A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idegennyelvű mesélés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: idegennyelvű mesélés. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. június 18., szombat

Mesélő Városok 2. - Hogyan dolgozik együtt 8 mesemondó 6 különböző országból?

Ebben a bejegyzésben a csapatról, a próbafolyamatról, és a megszületett előadásról lesz szó.

Először is, a csapat:

Pepito Matéo (Franciaország)

Clara Zénoun (Franciaország)

Julien Tauber (Franciaország)

António Fontinha (Portugália)

Bohdan Ulasin (Szlovákia)

Roberto Anglisani (Olaszország)

Susana Tornero (Katalónia / Spanyolország)

és jómagam.

A közös munkanyelvünk a spanyol volt. Beletelt az elején egy-két napba, míg az agyam átállt arra, hogy egész nap spanyolul beszélek; itthon leginkább csak olvasni meg sorozatokat nézni szoktam ezen a nyelven, de aktívan nagyon ritkán használom. A három hetes projekt mindenesetre jó volt arra, hogy visszatérjen a rutinom. A csapat jó része hasonló cipőben járt (kivéve Susanát, akinek az egyik anyanyelve, és Bohdant, aki spanyolprofesszor). Ráadásul nem a spanyol volt az egyetlen közös pontunk: többen értették a franciát, az olaszt, és az angolt is - bát az utóbbit szinte sohasem használtuk. Ennek az lett az eredménye, hogy az első három nap elteltével már mindannyian valamiféle mediterrán keveréknyelvet kezdtünk el beszélni. Az agyam egy idő után feladta a küzdelmet, és elfogadta, hogy értjük amit a másik mond, akkor is, ha nem tudjuk követni, épp milyen nyelven mondja. A magyarral kicsit kilógtam a sorból, de Bohdan például egész sok szót meg kifejezést tudott magyarul (többet, mint én szlovákul, valljuk be). 

Egyébként rengeteget játszottunk ezzel a bábeli zűrzavarral; sok ebédünk, vacsoránk telt azzal, hogy valaki feltette a kérdést: "és nálatok hogy mondják azt, hogy...?" Ilyenkor körbementünk az asztal körül, és nagyokat nevettünk meg csodálkoztunk. Összehasonlítottuk, milyen hangokat adnak nálunk az állatok, hogyan fejezzük ki, hogy valami lehetetlen ("majd ha a béka szőrös lesz"), milyen szólást használunk arra, ha ömlik az eső, stb. Antonio kifejezésével élve ezek "cseresznyés beszélgetések" voltak - ahogy cseresznyéből sem egy szemet eszik az ember, ezeket a témákat sem lehetett abbahagyni egyetlen válasszal. 

(Otthonunk, a sigüenzai színház, ami először középkori templom volt,
aztán meg gabonatároló)

Maga a munkafolyamat hasonlóan zajlott. Minden délelőtt próbáltunk tíztől kettőig, majd ebéd után négytől nyolcig. A magunkkal hozott meséket igyekeztünk közös interaktív előadássá csiszolni. Reggelente játszottunk mindenféle drámajátékokat, bemelegítő nyelvtörőket, aztán nekiálltunk összerakni, milyen sorrendben kövessék egymást a történetek, és hogyan töltsük ki a közöttük levő időt. Sokat énekeltünk, mondókáztunk, közmondásokat válogattunk a repertoárunkból. (A részletekbe itt nem megyek bele, mert készült az egész folyamatról egy dokumentumfilm, meg a végeredményt is felvették videóra mind a két előadáson.) 

Tizenöt nap alatt sikerült megalkotnunk egy 90 perces műsort, amit először a sigüenzai színházban adtunk elő, majd a Mesmearatonon a guadalajarai nagy színpadon. Az első felében külön-külön meséltünk - bár a legtöbb történetbe belefolytak a többiek is. A műsort énekkel és idézetekkel nyitottuk, aztán következtem én, az Aranyhíd, ezüsthíd mondával. Utánam Julien mesélte Ys elsüllyedt városának legendáját, aztán Roberto egy Gianni Rodari mesét, majd Susana a brémai muzsikusok katalán verzióját. Utána Bohdan szlovák betyármondája következett (ahol mindannyian betyárnak öltöztünk, és szlovák népdalt énekeltünk, amíg Bohdan táncolt), majd Clara mesélte el Anait királynő meséjét, és végül Antonio hozott egy nagyon klassz (és erőszakmentes!) portugál verziót az állatok nyelvén beszélő juhász történetére.

