Délre vándorlunk

Aki eltöprengett rajta, hová lettem az elmúlt egy hétben, az most megkapja rá a választ: New Orleans-ba utaztam az American Folklore Society éves konferenciájára. Bezony. Most, hogy csak hazevett a fene Tennessee-be, ideje, hogy írjak egy kicsit az élményekről.

Először is, ha netán érdekel valakit, Johnson City és New Orleans között tizenkét óra a távolság, kocsival. Éjszaka mentünk, hogy elkerüljük a forgalmat, és kisebb-nagyobb kalandok után, melyek során többek között hajnali háromkor egy rendőrnek kellett definiálnom a folklór fogalmát, hajnali hatkor érkeztünk meg a nagyvárosba a konferencia első napján. A szállásunkat a Holnemvoltról már jól ismert Angela szolgáltatta, aki nem volt otthon ugyan, mert épp a világot járja, de nagylelkűen ránk hagyta a háza kulcsát, ami az elkövetkező öt napra otthonunkká és New Orleans elfoglalásához használt főhadiszállásunkká vált. Amikor legutóbb láttam a házat, négy éve, még a Katrina utáni romokat takarította az egész környék, de mostanra nagyon barátságos kis hellyé változott.

New Orleans változatlanul nagyon klassz hely. A késő őszi időpont ellenére szoknyás-szandálos meleg idő volt, az első három napon legalábbis, amíg Sandy el nem kezdett érződni a hőmérsékleten. Amikor épp nem a konferencián ültem (amiről majd a következő bejegyzésben ejtek szót), fel-alá turistáskodtunk a városban, és vízhólyagosra jártuk a lábunkat. Íme néhány fénypont:

Jazz kávézó a Bourbon Street-en. Élőzene, kiadós szendvicsek, és beignet, ami a fánk helyi megnyilvánulása, külföldieknek a Hercegnő és a Béka című alkotásból ismeretes. Nagyon finom, csak ha evés közben levegőt vesz az ember, lehet a sötét színű ruháknak búcsút mondani, és ha esetleg bele is tüsszent, mint Kevin barátom tette, úgy fog kinézni, mint aki most szívott fel fél kiló kokaint. A zene mellesleg nagyon kellemes volt, de ez azért errefelé nem újdonság.

Utcai mutatványosok a St. Louis katedrális előtt. Rettentően élvezetes műsoruk felkerül az egyre növevő listára, amin az általam levadászott utcai műsorokat gyűjtöm. Egyszer majd írok belőle valamit. Két akrobata-mutatvány között fogadásokat is próbáltak kötni a gyanútlan turistákkal, de szerencsére az ember helyi gyerek, és miután tudta a helyes választ, békén hagytak minket.

Koktélozás egy Bourbon Street-i teraszon. Miután beszereztünk magunknak egy-egy pohár élénkzöld, Kézigránát névre hallható koktélt, ami a (Hurrikánból átkeresztelt) Katrina óta a város legnépszerűbb itala, felmásztunk az egyik klub emeleti teraszára, hogy felülről szemlélhessük az éjszakai forgatagot. Ez utóbbi még egy átlag szerda este is rettentően élvezetes, ha az ember ügyesen lavírozik a turistacsalógató jelmezek, pincérek, zenészek, és meglehetősen alulöltözött szórakoztatóipari dolgozók között. A zene legalább élőzene az egész utca hosszán mindenhol, és nem a haknizós fajtából.

Az egyik délelőtt ellátogattunk az akváriumba, mert oda is szólt az általáos turistajegy. Láttunk sok szép dolgot, többek között tengeri vidrákat, sok fura halat, és egy fehér alligátort is. Az akváriumhoz tartozó moziban megnéztünk egy gyönyörű IMAX filmet a Katrina előtti és utáni mocsárvilágról, amiről kiderült, hogy jóval borongósabb, mint az ember várta volna a plakátok alapján. A zene viszont nagyon klassz volt. Mint mindig.

New Orleans utcáin mászkálni önmagában is jó szórakozás, főleg reggel és délelőtt, amikor a legtöbb turista még túl másnapos hozzá, hogy kikússzon az ágyból. Egy ilyen reggel folyamán kisétáltunk a város legöregebb temetőjébe, ahol egymás mellett csodálhattuk meg a híres vudu-királynő Marie Laveau sírját és Nicolas Cage hófehér márványpiramisát, amit előre látóan már most megvásárolt magának végső nyughelyül.

A temetőn kívül számtalan más látnivaló is akad az utcákon: érdekes régi házak, jelmezboltok rogyásig ahol az ember felpróbálhat mindent a karneváli maszkoktól a steampunk fűzőkig (nézni ingyen van, csak megvenni lenne drága), ékszerek és antik turkálók, vérfagyasztó halloween-i dekorációk, eldugott kis kávézók, és minden, ami szem-szájnak ingere.

Mivel az általános belépő még mindig kitartott, elbandukoltunk a rovar- és pillangóházba is, aminek a legvonzóbb része a csillár volt az előtérben. Láttunk sok csinos bogarat, levélvágó hangyákat egy eléggé rendetlen terráriumban, brazil bogárból készült ékszereket amik Joel népmeséjére emlékeztettek, és egy lepkeröpdét is, ami egy miniatűr japán kert volt a város közepén.

A sok városi kaland után szántunk egy délutánt a vidékre is: elkocsikáztunk ültetvényeket látogatni a Mississippi mentén. A választásunk az Oak Alley ültetvényre esett, amit kívülről láttam négy éve, és minden Délen játszódó filmben kötelezően felbukkan legalább egyszer. Bár a belépő nem volt olcsó, megérte kifizetni, mert teljesen az Elfújta a szél világába csöppentünk a maga összes bájával és lengő mohájával együtt. A kocsiút maga is csodaszép volt, bár a városhoz közeli erdőkön erősen meglátszik a Katrina és az általa bemosott sós víz pusztítása. A lengőmoha viszont rendületlenül leng tovább.

Az utolsó délelőttöt végül, a francia negyedre és a történelmi kultúrára ráunva, az állatkertben töltöttük, ahol a hüllőház volt az osztatlan kedvencünk. Az állatkert nem nagy, ellenben úgy épült, hogy minden állatnak legyen búvóhelye a közönség elől, így aztán lehet hosszasan álldogálni a ketrecek és terráriumok előtt, míg végre megmozdul bennül valami. Engem személy szerint az szórakoztatott a legjobban, hogy a térképen a Haagan Daz az állatok listáján szerepel, a guanaco és a vaddisznó között.

Ennál persze jóval több dolog történt öt nap alatt, de mivel az ötből az utolsó kettő összesen három óra alvást tartalmazott, most elteszem magam holnapra. Folyt. köv.

Steampunk Halloween, avagy a skarlátvörös esernyő esete a csillámporos harisnyatartóval

Imádok olyan országban lakni, ahol ekkora divatja van a jelmezbáloknak.

Már egy hónappal ezelőtt elkezdtünk gondolkodni, mit szeretnénk csinálni Halloween alkalmából (nem lehet elég korán kezdeni). Mivel egy több mint száz éves viktoriánus épületben lakunk, és a miénk a teljes felső emelet, és van kulcsunk a padláshoz, úgy döntöttünk, tökéletes helyszín és alkalom lenne partit rendezni a tető alatt felhalmozódott antik tárgyak között. Innen már csak egy ugrás volt kitalálni a témát, ami amúgy is mindannyiunknak régi szíve vágya volt: steampunk Halloween!

Egy hónapig lázasan barkácsolt az egész mesemondó osztály. Nem csak jelmezekkel kellett előrukkolnunk, de a jelmezekhez tartozó személyiségekkel és háttérsztorikkal is, hogy hiteles legyen a dolog. A steampunk (viktoriánus alternatív történelmi sci-fi/fantasy) általános szabálya az, hogy csinálni olcsóbb, mint készen venni, ami nekünk külön örömöt okozott, mert volt kifogásunk rá, miért túrunk fel antik boltokat és kacatos ládákat tucatszámra. Példaként álljon itt a saját karakterem:

Az alapötlet az volt, hogy steampunk régész/sivatagi felfedező leszek, mert az utóbbi időben rengeteget olvastam 19. századi utazókról, egyiptomi ásatásokról és hasonló érdekes dolgokról. A karaktert Rosita Forbes utazói szenvedélyére és Almásy László szaharai kalandjaira alapoztam, így született meg Lady Rosetta von Almásy, a rettenthetetlen régész, felfedező és esernyő-forgató.

A ruha alapját a fűző szolgáltatta, ami már régóta ruhatáram egyik kedves darabja, és a sötétbarna színnel meg is adta a jelmez hangulatát.

A nadrág szintén saját ruhatárból származik, elég közel van a homokszínűhöz ahhoz, hogy ne lógjon ki a sorból.

A blúz a helyi turkálóból érkezett potom 2 dollárért. Miután elzarándokoltunk a hobbiboltba és vettünk egy doboz fogaskereket, kicseréltem a gombokat rajta hogy steampunk hangulata legyen.

Az öv szintén turkáló, a láncon függő kulcsok a hobbiboltból vannak.

A zsebórát (nyakláncon) még egy régebbi mesemondó előadáshoz vettem, de úgy gondoltam, illik a steampunk hangulatba. Az övön függő réz iránytű/napóra kombináció az ebayről származik.

A vállam körül láncon függő pici fiolák szintén a hobbiboltból jöttek: csillámporral vannak töltve (és az est folyamán történtek is kisebb balesetek, melynek következtében csillámporos lábnyomok találhatók fel-alá a lakásban)

A csizmák az őszi ruhatár-frissítés eredményei a helyi cipőboltból.

A szemüvegre, mely egy sivatagi homokszemüveget óhajt imitálni, külön büszke vagyok: eredetileg ez egy Harry Potter kviddicsszemüveg, a helyi jelmezboltban vettem tíz dolcsiért.

Amikor erre a pontra eljutottam, tudtam, hogy valami még hiányzik. Szerencsére a segítségemre sietett Rosita Forbes a skarlátvörös napernyőjével, és mivel úgyis nemrég hagytam el az esernyőmet, vettem hát egy újat, ami illett a steampunk hangulathoz. Innen már csak egy ugrás volt a piros bőrkesztyű, amit anya vett nekem pár éve, és a piros kendő, ami megint csak új téli beruházás. Mindent egybevetve, nagyon elégedett voltam a végeredménnyel.

És akkor a buli még el sem kezdődött! A beszámoló hamarosan folytatódik.

