Idén már nem lesz több fellépésem (mesemondónak is kijár a téli szünet). Cserébe viszont szeretnék új hagyományt indítani a blogon, és összeszedni néhány kedvenc pillanatot az idei fellépéseimről. Idén hivatalosan 32 fellépésem volt, részben online, részben személyesen; ebben azonban nincs benne az a rengeteg esti mesélés, tábori mesemondás, és egyéb élmény, amiket a Világszép Alapítvány keretei között éltem át. A járványhelyzet ellenére ismét egy klassz, mesékkel teli évet tudhatok magam mögött. Íme, néhány kedvenc pillanat, a teljesség és a rangsorolás igénye nélkül, körülbelül időrendben:
***
Az egyik Világszép nyári tábor utolsó napján a fotóműhelyen részt vevő fiatalok képeiből játékos árverést rendeztünk: egy-egy fotóért cserébe fel lehetett ajánlani mindenféle apróságokat. Én egy mesét ajánlottam fel egy nagyon szép, leveles képért. Másnap, amíg a többiek csomagoltak a hazautazáshoz, én leültem a művésszel a nappali sarkában egy kanapéra, és csak neki, kettesben elmeséltem egy számára választott történetet. Apró pillanat volt, amire sokáig emlékezni fogok.
***
A Vigadó téren meséltem a Könyvhéten, a gyerekeknek felállított színpadon, a frissen megjelent Varjúhercegből. Kis Aranyköpeny (alt Piroska) történetében van egy rész, amikor a kislány hangosan felsikít. Nekem sikerült akkorát sikítanom, hogy egy közelben lézengő turistacsoport egyszerre ugrott fel és fordult felém. Upsz.
***
Zalaszentgróton meséltem a könyvtár szervezésében. Mivel jó idő volt szeptember elején, a könyvtár előtti térre rakták ki a székeket, és odagyűlhetett bárki, akinek kedve támadt mesét hallgatni. Sokan jöttek kisebb-nagyobb gyerekekkel. Volt a közönségben egy kislány, aki egy nagy plüss Fogatlant szorongatott (ő a sárkány az
Így neveld a sárkányodat meséből). Az első mese után a kislány odajött hozzám a nézőtérről, és felnyújtotta nekem Fogatlant, hogy megsimogathatom. (Elolvadtam, nyilván.) A második mese után ugyanez történt, így harmadjára muszáj volt a
Thora és a sárkányok című mesét mondanom, amiben egy királykisasszony két saját sárkányt nevel fel. A kislány arcán úgy láttam, jó választás volt. :)
(Ezért nem szoktam előre programot írni magamnak. Úgyis mindig helyben derül ki, melyik mesét szeretné a közönség...)
***
A Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválon idén mesemaratont rendeztek: a külön erre a célra felállított jurtában 100 órán keresztül folyamatosan, éjjel-nappal szólt a mese. Én csak egy napra tudtam csatlakozni, nagyon jó, elmélyült mesehallgató hangulat fogadott. Valahogyan pont úgy csöppentem bele a programba, hogy előttem elhangzott a Pletykás asszonyok meséje három különböző változatban is... így végül, amikor én kerültem a mesemondó székbe, nem állhattam meg, hogy el ne mondjam belőle a saját, nagymamám ihlette verziómat. Klassz volt adni egy csavart a történetnek. Mert mégis, mihez kezdjen egy feleség a Google előtti ősidőkben, ha a férje egyszerre csak tojást tojik?...
***
Sepsiszentgyörgyön meséltem a népmese napja alkalmából két osztálynyi kisgimnazistának. Beözönlöttek a terembe tanár nélkül, és rögtön kóstolgatni kezdtek, hogy mit keresek itt, mit akarok nekik mesélni (és hogy felmászhatnak-e a galériára). Megkérdeztem, mit szeretnének hallani, mire egy csapat srác kórusban bekiabálta, hogy "Mesélj nekünk Narutót!" Viccnek szánták, ezért látszott rajtuk a döbbenet, amikor azt feleltem, hogy "Oké!" És valóban. Elmeséltem nekik Dzsiraija legendáját elejétől végéig. Teljes, áhítatos csendben hallgatták. Csak akkor súgtak össze néha izgatottan, amikor felismertek egy-egy nevet. A kiskamaszok a legnehezebb korosztály mesemondó szempontból, így aztán hatalmas sikernek éltem meg, hogy egy félórás japán legendát egy az egyben végigizgultak...