Az első blokk végeztével következtek azok a mesék, amiket közösen, több nyelven adtunk elő. Elsőként a Kőleves (ahol minden hozzávaló más nyelven hangzott el), majd Gonszuke története (műmese, egy Akutagava Rjúnoszuke nevű japán író tollából), aminek egyes jeleneteit kettesével meséltük - én például Juliennel, vegyítve a magyart, a franciát, és a spanyolt. Utána közösen elszavaltunk egy nagyon szép verset a nyelvek és az emberiség sokféleségéről. A záró mese az én repertoáromból került ki; egy napkereső legenda volt a kínai csuang néptől. Ennek minden bekezdését más és más nyelven mondtuk el, a közönség mégis tudta követni. A mese végén mindannyian énekeltünk egy-egy népdalt a saját országunkból, ugyanarra a közös ritmusra (én például az Érik a szőlőt). Az előadás énekléssel, tapssal, és tánccal zárult.

Tizenöt nap nagyon intenzív munkánkba került összerakni és összecsiszolni az előadást. Mindenki kitett magáért. Nem egyszerű ennyi mesemondónak együtt dolgozni: általában egyedül szoktunk mesélni, mindenki más és más stílusban, és ezek között meg kellett találnunk a lehető legjobb közös pontot. Én például nagyon szerettem volna látni a közönséget, és játszani a reakcióikkal, míg volt olyan kolléga, aki ragaszkodott az elsötétített nézőtérhez, és ahhoz, hogy a közönség ne tapsoljon közbe. Mivel hét teljes mese unalmas lett volna zsinórban egymás után, azt is ki kellett találnunk, hogyan tegyük őket izgalmasabbá. A brémai muzsikusokban például mi játszottuk az állatokat, sőt, Susanát mesélés közben egy ponton még fel is emeltünk... A végeredmény egy félig mesemondó, félig színházi előadás lett, ami kihívások elé állította az egész csapatot.

(A fogadtatásáról majd a fesztiválos bejegyzésben írok bővebben :) )

A jó hír az, hogy ez a projekt egy nagy kísérlet, ami még korántsem ért véget. Ősszel Franciaországban is bemutatásra kerül majd, jövő tavasszal pedig elvisszük Pozsonyba és Olaszországba. Már most dolgozik rajta a csapat, hogy mit fogunk rajta változtatni a közönség nyelve és a fesztiválon kapott visszajelzések szerint; hogyan tesszük még izgalmasabbá, még aktívabbá. Sokat fogunk még játszani ezekkel a mesékkel...

2022. június 9., csütörtök

Mesélő Városok 1. - Mit csinál egy rakat mesemondó Sigüenzában?

Maratoni (hehe) blogolás következik, melyben megpróbálom összefoglalni az elmúlt három hét eseményeit.

Május 26-án érkeztem meg Sigüenzába, hogy részt vegyek egy nemzetközi mesemondó projektben. A projekt négy ország - Spanyolország, Olaszország, Franciaország, és Szlovákia - részvételével jött létre, és az Európai Mesemondó Városok Hálózata (ENST) nevet viseli. A spanyol kezdeményező az a guadalajarai gyerekirodalmi szervezet, akik a kedvenc Mesemaratonomat is szervezik. A projekt egy kisebb részeként elhatározták, hogy idén (avagy tavaly, csak a covid máshogyan gondolta) egy tető alá hoznak egy rakat mesemondót, hogy közös, soknyelvű és sok meséből álló előadást alkossunk a Maratonra.

Minden ország kiválasztotta, kit szeretne delegálni a projektbe. Bohdan Ulasin, a szlovák szervező, akivel találkoztam tíz évvel ezelőtt a Misterios de Europa konferencián, úgy döntött, szeretne egy szomszédot is vinni magával, aki mesél spanyolul. Így kerültem én a csapatba. A spanyolok is hívtak egy portugál mesélőt, úgyhogy végül 6 országból állt össze 8 fős kis csapatunk. Ebből heten kerültünk színpadra, és a nyolcadik, Pepito Mateo (aki francia, de az apja spanyol), rendezőként vett részt a munkálatokban.

