Karácsonyi kontra

Úgy terveztük hogy mielőtt mindenki lelép a városból karácsonyra még egyszer elmegyünk közösen valamit csinálni. A választás Joshua kérésére a karácsonyi kontratáncra esett Jonesborough-ban. Természetesen nem lepődtünk meg, amikor a srácok végül az utolsó pillanatban visszatáncoltak (aú) a kihívás elől, így végül csak Cathy meg én kerekedtünk fel, hogy karácsony előtt még táncoljunk egy jót.

Nem bántuk meg. Az ünnep alkalmából nagyon sokan eljöttek; a központ fel volt díszítve és ki volt világítva, és a bálterem két fala mentén különböző szervezetek és társaságok által adományozott, plafonig érő karácsonyfák sorakoztak. Sok volt az ismerős arc a táncosok között, de sok volt a kezdő is; mi odaértünk a kezdő leckére, hogy Cathy fel tudja frissíteni a kontratánc-tudását. A caller egy fiatal, velünk egyidős csaj volt Asheville-ből (jó látni hogy vannak fiatal táncmesterek, és nem hal ki a hagyomány), a zenekar (ContraForce) pedig a legjobb, amit eddig kontratánchoz hallottam. Három fiatal srác volt, akik gitáron, hegedűn, dobon és szaxofonon játszottak ír zene - bluegrass - keleti dallamok keveréket, de olyan jól, hogy a táncosoknak kedve volt kirúgni a ház oldalát. Eddig még nem volt szerencsém olyan kontra zenekarhoz, aminek teljes dobszerkója lett volna, és meg kell mondanom, sokat ad a lendülethez. Az este végén megvettem a CD-jüket, egyrészt hogy támogassam őket, másrészt hogy legyen mit hallgatni, ha rossz a kedvem.

Maga a tánc nagyon hangulatos volt a nagy karácsonyi kivilágításban. A caller csaj jó táncokat hozott; egy volt csak, amiben gyakorlatilag mind a kétszáz embernek sikerült csomót kötnie a sorra, de annyi baj legyen, azért jól szórakoztunk. Nagyon örültem hogy az estébe belefért mindenki kedvenc tánca, a Petronella is, mielőtt haza kellett volna indulni. Megvolt egy újabb ízig-vérig amerikai élmény is: az egyik cowboy-kalapos, vidáman pörgő-forgó srácról kiderült, hogy hétfőn indul Afganisztánba szolgálatra, amiért is az egész közönség köszönetet mondott neki. Úgy esett, hogy az utolsó táncot velem táncolta, és az is kiderült róla, hogy nagyon jó táncos. Megint úgy éreztem, részesültem az amerikai kultúrából. 

Idén ez volt az utolsó kontra, de annyi baj legyen, januárban kezdődik megint. Addig csak kibírom valahogy...

Tizenkét és fél törpe, egy mágus, és Dr. Bilbó

Természetesen elmentünk a Hobbit éjféli premierre.

