Hamupipőke örömlány volt

Persze ezt az általános iskolában nem így mesélik.

A mai feladatom az volt, hogy tündérmeséket meséljek tizenhét éves srácoknak. Kihívás? Naná. Először is, mert Disney-hez vannak szokva (bár sohasem vallanák be), másodszor pedig, mert a gimnazista korosztály fiai genetikailag kódolva vannak rá, hogy ellenszenvvel viseltessen bármi iránt, amiben a 'tündér' szó szerepel. Egyszerűen nem kúl.

Ismét a tananyaghoz kellett kapcsolódnom: a tizedik évfolyam aktuális témája a tündérmese, azon belül is az 'eredeti verziók' - főleg Grimm, de leginkább minden, ami nem Disney. Nagyon támogatom, hogy minden gimiben legyen ilyen. A tanárnő ugyanaz, aki pár héttel ezelőtt a horror és krimi tanegységet tanította nekik; szeretem a nőt, a klasszikus kicsit szétszórt ám nagyon lelkes irodalomtanár, akit még a tinédzserek is szeretnek, ha nem ismerik el, akkor is.

Mivel tudtam, hogy egyszerű tündérmesékkel nem úszom meg a dolgot, alternatív megoldással készültem. Az óra első felében Rhodópisz történetét meséltem el, ami a Hamupipőke-történet egyik legrégebbi ismert formája, még az ógörög időkből. Úgy is ismert, mint "az egyiptomi Hamupipőke", ami azonban sántít, mert Rhodópisz egyáltalán nem egyiptomi, ellenben nem is görög, hanem thrák, és rabszolga. A mesét néhány sorból remekül ki lehet színezni; először is, mert a lány ugyanabban a háztartásban volt rabszolga, mint Aesopus (amit én külön szeretek), másodszor, mert egy csomó mindent meg lehet tanítani a kölyköknek a görög történelemről, a rabszolgaságról (ami az amerikai oktatásban amúgy is állandó téma), Egyiptomról, és ha úgy hozza az ember kedve, akár a hetérákról is. Mert hogy Rhodópisz, a későbbi korok Hamupipőkéje, akinek csinos kis szandálját a fáraó ölébe pottyantotta a szerencse, bizony hivatásos örömlány volt, a legdrágább fajtából. Hamuban turkálás helyett férfiakat szórakoztatott. Ezzel aztán lehet beszélgetést indítani...

Másodjára, mert még egy jó fél óra hátra volt, elmeséltem a csoportnak Zál és Rúdábé történetét, ami a szívem csücske, és pont passzolt is a témához. A toronyból haját leengedő perzsa hercegkisasszony Rapunzel egyik legrégebbi ismert megtestesülése; a fehér hajú perzsa herceg pedig, aki végül mégsem a copfon mászik fel, a legmenőbb hős, akivel a gimiben előrukkolhat az ember. Az a két lány, aki megbújt az osztály sarkában, tócsává olvadt a pad alatt; a srácok pedig értékelték a sziklamászást, a sárkányt, az átkot, és gyakorlatilag minden mást (talán a herceget is).

Mindkét történetet meséltem már korábban is, de nem sokszor; ritkán adódik rájuk alkalom, mert egyik sem gyerekeknek való. A tinédzsereket azonban mindkettő pont telibe találta; a második után élénk beszélgetés indult róla, milyenek is voltak az eredeti mesék, így aztán kénytelen (hehe) voltam előrukkolni a Nap, Hold, Talia című sztorival, ami nem más, mint a Csipkerózsika cenzúrázatlan olasz verziója a tizenhetedik századból (ahol a herceg nem tudja felébreszteni a hölgyet, hiába próbálkozik, ellenben az alvó Rózsika kilenc hónappal később meglepetésszerűen ikreket szül, és erre aztán rögtön fel is ébred). Ezek után hosszasan (10 percig) beszélgettünk a középkori életkörülményekről, a házasság előtti terhességről a mesékben (Rapunzel példájára), a békahercegről, akit eredetileg falhoz vágni kell és nem megcsókolni, és végül a női pápáról, aki nem tudom, hogyan került szóba, de egyszer csak ott volt. (Gondolom, ezt mondták anno a bíborosok is)

Jó hangulatban zárult az óra; a tanár legalább annyira fel volt villanyozva, mint a diákok. Azt hiszem, megtartom a műsort a későbbiekre. Sohasem lehet tudni, mikor kell megint tündérmeséket mondanom egy rakat tinédzser srácnak...