Az előadás megalkotására két hét állt rendelkezésünkre. Amint beestem a hotelbe 26-án reggel, már indultunk is a színházba próbálni, és hasonló feszített tempóban dolgoztunk egészen június 8-ig, amikor megtartottuk a premiert. 9-én pedig pakoltunk, és átköltöztünk Guadalajarába, hogy megkezdjük a felkészülést a nagy előadásra a Mesemaratonon.

Az előadás, ami ez alatt a két hét alatt megszületett, a bábeli "Il était una vez jeden utopická viaggio a történeteken keresztül em seis línguas" címet kapta - és a munkafolyamatnak is nagyjából ilyen hangulata volt. Még tavaly ki kellett választania minden mesemondónak 5 rövid népmesét a saját országa hagyományából. Ezeket aztán összedobtuk, és a projekt csapata mindegyik mesét lefordította az összes többi nyelvre. Végül minden országból 2-2 történet került kiválasztásra, és Pepito ezekből kezdte el felvázolni a közös előadás menetét. Én, Bohdannal konzultálva, az alábbi öt történetet választottam ki:

Aranyhíd, ezüsthíd (szigetközi monda)

Rákóczi virágai (kárpátaljai monda)

Csaba királyfi (székely monda)

A szerelem kútja (Trencsén várlegendája)

A szegény asszony és a sárkány (cigány mese)

Végül az előadásba az Aranyhíd, ezüsthíd került be, mint nyitó mese - mivel az idei Mesemaraton témája az utak és utazások körül forog, és mivel a menekültek helyzete fontos szerepet kapott az előadás üzenetében. 

Úgy döntöttem, az élményeket több kisebb bejegyzésben osztom meg, hogy senki se őszüljön bele. Ami várható:

Hogyan dolgozik együtt 8 mesemondó 6 különböző országból?

Sigüenza és környéke

Előadások iskolákban és egy menekültszálláson

Guadalajara és a Mesemaraton

2019. július 6., szombat

Medusza a hátizsákban, avagy a kamaszok és a szerepjáték

Talán néhányan még emlékeztek rá, hogy tavaly meghívást kaptam a győri Hild József Építőipari Szakgimnázium táborába, ahol Danielle Bellone-nal együtt mondtunk meséket az angolos diákoknak, és a második napra egy kör spontán szerepjáték is befigyelt. Nos, idén azzal hívtak fel a táborszervezők, hogy szeretnék, ha megint csatlakoznék a programhoz - és hogy a fiatalok kifejezetten a szerepjátékot kérték vissza. Ez már önmagában megmelengette a szívemet - és mivel a szervezők vevők voltak mindenféle ötletre, felajánlottam, hogy mind a huszonhat táborozónak mesélek, ha sikerül őket kisebb csapatokra felosztani. Így történt, hogy három napon keresztül meséltem kalandokat öt és hat fős kamasz csapatoknak, és azt hiszem, ezt az élményt még sokáig emlegetni fogom.

Itt letölthető
Úgy döntöttem, ha már én leszek a kalandmester, viszek néhány olyan sztorit, amik kezdőknek valók, és közel állnak a szívemhez. Nemrég jelent meg, és hatalmas sikert aratott az Uncaged Anthology nevű kötet, amiben csupa olyan Dungeons & Dragons játékmodul található, amik a fejük tetejére állítják a megszokott szerepjátékos kliséket és toposzokat. Más, empatikusabb irányból közelítik meg a klasszikus szörnyek történeteit; gondolkodásra, kreatív megoldásokra, és a meggyőződéseik átértékelésére ösztönzik a játékosokat. Mivel a legtöbb kaland a kötetben rövid és alapszintű, tökéletesek arra, hogy kezdő játékosoknak bemutassuk a D&D világát. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
A karaktereket előre elkészítettem (szerepjátékos haverok hathatós segítségével), hogy gyorsabban pörögjön a műsor, mivel minden csoportra csak három órám jutott. A játékosok nyolc karakter közül választhatták ki a sajátjukat, így minden csapat egy kicsit más volt, és ettől lettek igazán izgalmasak a megoldásaik is. A karakterlapokat mind megtarthatták, sőt, vittem ajándékba fejenként egy húszoldalú dobókockát is, hogy ha van kedvük, maguk között folytathassák majd a játékot.

