Most akkor mi is van az indián mesékkel?

(Politikailag korrekt megjegyzés jó előre. Az 'indián' mint megnevezés ideát már nem használatos; jobb esetben idejétmúlt, rosszabb esetben sértő. Native American van helyette, ami magyarra őslakosnak lehetne fordítható, vagy a különböző törzsek és népek nevei. Én azért használom az 'indián' kifejezést, hogy a magyar olvasók számára egyértelmű legyen, miről beszélek.)

A nyolcvanas évek végén, nagyjából egy évtizeddel az után, hogy lendületet nyert és felvirágzott az amerikai mesemondó mozgalom, különös esemény szakította félbe a szokásos nyári országos mesemondó konferenciát: egy csoport indián, fekete, zsidó, és egyéb kisebbségi mesemondó masírozott be az előadás közepén, hogy magukhoz ragadják a mikrofont, és közösen hívják fel a figyelmet a mese mint kulturális érték szerepére és tiszteletére. Egészen addig, a mesemondás reneszánszának fényében úszva, az amerikai mesemondók dobálóztak az égvilágon minden mesével, ami a kezükbe akadt, vallási vagy etnikai háttérre való tekintet nélkül, aki kapja, marja alapon. Ezért részben Joseph Campbell volt a felelős, aki a könyveiben kijelentette, hogy minden mese egy, és a mese univerzális forma, amit mindenki ért, és ebből kifolyólag felül áll a kulturális különbségeken. Nos, volt, aki nem így gondolta.

Természetesen rengeteg vallási, etnikai stb. kisebbséggel kapcsolatban fel lehet vetni ugyanezt a problémát; mégis, a leggyakrabban az indián történetekkel kapcsolatban kerül elő. A kérdés pedig így hangzik:

Mesélhet-e nem indián mesemondó indián meséket?

A válasz gyakorlatilag személyről személyre, mesemondóról mesemondóra változik, még akkor is, ha kizárólag a témában érintett előadókat kérdez meg az ember. Íme, néhány variáció:

1. Sok őslakos mesemondó úgy tartja, fehér ember egyáltalán ne nyúljon az ő történeteikhez. Meg lehet érteni. Nem a fehérek elleni ellenszenvből mondják, pedig arra is lenne alapos okuk; aki értetlenkedik a dolog felett, annak tudnia kell, hogy a mesemondás az őslakos kultúrákban rítus, szertartás, szent dolog. Nem csak a történet maga, hanem az előadás is egy hagyomány részét képezi, amit nem szívesen adnak avatatlan kezekbe. A mesemondók ösztönösen dolgoznak a meséiken; itt-ott megváltoztatják, ha kell; átalakítják a közönségük számára, hogy érthető legyen, esetleg kivesznek belőle kulturális elemeket, amik nem véletlenül vannak ott. Ez egy élő szóbeli hagyomány számára olyan, mint amikor River Tam kijavítja a Bibliát. Természetesen az indián hagyományokon belül is vannak különböző mesetípusok - nem ugyanolyan súlyú egy nyolc napig tartó teremtéstörténet, és egy gyerekeknek szóló állatmese. De ahhoz, hogy valaki lelkiismeret-furdalás nélkül mesélhessen a hagyományból kiragadott történeteket, vagy egyenesen a forrásból kell kapnia őket - indián mesemondóktól, engedéllyel - vagy az adott néphez kell tartoznia.
Azt is tudni kell, hogy sok hagyományban az egyes meséknek megvan a maguk szezonja, és komoly tabuk vonatkoznak arra, melyiket mikor szabad, lehet mesélni, és ezeket egy avatott mesemondó pontosan tudja és nem szegi meg. Úgy tartják, komoly gondok, szerencsétlenségek származhatnak belőle, ha valaki évszakon kívül mesél egy-egy ilyen mesét.

(Itt jegyezném meg, hogy nincs olyan, hogy 'indián'. Törzsek és népek vannak, és egy-egy nép mesemondója, mint például Dovie, nem meséli egy másik nép meséit, csak azért, mert az is 'indián'. Ez körülbelül olyan lenne nekik, mintha Ausztriától keletre minden népmese "Kelet-Európai népmesék" címszó alatt lenne publikálva. Ha őslakos népmesékről beszél, vagy azokkal dolgozik az ember, az az alapvető minimális minimum, hogy tudja, melyik törzshöz vagy néphez tartozik a történet.)