A lelkesedést az sem csorbította hogy teljesen igazságtalan módon a világ nagy része egy nappal előbb láthatta a filmet (és ezzel az Amerikában tanulás el is vesztette értelmének jó öt százalékát). Szokásos kis csapatunkkal közösen felcuccoltunk (a hidegre való tekintettel lemondtunk a tervről hogy a film tiszteletére egyes oszlopban meneteljünk a moziig) és elzarándokoltunk Bristolba. Kilenc körül érkeztünk meg az éjféli premierre, és a közbeeső időt egy palacsintázóban töltöttük mézeskalácsos forró csokival és sok lelkesedéssel. természetesen mindenki kiöltözött az alkalomra a maga módján - voltak hegyes fülek, reneszánsz hobbitruhák, lobogó köpenyek, és sok-sok Egy Gyűrű. Részemről munkából estem oda így nagy kiöltözésre nem került sor, de azért felvettem egy hosszú zöld kabátot.
A mozi közönsége ismét hozta a formáját. Teljes díszbe öltözött Gandalfok, Bilbók és egyéb Középföldi egyének szaladgáltak az előcsarnokban nagyon izgatottan (és mindenki imádkozott hogy Gandalf ne eléjük üljön le). Kis csapatunk egy teljes sort elfoglalt, és rögtön meg is indult a barátkozás a mozi közönségével. A hangulaton nagyot dobott, hogy Bilbó Egy néha felpattant a székéből két premier között és elüvöltötte magát, hogy "BILBÓ!" mire az egész tömeg visszaüvöltött hogy "BAGGINS!" Gandalf azzal járult hozzá az élményhez, hogy néha felemelkedett az első sorból és a vándorbotjával vezényelte a hullámzást a közönségnek. Hullámoztunk.
A film maga sokkal jobb volt mint én személy szerint vártam. A könyvet mindig is szerettem, de a filmmel kapcsolatban aggasztott, hogy Jackson bácsi háromszor három órába akar belesűríteni százötven oldalnyi anyagot. Lelkiekben felkészültem sok gyaloglásra, de kellemesen csalódnom kellett. Valószínűleg mivel a sztori sokkal kompaktabb, filmre is jobban illett; azt kell mondanom, nekem sok szempontból jobban bejött a Hobbit mint a Gyűrűk Ura trilógia nagy része. Bilbó zseniális volt, a törpék nagyon menők, Thorin karizmatikusabb mint bármelyik elf nemes, és a harcjelenetek is szépen meg lettek koreografálva. Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy Kili igazából tünde, akit örökbe fogadtak, de amíg nézhetem, felőlem ork is lehet. Doktor Watson pedig ezért a hobbitért megérdemelne egy Oscar-díjat.
Hajnali háromkor jöttünk ki a moziból, és négyre értünk haza. A dolog extra szépsége az volt, hogy több tucat hullócsillagot láttunk a sztrádáról, mert ezen a környéken elég kicsi a mesterséges világítás. Elégedetten és hullafáradtan értünk haza, és még tudtam is két órát aludni, mielőtt munkába kellett mennem...

Hungarikum, avagy mi hiányzik Magyarországról

Másfél évvel az Amerikába való megérkezés után rengeteg kérdést kapok ismerősöktől arról, mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról. Erre természetesen elsősorban "a család és a barátok" az elfogadott válasz, de amint túlléptünk ezeken, azt kell mondanom, sok váratlan felfedezést is tettem arról, mit jelent valójában magyarnak lenni. Vagy legalábbis (közép-)kelet-európainak. Vagy csak jobban megismertem a saját személyes ízlésemet.

(Nem árulok el nagy titkot ha azt mondom hogy a paprika és a csikósok nem szerepelnek a listán.)

Íme a lista, mindenféle rangsorolás nélkül, ahogy puffan:

Marcipán
Nekem le se esett hogy Amerikában nincs marcipán (vagy ha van, nem használja senki). Teljesen kétségbe vagyok esve, az amcsik meg nem értik miért, szerintük a cukormáz is ugyanolyan jó.

Tömegközlekedés
Ez valószínűleg az első számú ok a kétségbeesésre külföldi diákok számára, főleg ha olyan helyen vannak mint én. Errefelé a madár ugyan jár, de a busz nem, metróról meg villamosról álmodni sem szokás, és taxi is csak elvétve van. Soha nem éreztem még úgy magam, mint egy hajótörött a lakatlan szigeten, amíg rá nem jöttem hogy itt kaja sincs kocsi nélkül elérhető közelségben.

Túró rudi
Ez elég klisé, de bevállalom.

Kinder tojás
Sajnálatos módon kiderült, hogy ezt még csomagban küldeni sem lehet, Amerikában ugyanis illegális áru, és tojásonként ötszázezer forintnyi összegre büntethető bárki, aki áthozza a határon. Ilyen drága csokit is régen ettem már...

Szaloncukor
Szintén ismeretlen, nem csak mint termék, hanem mint gondolat is: a csokoládéval bevont zselé ötlete ötből négy amcsiból azonnali fulladást vált ki, és aki elég bátor hozzá, hogy kipróbálja, az is udvariasan mosolyogva szokta kiköpni a második felét. A legtöbben azt mondták, egyszerűen az állaga szokatlan nekik. Cserébe legalább szaloncukrot importálni teljesen törvényes, így nem maradok karácsonyi fogszuvasodás nélkül.

