(Akinek túl hosszú, az ne olvassa)
Martin Ellrodt nagyon szimpatikus, világjáró úriember, öt nyelven beszél, közöttük folyékonyan angolul és spanyolul is. A konferencián egy nürnbergi legendát adott elő, ami néhányunknak Tone tavalyi fellépéséről ismerős lehet, a Halottak miséje mesetípusból - de természetesen jó mesemondóhoz illően ő sziklaszilárdan kiállt a véleménye mellett, miszerint a nürnbergi történet az eredeti.
Karin Tscholl (vagy ahogy mi ismerjük, Wolle Anyó) nekem már ismerős volt a tavalyi FEST konferenciáról (ahol ő képviselte az osztrákokat). Nagyon kedves, mosolygós nő, és szorgosan megtanult spanyolul, hogy itt mesélhessen. Egy nagyon fura osztrák népmesét hozott magával, ahol nők szaladgáltak levágott fejükkel a hónuk alatt és tojások beszéltek a szegény főhőshöz. Hát, ha a szervezők misztikumot akartak, megkapták.
Serap Güven Belgiumot képviselte, de származására nézve török; nagyon pici, nagyon elegáns nő, aki leginkább franciául, németül és angolul kommunikált, de csak franciául mesélt. A sztori zseniális volt; fogta a brüsszeli pisilő kisfiú híres szobrát, és felsorolta az összes legendát arról, mikor és kire pisilt rá a kisfiú, a 8. századtól mostanáig. Közben volt szó alkimistákról, akik az emberi vizeletben látták az életelixír forrását, aranycsinálásról, és minden egyéb brüsszeli érdekességről is. Megtanultuk, hogy a belgák szeretnek pisilni.
A bolgárokat egy házaspár képviselte, akik Angliából érkeztek, és a hölgy, Moni Sheehan, bolgár származású (a férj skót). Főállású mesemondóként azzal foglalkoznak hogy bolgár meséket kutatnak és fordítanak angolra, és terjesztik őket a világon mindenfelé. A sztori gyönyörű volt, egy bolgár epikus éneket ültettek át élőszóba; fel lehetett ismerni a sok ismétlődésről és a hagyományos formulákról. Egy nagy bolgár hős harcáról szólt egy ismeretlen női harcos ellen, akiről a végén kiderült, hogy három szíve van... és itt véget is ért a történet, ami véget nem érő találgatást eredményezett a mesemondók között.
Ciprus szigetét az Angliában élő Heleni Achilleos képviselte, aki úgy döntött, marad a klasszikusoknál: ha Ciprus, akkor Aphrodité, azon belül is a születés mítosza, így aztán kaptunk egy kis ízelítőt az élőszóban előadott görög mitológiából. Jó volt.
Számomra ő volt a fesztivál egyik fénypontja. Vigga Bro egy apró, fehér hajú, ragyogó mosolyú hölgy, csodás mély hanggal és csípős humorral. Ott lopta be magát a szívembe, amikor a Csontváz Asszony történetét mesélte, amit minden mesemondó ismer Clarissa Pinkola Estés érfelvágós, misztikus előadásában. Vigga közölte velünk, hogy ő dán, és pontosan tudja, hogy a grönlandiaknak (ahonnan a mese származik) van humora, így aztán előadta nekünk a sztorit úgy, ahogy azt mesélni kell, humorral, pörgősen, és happy enddel, és ahelyett, hogy a női lélek meghurcoltatását ecsetelte volna, inkább a férfi hősre helyezte a hangsúlyt, aminek a történet szempontjából sokkal több értelme van. Le a kalappal.
A szlovákokat nem mesemondó, hanem egy fiatal nyelvészdoktor képviselte, Bohdan Ulašin személyében, aki anyanyelvként beszéli a spanyolt, és mellette borzasztóan jó fej is. Hozott szlovák népmeséket, némelyik ismerős volt, mások teljesen újak - azzal foglalkozik hogy spanyolra fordítja őket. Volt egy ami nagyon megfogott, a Fémek Királyának országáról szólt a hegyek alatti barlangokban. Ahhoz képest, hogy nem mesemondó, egyáltalán nem mesélt rosszul a színpadon.
