Csapó kettő

Hálaadás előtti utolsó kör az iskolában: ma előadták a meséjüket az ötödikesek is.

Megint és újból rá kellett döbbennem, mekkora hatalmas különbség van a negyedik és az ötödik osztály között. Az ötödikesek összeszedettek, rendezettek és határozottan halkabbak voltak, mint tavalyi verzióik; ám nem kevésbé lelkesek. Nekik tegnap csak részben sikerült átvenni a darabot, és mint említettem, mesemondók nélkül; ma viszont végre eljött az ideje, hogy így vígy úgy, de előadják a kamerának, mire is jutottak.

Kis mesemondóim, bár továbbra is gyűlölködő pillantásokat vetnek egymásra, nagyon összeszedettek voltak, és kórusban bizonygatták a tanárnak, hogy nem, nincs szükségük a papírra, menni fog ez fejből is, valaki úgyis elszúrja, és akkor rögtönözni kell, abba meg ugye belezavarna az írott szöveg. Kisebb káosz után mindenki a helyére került, és megtalálta a hangszerét; én pedig bekapcsoltam a kamerát, és intettem, hogy kezdhetik.

Halálosan meglepődtem az eredményen. Arra számítottam, hogy ez is olyan kaotikus lesz, mint a tegnapi, sok hangoskodással és megakadásokkal; de a két mesemondó tökéletesen kezelte a helyzetet, akármi történt. Amikor valaki hibázott, mások beugrottak helyette, hogy röptében elsimítsák a dolgot; végigmentünk a mesén anélkül, hogy meg kellett volna állni, és még a későn érkező kislány is pont időben állt be a helyére. A negyedikesekkel ellentétben őket még a kamera sem zavara, sőt; kis tücskünk (akinek rengeteg kérdése volt a karakterével kapcsolatban, például, hogy ő-e a főszereplő, és hogy lány- vagy fiú tücsköt játszik-e, és a végén, hogy jó tücsök volt-e vagy csináljon valamit máshogy) egyenesen imádta a kamerát, és minden jelenete után mosolygott és pózokat vágott. A kamera is szerette őt. Mindenki beleadott apait-anyait; a mesemondók remekül rögtönöztek, amikor kellett, és nagyjából a helyükön voltak a hangeffektek is. Kamerán keresztül remekül mutatott az egész, és nagyon nagyon büszke voltam a gyerekeimre.

Miután végigértünk az előadáson, leültünk, és elbeszélgettünk róla, mi volt jó, és mit lehetne máshogy csinálni; természetesen laposra dicsértem őket, és hagytam, hogy a kritikákat ők mondják el. Nem volt sok belőlük; ettől a ponttól már gyakorlás kérdése az egész. Annak örültem a legjobban, hogy elsajátították a rögtönzés fogalmát, ami a legfontosabb különbség a mesemondás és a színház között: a mesélőink a saját szavaikkal meséltek, és folyamatosan alkalmazkodtak ahhoz, amit a többiek csináltak a színpadon; cserébe a többiek segítettek egymásnak követni a mesélői utasításokat. Senkinek sem volt szüksége írott szövegre, már a gyakorláshoz sem.

Az óra végén még beszéltünk egy kicsit arról is, mit lehet tanulni ebből az egészből, és hogy mire jó a mesemondás. Nagyon jó ötletek gyűltek össze: megtanít hallgatni és odafigyelni másokra; megtanít együtt dolgozni olyanokkal akiket nem szeretsz (találjátok ki, ki mondta); megtanít előadni és színészkedni; megtanít akkor belépni amikor kell; megtanít rá, hogy segíts azokon, akik bajban vannak; megtanít arra, hogy legyél kedves a békákhoz... csupa fontos, hasznos dolog.

Miután a kölkök a tanár szavaival élve "csendesen és rendezetten" elhagyták a termet, ott maradtam még a két mesemondóval beszélgetni egy kicsit. Ahogy azt már írtam tegnap, az egyikük sokkal energikusabb, és az esetek többségében ő ugrott be, amikor rögtönözni kellett; a másik kicsit halkabb volt, és azt mondta, inkább mégse mesélne legközelebb. Elmagyaráztam neki, hogy hibákat mindenki csinál, ilyenkor csak menni kell tovább és kivágni magad; elmondtam azt is, hogy remekül dolgoztak együtt, és nagyon büszke vagyok rájuk. Vidámak voltak.

És mivel videóra vettem az egészet, most már vissza is tudom nézni :) Sajnos nem rakhatom ki nyilvánosan, mert az mindenféle szabályokba ütközik. De megvan.