Multikulti

A mesemondók multikulturális mesélésnek (multicultural storytelling) nevezik azt, amikor valaki az adott ország domináns kultúrájától eltérő, de az országban jelentős mértékben jelen lévő vallási, etnikai vagy egyéb kisebbségek meséit adja elő. Ez Amerikában gyakorlatilag bármi lehet, a katolikustól kezdve a mexikóiakon keresztül a melegekig. A mesemondás ilyenkor a kulturális sokszínűség, egyenlőség és világbéke jegyében zajlik, és a célja az, hogy eloszlassa a sztereotípiákat, és valami újat tanítson a közönségnek az adott kultúráról.

Szép, tágan értelmezhető fogalom, és jó sok benne a megvitatni való téma - kisebbségi kultúrák meséivel bánni sohasem egyszerű. Egyszerűen túl sok embert lehet megsérteni vele, ha rosszul csinálja az ember.

Természetesen kezdő mesemondó osztályunk egyik feladata volt egy ilyen történetet előadni. Én már túlestem rajta a múlt héten (mindenki más elhalasztotta az utolsó pillanatban, hehe). Részemről, magyarországi kisebbségekben gondolkodva, cigány mesét meséltem; találtam egy gyönyörű történetet, A madarak nővére a címe, és tele van roma mitológiával (egyébként egy lengyel-cigány mesegyűjteményben találtam). Nagyon élveztem mesélni, és a közönséget is lenyűgözte, megtartom.
A mai napon mesélt mindenki más. Remek felhozatal volt. Az egyik nő, aki dél-amerikai kisfiút fogadott örökbe nemrég, egy maja mesét mesélt arról, hogyan kapta a kolibri a színes tollait. Az egyik tanítóképzős csaj egy indiai mesét mesélt (ami nagyon kedves volt és jópofa, de enyhén sértő, és utóbb kiderült, hogy nem véletlenül, mert egy brit nő írta még a gyarmati időkben... hoppácska. Ezért kell megcsinálni rendesen a házi feladatot, és utána nézni a meséknek...) Egy másik csaj a Tikki Tikki Tembo című mesét mesélte nagyon remekül; az előadásra senkinek nem volt panasza, de megint csak felmerült, hogy a mese tulajdonképpen nem kínai, csak annak van eladva... mondjuk látszik is rajta. Ezek után következett Sara, és mindent letarold. A Guadalupei Szűzanya legendáját mesélte el. Ma már másodjára volt szerencsénk hallgatni (a reggeli órán a Pentameronból mesélt). Órákig bírnék ülni bármilyen előadásán. Őstehetség. (És mivel egyben boszi is, neki a katolikus mese volt a kisebbség. És mivel texasi, belehúzta az előadásba a mexikói kultúrát is...)
Joshua a Halott Menyasszonyt mesélte (valószínűleg megihlette, hogy annyit foglalkoztam a sztorival a Halloween szezonban, hehe). Egy másik nő az osztályból, aki hivatására nézve romantikus regényeket ír, egy puerto rico-i népmesét mesélt; nagyon jópofa csak egyébként, a végtelenségig cinikus, és nagyon ért a szavakhoz. A nap utolsó előadója egy tanítónő volt, aki egy navahó indián ismerősével készített interjút, és abból faragott történetet a modern indiánok életéről, nagyon lenyűgöző volt. Az indián mesékre később még vissza fogok térni egy másik bejegyzésben, órán sokat feszegettük a témát.
Mindenki egy csomót tanult mindegyik meséből; az előadásokat bemutatkozások előzték meg, és a mesék leírásai, meg a kulturális háttér bemutatása. Eddig ez volt a legérdekesebb házi feladatunk.
A következő állomás: saját történetek; mindenkinek mesét kell írnia, vagy történetet faragni egy történelmi eseményből. Én meglepő módon az utóbbit választottam. Majd beszámolok arról is...