Spela Frlic egy alternatív rádión kezdte a mesemondást. Magas, elegáns, halk szavú csaj, a meséi ellenben annál brutálisabbak voltak: Jancsi és Juliska szlovén verziójában boszorkány helyett rabló szerepelt, aki elcsábította a lányt és együtt a fiútestvér ellen fordultak, aki a végén medvékkel és farkasokkal tépette szét mindkettejüket. Ezen a ponton megállapítottuk, hogy a kelet-európai blokk összes meséjében meghal valaki (és ez alól a magyar műsor se volt kivétel).
Piret Päär egy csendes, mesemondó hagyományban felnőtt kis hölgy, aki minden meséjét úgy kezdte, hogy ez egy igaz családi történet, aztán mindig kísértetekbe és egyéb természetfeletti lényekbe torkollott, és senki sem bánta. Angolul mesélt, így aztán az észt nyelvet nem sikerült hallani, de a sztorik nagyon jó voltak.
Markus Luukkonen nagyon finn, és nagyon cuki. Ment mint a motoregér egész héten, mindenhol ott volt, mindenkivel beszélgetett, mindenkire mosolygott. A konferencián a Kalevala elejét mesélte el, félig finnül, félig angolul, természetesen a finn fele verhetetlen volt, mindig is akartam Vejnemöjnenről az eredeti nyelven hallani. Olyan hangja volt, hogy beleremegett a plafon is. Utólag bevallotta, hogy nem sokszor mesél hagyományos történeteket. Ahhoz képest jól csinálta.
Daniel L'Hommond eléggé megfoghatatlan jelenség volt: az egész konferencián csak akkor lehetett elcsípni amikor színpadon állt, különben csak elvétve bukkant fel a folyamatosan nyüzsgő mesemondók között. Erdei asszonyokról mesélt, akik elcsalják a vándort az ösvényről és halálra táncoltatják. Nem az egyetlen ilyen sztori volt a három nap alatt.
Sylvia Venizelea már ismerős volt korábbról is, a nagy görög mesemondó fesztivál egyik szervezője, és a FEST-en belül egy ideje ő képviseli a görögöket. Nagyon csinos nő, és nagyon szépen mesél. A konferencián, hivatkozva az "Európa rejtélyei" címre, Europé elrablását mesélte el; hát igen, amikor a címben két szóból kettő görög eredetű, akkor a görög mesemondóknak bizony előnye van.
Christina Millet-tel különösen jól sikerült összebarátkoznom: előbb érkeztünk meg, mint mindenki más, és az első napot jórészt együtt töltöttük, a városban mászkálva és mesemondásról beszélgetve. A hölgy spanyol, de harminc éve Hollandiában él. A konferenciára egy boszorkány-történetet hozott, ahol a boszorkányok jók, a fesztiválra pedig a Bolygó Hollandi legendáját, amit lenyűgöző erővel adott elő a nagy színpadon. Szívembe zártam.
Magyarország
Én. A Szépen szóló pelikánmadár nagy sikert aratott; valamiért mindenki a madáron akadt fenn, ami azért érdekes, mert a gyerekeket a madár szokta érdekelni a legkevésbé. Utána hosszasan válaszolgattam kérdésekre arról, mi is volt a madár, és hogy került oda, és hogy miért éppen pelikán. Ma kaptam üzenetet az egyik spanyol-angol mesemondótól, hogy elmesélte otthon a lányának a történetet, és a lánya azzal aludt e, hogy "olyan akarok lenni, mint az a királylány". Siker.