És akkor következzenek a fénypontok:
(Hosszú lesz, szólok; akit csak a konklúzió érdekel, ugorjon a végére)

Első Csapat (5 lány, mind kezdők, szerepjátékban is és angolban is). A kaland, amit nekik meséltem, egyszerűnek tűnik: egy falu felbérli a csapatot, hogy derítsék ki, miért tűntek el az állatok az erdőből. Megharcolva néhány erdei növény-szörnnyel, a banda egy driádra bukkan, aki éppen nagyban gyújtogatja a fákat. Kiderül, hogy az erdőnek évtizedenként egyszer le kéne égnie, mert különben ezek a különleges fák nem tudnak szaporodni (ld. eukaliptusz) - az emberek viszont mindig megakadályozzák az erdőtüzeket. A fák a nimfát hívták segítségül. A csapatnak ki kellett találnia, mit kezdjenek a helyzettel, és hogyan oldják meg, hogy az erdő is jól járjon, meg a falu is. Végül úgy határoztak, kiköltöztetik az egész falu népét - megígérve, hogy gondoskodni fognak mind a 150 hontalanná vált emberről. Innentől fogva a harcolós-nyomozós kaland átcsapott egy menekült-történetbe, melynek során több helyről elkergették őket, míg végül egy kikötővárosban újabb alkut kötöttek a polgármesterrel: a város befogadja a menekülteket, ha a csapat cserébe levadászik nekik egy tengeri szörnyet, ami miatt eltűntek a halaik. Persze itt is hamar kiderült, hogy a halakat a túlhalászás irtotta ki, a "tengeri szörny" pedig egy csapat szirén volt, akik a tengert védték az emberektől. A játékosok újabb diplomáciai tárgyalásokba bocsátkoztak, és végül meggyőzték a polgármestert, hogy nyilvánítsa a szirének által kijelölt területeket rezervátummá, és indítson el egy programot, melynek keretei között a szirének megtanították az embereket fenntarthatóan gazdálkodni a tengerrel. A programban részt vett a 150 új lakos is, a lányok pedig nagyon büszkék lehettek magukra, hogy ilyen szép megoldást találtak a történet végére. Le a kalappal.

Második Csapat (6 fiú). Ez a kaland a Kis Hableány meséjén alapszik (amit senki se vett észre, hah). Egy néma lány felfogadja a csapatot, hogy keressenek meg egy eltűnt nőt. Írni nem tud, így hosszas mutogatással tudja csak elmagyarázni, mi történt, és miért keresi az illetőt - fél órát activityztünk, mire összeállt a kép, ezt már önmagában nagyon élveztem. A lányról kiderül, hogy sellő volt, és egy süllyedő hajóról megmentett egy csodás hangú dalnokot. A hajó tulajdonosa, egy gazdag fickó, berágott, mert a sellő nem őt mentette meg, és miután partra evickélt, elraboltatta bosszúból a dalnokot. A csapat rögtön a fickó keresésére indult, háztetőkön ugrálva kergették az egyik szolgáját, és végül kinyomozták, hol lakik. A házon végigharcolták magukat (voltak benne csontvázak, zombik, köpenyszörnyek, ésatöbbi), és végül szemtől szembe kerültek a főgonosszal, akiről kiderült, hogy boszorkánymester. A végső csata folyamán volt sok remek pillanat (pl. a minotaurosz harcos hátán lovagló viharpap, aki lelkesen szórta a villámokat, míg szembe nem jött neki az ajtófélfa), és végül a csapat sikeresen megszabadította az elrabolt dalnokot. Ők az egyszerű megoldások hívei voltak, ám amikor akcióra került a sor, nagyon olajozottan tudtak úgy együttműködni, hogy kihasználják mindannyiuk legjobb képességeit.

