A szépen zengő palikánmadár (Ribizli a kulisszák mögött 31.)

A júniusi Könyvhétre jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában a Ribizli a világ végén: Régi magyar népmesék mai gyerekeknek című kötetem, amely harminckilenc mesét tartalmaz a korábbi blogsorozatból. Mivel a könyv mesegyűjtemény (9 éves kortól ajánlott), és nem néprajzi forrás, a sorozat folytatásaként szerdánként a könyvben található mesék hátteréről itt írok a blogon. A mesék részletes forrásait a könyvben megtaláljátok.  

Egy kicsit felpörgetem az eseményeket ezzel a sorozattal, és heti két bejegyzést fogok írni, mert hamarosan új sorozat indul a blogon :) De előtte még hátravan néhány nagyon klassz mese, mint például a mai...

Miről szól?

Egy okos királylánynak sok kérője akad, köztük három királyfi-testvér is, akik azt állítják, semmihez sem hasonlítható varázslatos palotájuk van az erdőben. A királylány elhatározza, hogy a saját szemével akarja látni, és éjszaka kiszökik, hogy megkeresse a palotát. Meg is találja, végigjárja az összes szobáját, miközben egy hang többször figyelmezteti, hogy fusson az életéért. Végül megtalálja az utolsó szobát, ahol egy rejtett verem van, és rájön, hogy a királyfiak rablók, akik királylányokat fosztanak ki és löknek a verembe. Hajszál híján csak, de sikerül megmenekülnie, hazarohan, fellármázza az őrséget, és a királyfiakat elfogják.

Hogyan készült?

A mesének több verziója is létezik, és a felgyűjtött szöveget többen át is dolgozták azóta. A mese magja a Vajdaságból származik. Egyike azon meséknek a könyvben, ahol úgy döntöttem, nem adok nevet a hősnek, mert valahogy fontosabbnak éreztem, hogy ő egy királylány, aki nem-királylányos dolgokat művel.

Mitől különleges?

Ez volt a második mese, amiről annak idején blogoltam a régi sorozatban. Nagyon szeretem, mert okos, talpraesett, és bátor lány hőse van, aki nem hisz el "bemondásra" azt, amiről a saját szemével is meg tud győződni. Hallgat a megérzéseire, nem menekül el a kihívások elől, és szerethetően kíváncsi is egyébként (ami ritka tulajdonság a népmesei királylányok körében, vagy ha megjelenik, általában büntetés jár érte, lásd Csipkerózsika). A másik nagy kedvenc mozzanatom a történetben az, hogy amikor sárosan-rémülten hazakeveredik, és jelzi, hogy baj van, az apja gondolkodás nélkül hisz neki, és az egész udvar felsorakozik a parancsára. Senki sem kérdőjelezi meg, igaz-e, amit mond, és senki sem áll le vitatkozni ahelyett, hogy tennék, amit parancsol nekik, hogy időben felkészüljenek a közelgő veszélyre. A történet végén a királylány természetesen bizonyítékát is adja, hogy igazat beszél, de mégiscsak üdítő látni, hogy senki sem fogja a(z amúgy daliás és udvarias) királyfiak pártját, mondván, hogy de olyan kedves embernek tűnnek...

Érdekesség

Amikor Amerikába jártam egyetemre, mesemondóként kellett, hogy legyen halloweeni repertoárom - az amcsi mesemondók ugyanis október folyamán kapják a legtöbb felkérést, általában félelmetes történetek mesélésére. Szerettem volna, ha kerülnek magyar mesék ebbe a repertoárba, így bukkantam rá többek között a Pelikánmadárra is. Külföldi közönségekkel is remekül működik.

Könyvtáras-ottalvós

Vannak fellépések, amikre nem lehet nemet mondani. Amikor például megkérdeztek, hogy szeretnék-e benn aludni a Miskolci Herman Ottó Gimnázium könyvtárában, és Halloween alkalmából rémtörténeteket mesélni a kamaszoknak, muszáj volt azonnal igent mondanom. Benn aludni egy könyvtárban! Kár, hogy akkor nem volt ilyen, amikor én voltam kamasz. De legalább most pótolhattam.

