Grimm vs Once upon a time, egy mesemondó szemével

Nem szokásom film- és könyvkritikákat írni, de ebben az évadban elindult két olyan sorozat is ideát a tengerentúlon, amik nagyon a mesemondó közösség elevenébe találtak. Olvasni róluk jót is, rosszat is (magyarul is és angolul is); de mint a szakma képviselője, úgy gondoltam, a színészi teljesítményen és hasonló részleteken kívül érdemes futni egy kört azzal kapcsolatban is, hogyan viszonyulnak ezek a sorozatok a mesevilághoz.

Röviden összefoglalva a dolgokat:

Grimm: NBC sorozat. Fiatal és ígéretes nyomozóval van dolgunk, akire haldokló nagynénje családi titkot hagy: biztos úr a Grimm család leszármazottja, és arra született, hogy rusnya mesebeli szörnyeket vadásszon le középkori szúró-vágó eszközökkel. A sorozat a népszerű "heti szörny" típusba tartozik (és sok hasonlóságot mutat más hasonló műsorokkal, pl. Supernatural) és minden epizód más és más Grimm mesét fordít sötét és véres modern valóságba. Nyomozónk hamarosan szárnysegédre is szert tesz egy hihetetlenül aranyos vegetáriánus vérfarkas társaságában, aki a légynek se tud ártani, és minden WtA rajongót keserű könnyekre fakaszt.

Once upon a time: az évad nagy és sokat reklámozott újdonsága, mely J.J. Abrams kreativitása mellett több ismert színészt is felvonultat. A mesék világában minden szép és jó, egészen addig, amíg a gonosz-gonosz boszorkány egy átokkal az egész bagázst át nem repíti a modern világba, ahol egyszerű emberekként élnek egy Storybrook nevű kisvárosban, és nem emlékeznek rá, valójában kicsodák. Hogy miért jó ez a boszinak, ne kérdezzétek, mindenesetre felbukkan egy nagyon helyes kissrác, aki rájön az egész dologra, és segítségért indul a biológiai anyukájához, aki, mióta felmondott Dr. House csapatából, úgy tűnik, kissé eleresztette magát. A sorozat egy komoly sztorit mesél, de minden epizódban felbukkan néhány random meseszereplő is, akiket mesebeli visszaemlékezések formájában gondosan meg is neveznek a kedvünkért.

Eddig az összefoglaló. Lássuk, hogy néz ki a két sorozat a mesemondók szemszögéből.
(Vigyázat, a leírás nyomokban SPOILEReket tartalmazhat)

1. A felhasznált mesék
Grimm, ha a címéből nem találtátok volna ki, kimondottan a Grimm mesékre alapozik - viszont nem mondja ki egyiket sem. Sem az epizódok elején kiírt idézetek, sem maga a nyomozó nem azonosítják az egyes történéseket konkrét mesékkel, de aki jártas a Grimm világban, könnyedén felismerheti őket. Az elegáns úriember, aki elcsábít majd megöl csinos fiatal lányokat, nyilván Kékszakáll; a piros pulóverben erdőben joggingoló diáklányt meg nem kell magyarázni. Ennél persze jóval finomabb utalások is előfordulnak, például a Méhkirálynő, aki egy kevésbé ismert Grimm történet, és rögtön az elején bevezették, még a várható nagyágyúk (Csipkerózsika, Hófehérke, bla bla bla) előtt. Kisebb hibák persze előfordulnak - Goldilocks és a három medve meséje pl. egyáltalán nem Grimm, ellenben zseniálisan sikerült Jancsi és Juliskával kombinálniuk. Külön plusz pontokat kapnak azért, hogy minden szörnynek német neve van, amitől mind rettenetesen ijesztően hangzanak.
Once upon a time ugyanennek a műfajnak a másik végletét választotta: kimondottan híres és ismert meseszereplőkkel dolgoznak, akiket nevükön is neveznek. A probléma ezzel csak az, hogy így olyan mesékre kell szorítkozniuk, amik nem frusztrálják a nagyközönséget - ezek pedig leginkább azok a történetek, amiket mindenki halálos unalomig ismer. Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, Csipkerózsika fordultak elő eddig, valamint, teljesen random és nem-tündérmese módon Pinocchio és a tücsök. A másik sorozattal ellentétben ők mutatnak részeket az eredeti "meséből" is - Hófehérke és a herceg találkozását, Hamupipőke esküvőjét, és hasonló csillivilli jeleneteket.