Íjászat
Mielőtt magyar feleink nagyon tapsikolni kezdenének előre bocsátom, hogy nem kulturális gyökereimet hiányolom, csupán a sportot; ha egy helyi hillbilly a kezembe nyomna egy vadászíjat azzal ugyanolyan vidám lennék mint egy Grózerrel, lényeg, hogy legyen. Sajnos errefelé sokkal kevesebb lehetőség nyílik íjas lövöldözésre mint odahaza (igaz, politikai vonzata is jóval kevesebb van). Ez a pont a listán egyébként engem is meglepett, biztos az az oka, hogy mostanában a csapból is íjász szuperhősök folynak, és ez régi emlékeket idéz fel bennem.

Kutyák
Az amerikaiak, vagy legalábbis azok akikkel az utóbbi időmben dolgom volt, nagyon macskás népek (ha az Internet nem lenne erre elég bizonyíték). Nagyon kevés kutyát vagy kutyasétáltató embert látni. Mivel a macskákkal sohasem voltam különösebben jó viszonyban, Bob elszánt dorombolása ellenére sem, kezd nagyon hiányozni egy hátsó szándék nélkül barátságos háziállat.

Járda
A tömegközlekedés hiányát súlyosbítja, hogy errefelé járda sincs, így viszonylag kis távolságok megtételéhez is autó szükséges, ha nem akarja az ember egy terepjáró alatt végezni. Sohasem gondoltam bele mennyire készpénznek vesszük a gyalogutakat amíg olyan helyre nem vet bennünket a sors, ahol nincsenek. Ha gyalog vágok át az egyetemi parkolón gyakran meg szokták tőlem kérdezni, lerobbant-e a kocsim...

Kiló, méter, liter és Celsius
Marha nehéz magyar receptből főzni amikor itt minden fontban és unciában van, a reggeli időjárás-jelentésről nem is beszélve (bár most már tudom hogy 30F környékén bundabugyi kell). A listára a fentieken kívül felkerülhetne még a ruhaméret (otthon M-es, ideát S-es), a cipőméret, és az időbeosztás is (valahányszor valaki meglátja hogy az én órámon 14:45 van mindig azt hiszik "katonai időn" vagyok).

Kőrözött
Túró, az nincs. Legalábbis nem abban a formában ahogyan mi ismerjük. Ebből kiindulva sajnos kőrözött se, pedig néha nagyon megkívánom.

Kenyér
Rendes ropogós, nem ehető söralátét. Valamiért az amcsik imádják az édes kenyeret, amitől is a legtöbb kenyér a boltban gyanúsan kalácsízű, a kenyérhéjaz meg még azon is utálják (pedig az a legjobb része!). Friss meleg fehér cipó. Határozottan hiányzik.

Biztonságos kirándulás
Sokkal izgalmasabb, de egyben sokkal aggasztóbb is úgy kirándulni, hogy medvék, mérges kígyók és prérifarkasok kószálnak a környéken. Nyilván Ausztráliához képes bölcsőde vagyunk, de mégis.

Autentikus történelmi fesztiválok
Személy szerint nagyon szórakoztat az egész "Ren fair" mozgalom, de azért néha kedvem lenne olyan reneszánsz rendezvényre menni ahol nem szaladgálnak vámpírok, tündérek, és 19. századi steampunk hölgyek. Ez olykor még otthon is bajos, de azért van sok remek példa is (Mare Temporis Alapítvány, hogy csak egyet említsünk).

Tojásfestés
Tessék, került autentikus magyar népművészet is a listára. A húsvéti tojásfestés nálunk mindig jó móka, főleg mert valódi méhviasszal és gicával történik, és nem bolti temperával. A festett tojás fogalmát ugyan az amcsik is ismerik, de nem sokan űzik művészi fokon.

Régi épületek
Háromszáz évnél régebbi. A régész beszél belőlem.


Én személy szerint szeretném kezdeményezni hogy minden külföldön huzamosabb időt töltő magyar készítsen egy ilyen listát, és gondoljuk át egy kicsit a fejünkben élő országimázs dolgot.