Harmadik Csapat (5 fiú). Ők érkeztek a leglelkesebben: tavaly óta rendszeresen játszanak, ismerik a szakkifejezéseket, és teljesen fel voltak készülve rá, hogy szörnyeket irtsanak és kincseket gyűjtsenek. Nekik a Lost Gods (Elveszett Istenek) című kalandot választottam, ami hagyományosan indul, de a végén van egy csavar. A csapatot felbéreli egy kihalóban lévő város, hogy keressék meg az eltűnt istennőjüket. A kaland nagy része egy barlangrendszerben játszódik, ahol teremről teremre, folyosóról folyosóra haladva mindenféle kísérteteket kell legyőzni. A csapat gondosan vette a kanyarokat, mindenhová benéztek, minden szörnyet kiirtottak, minden kincset begyűjtöttek. A végső nagy csatára rápihentek, felkészültek, megtervezték a taktikát... és amikor megérkeztek az utolsó teremhez, ahol a főgonoszt sejtették, egyszerre csak megszólalt egy Medusza egy tükörből: "Ne gyertek be, nem akarlak bántani!" A játékosok arcára kiült a döbbenet - a klasszikus dungeon-crawl kalandok nem így szoktak végződni, hanem epikus csatával. Kis hezitálás után szóba elegyedtek a kígyóhajú hölgyeménnyel, aki elmesélte, hogy régen halandó nő volt, csak egy istenség elátkozta, és hogy senkit se akart kővé változtatni, de a városiak azt hiszik, hogy istennő, folyton bemerészkednek hozzá, aztán ijedtükben megtámadják (tele volt a barlang szobrokkal). A csapat segítségét kérte, hogy segítsenek neki kiszökni a városból, és elköltözni biztonságosabb helyre. Némi töprengés és tétovázás után a kalandozók úgy döntöttek, segítenek a bajba került szörnyetegnek, és elkezdtek azon brainstormingolni, hogyan juttassák ki észrevétlenül a városból. Végül a dalnok és a varázsló közösen visszatértek a helyiekhez, és közölték, hogy megvan az istennő, nagy ünnepséget rendelt el, és üzenetet küldött - majd csaptak egy óriási koncertet a főtéren. Miközben a városlakók a koncerten tomboltak, a csapat többi tagja csendben kilopakodott a Meduszával a városból, és kerestek neki egy csendesebb barlangot a hegyek között. A helyieknek azt az "üzenetet" adták át, hogy az istennő parancsára jobb, termékenyebb földre kell vándorolniuk, és ott új várost alapítani.
Az volt gyönyörű ebben a kalandban, hogy a tapasztalt, egyféle megoldásra felkészült játékos-csapat a csavarnál teljesen átértékelte a saját hozzáállását, és képesek voltak kreatív, mindenki számára előnyös, és empatikus döntéseket hozni. Imádtam.

Kép innen
Negyedik Csapat (5 lány). Lelkes, beszélgetős, vidám csapat volt. Nekik megint a driádos-erdőmegmentős kalandot meséltem, mert kíváncsi voltam, lesz-e különbség két lánycsapat megoldásai között ugyanarra a feladatra. Volt! Az első erdei harc még váratlanul érte őket, ám rögtön utána elkezdtek azon töprengeni, hogy a szörnyek megölése helyett nem lehetne-e élve elfogni őket, esetleg megbarátkozni valamelyikükkel. Mivel kalandmesterként támogatom az erőszakmentes megoldásokat, hagytam, hogy némi ötletelés után lespanoljanak két inda-lénnyel, akikkel addig mutogattak-activityztek, amíg ki nem szedték belőlük, mi folyik az erdőben. Így már a gyújtogató driádhoz is felkészülten érkeztek; azt hitték, a szörnyeinek akar helyet csinálni az erdőben, és rögtön fel is ajánlották, hogy segítenek egy Jurassic World típusú szörnyrezervátumot kialakítani. Amikor megtudták, hogy a fákról szól a sztori, akkor ügyesen és gyakorlottan megalkottak egy kompromisszumos megoldást, ami mindenkinek jó: a driád megengedi a falusiaknak, hogy annyi erdőt kivágjanak a falu körül, ami megvédi őket a tűztől (és a faanyagot eladják, hogy legyen pénzük az ínséges időkre). Cserébe a falusiak megígérik, hogy hagyják égni az erdőt és a különleges fákat, és a kivágottak helyére újakat ültetnek majd. Nagyon szép, diplomatikus és részletes megoldás született, a lányok büszkék lehettek magukra.