Öt hegedű, két bendzsó és egy gitár

Trae, a mesemondó tanszék egyik oszlopos tagja, és nem mellesleg hegedű-tanár a szomszédos bluegrass zenei tanszéken, meginvitált minket egy kis kedd esti partira a hegyek között megbúvó otthonába. A "megbúvó" a szó szoros értelmében értendő; fél óra kocsikázás után a cserokí nemzeti erdőn át a vaksötétben kétszer tévesztettük el a tehéncsapásra hasonlító ösvényt, mire egyszer sikerült eltalálnunk. Az erdő egyébként az évnek ebben a szakában lenyűgözően gyönyörű, az ősz minden színében pompázik, és csak elszórva talál benne az ember civilizációra utaló nyomokat, mint amilyen Trae otthona is. Maga a "kalyiba" névre hallgató kis épület fából tákolt, otthonos hely, hatalmas tornáccal amin hintaszékek sorakoznak, és benn fa tüzelésű kályhával, hogy meleg legyen a hegyi levegő ellenére is. Amikor megérkeztünk, a kalyiba ablakai voltak az egyetlen fényforrás az őserdőben, és rögtön értelmet nyert az összes népmese, amiben a hős egy távoli fénypontot követve otthont adó házra lel.
A tornácon kisebb zenekar verődött össze (négy hegedű és egy gitár), és már vígan húzták a skót táncokat, súlyos csizmákkal dobolva hozzá a döngő deszkákon a ritmust. Aki nem zenélt, az tapsolt, vagy borospoharakat szorongatott. Amikor bemenekültünk a hideg elől a házba, egy másik zenekarba botlottunk, ezúttal két bendzsó, egy gitár és egy hegedű formájában, akik szintén pörgős hegyi zenéket játszottak. A kettő között ingázva kezdtünk feloldódni a társaságban, amikor is a tornác közelében méteres lángok csaptak a levegőbe: a ház tulajdonosa tüzet rakott, azzal az ősi autentikus módszerrel, hogy a tűzrakóhelyen feltornyozott farakást addig locsolta gyújtófolyadékkal, amíg égve nem maradt. Ekkor a társaság központja áttevődött a tűz köré; tovább szólt a zene, zajlott a beszélgetés, pattogott a tűz, és fogyott a házi készítésű almás pite. Egyre több hangszer került elő; egyre több részre töredezett szét a társaság, és minden kis csoport a maga sztoriját mesélte; csillagokat néztük a fölénk tornyosuló fák lombjain át, almabort kóstoltunk, és felemlegettük a környék színes történelmét, az első telepesektől napjainkig.
Ősz van.

Dolgozó mesemondó

Hosszas huzavona és a bürokrácia sötét mocsaras Gyűrűk Urába illő berkei után végre csak sikerült elkezdenem a melót, ami az elkövetkező egy évben a főállásom lesz: művelődésszervező vagyok Johnson City most épülő vadonatúj művközpontjában.
A központ, az építési projektek jó szokása szerint, még nincs kész (a tervek szerint júniusban nyílt volna meg, ezek szerint a munka itt se hatékonyabb mint otthon). Amíg meg nem nyitják, a régi épületben kaptam helyet, és a régi szó szerint értendő, a "fejemre potyog a vakolat" típusból. Elsőre nagyon meg voltam illetődve, többek között azért is, mert a nyolcórás munkaidő holtidejében a telefonok felvétele is rám hárul, ami egy olyan környéken, mint Appalachia, erősen frusztráló élmény. Ha valaki azt hitte a texasiaknak van durva akcentusa, próbáljon meg recsegő telefonon egy hegyi egyénnel tárgyalni a kislánya balettóráiról. Végtelenül szórakoztató, de kevéssé eredményes.
Amikor viszont mese van, akkor mese van. A múlt héten őszi szünet volt, és egész hetes sporttábort tartottunk; mivel már közeleg a Halloween, és a gyerekek irdatlan mennyiségű cukrot és csokit fogyasztanak, a táborvezetők sem bírtak velük egész nap (6-12 éves fiúkról beszélünk, egy sporttáborban). A falakról pattogtak vissza. A dolog vége az lett, hogy amikor a táborvezetők lerogytak a sarokba, átvettem a bandát egy-egy órára mesét mondani. Első alkalommal én is meg voltam illetődve egy kicsit, érdekes társaság volt, nagyjából húsz gyerek, abból három lány. A legtöbb srác kapásból nekem háttal ült le, duzzogásból, mert a tévé elé álltam, és láthatóan nem tudták elképzelni, hogy lehetek annyira érdekes, mint a Cartoon Network. Erre fel azzal nyitottam, hogy megkérdeztem őket, tudnak-e nekem szuperhősöket felsorolni. A következő három percben az a veszély fenyegetett, hogy beszakad a dobhártyám; Stan Lee büszke lett volna a felhozatalra. Innen már sínen voltam: csak annyit kellett megkérdeznem még, hallottak-e már egy Thor nevű fickóról, és a következő öt napban én voltam a legmenőbb személy az univerzumban (Thor után). Aztán kapkodhattam is az északi mitológia után, és áldottam G. Beke Margit lába nyomát is, hogy kiskoromban megtanultam belőle az összes jó sztorit, mert innentől a kölykök mást nem is akartak hallani, csak Thor és Loki kalandjait és jégóriásokat, és néha a Hulkot, amiért is el kellett nekik magyaráznom, mi az a copyright, és visszatértünk a skandináv istenekhez.
Az öt nap alatt azért sor került itt-ott más sztorikra is, főleg, amikor a gyerekek rájöttek, hogy lehet nálam kívánságműsort tartani. Ha minden kérést teljesítettem volna, napi huszonnégy órában kellett volna mesélnem, így aztán rászoktam, hogy összevonjam a kérések közül azokat, amiket kisebb-nagyobb jóakarattal össze lehetett vonni. Így került egy sztoriba például a "királykisasszony" és a "vízben élő hős" (egy maori legendán keresztül), vagy a "sellő" és a "hős harcos" (Finn Mac Cool halászni megy), vagy a "fekete lovag" és a "legyen benne lány, de ne hercegnő!" (Sir Gawain és a csúf hölgy). Végtelenül szórakoztató egy bagázs volt, egyébként, és amint megszerettek, meg sem lehetett tőlük szabadulni egész nap. Ezt szeretem a táborokban és egyéb visszatérő mesemondó alkalmakban: van idő rá, hogy az ember megismerkedjen a kölykökkel, megtudja, mit szeretnek, és egy egész sor jó sztorit elmondjon nekik ahelyett, hogy röptében kéne egyet vagy kettőt kiválasztani. Fel lehet építeni az egész hetes élményt, gondosan kimérni, mikor mi lesz a téma, aztán az első három percben sutba vágni az egészet, és egy hétig csak olyasmit mesélni, amit én is élvezek.
Mégiscsak jó lesz ez a munkahely dolog, ha megkapom minden nap a betevő mesemondásomat.

Rendhagyó beszámoló III. - És a ráadás

Mostanra már teljesen feladtam, hogy kronológiai sorrendben számoljak be a hétvége eseményeiről; vasárnap estére menthetetlenül összefolyt az egész. Mesétől meséig tisztán vissza tudom mondani, de hogy melyik mese mikor történt, azt már megette a fene... a Fesztiválon nincs reális idő, ahogy a népmesékben sem.

Egy dolog viszont biztos: ha egy dolgot kéne mondanom, ami a Fesztivál három napos élményáradatában az abszolút kedvencem, a vasárnap estét választanám. Mert amikor a mesemondás véget ér, a színpadokat lebontják, visszaadjuk az önkéntes jelvényeinket, és a tízezer fős közönség hazavonul; amikor Jonesborough megint álmos kisvárossá változik, és lekapcsolják az utcán a lámpásokat, még hátra van a legfontosabb, legvarázslatosabb rész: a vasárnap esti zárt körű parti.

Idén a jeles rendezvényre a nagyfőnök főutcára néző házában került sor. Mi korábban érkeztünk, hogy segítsünk tálakat mosni, evőeszközöket válogatni, levest kavarni, és kukoricakenyeret pakolni halomba; egy órával később pedig szállingózni kezdtek a vendégek is: a Fesztivál mesemondói. Valamint barátaik és üzletfeleik. Úgy képzeljétek el, mintha egy koncert után a közönség hazamenne, ti meg ott maradhatnátok vacsorázni, borozni és beszélgetni egyet a zenekarral. A legtöbb mesemondót már évek óta ismerem, de még mindig olyan érzésem volt, mint aki véletlenül betévedt a VIP öltözőbe. Nem voltam vele egyedül, eleinte láttam az újabb diákokat is megilletődve álldogálni a sarokban.
A megilletődés azonban hamar elmúlt: itt kérem mesemondókról van szó, akik mindenkit tárt karokkal fogadnak. Néhány perccel érkezés után már elmélyült beszélgetést folytattam a chips felett egy indián mesemondóval madarakról, majd tovább sodródtam kedvenc tricksterem Andy karjaiba egy ölelés erejéig, ezek után Megan Hicks férjével álltam le társalogni, akiről kiderült, hogy építész és történelmi épületeket restaurál, kicsivel később Syd Lieberman és a felesége fogtak közre akikről kiderült hogy magyar felmenőik vannak, majd Dolores vett át megint csak egy ölelésre és egy gyors eszmefuttatásra wales-i legendákról, és tovább adott Susan O'Halloran-nak, aki röptében meginterjúvolt az online fesztivál kapcsán, amit az idén szervezett; nála ott ragadtam egy hosszabb beszélgetésre az európai mesemondó fesztiválokról, mielőtt Alton Chung mellett kötöttem volna ki aki széles vigyorral fogadott mintha ezer éve ismerne. Eddigre már a tornácon ültünk, nagyfőnök és néhány mesemondó nagyban zenéltek gitárokon, bendzsókon, lanton és tangóharmonikán, mi meg leálltunk táncolni a sarokban. Egy idő után Andy is csatlakozott hozzánk és hangos kurjongatásaink és lábdobogásunk közepette elnyomott egy balladát arról, milyen kár, hogy Clarice, a szép lány, a Klán tagja. Füttyszólóval és tangóharmonikával kísérve. Dőltünk a röhögéstől. A tornác körül unokák kergették egymást mezítláb az avarban, a nappaliban fogyott a zseniális kaja, a hintaszékekben takaróba bugyolált nemzetközi mesemondó mesterek ringatták magukat, és házat és tornácot egyaránt betöltött a nevetés, a beszélgetés, és a zene. A legtöbb társalgásból többet lehetett tanulni öt perc alatt, mint egy hivatalos mesemondó tanfolyamon egy hét alatt. És az idő kilencven százalékában mesélésről egyáltalán nem volt szó.

Teljesen fel voltam villanyozva. A parti előtt már alig álltam a lábamon a három napos hajtástól, és a csontjaimba ázott a hideg eső; de amint nyílni kezdett az ajtó, és érkezni kezdtek a mesemondók, megtelt minden csillogó, színes és érdekes dolgokkal, és teljesen elfeledkeztem róla, mennyi is az idő, vagy hogy holnap reggel munkába kell mennem. Ez a mi saját kis zsebünk volt az éjszakában, mielőtt mindenki hazaindul, és a Fesztivál hivatalosan is véget ér; mielőtt mindenkinek muszáj visszatérnie a valóságba, még adtunk néhány órát magunknak, hogy kiélvezzük a társaságot, ami olyan ritkán gyűlik így össze, hiszen kizárólag utazókból áll. A búcsúzkodás önmagában tartott másfél órát, és sztorikkal, dalokkal, ölelésekkel és ötletekkel volt tűzdelve.
Hat éve nincs már kétségem afelől, hogy mesemondónak születtem, és az is maradok. De valahányszor abban a ritka, csodálatos szerencsében van részem, hogy egy estét tölthetek egy mesemondókkal teli házban, mindig újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmi sincs a világon, amit jobban szeretnék csinálni, mint amit ez a sok lenyűgöző, érdekes, szeretni való, és végtelenül barátságos ember a hivatásának választott, és teljes szívvel-lélekkel űz.

Találkozunk az úton!

Rendhagyó beszámoló II. - Fénypontok

A tegnapi jeges eső és nyálas időjárás ellenére a fesztivál rendületlenül zajlik tovább. Takarókba, pulóberekbe és asőkabátokba bugyolált emberek ezrei fűtik a sátrakat puszta lelkesedéssel (meg a leheletükkel), úgyhogy panaszra nincs okunk, csak amikor a szünetekben át kell rohanni egyik sátorból a másikba. Mivel fél óra múlva kezdődik a vasárnap reggeli spirituális mesélés (és megemlékezés az elhunyt mesterekről), gyorsan írok egy szösszenetet a fesztivál idei fénypontjairól.