Karácsony magyar módra

Avagy inkább Csenge módra.
Cathy Jo-ban az a jó, hogy sok bennünk a közös. És amikor két kreatív katolikus csaj van összezárva, akkor két dolog történik: sok kaja, és adventi készülődés.

Szombat délután mézeskalácssütő partit tartottunk. Előző este megcsináltam a tésztát jól kidolgozott családi recept szerint (mondjuk az vicces volt, hogy elfelejtettem a szegfűszeg angol nevét, így a bevásárlás közepén rögtönzött Activity játékot tartottam Cathynek mire kitaláltuk, mi az a kicsi illatos dolog, ami úgy néz ki mint egy szög és a narancsba szokták szurkálni). A tésztát viszonylag hamar összedobtam, de mivel az egyetlen dolog, amit a boltban nem lehetett kapni, a mézesfűszer volt, így addig gyúrtam amíg elégnek nem éreztem a fahéjat és a szegfűszeget, minek következtében másnap reggel kalapáccsal kellett a tésztát az edényből kifeszegetni. A sütés viszont jó móka volt; Joshua meg az ember átjöttek és megkapták a szaggatás kitüntető feladatát (miután elmagyaráztuk nekik hogyan kell így szaggatni, hogy ne maradjon felesleg). A projekt végére a konyha lisztben úszott, Cathy és Joshua musical-számokat énekeltek kórusban, a mézeskalács szépen kisült, és a fiúk még egy kicsi műanyag karácsonyfát is felállítottak az asztalon. Az egyik lába ugyan hiányzott, de hát nem azért vagyunk frissen végzett egyetemisták hogy ne oldjuk meg a problémákat (az eredmény a mellékelt ábrán látható).

Mivel azért műanyag fával mégsem lehet karácsonyt várni, vasárnap elmentünk venni egy igazit. Nagy szerencsénkre volt ismerős, aki nagylelkűen felajánlott a köz javára egy karácsonyfatalpat és egy doboz égőt, így már csak a fő attrakció volt hátra. A hivatalos karácsonyfa-piacon elég kókadt példányokkal találkoztunk, de szerencsére észrevettük, hogy az út túloldalán a cserkészek is felállítottak egy standot, és meglepő módon az ő fáik sokkal szebbek (és olcsóbbak) voltak. Egy plafonig érő, csodásan illatos, tökéletes karácsonyfa formájú fenyővel távoztunk a helyszínről, ötven dolcsival szegényebben de karácsonyi sikerélménnyel gazdagabban.