Ötödik Csapat (5 fiú, 1 lány). A végére maradt a káosz :) Ők nagyon várták már, hogy rájuk kerüljön a sor, lelkesen válogatták a karaktereiket, és teljes lendülettel indultak neki a kalandnak. Ismét a Meduszás sztorit vettem elő, mert előző nap olyan jól működött. Megint csak megmutatkozott, mekkora lehet a különbség ugyanabban a történetben csapat és csapat között. Jelen esetben hőseink kissé jobban eltévedtek a barlangrendszerben, mint az előzőek, cserébe legyőztek minden szörnyet, ami csak az útjukba került. A Medusza vallomása őket is meglepetésként érte, de némi töprengés után szintén a segítés mellett döntöttek - melynek eredményeképp begyömöszölték a kígyóhajú hölgyet egy nagy hátizsákba, amit a csapat minotaurosz harcosának hátára akasztottak, és megindultak vele kifelé a városba. Sajnos azonban a barlang bejáratában emberek várták őket nagy izgalommal, hogy megtudják, megvan-e az elveszett istennő; a csapat röptében azt hazudta, hogy nincs, de majd jól megkeresik, mire a polgármester meghívta őket vacsorára. Meduszával a hátizsákban el is fogadták a meghívást, szépen megvacsoráztak, majd éjjel kisurrantak zsákkal (és a polgármester vagyonának egy részével), és a városfal felé vették az irányt. Sajnos lopakodásban nem voltak jók, cserébe úgy tudtak blöffölni, mint senki más, így sikeresen kijuttatták a szörnyet a városból (egy jól irányzott hajítással az erőember - pontosabban erőminotaurosz - részértől), és ők maguk is megmenekültek. Nem volt olyan elegáns megoldás, mint az előző, cserébe szénné röhögtük magunkat a játék során, nagyon klassz volt a hangulat.

A végeredmény


A szerepjátékról sokan azt hiszik, hogy valami fura kocka-hobbi, vagy esetleg egyenesen káros a bimbózó fiatal elmékre. Egyik sem igaz. A szerepjáték nem más, mint közös mesemondás, ami a csapatmunkára, a kreativitásra, és a jó hangulatra helyezi a hangsúlyt. Mivel minden csapattal angolul játszottunk, külön öröm volt nézni, hogy a fiatalok magukról megfeledkezve angol nyelven vitatták meg a terveiket, és írták le, hogyan cselekszik a karakterük. Minden történetre zseniálisan kreatív és empatikus megoldásaik születtek, melyek során mindannyian elgondolkodtak róla, hogyan lehet kompromisszumokat kötni különböző gondolkodású vagy kultúrájú felek között. Egyetlen csapat sem bukta el a sztoriját amiatt, hogy fejjel rohantak volna a falnak, vagy az erőszakot választották volna a diplomácia helyett. Ösztönösen klasszul játszottak, és kalandmesterként elmondhatom, hogy remekül éreztem magam, és büszke voltam minden egyes játékosomra. Remélem, jövőre megint találkozom velük!

2017. szeptember 16., szombat

Noche de Cuentos - Spanyol mesék Budapesten!

Néhány dologról lemaradtam, amíg a doktorival voltam elfoglalva Amerikában: Például arról, hogy Budapesten évek óra működik a Noches de Cuentos nevű, spanyol nyelvű mesemondóest-sorozat! Végül idén hallottam róla először, és sok egybeesésnek köszönhetően úgy alakult a dolog, hogy a szeptemberben induló új évadnak nem csak látogatója, de rögtön mesemondója is lettem.