(Amúgy az összes Narutós mesélés kiemelkedő pillanat volt az idén, itt blogoltam róluk)
***
Szintén Sepsiszentgyörgyön meséltem, ezúttal egy általános iskolában, nyolcvan darab nagyon lelkes apróságnak. Mivel trickster-meséket kértek, természetesen Törpeszarvassal indítottam, amiből az következett, hogy a mese után nyolcvan gyerek kezdett el csápolni, hogy "Még egy Törpeszarvast! Még egy Törpeszarvast!" Aztán újra és újra. Három Törpeszarvas-mese után úgy döntöttem, más vizekre evezünk, és a Sziszimiki meséjét kezdtem el mondani. Amikor a bátor nyúl és a tatu megküzdöttek a rettenetes szörnyeteggel, és a szörnyeteg végül megdöglött, bár még nem volt vége a mesének, a gyerekek spontán tapsviharban törtek ki.
***
Még mindig Sepsi (imádom a székely kölyköket): a Waldorfban meséltem, ugyancsak trickstereket. Itt is volt skandálás a mesék után, hogy "vissza! vissza!", és amikor tényleg befejeződött a műsor, mielőtt felállhattam volna a mesemondó fotelből, egy kupac kisiskolás alján találtam magamat. Lelkesedésükben mind egyszerre akartak megölelni.
***
Csíkszereda, Játékszín. Kisiskolásokat hoztak, szám szerint 210 darabot, akiknek a nagyszínpadról tartottam előadást. Itt is tricksterek voltak terítéken. Nem állhattam meg, hogy a Garudát ne meséljem, a kedvenc mianmari történetemet, amelyben az erdő összes lakója együtt jeleníti meg a nagy mitikus madarat. Eléggé koncerthangulat volt, ahogy 210 gyerek egyszerre csipogott, csápolt és dobolt a lábával...
(A Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválról itt blogoltam)
***
Majdnem két év kihagyással ismét volt az idén FEST konferencia (itt blogoltam róla). Bár a mesemondó fesztivál is remek élmény volt, kedvenc pillanatként - a rég látott barátokkal való találkozás mellett - az maradt meg, amikor a workshopomon a hagyományról beszélgettünk. Lenyűgözővolt látni, ahogy hagyományos és modern mesélők egymás felé fordulva, csillogó szemekkel, mély beszélgetésbe merülve cserélik ki a gondolataikat a hagyományos mesékről. Sziporkázott a levegő a lelkesedéstől.
***
Vonaton utaztam Budapestről Győrbe. A fülkében rajtam kívül egy anyuka foglalt helyet két gyerekkel, valamit egy tőlük független úr és hölgy. A kislánynak házi feladata volt, Hunor és Magor meg a Csodaszarvas története volt nekik feladva. Az anyuka kikereste a telefonján, és próbálta rávenni a gyerekeket, hogy foglalkozzanak a mondával. Éreztem, hogy azt a ziccert nem lehet kihagyni, hogy ül mellettük egy régész-mesemondó, úgyhogy felajánlottam, hogy elmesélem, ha szeretnék. Alaposan meglepődtek, de vevők voltak az ötletre, úgyhogy a vonatfülkében szépen elmondtam Hunor és Magor legendáját, szarvasostul, mindenestül. A felnőttek is mosolyogva hallgatták, és utána még beszélgettünk kicsit a monda hátteréről, a magyarok vándorlásáról, a honfoglalók régészetéről, meg arról, hogy mit csinálok én, mint mesemondó. Klassz kis utazás volt.
***
Nem ez volt az egyetlen vonatos mesélésem az idén. Egy másik alkalommal az ellenkező irányba utaztam, és a szomszédos üléseken egy anyuka és egy apuka foglalt helyet két kisebb gyerekkel. A gyerekek nyüzsögtek, unatkoztak, a szülők meg láthatóan fáradtak voltak, úgyhogy gondoltam, megkérdezem, hátha szeretnének mesét. Ők is meglepődtek (milyen gyakran találkozik valaki a vonaton mesemondóval?...), de a kislány lelkesen átült velem szembe. Kiderült, hogy Jázminnak hívják, úgyhogy a Jázminhercegnő című indiai mesét mondtam el neki. A kisfiú a másik ülésről fülelt, meg a szülők is. Mire véget ért a mese, pont meg is érkeztek az állomásukhoz.