Délután ötre érkeztem a könyvtárba, amikor még nagyban zajlott a Halloween-ünnepség előző szakasza. A diákok csoportokban dolgoztak, hogy megalkossák a suli szörnyeit; minden csapat szörnyet tervezett, rajzolt, történetet alkotott, majd egyenként bemutatták a végeredményt a háromtagú (szintén diák) zsűrinek. Már itt éreztem, hogy jó helyen vagyok: A rajzok és az ötletek színesek voltak és szórakoztatóak, vécé mellé pisilő fiúkat büntető kísértet-takarítótól a büfét kirabló szörnyetegig. A csapatok pluszpontokat kaphattak minden jelmezért, amik között szintén volt egy-két lenyűgöző darab (és jó sok arcfesték).

Amíg a zsűri elmélkedett, addig következtem én a meséimmel. A könyvtár szabad terének közepén rengeteg babzsák tornyosult, rajtuk keresztül-kasul heverő boszorkányokkal és zombikkal; még a villanyt is lekapcsoltuk, így lett igazi a hangulat. A szörnyeteg királykisasszony meséjével indítottam (ki mondta, hogy a magyar népmesék nem Halloween-kompatibilisek?), utána következett közkívánatra Hoichi és a kísértetek japán legendája. A két mese után a fiatalabb korosztály hazavonult, az idősebbek pedig leadták a pizzarendelést, majd nekiálltak tököt faragni. Közben szólt a zene, repültek a lufik, előkerültek a sütőtökös muffinok, és úgy egyáltalán remek volt a hangulat. Egészen egyedi sütőtök-költemények születtek, amiket aztán kivittünk az udvarra, hogy teljes gyertyás pompájukban is megcsodálhassuk őket.

A pizza és a töklámpások után ismét mesemondás következett. Mivel ezt a korosztályt lehetetlen megijeszteni, elővettem Mary Culhane és a hulla történetét; ezt nemrég járattam be Erdélyben, és elég gusztustalan és hátborzongató ahhoz, hogy élvezetes legyen (plusz vagy egy bátor női főhőse). Mellécsaptam még Szigmund és Szinfjötli vikinges-férfarkasos legendáját is, hogy teljes legyen a szörnyfelhozatal. És ha már a szörnyeknél tartottunk, a vacsora után felállítottunk egy kivetítőt is, amin a Hotel Transylvania volt műsoron.

És még nem értek véget az esti könyvtári kalandok, sőt. Mivel akadtak, akik már látták a filmet, két polc közé bevackolva az érdeklődőknek spontán gyorstalpalót tartottam szerepjátékból. Kiszedtük a kockákat a Cluedo dobozából, és miután megegyeztünk, hogy látták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot, és tudják, mi fán terem a tünde (hehe), rögtön bele is vágtunk egy rövidebb kalandba. Azt imádom a kiskamaszokban, hogy nagyjából 5.4 másodperc alatt jönnek bele a szerepjátékba, és onnantól kezdve én szórakozom a legjobban a kreatív megoldásokon és a mindent elsöprő lelkesedésen. A nyári táboros élmény után ezúttal sem kellett csalódnom. Három kalandozónk életveszélyes csapdákon jutott át, trollokkal küzdött meg, váratlan varázslatoknak esett áldozatul, és lemeccselt jó néhány törpe-tünde konfliktust, de az utolsó pillanatban (értsd: két perccel takarodó előtt) azért sikerült megoldaniuk a küldetést. Születtek azonnali poénok, ment a csapatmunka, és semmi kétségem nincs felőle, hogy maradandó lesz az érdeklődés az új mesemondói műfaj iránt...

Ahhoz képest, mekkora buli volt a könyvtári Halloween, a csapat becsületére legyen mondva, röviddel éjfél után mind elvonultak aludni a polcok közé rakott kis babzsák-fészkeikbe (némi hálózsákban mászkálás és zseblámpázás után). Hajnali hatig csend volt és nyugalom, és pedig nagyon jót aludtam valahol az Idegennyelvű szekcióban. Reggelire megettük a maradék muffint és banánt (volt, aki a pizzát is), és mindenkit útnak indítottunk az első órájára.