Az új évaddal új helyszín is jár: A HellóAnyuban rendeztük meg az összejövetelt, ami színes és barátságos hely, pont mesemondásra való. Nagyjából harminc-negyven ember a maximális befogadóképessége, és tegnap este szépen meg is telt. A mesemondó sorozatnak bejáratott közönsége van már, akik közül sokan eljöttek, és mindenféle meglepetéseket okoztak nekem: Egyrészt kiderült, hogy sokkal több (és több országból érkező) spanyolul beszélő ember van Budapesten, mint gondoltam volna - jöttek mexikóiak, venezuelaiak, ecuadoriak, stb., és jó néhány magyar is, akik beszélnek spanyolul (plusz két amerikai és egy ír mutatóba). Másrészt már a mesélés előtt látszott, hogy borzasztóan kedves, barátságos, meleg szívű közönséggel van dolgom. Többen odajöttek bemutatkozni és beszélgetni, előre megdicsértek, hogy magyar létemre spanyolul mesélek, amitől aztán rögtön sokkal kevésbé izgultam. A mesemondást is mosolyogva, bátorítóan bólogatva ülték végig, és utána is odajöttek, hogy gratuláljanak, és beszélgessenek. Ha van olyan pozitív sztereotípia, amit elhiszek akkor ez az: Sohasem volt még olyan spanyol nyelvű közönségem, akik ne lettek volna ragyogóan barátságosak. Ez az egyik fő oka annak, hogy szeretek spanyolul mesélni.

Pedig a feladat egyébként egyáltalán nem egyszerű. A spanyol a második idegen nyelvem, gimnáziumban kezdtem tanulni (bár gyerekkorom óta voltak spanyol mesekönyveim, édesanyámnak köszönhetően, aki szintén angol-spanyolos). Több spanyol nyelvű konferencián és fesztiválon is meséltem már, és mindig nagy élmény volt - de nem tartok még ott, hogy egy egész előadást rögtönöztni tudjak. Ezt az estét is kemény, "Eye of the Tiger" stílusú tréning előzte meg, amelynek során egy hétig spanyolul tévéztem, olvastam, és hallgattam zenét, hogy visszajöjjön a rutinom. Az egy órás előadást többször elpróbáltam otthon (erről majd egy külön bejegyzésben írok). Olyan meséket válogattam, amiket már meséltem korábban - még a tenerifei fesztiválra raktam össze a spanyol vonatkozású magyar népmesékből és legendákból álló mesecsokromat, amit most újra volt alkalmam elővenni. A mesecsokrot a Bús Királyfival nyitottam meg, bemelegítésül, majd lement az Aranyhajú kertészbojtár (ahol a spanyol király udvarában szolgál a kertészfiú), Kampó táltos (aki állítólag eredetileg spanyol zsoldos volt), és a végén Jolánta (magyar királykisasszony és aragóniai királyné) igaz története is.

A kedvenc pillanatom az volt, amikor Jolántát vezettem fel. Először megkérdeztem a közönséget, vannak-e közöttünk rajongói az Időminisztérium sorozatnak - és voltak! (Ettől külön boldog lettem, mert az egyik kedvenc sorozatom, de kevés emberrel tudok lelkendezni róla). Ezek után elmerengtem rajta, milyen jó lenne, ha egyszer visszautaznának a 13. századi Aragóniába, és megkérdeztem a közönséget, tudják-e, milyen fontos történelmi személy élt abban a korban. És volt, aki tudta! Hódító Jakabtól aztán egyenes út vezetett a magyar királynéig (kis kitérővel az apjára, II. Andrásra, meg a Bánk Bánra). Jó volt, hogy a közönség benne volt a játékban.
Összességében véve nagyon jól éreztem magam - és még az sem tudta letörni a kedvem, hogy az előadásomba csúsztak azért nyelvi hibák. A közönség vagy kivárta, amíg összeszedem az elszaladt igeidőt, vagy segítettek megtalálni a helyes kifejezést, és ettől az egész előadás jó hangulatban, gördülékenyen telt. Mivel azt tervezzük, rendszeresen lesz alkalmam mesélni a Noches de Cuentos keretein belül, innen már csak felfelé fejlődöm majd. Értékes, szerethető rendezvénysorozat, nagyon boldog vagyok, hogy a részese lehetek.

Aki szeretne belesni a rendezvényre, azt október 2-án várjuk legközelebb, Nelson Calderón kolumbiai-spanyol mesemondó előadásával. Őt egyébként magyar tomácsolással is meghallgathatjátok előző este az RS9 színházban!

Colorín colorado :)