nem kis kutakodásba és szorgos mesemondói szöszmötölésbe telt, de végül sikerült kirukkolnom egy egész órás műsorral.
Szent Sebestyén volt az első történet. Egyrészt azért, mert (kissé morbid módon) ő az íjászok védőszentje, másrészt meg azért is, mert ő nem is egyszer, hanem rögtön kétszer volt mártír (abba, hogy telelőtték nyilakkal, az ikonográfiájával ellentétben nem halt bele). Ezen felül tetszett a történet, hogy egy praetoriánus katona dolgozott össze a keresztényekkel. Amerikai gyerekeknek külön nehéz történelmi hátterű történeteket mesélni, mert nem európai történelemmel nőnek fel (bár, khm, nekem se volt meg a 16. századi alapműveltségem az Egri Csillagokhoz). Azért is választottam Sebestyént, mert ő a katonák egyik védőszentje is, és a katonai szolgálattal kapcsolatos kifejezések, szabályok és képek viszont nagyon is bele vannak nevelve itt az ifjúságba. Abban a pillanatban, hogy azt mondtam, Sebestyén katona volt, tudták hová tegyék. A többit meg elmagyarázta a történet.
Másodjára, mivel szeretek magyar történeteket hozni, Apor Vilmos vértanúságát meséltem el. Bár ő (még) nem szent, szerintem a mártírhalál legszebb formáját testesíti meg: Amikor másokért adja valaki az életét. Meséléshez sok okból ideális volt: Személyesen közel áll hozzám (mutattam nekik fotókat Győrről, Apor Vilmosról, a Püspökvárról, stb. ami külün lenyűgözte őket), viszonylag nemrég történt (ami megérteti a gyerekekkel hogy a mártírság nem ősi dolog, hanem emberi dolog), és olyan történelmi helyzetben, amihez van valami megfogható hátterük (ha máshonnan nem, hát az Amerika Kapitányból). Azt ugyan kissé döcögős volt elmagyarázni, miért volt a németekkel, az oroszokkal ÉS a nyilasokkal is baj, de a lényeget azért megértették. És Apor Vilmosnak szép üzenete van. Meg azt is elmondhattam nekik, hogy az én iskolámat rőla nevezték el. Minden, ami a mesét a mesemondó személyéhez köti, bónusz pont. Nagyon sok okos kérdést kaptam.
Harmadjára az óra végére egy női mártírt is kerestem, de olyat, akinek nem a melleit vágják le vagy a szüzességét veszik el. Nem volt egyszerű, de végül is Szent Quiteria (kevéssé bizonyítható, ám Portugáliában nagyon népszerű) legendája mellett döntöttem. A sztori szerint Quiteria kilenc lányiker egyikeként született egy római helytartó gyermekeként, és az anya, aki kis híján gutaütést kapott a kilences szüléstől, titokban elküldte a gyerekeket a háztól, hogy a férje meg ne tudja a szégyenét. A kilenc lányt egy keresztény közösség nevelte fel, és amikor felnőttek, rögtön börtönbe is kerültek érte az apjuk várában. Amikor kiderült a származásuk, az apa ki akarta házasítani őket, de a lányok ehelyett kitörtek a börtönből, megszöktették a többi rabot, és azzal töltötték napjaik hátralévő részét, hogy további börtönökből szöktettek meg további keresztény rabokat. Végül aztán a római hadsereg a tőle megszokott hatékonysággal levadászta őket, de legalább hármójukból rögtön szent is lett. Amellett, hogy érdekes történet, és lányok körül förög, azt is tudtam illusztrálni vele, hogy egyes szenteket és mártírokat jobban tisztelnek bizonyos orszégokban, mint másutt.

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer mártír témájú mesemondó előadást fogok tartani. De hogy ha már így hozta a sors, azt kell mondanom, várakozásaim ellenére élveztem, és meglepően sokat tanultam belőle.

Az év könyvekben - 2013

Miután Rigó barátosném (aki nem sokkal ezelőtt elsőkönyves íróvá vált!) idén belerángatott a Moly.hu életmódba (ahonnan aztán áttettem működésem a Goodreads.com-ra a kiadóm sürgetésére), úgy döntöttem, lekoppintom egy másik jó ötletét is, és írok összegzést 2013-as könyes kalandjaimról.