Írországot természetesen itt is a verhetetlen, utánozhatatlan, imádni való Clare Murphy képviselte. A sztori a tündérek bábaasszonyáról szólt, és szokás szerint csodásan elő volt adva, humorral, misztikummal, játékossággal és kellő komolysággal. A rossz hír: nem tud jönni idén a Holnemvoltra. A jó hír: rendületlenül fűzöm tovább, hátha egyszer elcsípjük; őt mindenkinek látnia kell.
Izlandot, mivel a mesemondóik nem tudtak eljönni, egy saga-kutató képviselte, Emily Lethbridge vidám és mosolygós (és brit) személyében. Ő azzal foglalkozik hogy fel-alá zötyög Izlandon egy régi mentőautóban, és meglátogatja az összes saga helyszíneit. Mesélni életében először mesélt színpadon, egy bálnává változtatott férfiról; zseniális történet volt, Emily pedig a végére nagyon bele is jött a mesélésbe. A végén még elcsábítjuk és szakmát változtat...
Az olaszoktól meglepő módon nem a szokásos csapat érkezett, hanem Roberto Anglisani, egy idősebb, de nagyon energikus úriember, aki tipikus olasz módon kézzel-lábbal mesélt, és annyit hadonászott, hogy lefotózni is képtelenség volt. Klasszikus olasz népmesét mesélt, de nagyon sok modern humorral, keverve az olasz és a spanyol nyelvet.
Guntis Pakalns egy hórihorgas, mindig mosolygó úriember, aki lettül mesélt, méghozzá a saját dialektusában. Nagyon jó meséket hozott, többek között a Vámpírhercegnő egy változatát is, amit én nemrég találtam meg magyar verzióban. Azt kell mondanom, nem sok hasonlóságot fedeztem fel a magyar és a lett nyelv között, de jó volt hallgatni.
Liechtenstein apró kis államát nem mesemondó, hanem színész képviselte, Andy Konrad személyében, és senki sem panaszkodott. Megálltam egy egész héten keresztül Lovagregény-poénok nélkül, bár nem volt egyszerű. Egy egyszemélyes színházi előadást hozott magával, ami egy középkori boszorkány-legendán alapult, és zseniálisan elő is adta, és annak ellenére, hogy egy mukkot se értettünk a liechtensteini dialektusból, senki sem olvasta a feliratot; maga az előadás lendülete, a gesztusok és az arckifejezések elegek voltak ahhoz, hogy mindenkit lekössenek.
Gražina Kadžytė széles mosolyú, lendületes hölgy, litván mesegyűjtő és mesemondó. Fel-alá táncolt a színpadon, illegette magát, és közben medvékről mesélt, mert a régi litván hiedelemvilágban a medve szent állat volt. A sztori egyébként nagyon hasonlított egy norvég meséhez, amit gyakran szoktam mesélni, így aztán jó volt hallani, hogy más változata is van.
Luxemburgot eredeti mesélő híján egy spanyol író-mesemondó, Xabier Puente Docampo képviselte, aki a konferencia hagyományai szerint mindig oda ugrik be ahol szükség van rá. Egy középkori legendát hozott Luxemburg egyik kastélyáról. Róla már a konferencia elején megállapítottuk, hogy író, mielőtt megmondták volna; bírta a spanyol nyelvet, gyönyörűen, választékosan mesélt.
Marlene Mifsud Chircop eredetileg folklorista, de a családja nagy mesemondó múltra tekint vissza. Értelmes, sok nyelven beszélő, hihetetlenül tanult nő, akivel órákig el lehet beszélgetni gyakorlatilag bármilyen témáról. Máltai kísértettörténeteket és helyi legendákat hozott, és nagy részletességgel, máltai nyelven adta elő őket. A nyelv egyébként mindenkinek kognitív disszonanciát okozott, mert egyáltalán nem hasonlított semmilyen mediterrán nyelvre. Marlene elmagyarázta hogy az arabon alapul.
