Csillagok, csillagok

Ma döbbentem rá, hogy ezen a héten gyakorlatilag minden nap meséltem. Szép az élet.

A mai fellépésünk egy általános iskolában volt, nem messze az egyetemtől; 250 harmadik, negyedik és ötödik osztályosnak kellett tudománnyal kapcsolatos meséket mondanunk. Közösen úgy döntöttük, akkor leszünk a legérdekesebbek, ha csillagos meséket viszünk, aminek én külön örültem, mert nagyon szeretem őket, és rég volt már alkalmam csillagos mesélésre. A többieknek (Joshua és a főnökasszony) újdonság volt a téma, úgyhogy engem tettek meg a fellépés kapitányának.

Ma reggel egy hirtelen ötlettől vezérelve feltelepítettem a gépemre a Stellariumnevű remek kis programot, bízva benne, hogy ha az iskolának van színházterme, akkor van projektora is. Amikor megérkeztünk, két dolog derült ki azonnal: egy, hogy van projektor, és kettő, hogy egy órával korábban érkeztünk a kelleténél (valamiért a mi naptárunkban egy óra volt beírva, az övében pedig kettő). Annyi baj legyen, elmentünk ebédelni, és még időben vissza is értünk, hogy be tudjunk rendezkedni, mielőtt elözönlik a színházat a gyerekek. Mire a hangtechnikus megérkezett, már rácsatoltam a laptopot a kivetítőre, és a színpad felett egy hatalmas vásznon békésen vándoroltak a csillagképek közbe-körbe. Joshua és főnökasszony szintén békésen vándoroltak körbe-körbe, színházi emberek lévén, szorgosan ismételgették magukban a meséiket. Amikor kinyíltak az ajtók, és özönleni kezdtek a gyerekek, megálltam az első sornál, és beszélgettem velük egy kicsit; három kislány tudni akarta, mi is van a kivetítőn, így aztán elmagyaráztam nekik, mit látnak; segítettem nekik megkeresni a Kisgöncölt és a Nagygöncölt, meg a Sarkcsillagot. Időközben mindenki elhelyezkedett, és kezdődhetett is a mesélés. Mivel úgy tűnt, a csillagosdi az én szakterületem, én vezettem fel az előadást; az első sztorit Joshua mesélte, az Aranyhajú Ikrek egy portugál változatát, ahol az ikrek homlokán csillag van. Sajnos annyira nem volt jó helyen a laptop, hogy meg tudjam mutatni az Ikrek csillagképet, de annyi baj legyen. Delanna két indián mesét mesélt (a múltban volt a tanszéknek egy csillagos programja néhány indián mesemondóval közösen), az egyiket Kojotiról, a másikat Hollóról. Végül aztán jöttem én; úgy döntöttem, szigetközi tündérországot kapnak, mert az is a Tejúttal végződik, és ez a korosztály nagyon szereti a tündéreket (és még komolyan veszi őket). Igazam lett, nem csak hogy tapsoltak a mese végén, de visítottak is. Külön vicces volt, hogy eszembe jutott a hosszú magyar Egyszervolttal kezdeni, amitől aztán le is esett az álluk annak rendje-módja szerint. Az igazgató (szigorú tekintetű úriember, akinek olyan nézése van, hogy én is haptákba vágtam magam, amikor felbukkant) megkérdezte őket, van-e kérdésük. Az egyik kisfiú azt akarta tudni, miért van a Kismedvének és a Nagymedvének hosszú farka (Stellarium rá tudja tenni a csillagképekre a rajzot is). Azt válaszoltam, hogy egyrészt nem minden nép szerint medve a medve, másrészt pedig régen a medvéknek is hosszú farka volt, és egy egész mese szól róla, hogyan veszítették el. Ezzel a válasszal aztán mindenki megelégedett. Egy másik fiú azt akarta tudni, ki a bácsi a medvék mellett. Cepheusról volt szó, úgyhogy gyorsan összefoglaltam nekik, hogy a bácsi egy király, akinek a teljes családja fenn van az égen, feleség, gyerek, és a gyerek férje, Perszeusz. Erre aztán lett nagy felhördülés, meg csillogó szemek. Lehet sok rosszat mondani a Villámtolvajra (Athénének gyereke?!?!), de egy biztos: megszerettette a gyerekekkel a görög mitológiát...

Miközben pakoltunk, még odajött hozzánk néhány gyerek; az egyik kislány azt akarta tudni, igaz-e a tündéres mese; gyorsan megfordítottam a laptopot, és megmutattam neki Magyarország térképét és a Szigetközt. Egy másik lány azt kérdezte, mi a köszönöm magyarul, és amikor megmondtam neki, megilletődve elszaladt. Úgy tűnt, hatást gyakoroltak a gyerekekre a csillagok és a mesék; arra bátorítottam mindenkit, hogy olvasson sokat a csillagokról, mert jó is az...