Számomra az egyik legnagyobb élmény Jay O'Callahan előadása volt. Pár évvel ezelőtt a NASA megbízta őt, hogy az ötvenedik évfordulójukra álmodjon meg egy történetmondó előadást. És lőn. Az előadás 75 perces, és igaz történetekből áll, amik mind abszolút lenyűgözőek és felemelőek (NASA poén, haha) voltak. Az első egy mérnökről szólt, aki indián volt, és nem akarták felvenni dolgozni, mert úgy gondolták akkoriban, az indiánok nem elég okosak a fizikához. A sorsnak van humora, ő volt az, aki kitalálta, hogy lehet visszahozni az Apollo 13-at a földre. A második sztori a holdraszállás volt, természetesen, de egy egész érdekes perspektívából. Ez külön szíven ütött engem, mint Changeling játékost (a játék története szerint akkor jött vissza a káprázat a világba, amikor ember járt a Holdon). Csak ezért az egy pillanatért érdemes volt itt lenni az idén. A harmadik sztori a tanárnőt mutatta be, aki a Challenger fedélzetén utazott (volna) az űrbe, és így testözelből élhettük át a tragédiát. Az utolsó történet arról szólt, hogyan válogatták össze a hangokat, amiket a Voyager magával vitt a naprendszeren túlra. Az egész előadás lenyűgöző utazás volt téren és időn át, és azt hiszem, jobb mesemondót nem is választhattak volna.

Tegnap három nagyszerű előadést is szerencsém volt zsinórban végigülni (mint sátorfelügyelő, ha akartam volna se mozdulhatok el, de nem is akartam). Az első Michael Harvey volt, aki wales-i, és jó wales-i mesemondó módjára Taliesin legendáját adta elő. A sztori már régóta a szívemhez nőtt, az egyik első volt, amit mesélni kezdtem sok sok éve, és egy egész órás verzió, minden részlettel és rengeteg zseniális brit humorral olyan csemege volt, amit még sokáig ízlelgetni fogok. 

A második óra Hannah Harvey társaságában telt, aki a mesemondó körök egyik fiatal csillaga. Kilenc éven át interjúvolt szénbányászokat az Appalache hegységben hogy megtudja, milyen is a bányászok és családaik élete. Az összegyűjtött igaz történetekből lenyűgöző előadást szerkesztett, amiben szó volt női bányászokról, a hegyek mélyének csodáiról, a bányászat veszélyeiről, és mindenféle érdekes dologról, ami közelebb hozta a szénbányászatot, ami az Amerikában felhasznált energiának még mindig majdnem 50%-át adja. 

A harmadik előadás megint csak igaz történetekből állt: Alton Chung, aki Hawaii-on született ugyan, de japán felmenőkkel rendelkezik, egy csodálatos egy órás műsort álmodott meg Okinawa szerepéről a második világháborúban. Interjúk és történelmi feljegyzések alapján három történetet fűzött össze. Az első az okinawa-i csatáról szólt a japán oldalról; ezt különösen élveztem, mert tökösnek kell lenni ahhoz, hogy kétezer amerikai nyugdíjas előtt arról beszélj, hogy az amcsik civilekre, nőkre és gyerekekre lőttek a háborúban (lehetett hallani ahogy megfagy a levegő). Semmi vád nem volt a történetben; Alton egyszerűen és elegánsan csak elénk állította a tényeket, a japánok hibáival együtt, a háború szörnyű mindkét oldalon. A második történet könnyedebb volt, egy japán-amerikai katonáról szólt aki tolmács volt a hírszerzőknél, és fegyver nélkül elérte, hogy sok okinawai foglyot ne végezzenek ki. Harmadikként egy vidámabb sztorit is hallottunk arról, hogy a háborúban elpusztult disznók helyett az amerikai japán közösség hogyan küldött egy hajónyi malacot Okinawára a háború után. Az egész műsor gyönyörű volt és egyben megrázó; Az élet kincs, hangzott el a tanulság egy rég elhunyt okinawai uralkodó szájából.

Ennyi fért a ma reggeli beszámolóba; még egy egész nap mesélés vár ránk!

Rendhagyó beszámoló I. - Vérfagyasztó történetek

Hogy mitől rendhagyó a beszámoló? Leginkább attól, hogy marha álmos vagyok. Így aztán ahelyett, hogy az eddigi hagyományokat követve egyenként beszámolnék minden mesélőről a mai napon, és mindenkit halálra untatnék, inkább kisebb falatokban fogom adagolni az idei fesztivált, és én így is elmehetek aludni, meg ti sem  fáradtok túl sokat az olvasással. Van kérdés, nincs kérdés? Nyomás.

A mai nappa elkezdődött a 40. (!!!) National Storytelling Festival, mesemondóknak egyszerűen csak "Jonesborough". A történet folytatódik, szezám kitárult, tündérvásár megnyitott, és minden bokorból visító mesemondók ugrálnak a nyakamba. Miden pórusomon keresztül meséket szívok magamba.

A mai falat, mivel tíz perce estem haza a róla, az éjszakai vérfagyasztó koncert, amit mi Holnemvoltosok csak Esti Kísértés néven emlegetünk. Azt hiszem, a mai egyértelműen az idei fesztivál egyik fénypontja volt, és egyben az egyik legjobb kísértet-koncert, amit életemben hallottam.

Elsőként Lyn Ford volt a színpadon, akit eddig többször hallottam vért fagyasztani, mint bármilyen más műfajban, és most is jó volt, mint mindig. Egy kísértetsztorit mesélt egy kísértet szempontjából, aki nem tudta, hogy kísértet, és bebizonyította, hogy az ilyesmi nem csak a mozivásznon működik, hanem élőszóban is.
Lyn után Beth Horner következett, aki pont az ellenkező eset, eddig mindig csak humoros formájában láttam, amint kis gömbölyű lénye teljes lendületével hadonászva modern tündérmeséket mesélt, vagy a három medvét tutulta egy nádsípon. Most viszont olyan sztorival rukkolt elő, ami az én Halloween programomnak is központi részét képezi, A lány és a koponya osztrák legendájával (amit én arra szoktam használni, hogy elkápráztassam a kölyköket a fizikai antropológia csodáival). Kísérteties susogását csont ritmushangszerekkel kísérte, amik a környezeti tudatosság nevében fából készültek.
Harmadikként Alton Chung foglalta el a színpadot, aki japán felmenői iránti tiszteletből, meg azért, hogy a közönség ezentúl tízes csoportokban merjen csak elmenni a toi toi vécékig, szörnyű japán női kísértetekkel és némi fejletépéssel rukkolt elő. Ismét bizonyítva lett, hogy a japánokat horrorban nem veri meg senki. A sztori végéhez még hozzácsapott egy vicces kis mesét egy arctalan démonról aki embereket tréfál meg, csak hogy oldja a hangulatot.
Alton után a fesztivál egyik legifjabb mesemondója, Hannah Harvey következett, a maga szőke, törékeny bájával és totálisan pszichotikus meséivel. Az első egy skót legenda volt egy halászról, aki a kifosztott egy hajótörtött nőt, aztán a tengerbe ölte; a hölgy szelleme egy hátborzongató kis dalocskával jött vissza bosszút állni. A második sztori az eredeti Piroska és a Farkas volt, belezéssel, vérivással, szexuális farkasokkal, ahogy kell. Hannah nem csak jól választ sztorit, de remekül is adja elő a történeteket, épp csak annyi gesztussal, amennyitől biztos hangyázni kezd az ember gerince.
A sort és az estét Syd Lieberman zárta, aki régi járékos már a horror műfajban, annak ellenére, hogy egy pici, mosolygós Törpapára emlékeztet leginkább. Ma estére Beowulf legendáját tartogatta a számunkra. Érdekes, kissé felkavaró élmény volt a fáklyák fényében nézni, ahogy Törpapa a holdra ülvöltve tépi ki Grendel karját a puszta kezeivel.

Az est házigazdája imádott Kim Weitkamp-ünk volt, akiről már eddig is tudtuk, hogy vonzódik a sötét oldalhoz, és nem csak ezért volt tökéletes választás, hanem azért is, mert a tenyerén hordoz minden mesemonót, és pontosan tudja, kiről mit kell mondania ahhoz, hogy a közönség azonnal a szívébe zárja az illetőt. A koncert végeztével félig kockásra, félig csíkosra fagyva (az egyetlen testrészem, ami áldotta a hideget, a kezem volt, amit korábban megégettem a forró csokival) felbotorkáltunk a patakpartról a pavilonhoz, hogy részesüljünk néhány csontropogtató ölelésben, mielőtt útnak indultunk hazafelé.

Azért hogy rend legyen, Syd azt is megjegyezte, hogy aki igazi horrort akar, az próbálja meg a sötétben használni a toi toi vécét. De odáig azért senki nem merészkedett.

"Seherezádé, most má' ölég lesz!" - Meséből is megárt a sok?

Az utóbbi időben a nemzetközi mesemondó fesztiválok és a Holnemvolt kapcsán többször felmerült a kérdés: be lehet fogadni egy egész napi meseáradatot? Mivel a téma újból és újból visszatalál hozzám gondoltam, ideje eltöprengeni rajta egy kicsit.
Ahelyett, hogy filozófiával untatnám a kedves olvasókat, inkább lássuk a tényeket, pörgős és takarékos formában, hogy senkinek ne haladja meg a tűrőképességét:

National Storytelling Festival (Jonesborough, USA)
Kor: 40 év
Időtartam: 3 nap + beharangozó előadások
Fellépők: 23-25 mesemondó
Látogatók: 10 és 15 ezer ember között

Timpanogos Storytelling Festival (Orem, USA)
Kor: 22 év
Időtartam: 2 nap
Fellépők: 12 mesemondó
Látogatók: 25 és 30 ezer között valahol

Alden Biesen Mesemondó Fesztivál (Alden Biesen, Belgium)
Kor: 14 év
Időtartam: 9 nap (összesen 215 óra mesemondás)
Fellépők: 38 nemzetközi mesemondó
Látogatók: 19 és 20 ezer között, ebből 12 ezer diák és tanár

Beyond the Border Wales International Storytelling Festival (UK)
Kor: 19 év
Időtartam: 3 nap
Fellépők: 46 nemzetközi mesemondó
Látogatók: ezres nagyságrendű

Maratón de los Cuentos (Guadalajara, Spanyolország)
Kor: 21 év
Időtartam: 3 nap (összesen 46 óra, megszakítás nélkül)
Fellépők: amennyi a csövön kifér (több száz)
Látogatók: 30 ezer ember

Hakaya Storytelling Festival (Amman, Jordánia)
Kor: 4 év
Időtartam: 8 nap
Fellépők: mesemondók az arabul beszélő világ minden szegletéből
Látogatók: százas nagyságrendű

Festival at the Edge (UK)
Kor: 21 év
Időtartam: 3 nap
Fellépők: nagyjából 50 fellépő
Látogatók: ezres nagyságrendű

Singapore International Storytelling Festival (Szingapúr)
Kor: 8 év
Időtartam: 5 nap
Fellépők: 15+ nemzetközi fellépő
Látogatók: 200 ezer ember 7 év alatt

És ezek csak a nagyok.