Minden iskolai könyvtárnak kéne ilyet szerveznie. Ahhoz képest, hogy felnőttként és dolgozni mentem oda, én éreztem magam a legjobban.

Szerelem, félelem, történelem: Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztivál, 2018.

Tavaly voltam először mesélni a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválon, és nagy örömömre idén ismét meghívtak. Kiajánlottam egy csomó új műsort, közöttük rengeteg kamaszoknak szóló mesecsokrot is, mivel éppen most dolgozom egy ilyen témájú kéziraton; nagyon is vevők voltak a témára, és öt remek, kalandos napot töltöttem a fesztiválon.

Szombat este érkeztünk meg Sepsiszentgyörgyre; hason csúszva landultunk a tábortűznél az után, hogy néhány kamiont követtünk türelmesen Dévánál a hegyi úton, majd a Google tudott egy rövidebb utat Sepsire az erdőn (és a hegyeken) keresztül. Az esti Meselángra kedves kis csapat gyűlt össze; a tűz fényénél, sört iszogatva meséltünk sólymokról, kísértetekről, görög mitológiáról, bicikliző medvékről, és mindenféle pajzánságokról. Itt ismerkedtem meg Dannyvel is, aki szintén a fesztiválra érkezett fellépni, és a tűz mellett rögtön is előkapta híres hangszerét, és énekelt nekünk szép dalokat. A vasárnap teljesen szabad volt, így Brassóba kirándultunk, miközben én lélekben készültem a három nap mesélésre.

Hétfőn délelőtt Kovásznán volt az első fellépésem. Szerelmes meséket ígértem kamaszoknak, de az érkezésünkkor még nem volt biztos, hány osztályt érdekel majd az előadás, amit a helyi művelődési házba szerveztek. A biztonság kedvéért bevittünk kilencven széket és egy mikrofont a színházterembe, és vártuk a csodát. Lett is: Kezdésre már megtelt a terem, az asztalokon és a földön is ültek, és az első mese közben is érkeztek még, így végül jó százötven kamasz és kiszkamasz zsúfolódott be a nézőtérre. A legkisebbek hetedik osztályosok lehettek, akik sokszor még húzódoznak a szerelmes-romantikus történetektől, de a mesék ezúttal őket is magukkal ragadták, és tágra nyílt szemekkel hallgatták végig az Arthur-legendákat, Wedderburn kapitányt, és a Tündértó titkát egyaránt. A műsor végén vastapsot kaptam, amin alaposan meglepődtem. Mesélejetek több szerelmes történetet kamaszoknak, nagyon megéri ;)

Hétfő délután Székelyudvarhelyre kirándultuk, ahol rögtön két előadás is követte egymást a Művelődési Ház tágas színháztermében. Az első A Zöld Dragonyos és a Tűztündér, egy új mesemondó programom, amelyben a Gaal György által gyűjtött, 19. század eleji magyar tündérmesék szerepelnek. Ezek a mesék, melyek jó részét a bécsi magyar huszárezred katonái szolgáltatták, mind hosszúak, színesek, és összetettek, ezért kíváncsi voltam rá, hogyan veszik majd őket a műsorra érkező gyerekek. Végül sajnos elég kevesen jöttek el, nagyjából tíz-tizenkét fő, háromévestől kisiskolás korú gyerekekig, de a mesemondás így is varázslatosra sikerült. A gyerekek pisszenés nélkül ültek végig két, egyenként félórás tündérmesét (a két címadó történetet), és az egyik kislány olyan rettenetesen lelkes lett, hogy megkérte az anyukáját, maradjanak ott a felnőtt előadásra is. A felnőtt műsorban, amire kicsit többen jöttek el, a Feminista Magyar Népmesék történetei kaptak helyet (Ilona, Katica, Rebeka: A magyar népmesék okos lányai és bátor asszonyai). Többek között alkalmam volt elmesélni a saját verziómat a Pletykás asszonyokra, és megkérdezve a közönséget, hallottak-e már Puskás Kláriról, végül arra is sort kerítettem. A mesélés után egy kedves hölgy odajött hozzám, és elmagyarázta, hol találom meg a Tatárdombot és Puskás Klári szobrát Szárhegyen; nagyon szépen megköszönte, hogy elmeséltem a legendát. Jó érzés volt.