***
Idén elkezdtünk egy új gyerekotthonban is mesélni a Világszép mesemondókkal. Nekem jutott az a remek lehetőség, hogy megismertessem a gyerekeket a mesemondással, az esti mesék hangulatával, a mondókákkal, a meseillattal, és mindazzal, ami a Világszép esti meséléseket meghitté teszi. Nagyon helyesek voltak, nem tudták, mire számítsanak, de az ismerkedésnél megtört a jég, nevetgéltünk, beszélgettünk, szimatolták a meseillatot. Amikor véget ért a mesélés, rögtön kérdezték, hogy milyen mesét hozok legközelebb. Megkérdeztem, milyent szeretnének. Erre az egyik kiskamasz lány rávágta, hogy "gördeszkásat!" Fel lett adva a lecke. Hazaérve rögtön bogarászni kezdtem, mit találok ebben a témában. Azt már tudtam, hogy a hawaii legendákban gyakoriak a szörföző istenek és istennők, és eredetileg a gördeszka a szörfözésből fejlődött ki, így ott kezdtem a kutatást. Szerencsém volt: a szörfözés mellett szólnak legendák a holua nevű sportról is, ami tulajdonképpen szánkózást jelent meredek hegyoldalakon, deszkákon hasalva, térdelve, vagy állva. Tartozik hozzá egy csodaszép legenda is, amelyben a hó és a tűz istennői versenyeznek egymással. Ezzel készültem fel a következő alkalomra, és a történet telibe talált. Azóta a gyerekek minden héten elmondják, jövő héten mit szeretnének hallani. Most épp "jó polipos" meséket keresgélek...
***
Samhain éjszakáját Aquincumban töltöttük a Mítoszok Csatája csapatával. Eleve nagyon szeretek keltának öltözve szaladgálni a romkertben meg a múzeumban, de most ráadásul kelta mítoszokat meséltünk együtt, mindannyian beöltözve, olyan nagy közönségnek, hogy szó szerint nem fértek be a terembe. Szokás szerint Tara égését meséltem, mert annak minden Samhainkor legalább egyszer el kell hangzania. A következő kör előtt az egyik kissrácnak el kellett szaladnia, de előtte odajött hozzám a szavazócédulával. Megmondtuk a közönségnek, hogy írhatnak annyit, hogy "Finn" vagy "Tara" a szavazáshoz, amikor a kedvenc hősüket választják, de a kisfiú cetlijén szép kerek betűkkel ott volt, hogy Fjonn Mac Cool.
(Az aquincumi MythOffról itt blogoltam.)
***
Nem mesemondás volt, de a mesemondásról szólt: ismét TEDx színpadra álltam idén decemberben! Arról szólt az előadásom, hogy mihez kezdhetünk a népmesékkel a 21. században. Az egész nap és a felkészülés is nagy élmény volt, majd külön fogok blogolni róla. A legszebb mégis az a pillanat volt, amikor belekezdtem az előadásba - egy mese első mondataival - és láttam, ahogy a közönség elmosolyodik...
***
Karácsony előtti mesélés az AKG-ban, nyolcadik osztályosoknak. A zeneteremben kaptunk helyet, hátul volt két dobszerkó. Az egyik srác leült a dobokhoz. Sir Gawain házasságát meséltem elsőként; amikor a mesében feszült jelenet következett, egyszer csak dobpergést hallottam, a csattanónál pedig megcsendült a cintányér. Volt egy kis kuncogás, és nekem annyira megtetszett a dolog, hogy szóltam a srácnak, jelezni fogok, ha megint pergethet. Attól fogva minden mese úgy zajlott, hogy a feszültebb pillanatokat dobpergés kísérte; egy másik srác beült a másik dobszerkó mögé, így már ketten vettek részt felváltva a hangulat fokozásában. A legjobb pillanat az volt, amikor Sir Gawian és a Zöld Lovag legendája eljutott addig a pontig, amikor a lovag háromszor egymás után lesújt a bárddal hősünk nyakára - itt egészen filmzenei tökéllyel kísérte a dob a feszült pillanatokat. Borzasztóan jól szórakoztam mesélés közben, zseniális élmény volt.
***
Nektek mik voltak a kedvenc mesés, mesemondós pillanataitok ebben az évben? És mire vártok 2022-ben a leginkább? :)