3. Vannak mesemondók, akik úgy gondolják, bizonyos időbeli, helyi stb. megkötésekkel szabad mesélni az indián történeteket. Ők leginkább a saját lelkiismeretükre alapoznak. Ilyen például, hogy Amerikán kívül mesél valaki indián történetet, de ideát nem; vagy ha valaki csak iskolában, gyerekeknek meséli őket, oktatási célzattal. Általánosan elfogadott nézet az is, hogy minél többet tudsz az adott meséről és a mögötte álló kultúráról, annál jobban átlátod, lehet-e, szabad-e, érdemes-e mesélni a történetet. Sokan még így is inkább engedélyt kérnek indián mesemondóktól, ha tehetik. Mások úgy tartják, ha ki lett adva könyvben, szabad préda; ez viszont sokszor problémákba ütközik - attól, hogy nem én loptam, még nem biztos, hogy nem lopás. Több sztori is kering mesemondó körökben olyan indián mesékről, amik fül után, engedély nélkül lettek leírva és kiadva. A néprajzi gyűjtések hőskorában sokszor fordult elő ilyen; innen vannak aztán olyan remek népmeséink, mint amikor Kojoti prérifarkas-ürülékké változó magnószalaggal szívatja meg a fehér antropológust. Egy szó mint száz, érdemes megnézni, ki adta ki a könyvet, és hogy mennyit és mit ír a mesék hátteréről.

4. Sok mesemondó (főleg azok, akik nem tartoznak kisebbségi kultúrákhoz, bár ilyet manapság nehéz találni) úgy gondolja, a mese mindenkié, és akkor él, ha továbbadják és szabadon szárnyal; sokan a kultúrák megőrzésére hivatkoznak és arra, még mindig jobb, ha fehér ember meséli őket, mint ha senki. Ezek érvényes meglátások, de megint csak vigyázni kell velük; egyrészt a "nem meséli senki" megértése komoly kutatómunkát igényel (mert ugye nem akarunk lesenkizni néhány ezer embert valahol egy rezervátumon, akiket már szívattak úgyis eleget a történelem folyamán), másrészt pedig élő kultúrák hagyományait a saját történeteikkel kapcsolatban igenis illik tiszteletben tartani. Ez ugyanaz a vonal, mint a régészet és a sírgyalázás - mi sem turkálunk olyan temetőben, ahová a nagymama még virágot hord (indián temetőben meg egyáltalán nem, érthető okokból, ez itt fontos régészeti téma, hogy a sírokat nem szabad bolygatni).

És hogy mi a válasz a kérdésre? Ez mindenkinek a saját lelkiismeretére tartozik. A legtöbb, amit az ember tehet, az, hogy tisztában van a helyzet bonyolultságával (amihez az itt leírtak talán nyújtottak egy pici kezdő lökést) és igyekszik a lehetőségeihez mérten a lehető legnagyobb tisztelettel bánni az indián mesékkel.
Az egyik legfontosabb elkerülendő hiba az, hogy úgy bánunk velük, mintha egy kihalt kultúra meséi lennének; Európában, mivel messze vagyunk tőlük, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy itt élő emberekről, élő hagyományokról van szó, akik a mai világban elérhetőek, megkereshetőek, kérdezhetünk, tanulhatunk tőlük. Egy mesemondó, amikor megcsinálja a házi feladatát, a legjobban akkor cselekszik, ha tisztelettel nyúl a meséhez, és igyekszik annyi mindent megtudni róla, amennyit csak lehet - és az összegyűjtött információk fényében eldönti, felvállalja-e a mesélését.
Természetes, hogy ez nagyon sok mindentől függ - az előadástól, az előadótól, a történettől, a közönségtől stb. De mindenképpen érvényes itt is (mind minden más nép meséi esetében, az ember sajátján kívül) az, hogy tudni kell, honnan jött egy történet, hogyan jutott el hozzánk, és mit jelentett ott, ahonnan érkezett.
Készakarva nem sértenénk meg senkit; próbáljunk meg arra törekedni, hogy tudatlanságból se tegyük. Ennyi.