Először is: Idén jelent meg az első angol nyelven írt könyvem! Nem csak abban újdonság, hogy Amerikában adták ki, hanem abban is, hogy az első próbálkozásom népmesegyűjteménnyel - nagyon ritkán szoktam leírni a meséket, amiket fellépéseken előadok. A könyv összerakása angy kaland volt, sok új és érdekes történetet gyűjtöttem, és nagyon sok kedves és segítőkész emberrel hozott össze a kutatómunka. Az új évre tervezek egy újabb mesegyűjteményt, de még nem döntöttem el, a lehetséges témák közül melyikbe vágjak bele.

És ha már elsőkönyveseknél tartunk: Idén jelent meg Patrick Gerard barátom vadonatúj képregénye, Ungrounded címmel. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a képregényeket, rengeteg belső poénnal megtűzdelt, élvezetes kaland.

Ami az olvasást illeti: 50 könyvet olvastam ki az idén (nem számolva az órára feladott kötelező olvasmányokat és a részleteikben átolvasott vagy folyamatban lévő köteteket). Visszatekintve rájuk azt kell mondanom, 2013 a történelmi regények éve volt. Néhány kiemelkedő élmény:

Philippa Gregory Rózsák Háborúja sorozata: Amikor felköltöztem Északra és nem volt Internet a lakásban, majdnem két teljes hónapot töltöttem lázas esti olvasás-maratonokkal, melyek során kis híján kivégeztem Philippa Gregory teljes életművét. A kedvencem a Rózsák Háborújáról szóló sorozata volt (amiről BBC tévésorozat is készült, White Queen címmel), abból is a Lady of the Rivers (A folyók asszonya) című első kötet, ami sokkal kevésbé nyálas-romantikus mint a fülszöveg alapján gondolná az ember. Gregory történész aki főleg női történelemmel foglalkozik, és remek könyveket ír belőle. Általában nagyon válogatós vagyok, szeretem ha a történelmi regényeim egyszerre izgalmasak, szerethetőek és korhűek is. Háromból három.

Klasszikus, de nekem újdonság volt: Gene Wolfe Latro-sorozata (Soldier of the Mist, Soldier of Arete, Soldier of Sidon). Egy római katonáról szól aki a görög-perzsa háborúkban fejsebet kap, és reggelre mindig minden elfelejt ami előző nap történt vele, ezért aztán naplót kezd írni (ez maga a könyv). Klasszikus, alapos kutatómunkára épített történelmi regény egy hitetlenül zseniális alapötlettel. Latro nem görög, így aztán minden nevet lefordít magának, amitől az egész könyv olyan volt, mint egy nagy rejtvényjáték klasszikus műveltségű olvasóknak. Én nagyon élveztem.

Idén rákaptam a spanyol nyelvű történelmi regényekre is. Az év fénypontja (amit a júliusi spanyol fellépés alatt olvastam, stílusosan) Albert Salvadó három kötetes sorozata volt Hódító Jakab aragóniai királyról. Azért figyeltem fel a sorozatra, mert a második kötet a La Reina Húngara (A magyar királyné) címet viseli, és II. András királyunk lányáról, Jolántáról szól. Maga a sorozat remekül (és olvasmányosan) megírt történet egy fiúról, akit kicsi korától kezdve királynak és hódítónak neveltek; aki kiélvezte az életet az utolsó cseppig, harcolt az égvilágon mindenkivel, és alapjában rajzolta át a 13. századi Ibériai-félsziget térképét.

A történelmi regényeken kívül idén rávettem magam tündérmese-regények olvasására is, és nem bántam meg. A nagy kedvenc Marissa Meyer sorozata lett (Hamupipőke a kiborgok között), alig várom már az újabb kötet megjelenését. Hasonlóan élvezetes volt Jennie Bates Bozic Damselfly sorozata, ami Hüvelyk Panna meséjére biggyesztett egy 23. századi csavart. Catherynne M. Valente varázslatos-mesés könyvei (Marja Morevna és a Halhatatlan, Six Gun Snow White) is felkerültek a kedvencek polcára.