Félreértés ne essék: ezzel koránt sem azt akarom mondani, hogy a mesemondás kizárólag nagy színpadi, tömeges műfaj. Nyilván nem ez a természetes közege, legalábbis a nyugati kultúrák többségében. Még csak azt sem mondom, hogy mindenki, aki elmegy ezekre a fesztiválokra, végigüli az egészet ától cettig: nyilván nem ez a cél.
Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ha Szingapúrtól Jordániáig, Belgiumtól az USA-ig több százezer ember gondolja úgy, hogy egy három-kilenc napos fesztiválra érdemes ellátogatni, akkor talán érdemes megpróbálni is a dolgot.

Mi mindenesetre megpróbáltuk. És most már Szingapúrtól Jordániáig, Belgiumtól az USA-ig tudják, hogy Magyarországon létezik a Holnemvolt Fesztivál. Ez azért jó érzés, nem? :)

Rosita beutazza a világot

Új példaképem van!

Ács Gedeon végtelenül szórakoztató útinaplói és Almásy László kalandjai után végre ismét sikerült egy utazó íróra bukkannom, akinek minden sorát élvezem. És ezúttal hölgy az illető!

Rosita Forbes írásaiba megint csak hatalmas kerülővel sikerült belebotlanom. Ideát közeleg a Halloween, és vele a jelmezbálok végtelen sorozata; idén a mesemondó tanszék krémje egyöntetűen úgy határozott, hogy steampunk jelmezekkel készülünk a szezonra. És mivel nincs steampunk karakter nélkül, mindenki vetett egy pillantást a ruhatárára, és megpróbálta belőni, mit tud összehozni limitált költségvetésből és puszta lelkesedésből. És íme, életemben már sokadszor, megint a sivatagi felfedezőknél közöttem ki. Jó mesemondó lévén elkezdtem kutakodni olyan hölgyek után, akik a 19. század folyamán és a 20. század elején a nyakukba vették a nagyvilágot, különös tekintettel a Szaharára. És lőn: Rosita Forbes neve az elsők között bukkant fel a keresésben. A tűzrőlpattant brit hölgy ugyanis nem csak világjáró és felfedező volt zsenge húszéves korától fogva, de remek és ünnepelt író is, aki egy egész kazal könyvet írt élete során a kalandjairól.
Aki érdeklődik a teljes életmű iránt, az több könyvet letölthet ingyen ebből az adatbázisból (angolul).

Rosita nem volt mindennapi nőszemély. Az 1900-as évek legelején egyedül (vagy egy barátnője társaságában) beutazott olyan, még férfiaknak is nehezen elérhető helyeket, mint az Arab-félsziget belseje, Afrika szíve, és Délkelet-Ázsia szigetvilága. Világ körüli utazgatásai során végül úgy döntött, elege van abból, hogy "turista", és tanulni akar; megtanult hát arabul meg még néhány keleti nyelven, és beduin nőnek tettetve magát eljutott fehérek számára tiltott helyekre, mint például a mekkai zarándoklat és a Kufra oázis. Kalandjai nagy visszhangot keltettek Angliában, mivel az utazgatással és írással nem csak az emberek látókörét szélesítette, hanem egyben feszegette a női utazókkal kapcsolatos sztereotípiákat is, melyekkel mindkét oldalon - otthon és útközben - is meg kellett küzdenie. (Kedvenc sztorija, amit többször leír, hogy az angolok hazugnak nevezték amikor elmondta, hogy az arabok birkaszemet esznek, az arabok meg hazugnak nevezték amikor megpróbálta elmagyarázni a lift működését). Még szerencse, hogy Rosita nem rettent vissza a valóságtól. Rosita bírta a koszt, a meleget és a nyers kaját; Rosita tudta, hogyan kell bánni a pisztollyal, de ha az csődöt mondott, akkor a piros esernyőjével verte el az ellenfelet; Rosita kíváncsi volt mindenre, tudott hazudni, mint a vízfolyás, villámgyorsan tanult, és eladta a jegygyűrűjét egy hajójegyért, ha a férje már úgysem bírta az iramot. Férjet-civilizációt hátrahagyva aztán egy szál kézitáskával fel-alá csavargott a világban hosszú évtizedeken át, interjúkat készített arab uralkodókkal és beduin törzsfőnökökkel, kincseket gyűjtött, világot látott, sőt, mentőautót vezetett a francia fronton az első világháború alatt. Megállíthatatlan egy nőszemély volt.

További lelkendezés helyett íme néhány idézet az Adventure (Kaland) című könyvéből, amit éppen most falok nagy élvezettel:

"Minden egyes riporter megkérdi a női utazót: 'Hogyan képes ön - egy hölgy - ezekre az utazásokra?' Én mindig azt válaszolom: 'Pont azért vagyon képes rájuk, mert nőnek születtem.'"

"A nőkből remek felfedezők válnak, mert a képzeletük mindenből mutat nekik egy lehetséges vagy épp lehetetlen kiutat..."

"Barátnőm válasza, valahányszor egy-egy hivatalos személy égnek emelte a karjait azt mondván, 'Oda lehetetlen eljutni!' mindig az volt: 'Tényleg? Szóval, mikor indulunk?'"

"A kísértetek már kimentek a divatból. Most kompexusaink vannak helyettük."

Cápahalászatról a vörös tengeren: "A halászok késekkel estek neki, pedig én meg voltam győződve róla, hogy csak dinamit vagy elsőrangú exorcizmus lenne képes végezni a mitikus bestiával."

Amikor egyiptomi nőnek tettette magát egy jemeni háremben: "Egyiptomban ti nem borotváljátok a szemöldökötöket? Én azt hittem, civilizáltak vagytok..."

Japán konyháról: "Azt a süteményt semmilyen mennyiségű izom vagy jó szándék sem lett volna képes megemészteni."

Sejk feleségül akarta Rositát a fiának: "Mindig reméltem, hogy a fiam jó szakácsot vesz majd feleségül. De takard el magad, kérlek, mert még fiatal, és szép menyasszonyról álmodik..."
(Egy egész fejezet szól arról, hogy minden arab nagyon soványnak találta, és csak három tevére becsülték az értékét, mert legalább fél évbe került volna szép kerekre hizlalni)

Háremhölgy Rosita szőke hajáról: "Ha nem takarod el, sohasem fogsz férjet magadnak..."

"A nők hősiessége szeretetből fakad. A férfiaké hazafiasságból, megszokásból, a képzelet hiányából, jó emésztésből, vagy sportból."

"Semmi sem lehetetlen, kivéve egy bizonyos fajta hivatalos személyt."

"Életem során... jelentőségteljes méretű vegyes tudásra tettem szert, de egy szál szokásra sem."

"Amikor teljesen kifogytunk a pénzből, betrappoltunk a legközelebbi nagykövetségre vagy konzulátusra, és szállást követeltünk híres és szerencsére nagyon távoli rokonaink nevében."

"Elhatároztam, hogy átlovagolok Amerikába a Sziklás-hegységen át [Kanadából]. Eszembe se jutott megfelelő öltözéket venni indulás előtt. Vígan vágtam neki az útnak egy morcos négylábú hátán, akit szerencsétlen módon Pillangónak keresztelt valaki, egy málhás pónit vonszolva magunk után. Egy medvével történő ijesztő találkozás után, melynek során a piros napernyőm hasznosabbnak bizonyult a pisztolyomnál, viharba kerültem, és egy vadász mentett meg. Azt mondta, fogalma sincs, a nők egyáltalán miért lettek feltalálva, odaadta nekem az összes takaróját, és egy kanna fekete tea felett megkérdezte, mégis "mi az istennyilát csinálok idekinn". Elgondolkodtam."

Mesemondó mesterkurzus: Laura Simms - Miért? Miért? Miért?

Jó mesemondó holtig tanul. Jó esetben. De ha holtig nem is, a diploma semmiképpen sem indok arra, hogy az ember ne vegyen részt az őszi félév olyan ínyenc kurzusain, mint például amit a fentebb (lentebb) emlegetett Laura Simms tartott nekünk vasárnap délután.

A kurzus témája: Gondolkodj úgy, mint egy mesemondó! Laura ebben az esetben is azt itta, amit prédikált: úgy gondolkodott, mint egy mesemondó, és ahelyett, hogy előre megtervezte volna a napi programot, úszott a kérdéseink áradatával. Mindenki hozott magával egy történetet (én személy szerint a szárnyas farkas meséjét, mert szerdán Laura egy nagyon hasonló iraki zsidó népmesét adott elő, és szerettem volna, ha hallja a magyar verziót is). A hat órás intenzív workshop nagyrészt arról szólt, hogy a saját meséinkkel dolgoztunk: megrágtuk, felboncoltuk, átbogarásztuk, ízlelgettük, alakítgattuk, rázogattuk, nézegettük őket, mindenféle kreatív gyakorlatokon keresztül, és próbálgattuk, mit lehet kihozni belőlük. Két gyakorlat között pedig hosszasan beszélgettünk a mesemondás filozófiájáról: ki mit mesél és hogyan, de legfőképpen, hogy miért.

A "miért?" kérdés visszatérő motívum az utóbbi hetekben: a Moth turné mesélői is ezt hangsúlyozták, és nem véletlenül. Peter tanácsa nagyon megragadt az agyamban: "Kérdezd meg magadtól, miért akarod elmondani ezt a történetet, aztán kérdezd meg megint, hogy miért, újra meg újra, mint a gyerekek, amíg el nem jutsz oda, hogy már nem tudsz válaszolni." 

Laura hasonlóképpen újra és újra megkérdezett minket, miért választottuk pont ezt a történetet. Szerinte (és hajlok rá, hogy egyetértsek vele) egy mesemondónak kötelessége tisztában lenni azzal, miért választja a történeteit. Az összeset. Érdekes módon a legkézenfekvőbb válasz gyakran nem a valódi, de legalábbis nem az egyetlen indok. Erre én is a workshop közben döbbentem rá, amikor belegondoltam, hogy a "szimpatikus a főszereplő" vagy "belefér öt percbe" vagy "szereti a közönség" hirtelen felszínes és hiányos válaszoknak tűntek. 

Ezen kívül pedig mindig jó egy megadott mesével játszani hat intenzív órán keresztül. A szárnyas farkas rengeteget érlelődött és alakult a nap végére. A legmókásabb pillanat az volt, amikor egy hatalmas ív sárga papírra felrajzoltam az egész mese térképét, aztán ültem felette egy bögre kávéval meg két másik mesemondóval, és azon töprengtünk, hogy Jung bácsi összepisilné magát a gyönyörtől, ha látná ezt az ábrát. Az én szemszögemből pedig (nem meglepően) nagyon hasonlított egy világfára. A meseboncolással részemről mindig óvatosan bánok, de semmi sem segít jobban megtanulni és magamévá tenni a történetet, mint ha csak azzal foglalkozom egy egész napon át...

Laura asszonynak egyébként ez volt a másik bölcsessége: ha annyira ismered a történetet, hogy emlékként él benned, akkor bármikor elő tudod idézni anélkül, hogy gondolkodnod kéne, mint ahogyan veled történt eseményeket is el tudsz mondani anélkül, hogy töprengenél, milyen sorrendben követték egymást (általában). Arra biztatott minket, hogy múlt időben meséljünk, és éljük át minél jobban a képeket és érzéseket, amiket a mese kelt bennünk, hogy "ismerős tájon" tudjuk kalauzolni a hallgatóinkat. Volt benne sok igazság.