Heidi Dahlsveen volt az egyik nagy kedvencem az újonnan megismert mesemondók között. Harsány hangú, karakán nőszemély, aki életvidám norvég meséket hozott teherbe eső trollokról és egyéb, abszolút nem gyereknek való témáról, amiket úgy adott elő, hogy fetrengett az egész közönség. Általában nem vagyok oda az erotikus népmesékért, de Heidi stílusa teljesen magával ragadott. Felvettem kívánságlistára a Holnemvolta.
A lengyel úriember, Michal Malinowski, a lengyel Mesemondó Múzeum alapítója. Nagyon barátságos fickó, akin messziről látszik, hogy szívvel-lélekkel rajong a mesékért. Nemrég adott ki Amerikában egy lengyel népmese-gyűjteményt, és azon dolgozik, hogy minél több emberhez eljussanak a lengyel népmesék. Sokat beszélgettünk az egy hét alatt; biztos, hogy fogtok még hallani róla. A konferencián a páfrányvirág mágikus erejéről mesélt, de hozott történetet például a baziliszkuszról is...
Luís Correila Carmelo már régi ismerős, de a mese amit magával hozott új volt és nagyon tetszett. A klasszikus állat-feleség mesetípus volt (amikor a hattyúlánynak ellopják a tollait vagy a fókának a bőrét), de itt állattá változó lány helyett egy faun-lány volt a tettes. A mese a szokásos véget érte, a feleség visszatért a vadonba, és vitte magával a pici faunjait is. Luís nagyon szép zenével és énekkel kísérte a meséit.
David Ambrose-t ismeri már mindenki, mint a rossz pénzt, ő Európa legöregebb mesemondó fesztiváljának, a walesi Beyond the Border fesztiválnak az igazgatója. Szűkebb hazájára, Wales-re való tekintettel Arthur királyról szóló történeteket hozott. A konferencián Taliesin legendáját mesélte, amit annál nagyobb élvezettel hallgattam, mert Taliesin volt az egyik legelső történet, amit még gimnazista koromban magyarra fordítottam és elkezdtem mesélni. David természetesen mesterien mesél, és nagyon jó humorral.
A csehek küldötte, Petr Janecek, néprajzkutató, aki életében először mesélt színpadon, de hamar belejött, mint kiskutya az ugatásba. Egy zseniális városi legendát hozott magával ami szerte Európában megtalálható, de a cseheknél különösen népszerű; egy maszkos szuperhősről szól aki a szovjetek ellen harcolt, és egész épületeket át tudott ugrani. Petr és én képviseltük a nerd különítményt a mesemondó világban.
A román mesemondó szintén nyelvész volt, és a másik személy, akit csak hébe-hóba lehetett elcsípni a konferencia ideje alatt. Egyébként a látványosan román José Luis Garrosa Gudé névre hallgatott. Egy hátborzongató vámpírlegendát hozott (mert mi mást), és bájos mosollyal adta elő, amitől végigfutott az ember hátán a hideg. Sajnos nem volt érkezésem sokat beszélgetni vele, pedig szerettem volna jobban kikérdezni.
A svéd küldött valójában helyi lány volt, és spanyol, de nagyon szépen mesélt (amellett hogy ő maga is ijesztően gyönyörű); ő hozta a fesztivál egyetlen irodalmi történetét, és színházi pontossággal adta elő. A téma is nagyon svéd volt, az első öt perc után mindenki a kardjába akart dőlni a depressziótól. Kicsit sajnáltam hogy kedvenc svéd mesemondóim közül senki sem bukkant fel.
A fesztiválon utolsóként Estrella Ortiz, az egyik helyi mesemondó rukkolt elő spanyol mesékkel. Látszott rajta, hogy gyerekekhez van szokva, és főleg kicsiknek mesél; aranyos történetei voltak, de egyik sem döntött le minket a lábunkról. A spanyol előadásból elmaradt a misztikum.
A felsoroltakon kívül persze még számos és számtalan mesemondó keringett Guadalajarában a fesztivál alatt; de róluk majd később ejtünk szót.