2. Karakterek
Grimm kevés állandó karakterrel dolgozik: a nyomozó klasszikus jófiú, ijesztően becsületes, viszont talán egy hajszállal okosabb a szokásosnál, mert folyékonyan olvas németül, és ha szörnnyel találkozik, leül, és elolvassa, miről van szó; mesemondóként értékelem az ilyesmit, ha én vadásznék vérmedvékre, én is beülnék a könyvtárba, hogy megnézzem, mire számíthatok. Az állandó komikus vérfarkas eddig nem mutatta meg a dögös oldalát, de a maga módján cuki, a szónak jó és rossz értelemében egyaránt. A többi szereplő gyakorlatilag mind szörny, olykor csinosan megrajzolt CGI pofázmányokkal.
Once upon a time, mint már említettük, a nagyágyúkkal dolgozik. A karakterek pont olyanok, amiket a mesék alapján képzeli őket az ember gyerekkorában: aki jó, az nagyon jó, aki rossz, az nagyon rossz. Persze ezt fura lenne felhozni kritikaként egy olyan sorozattal kapcsolatban, ami népmesékre épít, hiszen a népmesékben se gyakran fordul elő árnyalt karakter (hacsak a trickstereket nem számolja az ember). Mégis, amint ezek a szereplők átkerülnek a modern világba, az egyszavas karakterleírás hirtelen kevéssé válik. Az egyetlen színfolt (szó szerint) a tinédzser Piroska, akit mesemondó osztályunk egybehangzóan "Piros Lámpácska" névvel illet (Little Red Light District), és eddig nem sok szót kapott (konkrétan többet láttuk a fenekét, mint az arcát). Az egyetlen titokzatos személy a helyi sheriff, akiről később még szólunk; a legjobb színész pedig vita nélkül a Rumpelstiltskint alakító Robert Carlyle.

3. Hibák és bukfencek
Na, ezekből van néhány.
A Once upon a time eddigi legfájóbb bakija az volt, amikor Rumpelstiltskin a saját nevén mutatkozott be; esküszöm, hallottam a világ mesemondóit egyszerre felhördülni. Annak, aki nem járatos a mesék világában: Rumpelstiltskin (veretes magyar fordításban Pancimanci, alig várom a szinkront...) ereje abban rejlik, hogy senki sem tudja a nevét; a meséje arról szól, hogy a főhősnő kétségbeesetten próbálja kitalálni a nevet. Erre a fickó beszambázik a képernyőre, és lelövi a poént. Hörrr.
Ugyancsak fájó tény, hogy Once upon a time kimondatlanul ugyan, de kifejezetten a mesék Disney verziójával dolgozik. A ruhák egyértelműen erre utalnak; kíváncsian vártuk Hamupipőke cipőjét, de sajnos tényleg üvegből volt (lábjegyzet: az üvegcipő fordítási hiba; az eredeti verzióban szőrméből vannak a topánkák, amit nyilván minden női olvasó értékel). Mint már fentebb említettük, a készítők látványosan ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki felismerje a műsorban gyermekkora kedvenc meséit - ez pedig, legalábbis jelen generáció számára, a Disney filmeket jelenti. Odáig fajul a dolog, hogy még a szereplők neveit is átemelték, és minden mesebeli jelenet valószerűtlen Disney ragyogásban úszik. Félreértés ne essék, én felnőtt fejjel nagyon szeretem nézni a Disney filmeket (és, ahogy a blogról korábban már kiderült, Tangled rajongó vagyok), de ha egy sorozat arra vetemedik, hogy "tündérmesék a valódi világban", akkor tessék szépen elolvasni az eredeti tündérmeséket. Meh.
Grimm ezeket a hibákat úgy kerüli el, hogy nem is próbál konkrét mesét kapcsolni az egyes epizódokhoz; inkább szörnyeket és eseményeket emel át, mint történeteket, és bevallottan addig alakítja őket, amíg illenek a sztorihoz. Az egyetlen zökkenő eddig Goldilocks volt, de a vérmedvék kedvéért elnéztük nekik.