Laura egyébként fáradhatatlan és kemény kezű tanár. Kérdések pattogtak hat órán keresztül embertől emberig, és addig nem hagyott nyugtot senkinek, amíg gondolkodásra nem sikerült kényszerítenie. Néha viszont, amikor a gyakorlatok között szünetet tartottunk, sor került némi mesélésre is; nem legendákra és népmesékre, hanem a saját életéből vett anekdotákra emberekről, akikkel találkozott, országokról, ahol megfordult, és érdekes, ijesztő vagy szívhez szóló pillanatokról, amikben mesemondóként része volt. Ha nem csináltunk volna semmi gyakorlatias dolgot, akkor is szívesen hallgattam volna az előadását egy egész napon át. 

Mesemondók vagyunk: egyetlen történet felér egy jól megírt tankönyvvel...

Az istennő hangja

A mai napon szerencsénk volt teljes életnagyságban megismerkedni az amerikai mesemondás egy újabb legendás alakjával: Laura Simms érkezett bentlakó mesemondónak a Központba.

Futólag már többször találkoztam a hölggyel, és természetesen hallani mindannyian hallottunk róla; negyvenhét éve űzi a mesemondás mesterségét, és valahányszor a "nagy nevek" listája említésre kerül, ő mindig köztük van. A Fesztivál tízéves évfordulójára készült videón mint ifjú reménység szerepelt, aki teljes beleéléssel, éteri hangon mesélte a fóka-feleség legendáját. Az évek során Laura neve eggyé vált egy jól elkülöníthető mesemondói stílussal, amit sokan csak úgy emlegetnek, "az istennő hangja". Nem ő volt az első, és nem is ő az egyetlen, aki színes, lebegő sálakba burkolva suhan színpadra és bársonyos hangon dalolja-susogja el a világ ősi, szívszorító és szívmelengető történeteit... de az biztos, hogy ő tette híressé a műfajt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak fenntartásaim az előadás előtt. Mindig így van ez, ha az ember hosszú évek legendái, pletykái és sztorijai után végre élőben is találkozik egy hírességgel: az elvárások vagy túl nagyok ahhoz, hogy a hús-vér személy felnőjön hozzájuk, vagy az ember túl nagy gyanakvással áll hozzá az élő legendához. Én ezúttal az utóbbi táborba tartoztam; személyes véleményem az volt, az "istennő hang" gyakran esik túlzásokba, és jóslástan-tanárnő szerű hatást eredményez. Laura nagyvilági, elegáns, New York-i hölgy, ízig-vérig díva; nem lehetett előre tudni, mennyire lesz szerethető.

Most pedig fel kell kötnöm a szoknyámat és nőiesen bevallanom, hogy az istennő teljesen levett a lábamról.

Az egy dolog, ugye, hogy Laura elképesztő egy nő, és ő akarok lenni, amikor megnövök. A világ majdnem minden országában lépett már fel; múlt héten Brazíliában volt, jövő héten Haitire megy, közben beugrik egy kicsit Bhutánba is, és mindenhol ünneplik, mint mesemondó mestert. Meg is érdemli. Ehhez hozzáfűzném azt is, hogy azt issza, amit prédikál: számtalan humanitárius szervezettel dolgozik, menekülttáborokba látogat, gyerekkatonáknak segít új életet kezdeni az államokban, és egyéb fontos és jó dolgokat támogat teljes mellszélességgel és a saját, nem elhanyagolható lendületével. Többet ért el a pályafutása alatt, mint mások egész életükben, és mindezt a mesemondáson át.

Az istennő ezen kívül pici, kócos, és selypít. Amikor mosolyog, összeráncolja az orrát, és a kezei egy pillanatra sem állnak meg mesélés közben; szivárványszínű ruhákat hord, egy váza pipacsot cipel fel a színpadra, és tárt karokkal ölel a keblére mindenkit, aki osztozik a mesélés iránti lelkesedésében. Az istennő-hang jelen van, de egyáltalán nem esik túlzásokba, sőt; amikor fenyeget az elúszás veszélye, hirtelen mindig felbukkan egy poén, egy kikacsintás, egy odavetett megjegyzés, amitől vicces, emberi, szerethető lesz az egész előadás. Laura nem színész; Laura mesemondó. Magához szorítja a meséit, mint egy plüssállatot, és csillogó szemekkel kínálja őket körbe a közönségnek, nézzétek, hát nem szeretni való?! A népmeséket, amiket mond, személyes sztorikkal tűzdeli meg az élményeiről a világ különféle országaiban, és főleg a rendkívüli emberekről, akikkel szerencséje volt találkozni. Az előadás címe: "Rejoice, regardless" ami talán úgy lenne fordítható, hogy "Örvendj, mindenek ellenére". És örvendünk, akkor is, amikor egy-egy sztori könnyeket csal a hallgatók szemébe.

Az előadás után ott maradtunk az osztállyal beszélgetni egyet. Aki gyakorlati tanácsokra várt, annak csalódnia kellett: Laura sokkal többet dolgozik érzésből és gyakorlatból, mint meggondolásból. Hogyan csinálod a gesztusokat? Látom magam előtt a képeket. Hogyan rakod össze a történetet? Ami megszólít, azt megjegyeztem. Hogyan gyakorolsz? Mesélek. Végtelenül szimpatikus a hozzáállása a mesemondói léthez.

Kissé meglepetten és nagyon elégedetten jöttem haza. Eddig Laura Simms csak egy név volt, amit mindenki tisztelettel emleget; de most már személy is társult a névhez, egy mosolygós, kislányosan lelkesedő, mélységesen bölcs hölgy személye. Az istennő-hang megmaradt. A végén még megszeretjük...

A mesemondás márpedig menő!

Főleg, ha Neil Gaiman van a színpadon.
(Aki nem tudja, ki az a Neil Gaiman, az most hagyja abba az olvasást, masírozzon el a legközelebbi könyvesboltba, és kérdezze meg. Szívesen.)

Felvirradt végre a várva várt nap: megérkezett a campusra az Unchained Turné! A mesemondás lerázta láncait, és teljes jenki mellszélességgel vágott neki a két hetes déli körútnak, hogy elvigye a Moth mesemondói stílusát minden völgybe, kis- és nagyvárosba, és természetesen az egyetemi campusokra is. Már kora reggel lázasan készülődtünk Cathy szobatársammal a nagy napra; Cathy filozófiája az, hogy a mesemondás egyszer még megköszöni nekünk, hogy csinosak vagyunk, és ezzel nem tudtam vitába szállni. Hamupipőke hozzánk képest sötétben öltözött.
Amikor megérkeztünk az egyetemi színházteremhez, már javában kanyargott a sor; mindenki Gaiman könyveket szorongatott (mi is), és izgatottan várta a kapunyitást. Most aztán igazán megérte mesemondónak lenni: öt perccel később a Nagyfőnök robbant ki az ajtón, és megkérdezte tőlünk, segítenénk-e megetetni a mesemondókat. Lehet erre nemet mondani?! Mire észbe kaptunk, már az öltözőben voltunk a Moth turné nagyjaival körülvéve, akik mind hihetetlenül kedvesek és barátságosak voltak (becsületemre legyen mondva, nem kezdtem el nyüszíteni mint egy kiskutya amikor Neil kezet rázott velünk, csak a térdeim gyengültek el egy kicsit...) Közösen osontunk ki a hátsó ajtón, hogy elkerüljük a tömegeket, és körbesétáltuk az épületet, hogy bejussunk az emeleti ebédlőbe. Sikerült egy félreeső asztalt találni, ahol mindenki nyugodtan ehetett, és közben nézhettük Neilt amint a tálcájával mászkált az ebédlőben, és senki sem vette észre, hogy kicsoda (mert aki tudta, az már mind a földszinten állt a sorban). Az asztal körül barátságos társalgás folyt mesemondásról, a turnéról, és főleg Cathyt meg engem kérdezgettek, hogy milyen is ifjú mesemondónak lenni. A mesemondók (és írók) nagyon barátságos emberek, abszolút nem éreztük magunkat kényelmetlenül. Az ebéd végeztével közösen sétáltunk vissza a színházba; menet közben Neil Magyarországról beszélgetett velem, meg az élményeiről, amikor legutóbb ott járt. Lépten-nyomon meg kellett állni vele, mert rajongó lányok ugráltak elő a bokrokból és autogramokat követeltek, amiket ő kedves mosollyal és végtelen türelemmel osztogatott. Mire visszaértünk a színházba, már ideje is volt elkezdeni a műsort, úgyhogy mindenkit betereltünk a hátsó ajtón, mi meg gyorsan lecsaptunk a maradék székekre a nézőtéren. Nem volt belőlük sok, tömve volt a ház.

A műsor, be kell vallanom férfiasan, zseniális volt. Ha még emlékeztek rá, a legutóbbi Moth élményem kétes eredményekkel zárult; a mai viszont száz százalékban a hihetetlenül király kategóriába került besorolásra. Először az Unchained zenekar foglalta el a színpadot, ami két személyből állt, egy sok hangszeren polip módjára játszó srácból és egy reszelős hangú, nagyon jópofa csajból. A kezdő szám után Peter Aguero foglalta el a színpadot, aki a fent linkelt bejegyzésben házigazdaként szerepel. Róla azt kell tudni, hogy hatalmas, medveszerű fickó, aki kívül csupa tüske, profánság és pofátlanság, de valójában kenyérre lehet kenni, és végtelenül szeretni való. Ezúttal megint csak ő volt a házigazda, és ugyanúgy veszekedett a közönséggel, mint ahogy emlékeztem rá, de közben észrevétlenül elérte azt is, hogy mindenki remekül érezze magát.
Az első fellépő egy Dawn Fraser nevű fekete csaj volt, aki arról mesélt, hogyan próbálta megtalálni az identitását különböző fehér és fekete közösségekben. Ez így marha komolyan hangzik, de valójában vicces volt és jópofa; a sztori nagy részét az tette ki, hogyan kergette az őrületbe az anyukája által befogadott pulikutya, amíg végül már azt hitte, a fekete rasztás állatka feketébbnek hiszi magát nála. Ezt persze én külön élveztem.
A második mesemondó maga Peter volt, aki arról mesélt, milyen nehezen tudott csak egyetemista korában randizni, mert egyáltalán nem volt önbizalma. Ez megint csak unalmasan hangzik, de a végére szívmelengető, mulatságos sztori kerekedett belőle arról, hogyan jött össze a feleségével, amikor úgy döntött, a lehető legcikibb csajozós taktikákhoz folyamodik majd...
És végül, de határozottan nem utolsó sorban, sőt, elsősorban, Neil Gaiman is felkerült a színpadra egy sztori erejéig. Attól a pillanattól fogva, hogy a mikrofonhoz állt, totál őszinte volt minden mondata. Eddig a pontig nem nagyon tudtuk, mit takar a turné címe (unchained annyit tesz, láncától megszabadult vagy láncok nélküli). Ő aztán azzal kezdte, hogy összefűzött egy régi sztorit arról, hogyan szoktatják láncokhoz az elefántokat a cirkuszban, majd a saját életéből egy darabot, amikor elvált és egyedül élt, és egy személyes sztorit arról, hogyan mentett meg egy nagy barna kóbor kutyát, ami egész életében egy méter láncon élt (és akiből hosszas mosdatás után Neil jól ismert nagy fehér kutyája lett). Szerény véleményem szerint bárki, aki egy óriási csatakos kóbor kutyát betuszkol egy bogárhátúba, rossz ember nem lehet. Ennyi.