Kedden az egész napot Sepsiszentgyörgyön töltöttem. Délelőtt, a tavalyi programhoz hasonlóan, a Székely Nemzeti Múzeumban léptem fel, ahová ezúttal kamasz osztályokat hoztak el nézőnek. Először ide is a szerelmes meséket hirdettük meg, de mivel elenyésző volt az érdeklődés, kicseréltük a műsort a Királylány a koporsóban című, félelmetes történeteket tartalmazó mesecsokorra. Erre aztán haraptak is, és az első körre két idősebb, a másodikra pedig egy fiatalabb (hetedikes) osztály jött el. Az idősebbek hatalmas csendben, de töretlen figyelemmel hallgatták a horrorsztorikat (szinte mind fiúk voltak), a kisebbek viszont hangos tetszésnyilvánítással és kérdésekkel tűzdelték meg a meséket. Itt a szokásos Halloween-i műsorom mellett bejárattam egy új mesét is, Mary Culhane ír legendáját, mely a "zabkásás" néven híresült el gyerekek és tanárok között, mivel a sírjából kikelő halott vérrel kevert zabkását próbál megetetni a hősnővel. A mese zajos "hűűű" és "pfuuuj!" reakciók közepette remekül működött ezzel a korosztállyal. A mesélésről a Székely Hírmondó is beszámolt.
Délután a sepsiszentgyörgyi könyvtárban tartottam előadást; itt megint a Zöld Dragonyos és a Tűztündér került terítékre. Mivel családi közönség volt, figyelnem kellett arra is, hogy a kisebb gyerekek ne veszítsék el a hosszú mesék fonalát, így a Zöld Dragonyosnak csak az első felét mondtam végig; a Tűztündéres mese viszont, ami a repertoárom egyik új darabja, megint csak remekül működött, és láthatóan megfogta a felnőttek képzeletét is.

Szerdán ismét útra keltünk. Gyergyószentmiklós volt az úticél, ahol a könyvtárban vártak. Mivel kicsit korábban érkeztünk Gyergyóba, kimentünk Szárhegyre megtekinteni a Tatárdombot és Puskás Klárit. Nagy élmény volt a londoni MythOff után végül ott járni, ahol a legenda játszódik, végignézi a mezőn, a tájon, és felmászni a 3000 tatár harcos sírját jelölő domb tetejére. Fotóztam is sokat, majd átkocsikáztunk a könyvtárba. Itt megint kamaszok voltak terítéken. A cserépkályhával jól befűtött terembe először két tíz-tizenegyedikes osztály, majd egy nyolcadikas csoport érkezett; mindkettőnek horrormeséket rendeltek. Az idősebbek most is csendben és figyelemmel hallgattak, a kisebbek pedig hangos megjegyzéseket tettek a történetekre (például amikor Marie Jolie feleségül ment az ördöghöz, az egyik fiú méltatlankodva szólt közbe, hogy "meg sem kérdezte, kicsoda?!"). Itt is lement a zabkásás sztori az első körben, majd amikor a kicsiknél is megkérdeztem, mit meséljek, a könyvtár igazgatónője elkövette azt a hibát, hogy megszólalt: "Csak a zabkásásat ne! Az nem nekik való!", mire az összes gyerek kórusban kezdte követelni a zabkásás mesét. Szerencsére egyikük sem állt meg a fejlődésben, sőt, nagyon is élvezték a sztorit. A végén szóba került Puskás Klári is, és mivel nem ismerték a történetet, elmeséltem nekik, majd javasoltam, kiránduljanak ki a Tatárdombhoz. Az előadás végén már azt kérdezgették, mikor jövök legközelebb.

