Zenés mesék zene nélkül

Arról volt szó, zenés meséket fogunk közösen előadni az ötödik osztállyal.

A dolog ott borult fel, amikor a tanárnő beteget jelentett; a helyettes tanár nem tudta, hol vannak a hangszerek, vagy hogy melyikeket lehet használni, így aztán zene nélkül maradtunk. Sebaj, gondoltam, akkor elmondom nekik előre a meséket, és válogathatnak, jövő héten melyikkel szeretnének dolgozni.

Aztán kinyílt az ajtó, és betódult rajta a kedvenc könyvtáros ötödik osztályom. Kezdem nagyon megszeretni őket. Néhányan a lányok között odajöttek megölelni; amint megláttak, mindenki tudta, hogy mesemondás lesz. Természetesen, Halloween ide vagy oda, még mindig ijesztő történeteket követeltek (főleg a múlt heti tűzriadós sztori végét), és Olive nagy komolysággal közölte velem, hogy neki egész évben Halloween van. Juhé.

Természetesen azért nem ellenkeztek más mesék ellen sem. Az egyetlen bajom ezzel az órával az, hogy mindössze 30 perces; mire belelendül az ember, már vége is van. Két mesére jutott időm. Az első nagy kínai kedvencem, a Tücsökfiú volt - lehet, hogy később ki leszek rúgva a suliból, mert a tücsökharcot népszerűsítem, de van egy csomó hangszerünk (elvileg) amivel tücsökhangot lehet adni, hát úgy gondoltam, használjuk is valamire. Másodjára Anansze és a mesedoboz történetére gondoltam, mert vannak benne mindenféle állatok, meg mert Ananszét szeretjük; de egy kicsit úgy éreztem, az ötödikesek már gyerekesnek találták a sztorit, bár nagyon elmerültek benne. Rájuk hagytam, hogy jövő hétig találják ki, melyikkel akarnak játszani, és hogy milyen hangokat képzelnek el hozzá. Legalább kétszer ennyi sztorim van, amihez tucatnyi hangszert lehet kötni... de hát sajna 30 perc, az 30 perc. Majd beszélek a tanárral.