Hamar kiderült, hogy rossz címet adtak meg az iskolától; többször megálltunk útbaigazítást kérni, míg végül ráleltünk a pici intermediate iskolára a hegyek tövében (csak negyedik és ötödik osztály van benne). Nagyon fura felépítésű épület, egy kör alakú középső teret szenek körül kisebb körök, amik folyosókkal kapcsolódnak hozzá és egymáshoz, és a kisebb köröket további körök veszik körül, és a további körök közepén nappalik vannak, körben pedig nyolc-nyolc tanterem. Felülről biztos érdekesen néz ki, de belülről olyan volt, mint a knósszoszi labirintus, pillanatok alatt eltévedtünk benne.
A mesélést a tornacsarnokban tartottuk; első körben kétszáz ötödikesünk, második körben száznyolcvan negyedikesünk volt.
A problémák ott kezdődtek, hogy az iskola nem nagy tudta, mi az a mesemondás, viszont határozottan kérték, hogy az előadást kövesse valamiféle órai foglalkozás. Mi úgy tudtuk, ezt a tanárok fogják tartani; a tanárok meg úgy tudták, hogy mi (ezért nem szabad nagyfőnököt szervezni hagyni, hehe). Öten voltunk nyolc osztályra, és egyedül Marjorie készült tantervvel (ebből áll a szakdolgozata, mindig van nála néhány, ha mesélni megy). Együttes erővel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk menteni a helyzetet, és közös erővel felül kerekedni a káoszon.
Először is: mesélés. Az ötödikesekkel kezdtünk; David nyitotta a műsort. Jó fej fickó, és szeretik a gyerekek, még akkor is, amikor nem bohóc; nagyon tudja, hogyan kell beszélni hozzájuk. A három bábu történetét mondta el (ha mér egyszer mesemondást tanítunk a gyerekeknek). Másodjára jöttem én; mivel Marjorie csillagos mesével készült, alkalmazkodtam hozzá, és Csaba királyfit meséltem. Szerintem eddig ez volt belőle a legjobb előadásom. Sikerült eltalálni a közönséget is meg a hangulatot is. Utánam jött Joshua az aranyhajú ikrek mesével; a sort Marjorie zárta egy cserokí legendával arról, hogyan született a Tejút. A sztori maga jó, de tíz perccel hosszabb a kelleténél, főleg utolsó mesének. Marjorie ragaszkodott hozzá, hogy csak és kizárólag ezt a történetet használjuk az órai munkához, amiből kisebb problémák adódtak, mert a gyerekek fele nem hallotta rendesen... (a tanterv egyébként nem volt mese-specifikus, és a gyerekek jó része a másik három mese iránt sokkal nagyobb lelkesedést mutatott, de hát ez van...)
Az előadás végeztével mindenki visszatért a saját osztálytermébe, mi pedig felosztottuk magunk között a nyolc csoportot, is cirkálni kezdtünk, magyarázva a gyerekeknek, mi is a feladat. Mindenki kapott egy lapot, amit négy részre kellett hajtani; a négy oldalra jegyzeteket írtak KI, MIKOR, HOL, MIT témában (rajzolhattak is). A lap másik oldalára felírták a mese első és utolsó mondatát (ezt ők találták ki) és közé jegyzeteket. Ezek után párokat alkottak, és egymásnak meséltek, majd elmondták a történetet még egyszer, most négyes csoportokban. Nagyon ügyesek és jó fejek voltak; értették, mit kell csinálni, nagyjából emlékeztek a történetre is (bár sokszor belekeverték a többi mesét, nem véletlenül) és élvezték a mesélést. A tanárok is jó fejek voltak, vették a lapot, és segítettek, ahol csak tudtak. Minden gyerek azt akarta tudni, mit keresek ilyen messzire Magyarországtól, és lenyűgözte őket, hogy mesemondást tanulni jöttem el idáig. Nincsenek vele egyedül.