Az utolsó előadás szerda délutánra maradt: A Csíki Anyák Egyesülete hívott meg Csíkszeredára, hogy a múzeumban meséljek nekik. A csíki anyák természetesen csíki gyerekekkel érkeztek az előadásra, csak úgy zsongott tőlük a vár épülete; amikor legutoljára megszámoltam őket, nagyjából tizenöt totyogós, néhány kisebb gyerek, és nyolc-tíz kisiskolás ült a felnőttek között. Ide is az Ilona, Katica, Rebeka műsort kérték, így olyan meséket válogattam, amik lányokról szólnak, és elég interaktívak a fiatal közönség számára. A Csudacsirke (amit beküldtem a Nők Lapjába is) remekül működött, és nagy nevetésekbe fulladt; a Lány, aki nem akart boszorkány lenni arra ösztönzött egy kisfiút, hogy a mese után felkéredzkedjen a színpadra, és énekeljen nekünk a vasorrú bábáról; a Tengerlépő cipőkkel pedig együtt topogott, ugrált mindenki. Minden mese interaktív, ha eljátszadozik vele az ember :)

Bár idén csak három nap jutott a fesztiválra, és nem tudtam a Népmese Napjáig maradni, ez a három nap így is kalandos, színes, csodálatos élmény volt. Bejártam sok szép tájat, meséltem sokat kamaszoknak (akik még mindig a kedvenc közönségem), bejárattam új meséket és műsorokat (akit érdekel, annak elárulom, hogy 33 mese hangzott el 3 nap alatt), és nagyon, nagyon jól éreztem magam. Köszönet Szabó Enikőnek a remek szervezőmunkáért! Már alig várom a jövő szeptembert...

A kísértetjárta operaház esete a mesemondókkal

Továbbra is a Halloween az amerikai mesemondók legzsúfoltabb időszaka. A múlt heti San Francisco-i maraton után forró váltásban be is vállaltam két remek vérfagyasztó fellépést a hétvégére, mert mindegyik izgalmasnak ígérkezett, és nem akartem őket kihagyni.

Péntek este a helyi múzeumba voltam hivatalos a Pénteki Folklór Túra egyik állomásaként. Ilyenkor este hét és tíz között a múzeum csoportokat fogad, akiket körbevezetnek az egykori szanatórium területén, és különböző állomásokon különböző előadásokkal szórakoztatnak. Idén többek között volt egy bűvész, egy történész (aki a Halottak Napjáról tartott előadást), egy kísértetjárta labirintus - és jómagam. A szervezők úgy döntöttek, a temető a legjobb hely egy kis hátborzongató mesemondáshoz, úgyhogy mire kettőt pislogtam, tökegyedül voltam éjjel egy sötét (valódi) temető közepén egy lámpás, egy doboz csokoládé, és egy takaró társaságában. Nem voltam túl messze a múzeum épületétől, így nem féltem különösebben - cserébe viszont valami motoszkált a temető mögötti erdőben, és egy pillanatig erősen izgultam, hogy ne büdösborz legyen. A doboz csokoládé sokat dobott a bátorságomon (bár leginkább a látogatóknak szánták).
Három óra leforgása alatt kilenc csoport látogatott meg a sírkövek között. Tizenöt percenként váltották egymást, ami pont elég volt arra, hogy kényelmesen elmesélhessek egy-egy ijesztő történetet. A korai csoportokkal gyerekek is jöttek, úgyhogy olyankor a kevésbé horrorisztikus sztorikra szorítkoztam; az egyik kislány így is a füleit befogva álldogált, amíg meg nem esküdtem neki, hogy nem fogok ráijeszteni. Gyerekként én is utáltam a hirtelen-ráüvöltős ugrasztós meséket (az amcsik ezeket "jump tales"-nek hívják), és ezért nem űzöm őket mesemondóként sem. Cserébe viszont elmeséltem többször a Szépen zengő pelikánmadarat, ami nem csak sejtelmes és izgalmas, de remek női főhőse is van. Amikor megkérdeztem egy csoportot, hogy általában milyenek a királykisasszonyok, egy kissrác élből rávágta, hogy "UNALMASAK!" A történet végére ünnepélyesen visszaszívta a kijelentés. Win. A pelikánmadár (3 csoport) mellett volt még Halott királylány (3), Tara égése (2), és egy kör Báthory Erzsébet is. Utóbbiról nem csak a legendát mondtam el, hanem meséltem egy kicsit a történelmi igazságról is. A Fianna-sztori a dátumra való tekintettel került a listára (Samhainkor játszódik), és mókás volt, hogy pont abban a csoportban, akiknek először meséltem, egyetlenegy ír származású amcsi sem volt található. Ilyet is ritkán lát az ember...
A három óra végére elfogyott a csokoládé és a hallgatóság is. Azt kell mondanom, nagy buli volt az egész lámpásos-temetős-mesemondós program. Szívesen megismételném jövőre is...

Szombaton tizedik alkalommal rendezték meg Howell-ben (Michigan állam, másfél órányira tőlünk északra) a Rémisztő Történetek Fesztiválját (Scary Story Festival). A főszervező régi jó ismerősöm, Jeff Doyle, aki, amikor meghallotta, hogy idén épp nincs más dolgom, meghívott rá előadónak. A fesztivál többek között arról is híres, hogy egy századfordulós operaházban tartják, amelynek a helyi legendák szerint több kísértete (sőt, egy kopogószelleme) is van.
Kísértetet ugyan egyet se láttunk, de a helyszín így is nagyon hangulatos volt. A második emeleten található operatermet 1880-ban építették, és 1920-ban zárták be, ami után jó kilencven évig a földszinti vegyesbolt padlásául szolgált. Öt éve teljesen érintetlen állapotból kezdték el felújítani - még az eredeti függönyök és díszletek is ott vannak a színpadon. Az ablakokat nemrég cserélték ki, ami jót tett a hőmérsékletnek - így is kabátban ültünk a nézőtéren, de legalább kellemes langymeleg volt a régebben szokásos tíz fokos huzat helyett. Északon vagyunk, ugye.

Szombat délután volt egy előadás gyerekeknek is, engem viszont - sok más régi ismerőssel együtt - a felnőtt műsorra hívtak meg, ami este kilenckor kezdődött a sejtelmesen kivilágított operateremben (pókhálókkal, gyertyákkal, sütivel és forralt borral, természetesen). Kezdés előtt összevissza ugráltunk a színpad előtt - mivel maguk a világot jelentő deszkák nem elég biztonságosak ahhoz, hogy rajtuk álljunk, mesélni csak a nézőtér elején tudtunk, és ott is erősen nyikorgott a padló; ki kellett tapasztalni, hová álljon/lépjen az ember, hogy taktikusan a megfelelő jeleneteknél tudjon nyikorogni. Az előadás két felvonásból állt, és nagyjából két órát vett igénybe.

A sort Robin Nott nyitotta, aki a kísértet-stoppos népszerű városi legendáját mesélte el ballada formájában, majd hozzácsapott egy másik sztorit is abból a fajtából, amikor a halott anya szelleme az élő csecsemőnek hord tejet/ennivalót egy közeli boltból, amíg meg nem találják. Eddig csak a japán változatot ismertem, de Robin nagyon érzékletesen, helyi ízek szerint mesélte. Másodikként Leif Larsen következett, akit eddig nem ismertem, de nagyon élveztem az előadását. Egy Grimm mesét, a Medvebőrt mesélte, de az amerikai polgárháborúval vezette fel, mintha Ohióban játszódott volna (ami nyilván a Sátán kedvenc állama). Kevéssé volt ijesztő vagy kísérteties, de nekem bejött... harmadikként Yvonne Healey mesélt, aki saját származására való tekintettel egy hátborzongató ír bosszútörténetet hozott magával, mágiával, bűnnel és bűnhődéssel ("onnan tudod, hogy ír Alzheimiered van, hogy mindent elfelejtesz, csak azt nem, aki megsértett"). Az első felvonást maga Jeff Doyle zárta, egy Kentucky-i népmesével egy szövőnőről, aki télen kitette a gyerekét a hóba, hogy te zavarja a munkában... ez utóbbi klasszikus kísértet-sztori volt, borzongtunk is rendesen.

Kis szünet, kávé, süti, és forralt bor után következett az előadás második fele. Ezt egyik kedvenc helyi mesemondóm, Barbara Schutzgruber nyitotta, aki először a kísértet-stoppos balladai előképét énekelte el gyönyörűen és sejtelmesen (Chile "Halott szerető" típusú balladáját), majd egy régi angol altatót, amelyben egy hiú lány vakonddá változik. Barbara nagyon elegáns, erős hangú, költői előadó (plusz textilművész is, úgyhogy a fellépőruhái mindig csodálatosak). Utána következtem én a Halott királykisasszonnyal; azt kell mondanom, a mese megtalálta magának a tökéletes helyszínt és közönséget. Volt elég időm igazán hátborzongatóvá tenni, de közben egy-két helyen a humora is megmaradt... A sort, és az estet, végül egy másik helyi mesemondó, Steve Daut zárta, aki az Aranyhaj horror-változatát mesélte el, melyben a toronyból aláomló hajzuhatag medúzaként lassan megemésztette a királyfit...
Tökéletes helyszín találkozott remekül összeválogatott mesékkel és mesemondókkal. És most már azt is elmondhatom magamról, hogy tartottam előadást kísérteteknek is...

Balról jobbra: Jeff, én, Leif, Steve, Robin, Barbara, és Yvonne

Feminista Magyar Népmesék 2. - A szépen zengő pelikánmadár

Íme, a Feminista Magyar Népmesék sorozat második felvonása! Aki kíváncsi a sorozat alapötletére, hátterére, vagy céljaira, az itt találja őket, a bemutatkozó bejegyzésben. Most pedig következzen az egyik kedvenc magyar népmesém:

A szépen zengő pelikánmadár

Források:
Mesemondó: Erős (Kovács) Júlia, Hertelendyfalva (Vajdaság). Gyűjtötte Matijevics Lajos, közzétette Penavin Olga.

Jékely Z. (szerk.).: Szélördög (Móra, 1971) - Jékely átdolgozásai az eredeti gyűjtés szövegeire
Jung K. (szerk.).: A szépen zengő pelikánmadár - jugoszláviai magyar népmesék (Forum, 1986)

Az eredeti (nyelvjárásban írt) szöveget itt olvashatjátok online (PDF).
A Jékely-féle átdolgozás teljes szövegét (bevezető elemzéssel) itt olvashatjátok online.

A mese az ATU 955-ös (Rablóvőlegény) típusba sorolható, magyar nyelvterületről több más változata is ismert.

A történet:
Egy gazdag és népszerű királykisasszonynak három különös kérője akad: Három királyfi (akik közül a legkisebb rögtön meg is tetszik neki), akik nyakra-főre állítják, hogy varázslatos kastélyuk van, tele kinccsel, de csak neki akarják megmutatni, senki másnak. A király nem engedi el a lányát kíséret nélkül, és végül megkérik a királyfiakat, jöjjenek vissza másnap. Aznap éjjel a királylány koldusgúnyában kiszökik a palotából, és elmegy megnézni magának a varázslatos kastélyt.
A kastély valóban szépséges, és tele van kinccsel; a királylány ellenben egy lélekkel sem találkozik, amikor benyit. Az egyetlen hang, ami megtöri a csendet, a szépen zengő pelikánmadár hangja, aki óva inti a királykisasszonyt, hogy fusson, ha kedves az élete. Ennek ellenére győz a kíváncsiság, és a királykisasszony 99 szobát csodál meg, míg a századikat üresen találja, csak egy ágy, néhány szék, és a négy fehér fal van benne. Már fordulna is ki belőle, amikor véletlenül megnyom egy gombot, és a lábai előtt megnyílik egy kaszakút. Ugyanebben a pillanatban a három királyfi - akik valójában rablók - hazatér egy másik királykisasszonyt vonszolva, akit megfosztanak az ékszereitől, és belöknek a kútba (miközben hősnőnk az ágy alatt kuporog). Az egyik gyűrű az ágy alá gurul. Amikor a királyfiak távoznak, a királykisasszony ész nélkül rohan haza, azonnal dupla őrséget rendel a falakra, és az apja megdöbbenésére úgy osztja a parancsokat, mintha hirtelen hadvezér vált volna belőle. Amikor megérkezik a három királyfi, a királykisasszony szembesíti őket a tetteikkel; bilincsbe verik őket, és a lány vezetésével mindannyian elmennek a kastélyba, ahol a három királyfit a kaszakútba lökik, majd a kutat befalazzák. A királylány megkapja a kastélyt pelikánmadarastul. Idővel találkozik egy szegény vándorlegénnyel, akivel egymásba szeretnek, és boldogan élnek.