Az előadás végeztével Neilt elrabolták a rajongók, mi pedig benn maradtunk a teremben workshopra. A résztvevők száma természetesen ezen a ponton drasztikusan megcsappant, de lendületet nem veszítettünk; Peter, Dawn és a Moth alapítója foglalták el a színpadot, hogy a mesemondásról beszélgessünk velük egy röpke másfél órát. Nagyon szimpatikus volt, ahogyan a Moth mesélők hozzáálltak a témához. Eleinte azt hittem, nem sok közös lesz bennünk; ők kizárólag személyes sztorikban utaznak, az én érdeklődési köröm meg a legendákhoz áll közelebb, de amikor a lényeghez értünk, rá kellett jönnöm, tulajdonképpen talán eddig ők mondták a mesemondói létről a legtöbb okosat. Először is arról beszéltünk, hogy az érzelmek hogyan teszik a személyes sztorikat tartalmasabbá, mint a stand up comedy - lehet, hogy a sztori maga csak neked érdekes, de ha mond valamit alapvető emberi tapasztalatokról vagy érzésekről, akkor mindenki más is magával vihet belőle valamit. A legfontosabb gondolat szerintem az volt, amikor Peter közölte velünk, hogy a mesemondó felelőssége a történet; az, hogy milyen reakciókat vált majd ki, a közönség dolga. Ha azzal a céllal állsz ki a színpadra, hogy valamilyen hatást szeretnél elérni, nagy eséllyel csalódni fogsz. Te csak foglalkozz a történettel, a többi majd jön magától. Igazat szólt.

A workshop részeként kiválasztottak egy személyt a nézőtérről, aki előadhatta a saját személyes sztoriját a színpadon. A választás Cathyre esett, aki királynőként vonult fel a színpadra, és lenyomott egy öt perces, visítósan jópofa sztorit egy francia balerináról, aki egy évig a szobatársa volt, és kilós kiszerelésben vásárolta az óvszereket. Szénné röhögte magát mindenki, Cathyt pedig a mesemondók nagyon megdicsérték (miután szétboncolták a sztoriját ízekre). Cathy persze ragyogott, és egy Oscar-díj átadói pillanatban bemondta a mikrofonba, hogy itt ül a szobatársa az első sorban, mire én csak annyit tudtam visítani, hogy "én egy MÁSIK szobatárs vagyok!!!". Mindenki dőlt a nevetéstől.

A műsor csak akkor ért véget amikor a szervező erőszakkal levonszolta a három főkolompost a színpadról, mert öt percük volt elhagyni a parkolót, hogy odaérjenek az esti fellépésükre. Gyors búcsúzkodás következett, nagy ölelések Petertől, névjegykártya-csere meg hasonlók. Neil eddigre már régen felszívódott, így aztán végül a könyveinket nem sikerült aláíratni, de ez nem nagyon törte le a lelkesedésünket. Remek nap volt, és még sokáig fogjuk visítva emlegetni.

Az igazi férfi szoknyát hord

És a turkálással még nem ért véget a hétvége: előttünk állt a teljes vasárnap, amit a szép napsütéses idő ürügyén egy másik szabadtéri eseményre fordítottunk. Meglátogattuk az idei Sycamore Shoals Kelta Fesztivált.
Elöljáróban el kell mondani, hogy ezen a környéken mindenki kelta. De legalábbis annak vallja magát. Az Appalache telepeseinek döntő többsége skót és ír bevándorlók közül került ki az elmúlt háromszáz évben (ez a meséikből is látszik), és sok család vagy tartja még a hagyományt, vagy visszakereste a gyökereit, amikor már nem voltak az írek kitiltva a tisztességes éttermekből.

Ebből kifolyólag a kelta fesztivál a környéken különösen nagy népszerűségnek örvend. Tulajdonképpen egy óriási kirakodóvásárt kell elképzelni, ami inkább skótnak, mint írnek bizonyult. A sátrak legtöbbjét skót klánok tették ki, akik nagy összetartozásban képviseltették magukat, és segítséget nyújtottak mindenkinek, aki a saját családi gyökerei után kívánt kutakodni. Ez nagyon jó mókának bizonyult; a vezetéknevedből visszakerested a klánodat, onnan a származási helyedet, címeredet, családi mottódat, és azt, milyen kockás kiltet szabad viselned. És ha már a kilteknél tartunk: a fesztivál közönségének jó kétharmada kiltet viselt, aminek én egyáltalán nem voltam ellenére. Volt persze néhány borzalmas fantasy-középkori jelmez is, de a legtöbb kosztümös emberke egészen autentikusan nézett ki.

A vásárosokról ugyanezt már nem nagyon lehetett elmondani; "kelta" fesztivál lévén volt egy rakat boszorkányos stand, hastáncosok minden mennyiségben, filmekből másolt fegyverek, meg a szokásos nyári vásári kavalkád. De lehetett azért szép dolgokat is látni, például egy csomó remek kutyát, kicsi sztoikus skót terriereket meg gigantikus skót masztiffokat, utóbbit szívesen hazavittem volna, de túl sok gyerek ült a hátán. Voltak terelőkutyák is, meg terelni való, frissen nyírt birkák, terelést viszont nem láttunk, mert kutyák és birkák békés egyetértésben kókadoztak az árnyékban. Az egyik sátorban ír zenét játszott négy fiatal lány; szívből jött.

A fesztivál legjobb része természetesen a lovagi torna volt. Két gigantikus lovon ült két alaposan felpáncélozott úriember, és a háttérben szaladgáló tündérek és turisták ellenére ők viszont tényleg autentikusak voltak. A ló nyomott egy tonnát, a páncél hatvannyolc kilót, az úriember valamivel többet, nem kellett közel állnunk a kerítéshez, hogy remegjen a föld a lábunk alatt. Mivel időben érkeztünk, volt alkalmam megnézni, hogy szerelik fel a lovagokat és a lovakat. A show meg volt tervezve szépen, a kopjatörés viszont élesbe ment; látszott is rajta, mert szálltak a szilánkok mindenfelé, de a nyeregből szerencsére senki nem esett le.

Az egyik lovag egy fiatalabb úriember volt, a másik (mi az ő rajongói közé szorultunk) egy daliás kiállású hatvanas. A torna elején mindketten kaptak egy-egy szál rózsát, amit át kellett nyújtaniuk egy hölgynek a közönségben. A fiatal lovag gáláns bókok közepette adta a virágot az egyik rajongónak; az idősebb fel-alá léptetett a sor előtt egy ideig, aztán szólt a bíráknak, hogy igazságtalanul van a tömeg elosztva, mert minden szép hölgy az ő oldalára került. Megszerettük.
Nekem az egész műsorban természetesen a kikiáltó volt a kedvencem, Lovagregény után szabadon; amíg a lovagok kopját cseréltek meg fel- és leszereltek, ő szórakoztatta a közönséget, és jól is csinálta nagyon. Emlékeztetett minket, hogy egy egy tonnás ló sokat eszik, meg arra is, hogy tartsd a szemed a gyerekeden, hogy ha netán kirepül egy kopjaszilánk a közönségbe, magad elé tudd kapni.

Természetesen olyan messze semmi nem repült, bár a pockok többször is megpróbáltak bemászni a pályára, szerencsére senkinek sem esett baja. Vidám középkori hangulattal feltöltekezve jöttünk el, miután daliás lovagunk csúnyán kikapott az ifjabb generációtól.
Egy délutánra nagyon megérte kimenni a kelták közé. Mindenki lelkesen ünnepelte ír/skót gyökereit, szólt a zene, és lehetett turkálni mindenféle kelta és kelta jellegű cuccok között. A többiről a képek magukért beszélnek.

Össznépi turkáló

Új környékünk érdekes, ám annál szórakoztatóbb módon ünnepli az iskolaév kezdetét: a környező összes utca egyszerre tartott egész napos garázsvásárt. Ilyenkor mindenki kirakja az előkertbe az összes kacatot, amitől meg akar szabadulni, mindenki más, köztük mi is, meg azzal tölti a napját hogy fel-alá bóklászik és kincsek után turkál. Általában egy-egy ház külön szokott ilyesmit rendezni, költözés előtt, vagy ha kis készpénzre van szükségük; de amikor öt-hat utca egyszerre rámol ki a porosodó dobozokból, akkor aztán van egész napra nézni- és vásárolni való kacat.
A szorgosabbja már péntek délután kipakolt; Cathy szobatárssal és Gini szomszédasszonnyal közösen lesétáltunk körülnézni, hátha van valami, amire lecsapni érdemes. Mindenkinek meglett a maga öröme: Cathy színes lepedőket vásárolt a készülő rongyszőnyegéhez, meg a kedvenc filmjeit DVD-n potom száz forintnak megfelelő áron; Gini régi, szépre dekorált pléh sütidobozokat vadászott; én ékszerek és kitűzők között turkáltam, és megmentettem egy élénkzöld plüss békát az elhagyott játékok dobozából. A hosszas mászkálás végeztével betértünk a helyi (ír) fagyi- és dohányboltba egy milkshake-re, és diadalmasan vonultunk haza esti mozizásra.

Szombat reggel aztán beindult a környéken a nagyüzem. Hirtelen minden békés kis kertvárosi utca megtelt lassan cirkáló kocsikkal, amik a nap előrehaladtával egyre jobban megteltek kincsekkel (tetőre közözött szék, asztal, mosógép, csomagtartóból kilógó hangfalak). Az élelmesebbje kis kerekes kocsikkal járta az utcákat, vagy a babakocsit módosította az alkalomra. Az egész kertváros nyüzsgő sétálóutcává változott, és azok a családok, akiknek nem volt eladni való kacatja, limonádét és sütit árultak az utca szélén. Kicsik és nagyok mind szorgosan reklámozták a portékájukat, és széles mosollyal invitálták a járókelőket, hogy nézzenek körül a kertben.

Nézni pedig volt mit. Ruhák, étkészletek, patchwork takarók, hintaszékek, babakocsik, CDk és DVDk, játékok, számítógép-alkatrészek, plüssállatok, kalapok, cipők, kések, ékszerek, teáskannák, könyvek, dobozok, pipák, kártyapaklik, játékautók, jelmezek, autóalkatrészek, szobrok, porcelánok, festmények, fényképek, képeslapok, biciklik, bútorok, háztartási gépek, tükrök, utcatáblák, pénzérmék, napozó kisbabák fűre terített pokrócokon, esernyők, sótartók, papírsárkányok, kitűzők, műanyag zombik, Halloweek dekorációk, selyemvirágok, kanapék, csillárok, állólámpák, hangszórók, baseball-labdák, focilabdák, kosárlabdák, mosdókagylók, mozaikok, mappák, jegyzetfüzetek, játékbabák, varrógépek, görkorcsolyák, laposüvegek, fiolák, mérlegek, táskák, hangszerek, kisteherautók, fejszék, játékpuskák, horgászbotok, polgárháborús kitüntetések, baseball-kártyák, foci-kártyák, pokémon kártyák, gyertyatartók, gyertyák, szentképek, rendszámtáblák, kulcsok, köszörűkövek, szivarok, rugdalózók, tolldíszek, ceruzák, fonalak, meg toronyóra lánc nélkül.