Második körben negyedikeseket kaptunk. Joshua eddigre lelépett haza, a szünetre való tekintettel; négyen maradtunk. Megint David tört utat nekünk, ugyanazzal a mesével, majd Sara első hivatalos fellépése következett - ő a Só című népmesét mesélte, nagyon kedvesen és sok humorral. Mivel ők ketten viszonylag hamar végeztek, úgy döntöttem, van időnk egy picit hosszabb mesére, és elővettem a Jégország királyát. Rock and roll, a negyedikesek a tökéletes korosztály ehhez a meséhez. A történet végeztével átadtam a szót Marjorie-nek, ami megismételte az előző meséjét; hosszabbra sikerült az előzőnél, a végére már nagyon mocorogtak a gyerekek (meg mi is). Itt egy röpke ebédszünet következett, mielőtt visszatértünk volna az osztályokba.A második órai munka nagyon jól sikerült - eddigre már tudtuk, mit kell csinálni, a gyerekek pedig egy évvel fiatalabbak és sokkal közlékenyebbek voltak. Mindenki két osztályt kapott; ide-oda ingáztam a kettő között, megcsodáltam a rajzokat, beszélgettem a gyerekekkel, magyaráztam nekik, hogy is működik a mesemondás. Itt történtek a nap legjobb fénypontjai.
Az egyik osztályban volt egy fél-cserokí kisfiú és egy háromnegyed-cserokí kislány; a fiú rajzolt nekem egy farkast, mire a lány rajzolt nekem egy kutyát Tejúttal. Nagyon örültem nekik; a két gyerek ezek után követett körbe az osztályban mint a kiskacsák. Jót beszélgettem velük; elmondtam, hogy nagyon szeretem a farkasokat, és a fiú nagyon büszke volt magára, hogy kitalálta előre; cserébe megosztotta velem, hogy ő sohasem fázik a hóban, mert indián, és a nagypapája nem beszél angolul. 
A lány elmondta nekem, hogy szeret beszédeket tartani, és elárulta azt is, hogy az egyik osztálytársa nagyon szép történeteket ír, és biztos írónő lesz belőle (gondoltam is, mert a lány szorgosan ült a padjában és mesemondás helyett körmölt). Az egyik fiú panaszkodni jött, hogy a párja nem figyel oda; amikor átmásztam a terem távolabbi sarkába, a nevezett személyt papír fölé görnyedve találtam, az orra majdnem a padot érte. Rajzolt. Olyan aprólékos gondossággal és részletességgel, hogy az egész lapot beterítette. Azt mondtam a panaszkodónak, hagyja a fiút alkotni, és csatlakozzon inkább egy másik csapathoz. Megdicsértem a rajzot. Nem hiszem, hogy a szavam áthatoltak az alkotási lázon.Már az óra vége felé jártunk, amikor a lányok kézen fogtak és elhurcoltak a terem másik sarkába, hogy meghallgassam az egyik srácot, aki állítólag nagyon jól mesélt (de csak amikor a tanár nem nézett oda). Előadta az egész történetet, hangeffektekkel és gesztusokkal együtt, és olyan jól csinálta, hogy kisebb tömeg verődött össze körülötte, és mindenki gurult a nevetéstől; újra meg újra elmondatták vele a mesét, és beletették az összes olyan közös zajongást, amit Marjorie nem. Ösztönösen.
Egy óra elteltével a gyerekek úgy bántak velem, mintha mindig is ott lettem volna; nagyon kedvesek voltak, megdicsérték a fülbevalómat (Coyote vonyít a holdra), a hajamat, a csillagos pólómat, és mindenek felett az akcentusomat és a mesémet (többen ragaszkodtak hozzá, hogy inkább azzal a mesével akarnak dolgozni, mert az volt a kedvencük, és van benne kastély...).
Megmutatták nekem a házi feladataikat (mesékkel foglalkoztak a múlt héten), megkínáltak popconnal, elmondták, miről fognak beszédeket tartani; az egyik fiú megmutatott egy könyvet, amit ő írt és rajzolt, és összetűzött lapokból állt, egy gyönyörű zöld-sárga kígyóval az elején. Amikor megdicsértem a kígyót, elszaladt, és visszatért két összetűzött papírlappal, csak nekem. Rajzolt nekem is egyet. 
Természetesen tudni akarták azt is, mit fogok csinálni a rajzokkal, és meg kellett ígérnem, hogy hazaviszem őket Magyarországra (amiről közben a másik osztályban kinyomozták, Sara segítségével, hogy közelebb van Párizshoz, mint ők). Volt, aki egyszerűen csak megölelt és azt mondta, "you are nice"; volt, aki ezt írásba is adta.Halálosan fáradt vagyok, de azt hiszem, ennyi glamour hónapokig ki fog tartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése