Csinos vidéki tájak között nagyfőnök és főnökasszony társaságában elkocsikáztunk fellépni a közeli Limestone nevű kis település általános iskolájába. Az épület előtti hirdetőtáblán ki volt rakva fekete betűkből, hogy "Welcome, ETSU Storytellers", amitől azonnal jó kedvünk is lett. A szervezés kicsit nehézkesen indult ugyan (nagyfőnök volt a csapatkapitány, és néhány dolog néha kimegy a fejéből), de azért a végén minden jóra fordult.
Az első óra (hajnali kilenckor, amikor még a csipát pislogtuk kifelé a szemünkből - a mesemondók nincsenek a koránkeléshez szokva...) kétszázötven gyereket tartalmazott, ötödikestől nyolcadikos méretig. Az iskola tornatermében foglaltunk helyet; ők a lelátón, mi meg a pályán, megfelelő mennyiségű huzallal és vezetékkel hangosítva. Veszélyes egy korosztály volt, pontosan az a szelete az iskolai pályafutásnak, amikor a mesemondó előadásokat látványosan illik végigunatkozni. Nagyfőnök halált megvető bátorsággal egy balladával nyitott, ami megalapozta a hangulatot; lehetett látni, hogy tetszik nekik a dolog. Utána jöttem én (haha, olyankor érzi az ember a személye körül szövődő legendákat, amikor úgy konferálják fel, hogy "egy kis faluból érkezett"...). Bár eleinte nem ezt terveztem, végül mégiscsak Chubba királyfi lett a dologból, mert az tűnt a legvagányabbnak, és a világért sem akartam, hogy gyerekesnek érezzék a műsort. Helyette beszéltem nekik Attiláról meg a hunokról, és úgy tűnt, értékelik a dolgot. Harmadszorra jött Delanna, aki a pénteki indián meséket hozta magával; végül megint nagyfőnök következett, Boleyn Anna osztatlan népszerűségnek örvendő nótájával. Itt már hangosak voltak a kölkök, és lelkesen kiabálták be a refrént a kellő helyeken.
A második kör volt az igazán ijesztő: 275 gyerek, ovistól negyedik osztályosig. A puszta mennyiség ijesztően hatott: nem minden mesemondó álma, hogy az alábbi látvány fogadja egy fellépésen:
Én speciel örültem neki, bár azt nem tudtam, mennyire lesznek kezelhetőek. Aki jól megnézi a képet, a tömegben elszórtan tanárokat fedezhet fel, Hol van Waldo? alapon - ők tartották a viszonylagos rendet, ha szükség volt rá.
Ismét nagyfőnök vetette magát elsőként a mókusok elé, a szokásos megjegyezhetetlen refrénű nótájával (ami ezúttal külön sikeres volt, mert megtalálható benne az igazgató neve). A gyerekek énekelni ugyan összevissza énekeltek, viszont mindenki lelkesen dobolt a lábával, amitől olyan lett a hangulat a tornateremben, mint a Gladiátor harcjelenete fél perccel azelőtt, hogy elszabadulnának a tigrisek. Egészen rock-koncert érzésem volt tőle.
Másodjára következtem én, és A fiú, aki a felhőkön akart járni. Mivel az előadás hevében totál kiment a fejemből, hogy hívják a menyétet angolul, a magyar menyét amerikai büdös borzzá avanzsált, és senki nem bánta. A gyerekek élvezték a mesét, és a nagyfőnöknek is tetszett. Harmadjára megint Delanna mesélt csillagos meséket, és végül nagyfőnök Miért rövid a medve farka? sztorijával szabadultunk. A kicsik nagyon cukik voltak, odajöttek megölelgetni minket, ahogy kifelé sorjáztak a teremből.
Teljesen ki vagyok ütve.
ha jó a hangosítás, meg vannak tanárok a nézőközönségben (és tényleg segítenek) akkor azért biztos működőképes a dolog. :) látványnak viszont szép. :)))
VálaszTörlés