A fa örömére, és mert ezzel el is ment az adventi vasárnapunk, úgy döntöttünk kedd este adventi vacsorát tartunk a katolikus hagyományok iránt érdeklődő tömegeknek. Mivel már régóta kedvem volt főzni a társaságnak (alapvetően nem vagyok egy konyhatündér, de egy idő után elkezdenek hiányozni az otthoni kaják), úgy döntöttem, magamra vállalom eme nemes feladatot. Cathy végtelenül lelkes volt, hogy figyelemmel kísérheti egy igazi magyar vacsora alakulását, amiért is kicsit szégyenkezve mondtam el neki, hogy grúz pulykamellet készítek (és az én családomnál a karácsonyi specialitás különben is a kínai kaja, amit apa főz). Magyar vagy nem magyar a drúz pulyka remekül sikerült, és készült belőle annyi, hogy jusson az összes éhező férfinak akit meghívtunk. A vendégsereget Joshua, Travis, Patrick és az ember alkották. Először is adventi gyertyákat gyújtottunk, énekeltünk, és felolvastuk a vasárnapi imádságot, majd bekapcsoltuk a karácsonyfaégőket és egyéb lámpákat, és egy kellemes vacsora és bor mellett válaszoltunk az összes katolikus vallással kapcsolatos kérdésre. Nagyon mókás társalgás kerekedett a dologból, főleg mert kettőnkön kívül mindenki más baptista, metodista, és ki tudja még milyen egyéb keresztyén felekezetbe tartozik. Miután kiveséztük a gyónás, keresztelés, Luca-nap, balázsolás és egyéb katolikus érdekességek részleteit, ideje volt áttérni az adventi este következő attrakciójára, a filmezésre. Mivel az utóbbi hetekben Joshua és Cathy szisztematikusan adagolták nekem az amerikai karácsony klasszikusait, Muppet Karácsonyi Énektől olyan klasszikusokig mint a White Christmas, úgy döntöttem ideje mutatni nekik valamit amit nálunk ad a tévé minden karácsonykor. Ti tudtátok hogy a "Legyetek jók ha tudtok" csak az olaszoknál meg nálunk megy a tévében? Mert én nem. Ellenben sikerült khm, megszereznem angol felirattal, és kis csapatunk teli hassal nekivághatott egy újabb nagyon katolikus élménynek.
Az első öt perc alatt kiderült, hogy a film szórakoztatóbb lesz, mint bárki gondolta volna: a mellékelt angol felirat ugyanis látványosan Google translate-tel készült, feltehetően magyar eredetiből. Erre olyan jelek utaltak, mint a film közepén kontextus nélkül felbukkanó "Crosstown Pálinka!" mondatok, és hasonló végtelenül mókás, ás kevéssé érthető párbeszéd-töredékek. Hamar rájöttem arra is, miért nem adták ezt a filmet Amerikában: az ördög egy mór nő, és Néri Szent Fülöpöt ideát már biztos beperelték volna, amiért néha hókon csapja a gyerekeket... Ennek ellenére kis csapatunk végtelenül jól szórakozott, helyenként gurult a nevetéstől, és a végére kórusban énekelte a főcímdalt. Alaposan katolikus élmény volt, de hát a démonnak szentelt vízzel való lesavazását a Supernatural óta már megszokta az amerikai közönség...
Hát, így készülünk ideát a karácsonyra.

Káosz, ménkű és nyugdíjasok, avagy a mesemondó első napja a munkahelyen

Hát ez a nap is elérkezett. Nem mintha most mentem volna először munkába, azt már gyűröm augusztus óta, de a vadonatúj, csilli-villi művelődési központ most szombaton nyitott meg nagy csinnadratta és teljes katonai-rendőri jelenlét kíséretében, enyhe nyolc hónapos késéssel (pontosabban tizenhat darab kéthetes késéssel, ennyiből már egy gyerek is kijön).
A megnyitó ugyan szombaton történt, Mikulással és zenével, de hivatalosan hétfő reggel kezdtük meg a működésünket. Teljesen normális, hogy egy városi művelődési központ első napja kaotikusra sikerül, hiszen egy csomó apróság van, ami csak menet közben szúr szemet a személyzetnek. Például ki venné észre, hogy az irodában nincs szemetes, amíg ki nem akar dobni valamit? És ugyan kinek tűnne fel, hogy az összes irodai asztal a térdünk magasságában van, amíg meg nem próbál leülni a számítógépéhez? És ha már a számítógépeknél tartunk, senki sem hibáztatható érte, hogy az összes egyszerre fagyott le, hiszen most kapcsoltuk be őket először. Hasonló módon az első nap meglepetései közé tartozott az is, hogy az irodában nincs elég szék (én speciel nyolc órát ültem egy asztalon), a fénymásolóban nincs papír, az egész épületben nincs nyomtató, és hogy tulajdonképpen nyolc alkalmazott közül senki sem tudta, mennyi a tagsági díj, vagy hogy hogyan kell kezelni a pénztárgépet.
Ezektől az apróbb bökkenőktől eltekintve a munkanap vígan zakatolt reggel héttől este hétig. Mivel kiderült, hogy az összes sajtó és média "nyugdíjasház"-ként reklámozta az épületet, nyugdíjasokból bejött néhány száz a nap folyamán, gyerek viszont mutatóba se. A nyugdíjasok türelmesen álltak sorba amíg egyenként bepötyögtük az összes adatukat a számítógépbe, lefotóztuk őket, és beszkenneltük a kártyájukat az adatbázisba, és utána mind nagyon kedvesen mosolyogva mondták, hogy ők csak a nyitva tartásról szerettek volna érdeklődni, és különben is kifizetik inkább a két dollárt az úszásért, nem kell nekik a havi belépő. Ez utóbbival csak akkor volt gond, amikor kiderült, hogy valaki a tévében azt nyilatkozta, hogy délután háromtól hatig ingyenes az uszoda, márpedig ha a tévében azt mondták, akkor az úgy is van, még akkor is, ha az iroda teljes személyzete sűrű bocsánatkérések közepette bizonygatja, hogy tévedés volt. Adj az embernek egy ingyen belépőt, boldog egy napig; vedd el az ingyen belépőjét, és örökre bojkottálni fog.
A megnyitóra veretett arany emlékérme fényesebbik oldala az volt, hogy végre elkezdhettem mesemondói működésemet, amiért tulajdonképpen fel lettem véve ebbe a nagy múltú és mélyen tisztelt intézménybe (négy hónappal ezelőtt). A reggeli mesélés ugyan elmaradt, mert "méhecske" (3-5 évesek) nem jött mutatóba se, viszont a délutáni Nyugdíjas Mesemondó Körre hárman is felbukkantak, és egy zseniális órát töltöttünk együtt a gyerekszobában, miközben a háttérben a börtönből kölcsönzött takarítószemélyzet elmélyülten karácsonyi képeslapokat ragasztgatott. (Oké szarkazmus vége, a rabok marha jó arcok, a nyugdíjas mesélők megy tényleg zseniálisak voltak). Ez aztán tartotta bennem a lelket a következő két órában, amikor is összesen két gyerek bukkant fel a délutáni mesélésre (az anyukával viszont nagyon jót beszélgettem, újságíró, és remélhetőleg segít majd behozni több gyereket a héten, szóval Halvor és a trollok nagyon hasznos közönségnek lettek előadva, a gyerekek meg marha cukik voltak, és nagyon élvezték). A tinédzserek esti dráma klubjára megint csak nem bukkant fel senki, de hát ezen a környéken a kosárlabdameccsel a mesemondás nem tud és nem is akar versenyezni.
Mivel a múlt héten túlóráztam, a keddi napot megkaptam szabinak. Remélhetőleg mire holnap visszamegyek, valaki már kibogozta, hogy működik az adatbázis. És a kassza. És a programok. És a nyomtató. És a terembérlet... Amíg gyerek van, ha csak kettő is, addig érdemes munkába járni.

Asheville - Slam, duplán, jéggel

Kedd este bezsúfolódtunk Cathy kocsijába (Joshua, Travis, az ember és jómagam) és elzötyögtünk a hegyeken át Asheville-be a szokásos havi slammelésre. Útközben volt sok éneklés meg dumálás, meg egyéb dolgok amik teljesen normálisak amikor négy mesemondó van egy kicsi légtérbe összezárva.

A slam témája a hideg volt, mivel a szervezők úgy gondolták, decemberben már lehet ilyesmire számítani, de tévedtek – a hegyek között épp aznap dőlt meg minden idők decemberi melegrekordja, szóval nem hogy hó nem volt, de még hideg se. Annyi baj legyen, ittunk italokat jéggel, és remekül éreztük magunkat.

A témát szokás szerint elég tágan értelmezte a kalapból kihúzott hét mesemondó. Joshua az emberek életében előforduló “hideg” időszakokról beszélt meg egy leszokóban lévő drogos srácról akivel találkozott. Travis egy kellemesen gusztustalan sztorival szórakoztatott minket arról, hogyan vágta el az apja a fűrésszel az ujjait (a sajátját, nem a gyerekét), és hogyan kellett az ujjakat jeges tasakban utána vinni a kórházba. Cathy, a színpadon elhelyezett nagy piros plüss fotelben elterpeszkedve, arról számolt be hány hokijátékossal randizott már az évek során, és hogyan tanult meg ő is hokizni egy befagyott tavon (említettem már, hogy Cathy északi?...). Egy ismeretlen muki a téli szaunázás gyönyöreiről mesélt, egy nagy szakállú fickó pedig arról, hogyan csúszott le egy hegyoldalon és zuhant majdnem egy szakadékba.