Mitől feminista?
Néhány változatában ez a mese "a bátor leány és a betyárok" címmel ismert, ami önmagáért beszél. Hősnőnk önálló egyéniség, aki nem fél éjszaka, álruhában kimerészkedni az erdőbe, és a saját szemeivel meggyőződni valamiről, ami gyanúsan túl jól hangzott. Annak ellenére, hogy beleszeret a legkisebb királyfiba, nem bízik meg vakon a fivérek szavában. Királylány létére vakmerő, kíváncsi, és bár ezek a tulajdonságai rövid távon kis híján az életébe kerülnek, a gyanakvása végül megmenti attól, hogy a korábbi áldozatok sorsára jusson.

Különösen szeretem azt a pillanatot, amikor a királylány felfedi az apja és az udvar népe előtt, mit látott a kastélyban. Bár semmi döntő bizonyítéka nincs az átélt szörnyűségekre - a gyűrűn kívül, amit csak később vesz elő -, mindenki kérdés nélkül hisz neki, és az őrség engedelmeskedik a parancsainak. A király, bár döbbenten figyeli a lánya újdonsült határozottságát, nem mond ellent neki. Ez többek között azért fontos mozzanat, mert sajnos nagyon sok esetben a bántalmazás női áldozatait gyanakvás és felelősségrevonás veszi körül első reakcióként, ahelyett, hogy hinnének nekik. Ezt még Mad Max is tudja.

Ebben a mesében a szerelem nem győz le mindent. A királykisasszony, miután látta, milyen is valójában a számára vonzó királyfi, nem próbálja mentegetni, vagy a másik két testvérre hárítani a felelősséget.

A királylány elnyeri a kincseket, és saját, önálló uradalomra tesz szert, pozitív hellyé változtatva a fivérek véres áron szerzett kastélyát. Kifejezetten szeretem, hogy a mese végén a pelikánmadár megváltoztatja az énekét; a "Fordulj vissza, mert megbánod" helyett azt mondja, "Csak előre, szép királykisasszony! Fel a fejjel, lesz még boldogságod!"

Amit érdemes átgondolni
A királykisasszony mindkét meseszövegben névtelen. Mesemondók ízlés szerint hagyhatják így, vagy adhatnak neki nevet (nem csak az identitás végett, hanem azért is, mert két névtelen királylány egy jelenetben könnyen összezavarja a közönséget).
Nem mindenkinek fűlik a foga a mese sötétebb elemeihez. A kettes számú királylány elrablása meglehetősen grafikus - kitépik a fülbevalóit, rugdossák, hajánál fogva rángatják, stb. - ezt a leírást mindenki ízlés és közönség szerint színezi ki. Tinédzsereknek nyilván máshogyan meséli az ember, mint óvodásoknak.
A saját verziómban nem szerepel a házasság a mese végén (nem mintha nem tetszett volna, egyszerűen elfelejtettem) - a közönségeknek tetszeni szokott, hogy a királykisasszony esküvő nélkül is boldogan él a kastélyában. Általában annyit szoktam mondani, hogy "nem tudni, későb megházasodott-e vagy sem, de mindenesetre boldogan élt" stb. Persze a házasságos verziónak is megvan az az előnye, hogy megbizonyosodunk róla, akadt tisztességes férjnekvaló is a környéken. #NotAllMen, satöbbi.

Megjegyzés
Egyike azon magyar népmeséknek, amiket Halloween környékén nagy sikerrel szoktam mesélni. Különösen lány közönségek nagyon szeretik.