És hogy ejtsünk egy szót a rossz könyvekről is, amiken végigverekedtem magam: Szerencsére nem volt belőlük túl sok. A filmre való tekintettel ledaráltam a Mortal Instruments sorozat első részét is, amiről hamar kiderült, hogy boldogult gyermekkorában Harry Potter fanfiction volt, és a kiadás se tett túl jót neki. A másik nagy csalódás a zseniális Orange is the New Black tévésorozat alapjául szolgáló (azonos című) könyv volt, ami olvasva nem csak unalmas, hanem egyenesen ellenszenves. Szerencsére a Netflix csapata csodákat művelt a történettel.

Ami pedig a jövő évet illeti: Három óvatos fogadalmat szeretnék tenni a 2014-es könyvélmények megalapozására.

1. Fáj a fogam több magyar könyv olvasására.
2. Szeretnék minél több kevéssé ismert (19. századi) mesegyűjteményt felfedezni, elolvasni és véleményezni. Ezen már most is dolgozom, és csodás kincsekre bukkantam.
3. Mindenképpen dolgozom a következő saját könyvön - regényen és mesegyűjteményen egyaránt.

Mindenkinek bodog, kalandos, sikeres, könyvekben gazdag 2014-et kívánok!

A Boldog Borz és Barátai

A félévi hajrá végére való tekintettel tegnap délután harmadszor is elmentünk megnézi a karácsonyi Disney filmet (igen, még mindig a popkultúra tanszékkel lógok együtt). Továbbra is jó. Mivel a film után egy óra holtidőm volt az SCA szokásos csütörtöki táncmulatsága előtt, úgy döntöttem, hazamenni már nem érdemes, inkább beülök a Boldog Borz nevű vendéglátóipari egységbe egy forró csokira.
A Boldog Borz a helyi hippi társadalom törzshelye. Egy lakóházból kialakított kávézó, ahol minden falat tarka kendők borítanak, és minden sütemény vega és gluténmentes. Amikor besétáltam, egy lélek nem volt benn; hamar kiderült hogy azért, mert ilyenkor már zárva szoktak lenni, kivéve csütörtökönként, amikor "open mic" est van - bárki felléphet bármilyen műfajban. Úgy terveztem, elüldögélek a sarokban egy könyvvel és a forró csokival, de persze nem ez lett a dologból; becsattogott ugyanis egy ifjú házaspár, és nagy gyakorlattal kezdték el átrendezni az egész kávézót hogy helyet csináljanak két mikrofonnak, egy erősítőnek, néhány dobnak, meg a sarokba tolt zongorának. Közben pedig engem kérdezgettek, mint az egyetlen új arcot, hogy ki vagyok és mit keresek itt. Hamar élénk társalgás alakult a dologból; a házaspárról kiderült, hogy az asszony zenész, a férj pedig volt standupos és jelenleg szervező minőségben van jelen. Elkezdtek szállingózni a többiek is, ki gitárral, ki dobbal, ki szaxofonnal, ki nádi hegedűvel. Tom, a szervező, eddigre már fellelkesült azon felfedezésén, hogy mesemondó vagyok, és bár hamar le kellett lépnem a táncmulatságra (nálam volt a zene...) azért rávettek hogy maradjak ott egy mesére, és erre a jelen, félév végi mesemondásra kiéhezett állapotomban nem tudtam nemet mondani. Arra is rögtön fellelkesültek, hogy akkor majd a zenészek rögtönöznek a háttérben. Ilyet már csináltam korrábban, akkor meglehetősen jól sült el, úgyhogy rábólintottam a dologra. A mesemondás jópofára sikerült, csillogó szemű, lelkes (és nem kicsit meglepett) közönséggel, forró csokival, némi gitárral, és egy betévedt bácsi lelkes (és teljesen ritmustalan) dobolásával a háttérben. Kétperces sárkányt meséltem, meg Wedderbur Kapitányt; érdekes közönség volt, mert ámulva és teljes odaadással hallgatták a sztorikat, de semmin nem nevettek... utána viszont nagy volt a taps, és többen oda is jöttek beszélgetni velem.
A mese után ott maradtam zenét hallgatni egy kicsit, majd átkocogtam táncolni a szomszédba. Mielőtt kislisszoltam volna, beszéltem a Boldog Borz tulajával: Szívesen (és ingyen) fogadnak a jövőben mesemondó rendezvényeket. Azt hiszem megtaláltuk a helyszínt - és a közönséget - a következő MythOff-hoz...