Részemről egy régi családi sztorit vettem elő arról, hogyan celluxoztuk a négyéves húgomat a szánkóhoz, hogy ne húzza a csizmáit a hóban miközben elvonszoltuk a szánkót a nagymama házáig. A közönség hangosan derült az egész történeten, ami helyenként szimplán stand up comedy-be fordult, én meg rettenetesen élveztem, hogy meg tudom nevettetni őket. Sohasem vállalkoznék hivatalos stand-upra, de mókás személyes sztorikat mesélni egyre jobban szeretek.

Az eredmény senkit sem lepett meg: Cathy hatalmas fölénnyel megnyerte a versenyt (neki ez a műfaja, slamben soha nem veri meg senki, főleg nem amikor olyan hazai témán játszik, mint a jég és a jégkorong). Szerény személyem runner-up-ként a dicsőséges második helyen végzett, és nagyon büszke volt magára. Ha ezt előre tudom, többször celluxoztam volna hugit a szánkóhoz.

Boone - kirándulás Appalachia szívébe

 Egy napon, mikor a mesemondóknak semmi dolga nem akadt, eszükbe jutott hogy elmehetnének kirándulni a hegyekbe amíg még nem szakad le az első hó. Kocsiba ültünk hát, Travis, Joshua meg én, és útnak indultunk a legendás Boone, North Carolina irányába. Hogy mi van Boone-ban? Nem sok minden, de csak a kocsiútért megéri odamenni. Korán reggel indultunk, és kellemes country zenéket hallgatva kocsikáztunk keresztül az Appalache bércein. Láttunk gyönyörű nagy tavakat, maradék őszi faleveleket, meg sok sok hegyet. Végül aztán, közel két óra kocsikázás végeztével átmásztunk az utolsó emelkedőn, és egy kedves kis völgybeli városkában találtuk magunkat. A sok nagy modern téglaépületről hamar kiderült, hogy az egyetemi campushoz tartoznak – Boone az otthona az Appalache-i Állami Egyetemnek, ami nyilván a hegyvidéki kultúra vegytiszta megnyilvánulása. A nagy tömegből és a sok száz parkoló kocsiból hamar rájöttünk arra is, hogy valami komolyabb rendezvénybe csöppentünk bele; a választ a fekete és sárga darázsruhában feszítő tömegek szolgáltatták, amik az egyetemi focicsapat rajongóiból álltak, és a szombati meccs alkalmából árasztották el a várost.

Boone nagyjából olyan, mint Asheville: egyetemi hippiváros. Masszázsszalonok, jógastúdiók, tibeti éttermek és ezoterikus ajándékboltok váltakoznak az utcák mindkét oldalán, és batikolt ruhákba öltözött, vastag keretes szemüveget viselő alternatív személyiségek sétálnak fel-alá kézen fogva, mintha a Hair eredeti gárdája tartana állandó flashmobot. Végtelenül jó móka volt a tömeget stírölni. Meglátogattunk egy karácsonyi kirakodóvásárt, karácsonyfadíszeket ragasztgattunk, sétáltunk az utcákon, és kiadósat ebédeltünk egy Proper nevű étteremben, ahol dunsztosüvegben szolgálták fel az édes teát, ahogy annak Délen lenni kell. A háttérben mindenféle aktuális slágerek szóltak, ami ugyan levett egy kicsit a hegyvidéki autentikus hangulatból, de a focimeccs miatt elnéztük nekik a dolgot. Mivel a meccsre magára nem jutottunk be, felmásztunk helyette a közeli kilátóba.Félúton ugyan kerítésbe ütköztünk, mert a télen várható zord időjárás miatt októberben bezár a turistaösvény, de mivel húsz fok volt és hét ágra sütött a nap, átkúsztunk a kerítés alatt, és felmentünk egészen a hegytetőig. Gyönyörű kilátás nyílt a hegyekre, a völgy meg még egy kilométerrel feljebb is visszhangzott a meccsközvetítéstől meg a tömeg üvöltésétől. Kellemes ősz végi nap volt.

Délután indultunk haza újabb adag country zene kíséretében. A naplementében még megálltunk a tóparton vizet nézni és fotózkodni, és épp hazaértünk, mielőtt besötétedett volna.

Hát, így telik el errefelé egy üres szombat. A többiről beszéljenek a fényképek.