Szombat reggel egyedül sétáltam le az eső előtti napsütésben, és bóklásztam végig a Fenyőfa utcát. Rögtön az utca elején az egyik asztalon egy otthagyhatatlan kincset találtam: egy életnagyságú plüss bobtail kutyát, ami hivatalosan párnaként funkcionál. Miután megvettem potom áron (a lány, aki árulta, az egyik mesemondó tanítványom volt), a gigantikus plüssel a hónom alatt bóklásztam tovább, ami a diófa óta a legjobb kiegészítőnek bizonyult a ruhatáramban. Az emberek egyik fele azt hitte, igazi, és nagy ívben elkerült; a másik felük vagy visítva ugrott egyet, vagy szélesen vigyorogva dicsérte a kutyát, és minden gyerek halálos irigységgel nézett utánam. Amikor hazajöttem, még Cathy is sikkantott egyet, és már épp magyarázta, miért nem tudunk etetni egy ekkora állatot, mire rájött, hogy plüssből van. Hehe.
A kutyával a hónom alatt futottam bele a srácokba is, akik természetesen egy láda Star Wars figura felett dugták éppen össze a fejüket (de aztán megállapították, hogy mind az új filmekből van, és így a tíz centet sem érik meg). Négyesben bóklásztunk hát tovább, és hamar kialakult a rendszer, mely szerint én csillogó dolgok és könyvek között turkáltam, amíg ők antik késekről és autóalkatrészekről vitatkoztak az eladókkal. A nap vétele végül egy hatalmas ládányi Pokémon kártya lett, amitől egy idősebb néni akart húsz dolcsiért megszabadulni. Végtelen izgalomba hozta a nerdöket, mert néhány lap ennél jóval többért adható el az ebayen, így aztán hazafelé menet a sofőr kivételével az egész bagázs lapokat válogatott a hátsó ülésen. Mindenkinek megvolt a napi sikerélmény.
Az érdekes az egész (nagyon amerikai) élményben az, hogy egyáltalán nem volt lomtalanítás hangulata. A legtöbb kacat teljesen használható volt, az emberek vígan fizettek értük egy-két dollárt, és ott volt a város apraja-nagyja, egyáltalán nem szégyellve, hogy mások kacatosában turkál. A limonádé, süti, hot-dog, fagyi, és a nyári meleg pedig egészen jópofa kirakodóvásár-hangulatot eredményezett, amiben vígan elszöszölt az ember egy egész napon át. Ahogyan Cathy a végén megjegyezte, ez az Amerika élmény, nem a Starbucks.

Country zene sör nélkül

Hartford után már hiányzott, hogy a visszafogottságáról (és remek alkoholjáról) híres Tennessee-ben is részem legyen egy valódi, hivatalos, egyetemi szervezésű biobuliban. Végül aztán eljött a nagy alkalom: az iskolaév kezdetének örömére a helyi diákönykormányzat ingyenes koncertet hirdetett, természetesen country műfajban.
(Hogy mi adta a koncert bio jellegét? Hát az, hogy még mindig Amerikában vagyunk, ahol 21 éves kor alatt csak embert ölhetsz, de inni nem szabad; a campuson pedig 21 éves kor felett sem, mert ez itt kérem egy csontszáraz campus, ha moonshinet akarsz venni, egész a szomszéd utcáig kell menni érte.)
A koncert a focipálya lágy pázsitján kapott helyet, ahol nagyjából ötszáz egyetemista gyűlt össze a lemenő nap fényében egy kis ingyenes zenehallgatásra. A körítést nem aprózták el; a profi turnészínpadon kívül felfújtak még egy három emelet magas kék kalózt is, ami nem mellesleg az egyetem kabalája, és eséllyel pályázik az állam legbénább kabalájának kétes címére (mi csak úgy ismerjük, a Hipotermiás Szárazföldi Kalóz).
Természetesen nincsen koncert előzenekar nélkül. A megtiszteltetés egy olyan bandának jutott, amely még bimbózó karrierje elején áll, és minden tagja az egyetemről származik (említettem már, hogy nálunk van a világ egyetlen bluegrass tanszéke?). A kissé zavaró nevű Twang Bangers egészen helyre előzenélést csapott, több daluk nagyon tetszett, főleg mert helyi dolgokról énekeltek, és az énekesük hangjába nem kevés dög szorult. Ezen a ponton még mint az ötszáz néző kerti székeken üldögélt, vizet és kólát szopogatott, és a kisujját se mozgatta a fejleményekre. Itt kezdett először megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy egy jó koncertélmény döntő hányadáért a sör a felelős; alkohol hiányában mindenki kissé tétova, nagyon udvarias, és teljesen langymatag volt, csak én ráztam a rövidgatyámat a hátsó sorban.
Az előmuzsika végeztével jó fél órás szünet következett, melynek során azon töprengtünk, mi értelme bemelegíteni a közönséget, ha utána hagyják kihűlni. Ám amikor végül elkezdődött a fő attrakció, hirtelen mindenki elhagyta a kerti székeket és lábra pattant: megjelent Josh Turner a színpadon.
Az úriemberről azt kell tudni, hogy az amerikai toplisták legmélyebb hangjának Guinness rekordjával büszkélkedhet, és ez elég is volt önmagában ahhoz, hogy az összes lány és a fiúk kétharmada sikítva vesse magát a színpad irányába. A hanghoz színpadra való arculat is társult (lehengerlő mosollyal), valamint egy dögös zenekar, melyben egy brit hegedűs, egy rakat déli zenész és az Asszony mint zongorista szerepelt. Volt füst, fények, köröző helikopter, kivetítők, repülő alsóneműk és minden, ami egy jó koncerthez kell... kivéve, mint már említettük, az alkoholt. Két dal között Josh bácsi meg is figyelte, hogy a tömegen úszni kívánó személy másfél métert haladt, és reméli, nem sérült meg nagyon a landoláskor.
A zene kiváló volt, a dalok szórakoztatóak, legtöbbjük a country szokásos témái körül forgott: a whiskey elfogyott, a nőm elhagyott, a kutyámat meg elütötte egy traktor, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Főleg cowboycsizmás lányok voltak terítéken, közbe-közbeszúrva egy-egy vallásos dal is arról, hogy Jézus a barátunk (emlékeztetőül: még mindig Tennessee-ben vagyunk!), és néhány pörgősebb szám is, háta mégis felbátorodik az ötszázból valaki, és esetleg mozogni kezd. A színpadról nézve a tömeg erősen hasonlíthatott a Walking Dead évadzáró jelenetére, mert még a visszatapsolás is eléggé harmatgyengére sikeredett, és nem a show minősége miatt. A záró szám már egyenesen nekünk szegezte a kérdést, hogy miért nem táncolunk, te sok elsős mafla megfelelő folyékony kezdeményezőkészség hiányában nem vette a lapot.
Ez persze nem Josh bácsi hibája volt, ő lehengerlő volt és csodásan vallásos és férfias. De hát egy olyan egyetemen, ahol a felfújható kalózkapitány kólásüveget kapott a kezébe, nehéz dolog a whiskeyről énekelni.

(A zenét és a műfajt mindenesetre melegen ajánlom mindenkinek, mi remekül mulattunk rá!)

A Dollywood élmény

Annak örömére, hogy véget ért a nyári iskola, Crista barátnőm és kis családja felpakolt engem is és elvittek egy napra Dollywoodba.

Annak, aki nem tudná: Dollywood Tennessee legnépszerűbb mega-giga-hiper-szuper vidámparkja, Dolly Parton jóvoltából, aki ideát istennő státuszban van, és elképesztő vagyonának egy részét mindenféle jótékonysági célokra költi. A parkot azért építette, hogy Gatlinburg városa ne menjen csődbe; a küldetés annyira jól sikerült, hogy a város appalache-i mini Las Vegassá avanzsált, és ilyenkor nyáron szétveti a turizmus. Már az odavezető út is színházakkal, kaszinókkal, múzeumokkal és óriási műanyag szobrokkal volt kikövezve, és vendéglátóim azon kuncogtak, ez az igazi amerikai élmény! Végtelenül szórakoztató volt nézni a mindenféle turistacsapdákat az út két oldalán.
Először az aquaparkba vonultunk be, a nagy hőségre való tekintettel; rengeteg medence és még több csúszda között lehetett válogatni. Ez az élmény nem különösebben különbözött egy átlag nyári Balatonparttól, mínusz lángos, és rengeteget kellett sorba állni, de a csúszdák nagyon mókásak voltak, főleg, amikor csőben csúsztál fél kilométert, és semmit nem lehetett látni.

Miután megszáradtunk és megebédeltünk, átvonultunk a vidámparkba, ami önmagában egy város, tele mindenféle érdekességgel. A hullámvasutakra csak egy pillantást kellett vetnem hogy tudjam, nincs az a nyálcsorgatós izlandi viking panteon, amivel engem rá lehetne venni, hogy felüljek akár egyre is. Ennek ellenére négy órát lézengtünk a parkban; zenét hallgattunk, boltokban turkáltunk, szappanbuborékot fújtunk, sasokat nézegettünk, aranyat mostunk, bámultuk az üvegfúvókat/kovácsokat, körhintáztunk, vattacukrot ettünk, tüzes karikákon átugráló kutyákat néztünk, gőzmozdonyt csodáltunk, és hasonló vásári látványosságokkal múlattuk az időt. Crista időnként megpróbált rábeszélni egy-egy utunkba kerülő hullámvasútra, de sikertelenül (ahogy Sid a lajhár mondaná, "de én élni akarok!!!"). Ennek ellenére a nap remek élmény volt, szórakoztató a maga giccses bájával és vásári komédiás hangulatával. Újabb amerikai élménnyel gazdagodtam.

A képen a park egyetlen mesemondója látható, egy kitömött keselyű formájában. Reszelős hangon mesélt appalache-i hazug meséket, a gyerekek meg a kerítésen lógva hallgatták. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek...

Mesemondó mesterkurzus: Afrika nem egy ország

Mivel az új munkahelyem még mindig készülőben van, a héten nem volt más dolgom, mint bekéredzkedni a nyári félév utolsó mesterkurzusára. A mester ezúttal Charlotte Blake Alston volt, akihez eddig csak a Cincinnati konferencián volt szerencsém, de a téma, amit hozott, már előre felkeltette az érdeklődésemet: afrikai mesemondásról és a népmesék fontosságáról ígért hasznos információkat.