4. Szeret, nem szeret
Once upon a time: én személy szerint nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot, és az első epizód tényleg nagyot ütött; ami ezután jött, azt viszont egyre nehezebb elviselni (mesemondó és sorozatjunkie szemszögből egyaránt). A sztori a nézők szájába akar rágni minden egyes mozzanatot ("Ő a gonosz boszi, és nézegeti magát a tükörben! Érted? Ééééérted?!"); a szereplők sablonosak; és az egész le van öntve Disney mázzal, amitől egy élőszereplős sorozat nem szép lesz, hanem fura. A mesevilág részénél nem igazán tudták eldönteni, mennyire ragaszkodjanak az eredetihez, amitől a mesebeli jelenetek egy fura köztes állapotban ragadtak: már nem mese, de még nem fantasy, és határozottan túl tiszta. Plusz pontok kerülnek levonásra a szörnyű számítógépes grafika és trükkök miatt, a Buffy szőrös pulóveres vérfarkasai óta nem láttunk ilyen rosszat...
Rumpelstiltskin szíven ütött minden mesemondót; ráadásul van egy csomó ember, akiknek még ennél is nagyobb baja van a sorozattal, és ez a baj egy szóban foglalható össze: FABLES.

Fables egy Vertigo képregénysorozat, ami 2002-ben indult, és a mai napig tart. Szerény személyem véleménye szerint a Sandman sorozattal holtversenyben a legjobb képregény, ami valaha kikerült rajzolók kezei közül (igen, igen, ide lőjetek). A történet szerint a különböző mesevilágok (többes szám!) lakói a modern világba kényszerültek menekülni egy közös ellenség elől, és inkognitóban élnek New York belvárosában. Ismerős már? A sztori folyamán felbukkan minden fontosabb alak: Hófehérke, Piroska, Csipkerózsika, Goldilocks, gonosz boszorkány, Dorothy, Paul Bunyan, és sorolhatnánk a végtelenségig. A kis közösség sheriffje pedig nem más, mint Bigby Wolf, a mesék ordas farkasa, emberi formában. A történet zseniális, izgalmas, sokkoló, abszolút felnőtteknek való, a rajzok pedig gyönyörűek.
Nos, néhány évvel ezelőtt tárgyalások indultak a Fables alkotói és az ABC között arról, hogy sorozat készüljön a képregényből. Hosszas huzavona követte az eredeti ötletet; az alkotókat sokszorosan frusztrálta, hogy a forgatókönyv nem követi az eredeti történetet, és nem adták áldásukat a dologra. (A képregényben laza nyolcvan kötetet kell várni rá, hogy kiderüljön, ki a titokzatos főgonosz, és amikor kiderül, hatalmasat üt; a forgatókönyvben az író blogja szerint a második epizód során készültek lelőni a poént...) Mivel továbbra sem sikerült megegyezni a sorozatról, úgy tűnik, az ABC megelégelte a nyűglődést, és előrukkolt egy saját változattal. Nem kellett volna. Once upon a time, rossz vagy tűrhető, a nyomába sem ér a képregénynek. Egy ideális világban egy rendes csatorna, pl. a Showtime vagy az HBO felkapná az eredeti sztorit, és csinálna belőle valamit, ahol nincs Disney csillogás, és a Herceg megkefél minden hercegnőt, aki szembejön vele. Attól, hogy a sheriff egyértelműen vérfarkas, még nem lesz valamiből jó sztori, csak lopott ötlet.

Ami pedig a Grimm-et illeti: nem lesz életem kedvenc sorozata, de legalább ügyesen kikerülték azokat a hibákat, amik olyankor adódnak, amikor valaki népmeséket óhajt filmre vinni. Még arra is vették a fáradságot, hogy pici utalásokat rejtsenek el a sztoriban azok számára, akik ismerik az eredeti történetet, amiért minden mesemondó nagyon hálás. Kérdés, hány "heti szörnyet" tudnak előhúzni a Grimm repertoárból, mielőtt unalmassá válik a dolog.

Összességében véve
Reneszánszukat élik a feldolgozott tündérmesék és népmesék; láttunk már Piroskát, hamarosan jön Hófehérke, és sorolhatnánk tovább a végtelenségig. Mégis, a legtöbb ember, amikor mesékre gondol, nem lát tovább a sablonoknál. Pedig annyi minden adódik a mesevilágban, amivel dolgozni lehet; csak elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy a szabályok tiszteletben tartásával alkossunk valami újat, ami működik. Tény, az utalások el fognak húzni a legtöbb ember feje felett; de a mesék mindig is azért voltak, és azért népszerűek mind a mai napig, mert megújulnak minden generáció számára, és mert tanítanak valamit. Ha mindig biztosra megyünk, és az unalomig ismert történeteket ismételgetjük, abból lehet egyszerű sikerélmény, de mestermű biztos nem.