Kezdtük a történetet azzal, hogy Afrika nem egy ország. Ezt persze tudta is az osztály nyolc haladó diákja, de nem árt ismételgetni. Ennek kapcsán kaptunk egy vaktérképet, és öt percet, hogy annyit bejelöljünk az 53 afrikai országból, amennyit csak tudunk. Én tizenkilenc helyes válasznál tettem le a fegyvert, és kellően szégyelltem magam. Próbáljátok ki ti is, jó móka.
A gyakorlat arra volt jó, hogy az agyunkba vésse: nincs olyan, hogy "afrikai népmese". Sajnos ha az ember ránéz egy mesegyűjteményre, nagyon sokszor pontosan így felölnek minden, Afrikából származó történetet, miközben az európai mesék ország szerint vannak megkülönböztetve (és ha figyeltétek, még az Olimpián is gyakran mondtak "afrikai sportoló"-t). Charlotte azt kívánta hangsúlyozni, hogy ha "afrikai mesét" mesélsz, mesemondó felelősséged tudni, pontosan honnan származik, melyik néptől és melyik kultúrától. Hogy a kultúrák sokféleségét demonstrálja, hozott egy hosszú listát a kontinensen beszélt nyelvekről, és mindegyiken megtanultunk köszönni és elbúcsúzni (valamint a nyelv nevét és azt, hogy hol beszélik).
Ezen túllépve elérkeztünk az igazán szaftos témákhoz. Hosszasan tárgyaltuk a mesemondás szerepét különböző afrikai kultúrákban, és azt, mennyire szerves része a mesélés a mindennapi életnek; mennyire szorosan összefonódik a tánccal és a zenével, és mennyire közösségi esemény. Ahelyett, hogy a mesemondó egy színpadon állna, legtöbbször az egybegyűltek közösen adják a ritmust, éneklik a refrént, táncolnak két történet között stb. Beszéltünk sokat a griot hagyományról is - ők elsősorban a nyugat-afrikai országok (Ghána, Szenegál stb.) hivatásos és nagyra becsült történetmondó mesterei, akik generációkon át örökítik a zene, történelem és az előadóművészet titkait. A griot hagyomány az Újvilág fekete mesemondóinak legerősebb gyökere; a ritmus, a zeneiség és a büszkeség, ami a griot státuszával jár, elkísérte a rabszolgákat és bevándorlókat az óceánon át.
És nem a zene és a ritmus volt az egyetlen, ami megtette a hosszú utat: jöttek velük a tricksterek is, csapatostul. Kitörő lelkesedésemre legalább fél napot töltöttünk azzal, hogy tricksterekről beszélgettünk; nem tudományos értelemben, hanem úgy, ahogy a bogaras barátairól beszélget az ember. Charlotte meg volt lepődve, hogy ennyi afrikai trickstert ismerek; a helyzet az, hogy Ananszi, Eshu, Zomo és a többiek velem vannak már évek óta.
A sok érdekes téma, mesehallgatás és közös zenélés-dobolás-éneklés közepette el is repült a három nap pillanatok alatt. Csütörtök este Charlott tartott nekünk két órás mesemondó koncertet a színházban, és mindenkit levett a lábáról; pénteken és szombaton délután viszont mi voltunk a középpontban.
Miközben mi afrikai mesékről tanultunk, a belvárosban nagyban zajlott az éves Umoja Fesztivál, ami az afrikai és afrikai-amerikai kultúrák ünnepe. Az utcákat lezárták, színpadokat építettek, kirakodóvásár nőtt ki a földből, zenészek ültek minden sarkon, és táncosok-gólyalábasok vonultak fel s alá. Remek móka volt, színes, zajos, és meg az eső sem esett, egy hónapja először. Ennek örömére kis csapatunk kapott egy saját színpadot, ahol mindkét délután háromórás műsort tartottunk gyerekeknek és felnőtteknek. Az alábbi válogatott fotók ezen a két délutánon készültek:

 Joshua and Michele énekelnek és zenélnek a mesék közötti szünetben (ez külön kihívás volt, mert gyakorlatilag minden utcán és utcasarkon szólt körülöttünk a zene)

 Michele balladát énekel a színpadon

 Lisa (aki egyébként hivatására nézve gyerek-lelkész) nagyon jól mutat a színpadon, sokat mocorog, élvezet fotózni

Dr. Sobol, a Nagyfőnök, úgy döntött, rappelni fog, Charlotte tiszteletére...

Dr. Sobol tovább rappel, Charlotte mint beatbox szerepel, David, Joshua és Brenda pedig háttértáncosok/énekesek. A mese egyébként a Froggy went a-courting című népszerű ballada modernizált verziója.

David, hátterére nézve mérnök, hivatására nézve bohóc és mesemondó, felvette a cipőket mindenki nagy örömére

 Margo Anansziról mesél, és egyben elviszi a "legdögösebb mesemondó"  nemhivatalos címét a fesztiválon

 Joshua egy jól begyakorolt klasszikussal rukkol elő, és óriást játszik

Jómagam (én egy fél órás blokkot kaptam a műsorból, mint diplomás mesemondó, így aztán belefért Aisha az időbe, és erre ritkán van alkalmam!)

 Dr. Reed, a Nagyasszony, texasi mesékkel szórakoztatott minket

Charlotte mindkét kap megkapta az utolsó fél órát, mert azért mégiscsak mindenki őt akarta leginkább hallani. Nem tudok betelni vele mennyire zseniális a hölgy a színpadon. Megint új kedvenc mesemondóm van...

"És te mitől lettél mesemondó?..."

A szombati nappal hivatalosan lezárultak mesemondó tanulmányaim: sor került a záróvizsga-fellépésemre az egyetemi színházban. Az öt féléves klasszika-szigorlat óta nem izgultam vizsgán ennyire.

Amikor egy mesemondó diák érzi, hogy közeleg a vég, azzal a feladattal találja szembe magát, hogy önállóan meg kell szerveznie és kiviteleznie egy teljes órás mesemondó előadást. Nem mondom, hogy nem csináltam már ilyet korábban, de most történt először, hogy osztályoztak is.

Heteken keresztül rágódtam a kérdésen: milyen témát válasszak mesemondó tanulmányaim megkoronázására? Az eddigi diákok közül mindenki más és más megoldást választott. Danielle, ahogyan korábban írtam, megvillantott minden műfajt, ami csak a repertoárjában megtalálható, míg Patrick kizárólag a legjobb sztorijait hozta. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hallgatok a nemrég elhunyt mesemondó nagyasszony, Jackie Torrence tanácsára: "Ha nem vagy biztos benne, mit mesélj, akkor táncolj azzal, aki elhozott a bálra." És én pontosan ezt tettem: olyan történeteket válogattam, amik velem voltak már jóval az előtt, hogy tudtam volna, mi az a mesemondás.

A színházat lefoglalni nem volt egyszerű, de csak-csak sikerült; közönséget toborozni már jóval nehezebb volt így a nyári szünet közepén, de szerencsére a barátaimra most is lehetett számítani. Végül tizenöt-húsz ember gyűlt össze a nézőtéren, és Joel még a mikrofont is segített beüzemelni, hogy minden simán menjen.

A műsorom címe: Egy maréknyi gránátalma-mag. Onnan indultam, hogy ha van az embernek születésnapi fája, akkor az enyém a gránátalma, amit a nagyszüleim ültettek nekem a kertbe. Innen aztán tovább haladtam a személyes sztorik vonalán, és beszéltem kertekről, családról, meg gyümölcsökről; végül aztán csak kilyukadtam Pomona és Vertumnus mítoszánál, ami az egyik első történet volt, amit valaha meséltem. Ezek után tovább beszéltem a mesemondó utazásomról; elérkeztem a régészethez, ami nem múlt el nyomtalanul, meséltem nekik egy kicsit a Kárpát-medence történelméről és arról, hogyan jönnek a hunok a magyarokhoz, avagy fordítva. Ide szúrtam be Attila és a mutatványosok legendáját, ami ugyan jóval a hunok után íródott, de valamiért mindig is megfogta a fantáziámat, így aztán tíz sorról kibővítettem jó húsz percesre, hadd okuljon a hallgatóság. A hunok és a régészet után arról meséltem, hogyan kaptam meg az első fizetős fellépésemet a Szépművészeti Múzeumban, és ennek kapcsán elérkeztem a perui mesékhez, ahol Wayqui segítségéről megemlékezve beszúrtam a műsorba a Kék kavicsot történetét (ami most is mindenkit levett a lábáról).

A műsort Rigó Béla versével, az Óradallal zártam, amit előző éjjel sikerült angolra fordítanom, és összefűztem az angol és a magyar verziót; az egyik kedvenc versem kiskorom óta, és szerintem szépen lekerekítette az előadás végét.

A műsor végeztével már nem volt más hátra, mint megölelgetni mindenkit, aki eljött meghallgatni, és testületileg átvonulni egy szomszédos étterembe, koktélozás céljából.

Kezdem úgy érezni, hogy diplomás mesemondó vagyok.

Mesemondó Mesterkurzus - Picasso és társai

Azt hittétek, végre túl vagyunk a mesemondó kurzusok felsorolásán?
Rosszul hittétek.
Bár az utolsó kötelező órám Elizabeth kurzusa volt, attól a nyári félév még vígan zajlik tovább, és amíg el nem kezdek dolgozni, semmi sem akadályoz meg abban, hogy bejárjak a félév végi mesterkurzusokra. Az e heti kínálatot pedig a világért sem hagytam volna ki: örök kedvenc mesemondóim egyike, Dolores Hydock tartott nekünk gyorstalpalót a művészetekről.

Doloresről már áradoztam eleget a blogon ahhoz, hogy most ne akarjam ismételni magam; inkább mesélek arról, mi mindent tanított nekünk három nap alatt. Csak hogy értsétek a bejegyzés címét: egy Picasso-idézetre utal, mely szerint "Ha műkritikusok találkoznak, művészetről és ihletről beszélgetnek; ha festők találkoznak, arról, hol lehet olcsó terpentint venni." Ezen a nyomvonalon elindulva a kurzus arról szólt, mik a mesemondó szakma alapjai, milyen trükkökre épül a mesemondók mestersége, és hogyan lehet további hasznos trükköket lenyúlni más művészetek szerszámdobozából.

A három nap alatt sorra vettünk néhány művészeti ágat, és szemérmetlenül loptunk mindegyiktől. Mivel Dolores eredetileg színész, így a színházzal kezdtük a munkát, és összeválogattunk technikákat, amik egy színpadi mesemondó hasznára lehetnek. Ezzel el is telt a teljes első napunk; este Dolores két órás nagyelőadást tartott az egyetemi színházban, ahol a gyakorlatban is bemutatta, mitől döglik a légy. Az egész műsor személyes sztori volt, de ha valakitől elviselek két órát a boldog gyermekéveiről, akkor az Dolores, a maga utánozhatatlan bájával, csillogó szemű lelkesedésével, és éles humorával.

A második napon áttértünk a festészetre. Példaként Norman Rockwellt emeltük ki, aki arról híres, hogy egyetlen képen teljes történeteket képes elmondani (én se hittem, amíg nem láttam). Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy az úriember tanított is festészetet, és egy könyvében pontosan leírta, milyen lépéseken keresztül készül el egy-egy mesemondó festmény. Lépésről lépésre végigrágtuk az egészet, és megbeszéltük, hogyan lehet a festőknek szóló tanácsokat mesemondásra alkalmazni. Délután áttértünk a mozgóképekre: Pixar kisfilmeket néztünk, és aztán azt gyakoroltuk, hogyan tudjuk a mesét, amin éppen dolgozunk, két és fél percben tökéletesen elmondani. Kihívás volt, de nagyon szórakoztató.

Az utolsó nap reggele a tánc művészetével telt: Dolores, amellett, hogy színész és mesemondó és zseniális tanár, táncoktató is immár jó húsz éve. Cajun keringőt tanított nekünk, és miután kitáncoltuk magunkat, hosszú listát írtunk arról, miben hasonlít a tánc a mesemondáshoz (avagy fordítva). Meglepően sok volt a hasonlóság.

Dolores kurzusa, amellett, hogy végtelenül szórakoztató, nagyon hasznos is volt. Egyrészt, mert az alapokat nem lehet elég sokat ismételni (amikor már nem nézed a lábaidat, akkor tudsz táncolni igazán), másrészt mert megmutatta, hogy a mesemondás mint művészet nem önmagában lebeg a levegőben, hanem ezer szállal kapcsolódik más művészeti formákhoz. Ez nem azt jelenti, hogy a mesemondónak feltétlenül színész, festő, táncos stb. módjára kell viselkednie; csupán azt, hogy nem éri meg újból feltalálni a kereket, ha a többiek már megtették. És, mint mindig, most is megjegyeztük: tanulni a profiktól érdemes.